Régebben megírtam egy meglehetősen kis terjedelmű történetecskét. Össze-vissza harminc oldal lett. Úgy döntöttem, hogy két részletben fel is teszem nektek. Így jobban megismeritek Izbel múltját.
Sok részlet nagyon ismerős lehet számotokra, hisz a novellákat is beleszőttem a történetbe.
Jó olvasást.
Halott álom
Izbel és Matthew
története
Készülődtem. Tudtam, hogy ez is csak egy unalmas este lesz,
mégis úgy éreztem, hogy most szükség van erre. Erre a királynői kinézetre, az
angyali kisugárzásra. Éreztem, hogy valami történni fog a mai éjszaka. Talán
egy olyan dolog, amire rég óta vágyok, ami meghatározza a jövőmet…
Krémszínű ruhám csak úgy fonta körbe a testemet. Lágy anyagból készült, ami tökéletesen kiadta az alakomat, szinte második bőrömként simult rám. Apró redőkkel volt tetézve, pánt nélküli szabása pedig a vállamat hangsúlyozta ki. Deréktól lefelé a ruha szétomlott, a bal oldalán pedig apró rózsák futottak végig rajta, egészen fel a köldökömig. A hajam egy részét felfogtam, a többi viszont lágy csigákban simogatta a vállamat. Gyémánt ékszereket viseltem ezek mellé, ami megadta a jelét a felsőbbrendűségemnek. Gyémántokat csak az úrihölgyek hordtak, belőlük is csak a módosabbak. Ezért volt nagy dolog, ha egy egyedül élő nő ilyen előkelő ékszert hord.
Épp bál volt. Egy teljesen megszokott összejövetel, ami csak úgy befúrta magát minden ember életébe. Főleg a felsőbb kasztba tartozókéba. Természetesen én oda tartoztam. Angyal létemre eléggé közel álltam az emberekhez.
Épp most adták át az új színházat. A bált ennek a tiszteletére rendezték. És mivel én egy szép kis összeggel támogattam az építkezést, meghívtak.
Nem szerettem az álszent viselkedést, a túlzott jó pofizást, a hencegést. Mégis, minden ilyen rendezvény idején el kell viselnem. Kész kínszenvedés. És én csak hallgatom az emberek szavait, helyeselek és mosolygok. Bevett terv már ez, teljesen megszokott és begyakorolt. És ez eddig tökéletesen megy. Még senki sem vette észre, hogy legkevésbé sem kötöttek le a szavai.
Épp Mr. First mesél a város ügyeiről, a jövőre megrendezendő eseményekről és főleg a pénzügyekről. Közben a felesége egyszer-egyszer közbevág, hogy mindhárom gyerekükről is dicsekedhessenek, akik rettentően okosak, intelligensek, és még nagyon sokra viszik az életben.
Egy lányuk van- ő a legfiatalabb- akit épp most írattak be egy neves középiskolába, hogy előkészítse őt az ápolói életre. Az legkevésbé sem érdekli őket, hogy a lány legkevésbé sem oda akar járni, és nem az orvoslásban szeretné leélni az életét. Neves zenész szeretne lenni. És meg is van hozzá a tehetsége…
De a másik kettő fiúk sem él önálló életet. Az egyikük az orvosi egyetemen, a másik pedig a jogin folytatja tanulmányait.
Miközben azt hallgattam, hogy a város bizony el fog adósodni, méghozzá a magas csatornadíjak miatt- ez Mr. First legendás és bugyuta véleménye-, addig visszafojtottam egy ásítást. Nem sok kellett hozzá, hogy a szám óriásira nyíljon, és megtegyem, amire vágytam. És ez nem feltétlenül az ordítás volt, habár azt is szívesen megtettem volna…
Hosszú percekig hallgattam még az unalmas beszélgetés -ugyanis közben csatlakozott hozzánk még kettő házaspár is, akik hasonló véleményen voltak, mint a First házaspár-, de aztán a pezsgőmet az asztalra tettem, és elnézést kértem.
Már sajgott a fejem a kimerítő témáktól, ráadásul majd szétrobbantam, hogy nem mondhattam ki a véleményemet. A mosdóba siettem, hogy valahogy lehűtsem magam. Belenéztem a tükörbe, és láttam a saját elnyúzott arcomat. Fel akartam frissíteni magam hideg vízzel, de annak nem lett volna túl sok értelme, másrészt pedig az a szépen kialakított sminkem is lefolyt volna az arcomról. Az pedig nem lett volna épp hívogató látvány. Így csak a kezeimet tartottam a víz alá, amik percekkel később már sajogtak a hidegtől. Megtöröltem a kacsómat, majd visszamentem a terembe.
Az emberek még mindig ugyan ott álltak, ahol ezelőtt. Talán csak egyetlen különbséggel. A kis társaságunkhoz csatlakozott még egy férfi. Magas volt, atletikus alkatú és barna hajú. Szürke zakót viselt. Háttal állt nekem, de ennyit meg tudtam állapítani róla.
Mikor végre szembe kerültem vele, ő köszönésképp egy csókot nyomott a kézfejemre.
- Hölgyem. –mondta suttogva, ajkain lágy mosollyal.
Barna szemei voltak. A leggyönyörűbb barna szemek, amelyek boldogságot sugároztak. Olyan felhőtlen boldogságot, amit elhinni is alig akartam. Az arca karakteres volt. Mikor mosolygott, az arca oldalán egy apró gödröcske jelent meg.
Ezután valahogy elkerültünk egymás mellől. Ő az egyik városvezetővel társalgott, én pedig az üres, fal melletti asztalhoz ültem le. Már kezdett elegem lenni ebből az egész herce-hurcából. Kiakasztó az egész, ráadásul teljesen felesleges is.
És újabb nyomasztó kérdés: És ki lehet ez a srác? Még sohasem láttam.
Épp a pezsgőmből kortyoltam egyet, mikor előttem megjelent egy szürke zakóba burkolt test.
- Hölgyem, ha megengedné, hogy leüljek…
- Természetesen. –válaszoltam, és intettem, hogy a velem szemben lévő hely még üresen áll.
El is foglalta azt, majd a kezét nyújtotta felém.
- Elnézést, még be sem mutatkoztam. Matthew Levine.
- Izbel White. –válaszoltam, de nem ráztam meg a kezét.
Még a végén olyat tudnék meg róla, amire nem igazán vágytam. Ezt az erőmet még nem tudom irányítani, így inkább nem tesztelem.
Mr. Levine csalódottan engedte le a kezét, de azért a mosolya töretlen volt. Beszélgettünk egy keveset. A családunkról, az életünkről, magunkról. Pontosabban ő mesélt, én pedig hallgattam. Nem szoktam megnyílni mások előtt, főleg nem vadidegen embereknek.
De aztán az este végére kissé megoldott a nyelvem, és meséltem egy kicsit magamról. Habár lehet, hogy ezt a pezsgő tette. Igen, biztosan. Kellett annak ilyen finomnak lennie. Fene a márkás pezsgőibe!
Krémszínű ruhám csak úgy fonta körbe a testemet. Lágy anyagból készült, ami tökéletesen kiadta az alakomat, szinte második bőrömként simult rám. Apró redőkkel volt tetézve, pánt nélküli szabása pedig a vállamat hangsúlyozta ki. Deréktól lefelé a ruha szétomlott, a bal oldalán pedig apró rózsák futottak végig rajta, egészen fel a köldökömig. A hajam egy részét felfogtam, a többi viszont lágy csigákban simogatta a vállamat. Gyémánt ékszereket viseltem ezek mellé, ami megadta a jelét a felsőbbrendűségemnek. Gyémántokat csak az úrihölgyek hordtak, belőlük is csak a módosabbak. Ezért volt nagy dolog, ha egy egyedül élő nő ilyen előkelő ékszert hord.
Épp bál volt. Egy teljesen megszokott összejövetel, ami csak úgy befúrta magát minden ember életébe. Főleg a felsőbb kasztba tartozókéba. Természetesen én oda tartoztam. Angyal létemre eléggé közel álltam az emberekhez.
Épp most adták át az új színházat. A bált ennek a tiszteletére rendezték. És mivel én egy szép kis összeggel támogattam az építkezést, meghívtak.
Nem szerettem az álszent viselkedést, a túlzott jó pofizást, a hencegést. Mégis, minden ilyen rendezvény idején el kell viselnem. Kész kínszenvedés. És én csak hallgatom az emberek szavait, helyeselek és mosolygok. Bevett terv már ez, teljesen megszokott és begyakorolt. És ez eddig tökéletesen megy. Még senki sem vette észre, hogy legkevésbé sem kötöttek le a szavai.
Épp Mr. First mesél a város ügyeiről, a jövőre megrendezendő eseményekről és főleg a pénzügyekről. Közben a felesége egyszer-egyszer közbevág, hogy mindhárom gyerekükről is dicsekedhessenek, akik rettentően okosak, intelligensek, és még nagyon sokra viszik az életben.
Egy lányuk van- ő a legfiatalabb- akit épp most írattak be egy neves középiskolába, hogy előkészítse őt az ápolói életre. Az legkevésbé sem érdekli őket, hogy a lány legkevésbé sem oda akar járni, és nem az orvoslásban szeretné leélni az életét. Neves zenész szeretne lenni. És meg is van hozzá a tehetsége…
De a másik kettő fiúk sem él önálló életet. Az egyikük az orvosi egyetemen, a másik pedig a jogin folytatja tanulmányait.
Miközben azt hallgattam, hogy a város bizony el fog adósodni, méghozzá a magas csatornadíjak miatt- ez Mr. First legendás és bugyuta véleménye-, addig visszafojtottam egy ásítást. Nem sok kellett hozzá, hogy a szám óriásira nyíljon, és megtegyem, amire vágytam. És ez nem feltétlenül az ordítás volt, habár azt is szívesen megtettem volna…
Hosszú percekig hallgattam még az unalmas beszélgetés -ugyanis közben csatlakozott hozzánk még kettő házaspár is, akik hasonló véleményen voltak, mint a First házaspár-, de aztán a pezsgőmet az asztalra tettem, és elnézést kértem.
Már sajgott a fejem a kimerítő témáktól, ráadásul majd szétrobbantam, hogy nem mondhattam ki a véleményemet. A mosdóba siettem, hogy valahogy lehűtsem magam. Belenéztem a tükörbe, és láttam a saját elnyúzott arcomat. Fel akartam frissíteni magam hideg vízzel, de annak nem lett volna túl sok értelme, másrészt pedig az a szépen kialakított sminkem is lefolyt volna az arcomról. Az pedig nem lett volna épp hívogató látvány. Így csak a kezeimet tartottam a víz alá, amik percekkel később már sajogtak a hidegtől. Megtöröltem a kacsómat, majd visszamentem a terembe.
Az emberek még mindig ugyan ott álltak, ahol ezelőtt. Talán csak egyetlen különbséggel. A kis társaságunkhoz csatlakozott még egy férfi. Magas volt, atletikus alkatú és barna hajú. Szürke zakót viselt. Háttal állt nekem, de ennyit meg tudtam állapítani róla.
Mikor végre szembe kerültem vele, ő köszönésképp egy csókot nyomott a kézfejemre.
- Hölgyem. –mondta suttogva, ajkain lágy mosollyal.
Barna szemei voltak. A leggyönyörűbb barna szemek, amelyek boldogságot sugároztak. Olyan felhőtlen boldogságot, amit elhinni is alig akartam. Az arca karakteres volt. Mikor mosolygott, az arca oldalán egy apró gödröcske jelent meg.
Ezután valahogy elkerültünk egymás mellől. Ő az egyik városvezetővel társalgott, én pedig az üres, fal melletti asztalhoz ültem le. Már kezdett elegem lenni ebből az egész herce-hurcából. Kiakasztó az egész, ráadásul teljesen felesleges is.
És újabb nyomasztó kérdés: És ki lehet ez a srác? Még sohasem láttam.
Épp a pezsgőmből kortyoltam egyet, mikor előttem megjelent egy szürke zakóba burkolt test.
- Hölgyem, ha megengedné, hogy leüljek…
- Természetesen. –válaszoltam, és intettem, hogy a velem szemben lévő hely még üresen áll.
El is foglalta azt, majd a kezét nyújtotta felém.
- Elnézést, még be sem mutatkoztam. Matthew Levine.
- Izbel White. –válaszoltam, de nem ráztam meg a kezét.
Még a végén olyat tudnék meg róla, amire nem igazán vágytam. Ezt az erőmet még nem tudom irányítani, így inkább nem tesztelem.
Mr. Levine csalódottan engedte le a kezét, de azért a mosolya töretlen volt. Beszélgettünk egy keveset. A családunkról, az életünkről, magunkról. Pontosabban ő mesélt, én pedig hallgattam. Nem szoktam megnyílni mások előtt, főleg nem vadidegen embereknek.
De aztán az este végére kissé megoldott a nyelvem, és meséltem egy kicsit magamról. Habár lehet, hogy ezt a pezsgő tette. Igen, biztosan. Kellett annak ilyen finomnak lennie. Fene a márkás pezsgőibe!
Elmosolyodtam, ahogy a parketton hozzá simultam. Az éjszaka
utolsó táncát játszották el, ez is –mint az összes többi dal- lassú volt. A
zongorán a zenész ujjai könnyedén siklottak, egyre lágyabb és kedvesebb
dallamokat kicsalva a hangszerből.
Az egyik keze a derekamon pihent, másik karja az én kezemet tartotta. Erre az egy táncra egy apró, csipkés kesztyűt húztam, hogy az erőm ne törjön elő.
Elmosolyodtam. Élveztem az érintését, valamint azt, hogy ilyen közel van hozzám.
Nem szólaltunk meg. Csak együtt, ritmusosan mozogtunk a lágy dallamok ütemére, közben egymás rezdüléseiben gyönyörködtünk. A szemei elbűvöltek. Az a csokoládébarna pillantás elég volt ahhoz, hogy a szívem hevesebben verjen. Sötét, dús és hosszú pillák ültek a szemhéján, ami minden egyes pislogással csábítóan hullámzott… Szinte már csoda volt, hogy valakit ilyen szemekkel és szempillákkal áldjon meg az ég…
Teste az enyémnek feszült. Elmosolyodtam. Éreztem a belőle áradó hőt, ami csak jobban vonzott arra, hogy közelebb bújjak hozzá.
Hallottam a zenében, hogy egyre halkabb és lassabb lesz. Tudtam, hogy másodpercek múlva vége a dalnak. Nem akartam, hogy vége legyen. Tovább akartam táncolni vele, a karjaiban lenni és csak hallgatni a szívverését. De ez nem adatott meg nekem…
- Köszönöm a táncot, Hölgyem. –hajolt meg előttem, majd a kézfejemre nyomott egy csókot- Nagyon remélem, hogy még találkozunk.
- Én is.
Ezután felkaptam a táskámat és a kint várakozó autómhoz mentem. A sofőr már bent ült, viszont mikor meglátott villámgyorsan kipattant az autóból és kinyitotta nekem az ajtót…
Otthon –egy átöltözés és fürdés után- szinte fáradtan dőltem az ágyba. Nem is kell mondanom: egyből elnyomott az álom.
Pár nappal később a boltokat bújtam. Az egyik beszállító jelezte nekem, hogy megérkezett a régóta várt szettem. Így hát nem várattam meg a tulajdonosnőt, azonnal az üzletbe indultam. Miután a fenségesen gyönyörű ruhát átvettem, beugrottam a szabóhoz is, hogy a hidegre tekintettel csináltassak magamnak egy új kabátot. Vacogtam. Az egyre gyakoribb és hűvösebb fuvallatok besiklottak a kabátom alá. Szőke tincseimet ki-kikapták a kontyomból. A nyakamat közvetlenül érte a szél. Átkoztam magamat, hogy sem a kalapomat, sem a sálamat nem hoztam magammal. Most igazán elkellt volna.
Barna tincseket pillantottam meg tőlem pár méterre. Furcsán ismerősek voltak, de az illatból rájöttem, hogy nem ő az. Pedig már kezdett elönteni a melegség…
- Nem Matthew az. –suttogtam magamnak, majd hátra arcot vágtam és elindultam hazafelé.
Nem is értettem az érzéseimet. Furcsa melegség árasztott el, ajkaimra halvány mosoly kúszott… Szinte megijedtem saját magamtól. Az érzéseim, fellángolásaim megrémisztettek és ledöbbentettek. Furcsa volt…
Főleg, amiért tudtam, hogy úgysem fogom Őt látni többet. Nekünk csak ennyi jutott, jobb volt beletörődni. Úgy szerettem volna újra a barna szemeibe nézni, érezni a férfias illatát, atletikus alkatába gyönyörködni…
Reménykedtem, hogy még egyszer láthatom… De nem éreztem, hogy ennek nagy esélye lenne.
Meg amúgy is… Én egy angyal vagyok, ő pedig egy… egy ember. A remény, hogy valami lehet köztünk már most halott… Az angyali- és emberi lét nem összeegyeztethető. Sajnos…
A Nap élénk sugarai áttörtek a felhő vastag rétegein, ezzel bevilágítva az utakat. Elmosolyodtam. Ezek a puszta sugarak annyira fel tudtak dobni…
Otthon a ruhásszekrényembe bepakoltam az újonnan szerzett ruhadarabjaimat és lesétáltam a lépcsőn. Egy feketeteát főztem magamnak, majd tejet öntöttem bele és kiültem a teraszomra. Miközben a meleg folyadékot iszogattam, elmerengtem. Újra lepergett a szemeim előtt az a bizonyos este, ami újabban teljesen ellepi a tudatomat…
Az egyik keze a derekamon pihent, másik karja az én kezemet tartotta. Erre az egy táncra egy apró, csipkés kesztyűt húztam, hogy az erőm ne törjön elő.
Elmosolyodtam. Élveztem az érintését, valamint azt, hogy ilyen közel van hozzám.
Nem szólaltunk meg. Csak együtt, ritmusosan mozogtunk a lágy dallamok ütemére, közben egymás rezdüléseiben gyönyörködtünk. A szemei elbűvöltek. Az a csokoládébarna pillantás elég volt ahhoz, hogy a szívem hevesebben verjen. Sötét, dús és hosszú pillák ültek a szemhéján, ami minden egyes pislogással csábítóan hullámzott… Szinte már csoda volt, hogy valakit ilyen szemekkel és szempillákkal áldjon meg az ég…
Teste az enyémnek feszült. Elmosolyodtam. Éreztem a belőle áradó hőt, ami csak jobban vonzott arra, hogy közelebb bújjak hozzá.
Hallottam a zenében, hogy egyre halkabb és lassabb lesz. Tudtam, hogy másodpercek múlva vége a dalnak. Nem akartam, hogy vége legyen. Tovább akartam táncolni vele, a karjaiban lenni és csak hallgatni a szívverését. De ez nem adatott meg nekem…
- Köszönöm a táncot, Hölgyem. –hajolt meg előttem, majd a kézfejemre nyomott egy csókot- Nagyon remélem, hogy még találkozunk.
- Én is.
Ezután felkaptam a táskámat és a kint várakozó autómhoz mentem. A sofőr már bent ült, viszont mikor meglátott villámgyorsan kipattant az autóból és kinyitotta nekem az ajtót…
Otthon –egy átöltözés és fürdés után- szinte fáradtan dőltem az ágyba. Nem is kell mondanom: egyből elnyomott az álom.
Pár nappal később a boltokat bújtam. Az egyik beszállító jelezte nekem, hogy megérkezett a régóta várt szettem. Így hát nem várattam meg a tulajdonosnőt, azonnal az üzletbe indultam. Miután a fenségesen gyönyörű ruhát átvettem, beugrottam a szabóhoz is, hogy a hidegre tekintettel csináltassak magamnak egy új kabátot. Vacogtam. Az egyre gyakoribb és hűvösebb fuvallatok besiklottak a kabátom alá. Szőke tincseimet ki-kikapták a kontyomból. A nyakamat közvetlenül érte a szél. Átkoztam magamat, hogy sem a kalapomat, sem a sálamat nem hoztam magammal. Most igazán elkellt volna.
Barna tincseket pillantottam meg tőlem pár méterre. Furcsán ismerősek voltak, de az illatból rájöttem, hogy nem ő az. Pedig már kezdett elönteni a melegség…
- Nem Matthew az. –suttogtam magamnak, majd hátra arcot vágtam és elindultam hazafelé.
Nem is értettem az érzéseimet. Furcsa melegség árasztott el, ajkaimra halvány mosoly kúszott… Szinte megijedtem saját magamtól. Az érzéseim, fellángolásaim megrémisztettek és ledöbbentettek. Furcsa volt…
Főleg, amiért tudtam, hogy úgysem fogom Őt látni többet. Nekünk csak ennyi jutott, jobb volt beletörődni. Úgy szerettem volna újra a barna szemeibe nézni, érezni a férfias illatát, atletikus alkatába gyönyörködni…
Reménykedtem, hogy még egyszer láthatom… De nem éreztem, hogy ennek nagy esélye lenne.
Meg amúgy is… Én egy angyal vagyok, ő pedig egy… egy ember. A remény, hogy valami lehet köztünk már most halott… Az angyali- és emberi lét nem összeegyeztethető. Sajnos…
A Nap élénk sugarai áttörtek a felhő vastag rétegein, ezzel bevilágítva az utakat. Elmosolyodtam. Ezek a puszta sugarak annyira fel tudtak dobni…
Otthon a ruhásszekrényembe bepakoltam az újonnan szerzett ruhadarabjaimat és lesétáltam a lépcsőn. Egy feketeteát főztem magamnak, majd tejet öntöttem bele és kiültem a teraszomra. Miközben a meleg folyadékot iszogattam, elmerengtem. Újra lepergett a szemeim előtt az a bizonyos este, ami újabban teljesen ellepi a tudatomat…
Pár nappal később üzenetet kaptam,
ami felszólított arra, hogy menjek fel. Ismertem Amelia írását, de meglepett,
hogy egy kis papírlapot találok az asztalomon, nem pedig őt magát. Pedig
általában leküld valakit értem, vagy ő maga jelenik meg…
De nem is gondolkodtam tovább ezen, csak mentem. Felillantam a nagyterem elé. Eléggé nagy volt a tömeg ott. Keresztül vágtam az angyalokon, majd kopogás nélkül kinyomtam az óriási ajtót és beléptem.
- Szia Izbel. Már vártunk. –mosolygott Amelia, majd megölelt.
- Mi volt ilyen fontos?
- Oh, milyen goromba vagy ma. –rótt meg Josh, majd elvigyorodott- De nem is gond. Már kezdem megszokni.
- Bocsáss meg.
- Mondtam, hogy nem gond. –válaszolta- Gondolom sejtetted, hogy az egyre gyakrabban történő támadások miatt hívlak.
- Sejtettem. –bólintottam feszülten. Féltem.
- Figyelmeztetni akartunk, hogy most különösen figyelj magadra. –szólt Amelia homlokráncolva- Tudod, hogy te egy különlegesen értékes angyal vagy a származásodból következőleg… És te veszély vagy rájuk nézve. Ezt ők tökéletesen tudják, így nem kizárt, hogy több merényletük is ellened fog irányulni.
- Számoltam már ezzel. –motyogtam- Vagyis… lelkiekben már felkészültem.
- Reméltük.
Egy gyors köszönés után már haladtam is kifelé a nagyteremből. Az ajtó előtt még mindig nagy tömeg gyülekezett. Ez jelenleg idegesített. Minél hamarabb haza akartam érni, kiáztatni magamat meleg vízben és relaxálni.
Körbepásztáztam az angyalok hadán, és kiút után kutattam. Végül egy halvány kis rést pillantottam meg, ahol nagy eséllyel kijuthattam.
Viszont a kis folyosó túloldalán megpillantottam azt, akire nem számítottam. Egy szakadt farmer és koszos ing volt rajta, barna tincsei rendezetlenül álltak, állán egy lila folt díszelgett. Ahogy elnéztem, eléggé bizonytalanul mozgott itt, csodálkozva tekintgetett körbe. Egyedül állt, látszólag némán. Csak egyszer-egyszer válaszolt valakiknek, nem is láttam, hogy kik szólnak hozzá.
Atya ég… Ő… Meghalt volna?!
Éreztem, hogy pillantása rám siklik, majd szemei furcsán megcsillannak. Szomorúan pördültem meg és indultam vissza a nagyterembe.
- Nem tudjátok véletlenül, hogy Matthew Levine halott-e? –kérdeztem bent. Nem is köszöntem, ez pedig legtöbbször eléggé érzékenyen érinti őket. De most nem tudtam erre figyelni.
- Kétlem. –válaszolta az épp belépő Kevin, majd miután egy puszit nyomott az arcomra leült a helyére- Épp most találkoztam vele odakint.
- Igen. Épp ezért. –bólintottam.
- Nem hiszem, hogy a legjobb csoportjaink vezetője halott lenne. Azt hiszem arról már tudnánk. –mosolyodott el Amelia.
- Én… -dörmögtem meglepődve- Akkor ő angyal?
- Igen. A háborúban rettentően nagy jelentősége van jelenleg. Mint Amelia mondta, az ő kezében vannak a kulcsfontosságú csapataink.
- Értem, Josh. –mosolyogtam.
- Ha már itt tartunk, ő is azt hitte, hogy meghaltál. –nevetett Kevin- Kint megkérdezte tőlem, én viszont elmagyaráztam, hogy bizony meglehetősen fiatal angyal vagy.
- Fiatal? –kérdeztem vissza hitetlenkedve- Lassan nyolcvanöt éves leszek.
- És? Az rettentően fiatal. –kacsintott- Mellesleg nem tudom, hogy hol találkoztatok, de ki fogom deríteni.
- Derítsd csak. –kuncogtam- Sok szerencsét hozzá.
- Köszönöm szépen. –vigyorgott.
- Ugyan, semmiség. –válaszoltam, majd egy gyors köszönés után kisiettem a teremből.
Az ajkaim továbbra is felfelé görbültek, miközben az angyalok között szlalomoztam. Elmondhatatlan megkönnyebbüléssel töltött el, hogy él és… angyal! A saját érzéseimet egyáltalán nem értettem, de most nem foglalkoztam ezzel.
A barna hajkorona felé tartottam, közben megállhatatlanul vigyorogtam.
- Igen. És gyönyörű volt. –hallottam meg mély, mégis lágy hangját- Ahogy ma is. El sem hiszem, hogy angyal!
- Méghozzá a különleges-kategóriából. –jegyezte meg egy másik személy.
- Srácok, meg kell keresnem őt. –jelentette ki Matthew eltökélten, mire mosolyogva megálltam mögötte.
- Haver, azt hiszem nem kell sokat keresgélned. –szuggerált egy fiatal férfi, mire Matt hitetlenkedve horkantott fel.
- Na persze. Egyáltalán van fogalmatok róla, hogy mekkora ez a birodalom? Mellesleg neki állandóan a Földön van munkája, ott pedig képtelenség lenne megtalálni.
Halkan felkuncogtam. Egyszerűen nem bírtam megállni.
- Haver, ez eléggé gázos kezd lenni. –magyarázta az engem bámuló férfi, majd elvigyorodott- De mesélj csak erről a csajról.
A szám elé kaptam a kezemet, nehogy hangosan felnevessek. Nem tudtam, hogy ki ez a férfi, de érdekes jelenség. Világosbarna, szőkés haja az arcába hullott, csibészes vigyora –véleményem szerint-bárkit jobb kedvre tudott deríteni. Magas és nyúlánk volt, egy egyszerű inget és farmernadrágot viselt. Az övé is piszkos és megviselt volt. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy épp egy akcióból jöttek ide.
A csibészes-srác mellett állt egy fekete hajú, kicsit alacsonyabb fazon is. Ő nem vett először észre, viszont mikor feltűnt neki a jelenlétem, hangosan nevetni kezdett.
- Most mi ezen a röhejes? –kérdezte ingerülten Matthew.
- Semmi-semmi. Blaise-nak igaza van. Mesélj csak erről az Izbelről. –bíztatta barátját halkan nevetve.
- Gyönyörű. Mondjuk ezt már mondtam. Hosszú, szőke haja van, égszínkék szemei. Vékony, körülbelül százhetven centiméter. Mondjuk a magassarkú miatt csalós… Kedves és intelligens. Varázslatosan mosolyog.
- Oh, igen. Ezt tapasztaljuk. –kacagta Blaise, mire engem is rázni kezdett a nevetés.
- Hogy? –kérdezte értetlenül Matthew.
- Ott áll mögötted, Haver. –bökött felém a fekete hajú srác.
Matthew meglepődve pördült meg. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, kitört belőlem a hangos, boldog kacagás.
- Bocsi. –nyögtem ki nevetve. Ő csak vigyorogva legyintett, majd egy dühös pillantást vetett a társaira, de rám továbbra is a lágy oldalát mutatta. Kár…
- Hadd mutatkozzak be. –lépett elém a szőke srác. Igaz, a nevét már tudtam –Blaise vagyok. A vezetéknevem ne érdekeljen.
- Rémes a vezetékneve. –nevetett a fekete férfi –Sebastian Searl nevet kényszerítették rám még jó pár évvel ezelőtt. De biztosítalak, ez még mindig jobb, mint Blaise-é.
- Nekem a Blaise-névvel összeköttetésben áll a Zambini. –vigyorogtam.
- Hogyan? –kérdezték értetlenül.
- Ne mondd már, hogy még nem hallottatok Blaise Zambiniről. –erre egy fejrázás volt a válasz- Harry Potter? J. R. Rowling?
- Ki az a Harry Potter?
- Volt szerencsém bepillantani Joanne álmaiba. –susogtam boldogan- Az egész történetet végig megálmodta, ennek a történetnek a főszereplője Harry. Csak szegény nő elfelejtette, mire reggel felkelt. Így most kicsit segédkezek neki a visszaemlékezésben. Pedig általában úgy van, hogy az angyalok többsége tud a munkáimról. Na mindegy…
De nem is gondolkodtam tovább ezen, csak mentem. Felillantam a nagyterem elé. Eléggé nagy volt a tömeg ott. Keresztül vágtam az angyalokon, majd kopogás nélkül kinyomtam az óriási ajtót és beléptem.
- Szia Izbel. Már vártunk. –mosolygott Amelia, majd megölelt.
- Mi volt ilyen fontos?
- Oh, milyen goromba vagy ma. –rótt meg Josh, majd elvigyorodott- De nem is gond. Már kezdem megszokni.
- Bocsáss meg.
- Mondtam, hogy nem gond. –válaszolta- Gondolom sejtetted, hogy az egyre gyakrabban történő támadások miatt hívlak.
- Sejtettem. –bólintottam feszülten. Féltem.
- Figyelmeztetni akartunk, hogy most különösen figyelj magadra. –szólt Amelia homlokráncolva- Tudod, hogy te egy különlegesen értékes angyal vagy a származásodból következőleg… És te veszély vagy rájuk nézve. Ezt ők tökéletesen tudják, így nem kizárt, hogy több merényletük is ellened fog irányulni.
- Számoltam már ezzel. –motyogtam- Vagyis… lelkiekben már felkészültem.
- Reméltük.
Egy gyors köszönés után már haladtam is kifelé a nagyteremből. Az ajtó előtt még mindig nagy tömeg gyülekezett. Ez jelenleg idegesített. Minél hamarabb haza akartam érni, kiáztatni magamat meleg vízben és relaxálni.
Körbepásztáztam az angyalok hadán, és kiút után kutattam. Végül egy halvány kis rést pillantottam meg, ahol nagy eséllyel kijuthattam.
Viszont a kis folyosó túloldalán megpillantottam azt, akire nem számítottam. Egy szakadt farmer és koszos ing volt rajta, barna tincsei rendezetlenül álltak, állán egy lila folt díszelgett. Ahogy elnéztem, eléggé bizonytalanul mozgott itt, csodálkozva tekintgetett körbe. Egyedül állt, látszólag némán. Csak egyszer-egyszer válaszolt valakiknek, nem is láttam, hogy kik szólnak hozzá.
Atya ég… Ő… Meghalt volna?!
Éreztem, hogy pillantása rám siklik, majd szemei furcsán megcsillannak. Szomorúan pördültem meg és indultam vissza a nagyterembe.
- Nem tudjátok véletlenül, hogy Matthew Levine halott-e? –kérdeztem bent. Nem is köszöntem, ez pedig legtöbbször eléggé érzékenyen érinti őket. De most nem tudtam erre figyelni.
- Kétlem. –válaszolta az épp belépő Kevin, majd miután egy puszit nyomott az arcomra leült a helyére- Épp most találkoztam vele odakint.
- Igen. Épp ezért. –bólintottam.
- Nem hiszem, hogy a legjobb csoportjaink vezetője halott lenne. Azt hiszem arról már tudnánk. –mosolyodott el Amelia.
- Én… -dörmögtem meglepődve- Akkor ő angyal?
- Igen. A háborúban rettentően nagy jelentősége van jelenleg. Mint Amelia mondta, az ő kezében vannak a kulcsfontosságú csapataink.
- Értem, Josh. –mosolyogtam.
- Ha már itt tartunk, ő is azt hitte, hogy meghaltál. –nevetett Kevin- Kint megkérdezte tőlem, én viszont elmagyaráztam, hogy bizony meglehetősen fiatal angyal vagy.
- Fiatal? –kérdeztem vissza hitetlenkedve- Lassan nyolcvanöt éves leszek.
- És? Az rettentően fiatal. –kacsintott- Mellesleg nem tudom, hogy hol találkoztatok, de ki fogom deríteni.
- Derítsd csak. –kuncogtam- Sok szerencsét hozzá.
- Köszönöm szépen. –vigyorgott.
- Ugyan, semmiség. –válaszoltam, majd egy gyors köszönés után kisiettem a teremből.
Az ajkaim továbbra is felfelé görbültek, miközben az angyalok között szlalomoztam. Elmondhatatlan megkönnyebbüléssel töltött el, hogy él és… angyal! A saját érzéseimet egyáltalán nem értettem, de most nem foglalkoztam ezzel.
A barna hajkorona felé tartottam, közben megállhatatlanul vigyorogtam.
- Igen. És gyönyörű volt. –hallottam meg mély, mégis lágy hangját- Ahogy ma is. El sem hiszem, hogy angyal!
- Méghozzá a különleges-kategóriából. –jegyezte meg egy másik személy.
- Srácok, meg kell keresnem őt. –jelentette ki Matthew eltökélten, mire mosolyogva megálltam mögötte.
- Haver, azt hiszem nem kell sokat keresgélned. –szuggerált egy fiatal férfi, mire Matt hitetlenkedve horkantott fel.
- Na persze. Egyáltalán van fogalmatok róla, hogy mekkora ez a birodalom? Mellesleg neki állandóan a Földön van munkája, ott pedig képtelenség lenne megtalálni.
Halkan felkuncogtam. Egyszerűen nem bírtam megállni.
- Haver, ez eléggé gázos kezd lenni. –magyarázta az engem bámuló férfi, majd elvigyorodott- De mesélj csak erről a csajról.
A szám elé kaptam a kezemet, nehogy hangosan felnevessek. Nem tudtam, hogy ki ez a férfi, de érdekes jelenség. Világosbarna, szőkés haja az arcába hullott, csibészes vigyora –véleményem szerint-bárkit jobb kedvre tudott deríteni. Magas és nyúlánk volt, egy egyszerű inget és farmernadrágot viselt. Az övé is piszkos és megviselt volt. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy épp egy akcióból jöttek ide.
A csibészes-srác mellett állt egy fekete hajú, kicsit alacsonyabb fazon is. Ő nem vett először észre, viszont mikor feltűnt neki a jelenlétem, hangosan nevetni kezdett.
- Most mi ezen a röhejes? –kérdezte ingerülten Matthew.
- Semmi-semmi. Blaise-nak igaza van. Mesélj csak erről az Izbelről. –bíztatta barátját halkan nevetve.
- Gyönyörű. Mondjuk ezt már mondtam. Hosszú, szőke haja van, égszínkék szemei. Vékony, körülbelül százhetven centiméter. Mondjuk a magassarkú miatt csalós… Kedves és intelligens. Varázslatosan mosolyog.
- Oh, igen. Ezt tapasztaljuk. –kacagta Blaise, mire engem is rázni kezdett a nevetés.
- Hogy? –kérdezte értetlenül Matthew.
- Ott áll mögötted, Haver. –bökött felém a fekete hajú srác.
Matthew meglepődve pördült meg. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, kitört belőlem a hangos, boldog kacagás.
- Bocsi. –nyögtem ki nevetve. Ő csak vigyorogva legyintett, majd egy dühös pillantást vetett a társaira, de rám továbbra is a lágy oldalát mutatta. Kár…
- Hadd mutatkozzak be. –lépett elém a szőke srác. Igaz, a nevét már tudtam –Blaise vagyok. A vezetéknevem ne érdekeljen.
- Rémes a vezetékneve. –nevetett a fekete férfi –Sebastian Searl nevet kényszerítették rám még jó pár évvel ezelőtt. De biztosítalak, ez még mindig jobb, mint Blaise-é.
- Nekem a Blaise-névvel összeköttetésben áll a Zambini. –vigyorogtam.
- Hogyan? –kérdezték értetlenül.
- Ne mondd már, hogy még nem hallottatok Blaise Zambiniről. –erre egy fejrázás volt a válasz- Harry Potter? J. R. Rowling?
- Ki az a Harry Potter?
- Volt szerencsém bepillantani Joanne álmaiba. –susogtam boldogan- Az egész történetet végig megálmodta, ennek a történetnek a főszereplője Harry. Csak szegény nő elfelejtette, mire reggel felkelt. Így most kicsit segédkezek neki a visszaemlékezésben. Pedig általában úgy van, hogy az angyalok többsége tud a munkáimról. Na mindegy…
- Mi csak most jöttünk meg, Drágám. –közölte Blaise, majd
karja a vállamon landolt, tenyere pedig meglehetősen közel a mellemhez- Ha
előbb jöttünk volna, biztosan tudnánk.
- Egy: Nem vagyok a drágád. Kettő: Jobban tennéd, ha tartanád a fél méter távolságot. Ugyanis ha így folytatod, már csak keresztapa lehetsz. –mosolyogtam rá, közben próbáltam fenyegető hangot produkálni. Úgy látszik ez sikerült.
Ugyanis Blaise pár másodpercen belül már hátra is lépett és idegesen nevetgélni kezdett.
- Amúgy teljesen igaza van. –jegyezte meg Matthew –Most érkeztünk haza egy féléves küldetésről. Ezalatt sikeresen kiirtottunk egy kisebb brigádot.
- Nahát, gratulálok! –mosolyogtam rá.
Boldogság villant a szemeiben. Oké, az enyéimben is, de ez már más kérdés…
- Köszönjük szépen. –válaszolta félmosollyal.
- Ez magyarázza a szakadt öltözetünket, Baby. –válaszolta Sebastian- Nem vagyunk szakadt csávók, csak sietnünk kellett. Habár… Matt nevében nem beszélek.
- Bastian! –rivallt rá Matthew, mire felnevettem.
- Amúgy is, Haver. Átázott a kötésed. –bökött a vállára Blaise, mire érdeklődve felkaptam a pillantásomat.
- Mi történt? –kérdeztem kíváncsian, miközben lenyomtam az egyik közeli padra és lebontottam róla az ingét. Blaise és Sebastian leplezetlenül röhögtek mögöttünk.
- Semmiség az egész. –válaszolta Matthew.
- Ugyan, ne most hősködj. –rivalltam rá, majd lebontottam a kötést. Egy mély, hosszú seb tátongott a vállától egészen a bicepszéig –Elég csúnya. Lefertőtlenítettétek?
- A csatatéren nem hordunk magunknál Betadine-t.
Elégedetlenül tekertem meg a fejemet, majd magam mellé illantottam egy elsősegély-felszerelést. Először is jó sok fertőtlenítőt öntöttem a sebbe. Elvigyorogtam, ahogy meghallottam egy szégyenteljes sziszegést.
- Ugyan. –legyintettem- Elhiszem, hogy fáj. Nem kell szégyellni.
- Amíg le nem fertőtlenítetted, egyáltalán nem fájt. –válaszolta összeszorított fogakkal- De tudod mit? El lehet terelni a figyelmemet a fájdalomról. Mesélj magadról.
- Mire vagy kíváncsi? –kérdeztem, közben kitisztítottam a hosszú vágást. Nem volt kérdés, hogy mitől nem gyógyult eddig. Rengeteg mérgező anyag volt a sebben, ami valószínűleg az ellensége fegyverén keresztül kerülhetett a vágásba. El sem akartam hinni, hogy nem tisztították ki!
- Bármire, ami veled kapcsolatos. –válaszolta mosolyogva, mire apró pír jelent meg az arcomon.
- Nos… Jelenleg Barcelona-ban élek. Egyedül, egy óriási lakásban, ami a város központjában áll. Ebből már következtethetsz a személyiségemre is.
- Nem vagyok jó ebben. –fintorgott.
- Pörgős vagyok. –sóhajtottam, majd elmosolyodtam- Imádom az életet, szükségem van tennivalókra. Imádom a város zaját, a zenét, a jókedvet. Rajongok az energiáért. Gondolom azt már hallottad, hogy emberből lettem angyal. Soha nem is értettem, hogy én miért lettem ilyen kiváltságos, hogy ez megtörténhetett velem. Szerencsének és kivételezésnek érzem. Nem értem és talán sohasem fogom megérteni, hogy mi volt olyan értékes bennem, hogy ilyen kiváltságban részesítsenek. Nem árulták el nekem, hogy mi az, amiért kiragadtak a tömegből és meglátták bennem azt, ami más emberben nincs meg. Oh, bocs. Megint feleslegesen hadoválok össze vissza. Ráadásul szembekerültél az önbizalomhiányommal is. Őszinte részvétem, tényleg.
A kis monológom alatt végeztem a kötéssel is, így visszahúztam a karjára az inget, majd felálltam a padról.
- Engem nem zavar, ha sokat beszélsz. –húzott vissza Matthew- Sőt. Ez is tetszik benned. Tudod… már a bál estélyén megfogtál. Egyszerűen el sem tudom magyarázni, hogy milyen érzéseket keltettél bennem. Aztán megláttalak itt… A tömegben, és az futott át az agyamon, hogy meghaltál. Teljesen lesokkolt a dolog. Megállítottam Kevint, majd kifaggattam rólad. Ő pedig nevetve mondta, hogy nem haltál meg. Még szép, hogy nem! Nekiállt taglalni az érveit a halálod ellen. És igazat adtam neki.
- Ezt részletesebben is elmondhatnád.
- Kevin arról beszélt, hogy a halálod az egész birodalmat lesokkolta és a pánik közeli állapotba sodorta volna. Ugyanis… Te vagy a kulcs fontosságú pont az egész harcban. Egyikünk sem érti, hogy miért. Csak annyit mondott Kevin, hogyha te ebben az időkben meghalsz, nincs túl sok esélyünk legyőzni a támadásokat.
- Tudom. –sóhajtottam- Emiatt óriási a nyomás. Magam sem értem az egészet…és ez nyomasztó.
- Elhiszem. –mosolyodott el- De tereljük a témát. Nem akarok egy ilyen csodálatos nőt bánatosan látni.
- Haver, lépnünk kéne. –kiáltotta nekünk Sebastian.
- Egy: Nem vagyok a drágád. Kettő: Jobban tennéd, ha tartanád a fél méter távolságot. Ugyanis ha így folytatod, már csak keresztapa lehetsz. –mosolyogtam rá, közben próbáltam fenyegető hangot produkálni. Úgy látszik ez sikerült.
Ugyanis Blaise pár másodpercen belül már hátra is lépett és idegesen nevetgélni kezdett.
- Amúgy teljesen igaza van. –jegyezte meg Matthew –Most érkeztünk haza egy féléves küldetésről. Ezalatt sikeresen kiirtottunk egy kisebb brigádot.
- Nahát, gratulálok! –mosolyogtam rá.
Boldogság villant a szemeiben. Oké, az enyéimben is, de ez már más kérdés…
- Köszönjük szépen. –válaszolta félmosollyal.
- Ez magyarázza a szakadt öltözetünket, Baby. –válaszolta Sebastian- Nem vagyunk szakadt csávók, csak sietnünk kellett. Habár… Matt nevében nem beszélek.
- Bastian! –rivallt rá Matthew, mire felnevettem.
- Amúgy is, Haver. Átázott a kötésed. –bökött a vállára Blaise, mire érdeklődve felkaptam a pillantásomat.
- Mi történt? –kérdeztem kíváncsian, miközben lenyomtam az egyik közeli padra és lebontottam róla az ingét. Blaise és Sebastian leplezetlenül röhögtek mögöttünk.
- Semmiség az egész. –válaszolta Matthew.
- Ugyan, ne most hősködj. –rivalltam rá, majd lebontottam a kötést. Egy mély, hosszú seb tátongott a vállától egészen a bicepszéig –Elég csúnya. Lefertőtlenítettétek?
- A csatatéren nem hordunk magunknál Betadine-t.
Elégedetlenül tekertem meg a fejemet, majd magam mellé illantottam egy elsősegély-felszerelést. Először is jó sok fertőtlenítőt öntöttem a sebbe. Elvigyorogtam, ahogy meghallottam egy szégyenteljes sziszegést.
- Ugyan. –legyintettem- Elhiszem, hogy fáj. Nem kell szégyellni.
- Amíg le nem fertőtlenítetted, egyáltalán nem fájt. –válaszolta összeszorított fogakkal- De tudod mit? El lehet terelni a figyelmemet a fájdalomról. Mesélj magadról.
- Mire vagy kíváncsi? –kérdeztem, közben kitisztítottam a hosszú vágást. Nem volt kérdés, hogy mitől nem gyógyult eddig. Rengeteg mérgező anyag volt a sebben, ami valószínűleg az ellensége fegyverén keresztül kerülhetett a vágásba. El sem akartam hinni, hogy nem tisztították ki!
- Bármire, ami veled kapcsolatos. –válaszolta mosolyogva, mire apró pír jelent meg az arcomon.
- Nos… Jelenleg Barcelona-ban élek. Egyedül, egy óriási lakásban, ami a város központjában áll. Ebből már következtethetsz a személyiségemre is.
- Nem vagyok jó ebben. –fintorgott.
- Pörgős vagyok. –sóhajtottam, majd elmosolyodtam- Imádom az életet, szükségem van tennivalókra. Imádom a város zaját, a zenét, a jókedvet. Rajongok az energiáért. Gondolom azt már hallottad, hogy emberből lettem angyal. Soha nem is értettem, hogy én miért lettem ilyen kiváltságos, hogy ez megtörténhetett velem. Szerencsének és kivételezésnek érzem. Nem értem és talán sohasem fogom megérteni, hogy mi volt olyan értékes bennem, hogy ilyen kiváltságban részesítsenek. Nem árulták el nekem, hogy mi az, amiért kiragadtak a tömegből és meglátták bennem azt, ami más emberben nincs meg. Oh, bocs. Megint feleslegesen hadoválok össze vissza. Ráadásul szembekerültél az önbizalomhiányommal is. Őszinte részvétem, tényleg.
A kis monológom alatt végeztem a kötéssel is, így visszahúztam a karjára az inget, majd felálltam a padról.
- Engem nem zavar, ha sokat beszélsz. –húzott vissza Matthew- Sőt. Ez is tetszik benned. Tudod… már a bál estélyén megfogtál. Egyszerűen el sem tudom magyarázni, hogy milyen érzéseket keltettél bennem. Aztán megláttalak itt… A tömegben, és az futott át az agyamon, hogy meghaltál. Teljesen lesokkolt a dolog. Megállítottam Kevint, majd kifaggattam rólad. Ő pedig nevetve mondta, hogy nem haltál meg. Még szép, hogy nem! Nekiállt taglalni az érveit a halálod ellen. És igazat adtam neki.
- Ezt részletesebben is elmondhatnád.
- Kevin arról beszélt, hogy a halálod az egész birodalmat lesokkolta és a pánik közeli állapotba sodorta volna. Ugyanis… Te vagy a kulcs fontosságú pont az egész harcban. Egyikünk sem érti, hogy miért. Csak annyit mondott Kevin, hogyha te ebben az időkben meghalsz, nincs túl sok esélyünk legyőzni a támadásokat.
- Tudom. –sóhajtottam- Emiatt óriási a nyomás. Magam sem értem az egészet…és ez nyomasztó.
- Elhiszem. –mosolyodott el- De tereljük a témát. Nem akarok egy ilyen csodálatos nőt bánatosan látni.
- Haver, lépnünk kéne. –kiáltotta nekünk Sebastian.
- Fogd be, Bastian! –válaszolta Matthew, mire elvigyorodtam
–Sajnos tényleg mennem kellene… Úgysem hagynak békén, míg nem engedelmeskedek
nekik. Ki gondolná, hogy én vagyok a vezetőjük…
- Valószínűleg senki. –nevettem fel.
- Valószínűleg senki. –nevettem fel.
- Izbel… Ha megkérdezném, hogy eljössz-e velem egy
randevúra, igent mondanál? –kérdezte óvatosan.
- Hát… Ha igent mondanék, rengeteg határt áthágnánk, nem is beszélve az emiatt ránk leselkedő veszélyekről… Másrészt a féltékeny angyalok millióival kellene szembenéznünk. –taglaltam, mire arca láthatólag elkomorodott- De ezeket félretéve igent mondanék.
- Nos, ez pompást! –vigyorodott el.
- Meg sem kérdezed? –kérdeztem- Ugyanis ez csak egy feltevés volt.
- Ja, de, persze. –mondta zavartan- Holnap érted mehetek este hétre?
- Igen. –mosolyogtam.
Egy puszit nyomtam az arcára, majd intettem a barátainak is és haza illantam.
~
- Hát… Ha igent mondanék, rengeteg határt áthágnánk, nem is beszélve az emiatt ránk leselkedő veszélyekről… Másrészt a féltékeny angyalok millióival kellene szembenéznünk. –taglaltam, mire arca láthatólag elkomorodott- De ezeket félretéve igent mondanék.
- Nos, ez pompást! –vigyorodott el.
- Meg sem kérdezed? –kérdeztem- Ugyanis ez csak egy feltevés volt.
- Ja, de, persze. –mondta zavartan- Holnap érted mehetek este hétre?
- Igen. –mosolyogtam.
Egy puszit nyomtam az arcára, majd intettem a barátainak is és haza illantam.
~
Másnap reggel kialudtam ébredtem.
Energiával és jókedvvel voltam feltöltve így ez kihatott az egész reggeli
készülődésemre. Énekelve zuhanyoztam le, majd a fogmosás közben is dúdolgattam.
A rádió hangos dallamaira sütöttem a rántottámat, majd a lábaimmal dobolva az
ütemet ettem meg azt.
Végül ki kellett kapcsolnom a készüléket, ugyanis a csengő hangosan zavarta meg az idillemet. Az ajtóhoz táncoltam, majd kinyitottam azt. Egy futár állt előttem kezében egy jó csokor rózsával. Miután aláírtam a papírt a kezembe sózta a virágot és távozott.
Meglepetten szagoltam bele az illatos rózsák közé és kotortam elő közülük a picike kis borítékot. Meglepetten olvastam a benne lévő sorokat, majd elvigyorodtam.
- Oh, szóval el akarsz gondolkodtatni? –tettem vízbe a rózsákat- Értem én. De arra nagyon is kíváncsi lennék, hogy honnan szerezte meg a címemet…
Jókedvűen mosolyogtam el magam után, közben egyre többször pillantottam a vöröslő csokor felé. Ezután a szekrényemhez siettem, de hiába kutattam, nem találtam a mai alkalomra megfelelő öltözetet. Lelombozódtam. Aztán eszembe jutott a francia barátnőm. Gyorsan magamra kaptam valami Franciaországhoz méltó öltözetet és odaillantam.
Az üvegajtón kopogtattam. Reménykedtem, hogy ma is nyitva lesz az üzlet. Ez volt az utolsó reményem.
Végül egy álmos tekintetű, kócos hajú lány nyitott ajtót. Jól ismertem őt. Barna tincsei a szemébe hullottak, vékony alakja megremegett a hajnali hideg időtől. Ajkait félmosolyra húzta, szeme megcsillant a látványomra.
- Lily. –ugrottam a nyakába, hogy jól megszorongathassam- Ugye nem keltettelek fel?
- Nem. Már kettő perce fent voltam. –ásította, mire felnevettem- Miben segíthetek?
- Randim lesz este. Fontos randevúm. –tájékoztattam- Ruha kellene.
- Milyen?
- Magam sem tudom. –sóhajtottam- Reggel jött egy csomag virágom, mellé egy kártya. Ez állt rajta: Forró, Élet, Tánc, Szenvedély.
Végül ki kellett kapcsolnom a készüléket, ugyanis a csengő hangosan zavarta meg az idillemet. Az ajtóhoz táncoltam, majd kinyitottam azt. Egy futár állt előttem kezében egy jó csokor rózsával. Miután aláírtam a papírt a kezembe sózta a virágot és távozott.
Meglepetten szagoltam bele az illatos rózsák közé és kotortam elő közülük a picike kis borítékot. Meglepetten olvastam a benne lévő sorokat, majd elvigyorodtam.
- Oh, szóval el akarsz gondolkodtatni? –tettem vízbe a rózsákat- Értem én. De arra nagyon is kíváncsi lennék, hogy honnan szerezte meg a címemet…
Jókedvűen mosolyogtam el magam után, közben egyre többször pillantottam a vöröslő csokor felé. Ezután a szekrényemhez siettem, de hiába kutattam, nem találtam a mai alkalomra megfelelő öltözetet. Lelombozódtam. Aztán eszembe jutott a francia barátnőm. Gyorsan magamra kaptam valami Franciaországhoz méltó öltözetet és odaillantam.
Az üvegajtón kopogtattam. Reménykedtem, hogy ma is nyitva lesz az üzlet. Ez volt az utolsó reményem.
Végül egy álmos tekintetű, kócos hajú lány nyitott ajtót. Jól ismertem őt. Barna tincsei a szemébe hullottak, vékony alakja megremegett a hajnali hideg időtől. Ajkait félmosolyra húzta, szeme megcsillant a látványomra.
- Lily. –ugrottam a nyakába, hogy jól megszorongathassam- Ugye nem keltettelek fel?
- Nem. Már kettő perce fent voltam. –ásította, mire felnevettem- Miben segíthetek?
- Randim lesz este. Fontos randevúm. –tájékoztattam- Ruha kellene.
- Milyen?
- Magam sem tudom. –sóhajtottam- Reggel jött egy csomag virágom, mellé egy kártya. Ez állt rajta: Forró, Élet, Tánc, Szenvedély.
- Feladta a leckét. –dőlt hátra.
- Igen. Mire gondolhat? Bizonyára ebből rá lehet jönni, hogy hol leszünk… Így a ruha típusa is kitárgyalható.
- Bizonyára. De ne is kell rájönni. Elég a forró és a tánc szócska. –mosolyodott el- Eszes ez a srác.
- Igen, az. –válaszoltam- De jól feladta a leckét. Reggel óta azon tanakodok, hogy mit is jelenthet ez a négy szó.
- Értem, én is sokat gondolkodnék rajta –dörmögte álmosan- Kivel lesz a találkád?
- Matthew Levine.
- Oh, ő nem Blaise barátja? –kérdezte felélénkülve Lily, mire kérkedve bólintottam- Ismerem Blaise-t, hallottam, ahogy mesél róla. Elvileg ő a vezetőjük. Az elmondása alapján valami isteni a pasi.
- Nem tagadom. –nevettem fel.
Fél órával később már a tükör előtt álltam. Egy pántnélküli, térdig érő lenge ruha volt rajtam. Fehér színű volt, rajta kék és rózsaszín, óriási virágok díszelegtek. A ruha mell része enyhén ráncolt volt, az alatt pedig egy vékony szalag futott. Egy magassarkú szandál díszelgett a lábaimon, a hajam ideiglenesen a fejem tetejére volt fogva.
- Nagyon jó. –tapsikolt elégedetten a mellettem álló lány- Gyönyörű vagy.
- Ez csakis a te érdemed. –mondtam, majd egy puszit nyomtam az arcára- Visszaöltözök és kimegyek, oké?
- Persze.
Miután magamra kaptam a saját ruhámat kivittem Lily-nek az újonnan talált szerzeményünket. Ő becsomagolta azt, majd ragaszkodott ahhoz, hogy ne fizessek.
- Na de Lily! Ez nem így járja. –tiltakoztam.
- Neked igen. –mosolygott- Ne hisztizz, Izbel. Kora reggel van és még fáradt vagyok. Meg hiába győzködsz, akkor sem fogom elfogadni azt a pénzt.
- Hát jó. –sóhajtottam- Még egyszer nagyon köszönöm, Lily.
Csak elmosolyodott, köszönt, majd a bolt hátuljába sietett, hogy összepakoljon. Én ezalatt az előre előkotort bankjegyeket a tárcája alá csúsztattam és kisiettem az üzletből.
~
- Igen. Mire gondolhat? Bizonyára ebből rá lehet jönni, hogy hol leszünk… Így a ruha típusa is kitárgyalható.
- Bizonyára. De ne is kell rájönni. Elég a forró és a tánc szócska. –mosolyodott el- Eszes ez a srác.
- Igen, az. –válaszoltam- De jól feladta a leckét. Reggel óta azon tanakodok, hogy mit is jelenthet ez a négy szó.
- Értem, én is sokat gondolkodnék rajta –dörmögte álmosan- Kivel lesz a találkád?
- Matthew Levine.
- Oh, ő nem Blaise barátja? –kérdezte felélénkülve Lily, mire kérkedve bólintottam- Ismerem Blaise-t, hallottam, ahogy mesél róla. Elvileg ő a vezetőjük. Az elmondása alapján valami isteni a pasi.
- Nem tagadom. –nevettem fel.
Fél órával később már a tükör előtt álltam. Egy pántnélküli, térdig érő lenge ruha volt rajtam. Fehér színű volt, rajta kék és rózsaszín, óriási virágok díszelegtek. A ruha mell része enyhén ráncolt volt, az alatt pedig egy vékony szalag futott. Egy magassarkú szandál díszelgett a lábaimon, a hajam ideiglenesen a fejem tetejére volt fogva.
- Nagyon jó. –tapsikolt elégedetten a mellettem álló lány- Gyönyörű vagy.
- Ez csakis a te érdemed. –mondtam, majd egy puszit nyomtam az arcára- Visszaöltözök és kimegyek, oké?
- Persze.
Miután magamra kaptam a saját ruhámat kivittem Lily-nek az újonnan talált szerzeményünket. Ő becsomagolta azt, majd ragaszkodott ahhoz, hogy ne fizessek.
- Na de Lily! Ez nem így járja. –tiltakoztam.
- Neked igen. –mosolygott- Ne hisztizz, Izbel. Kora reggel van és még fáradt vagyok. Meg hiába győzködsz, akkor sem fogom elfogadni azt a pénzt.
- Hát jó. –sóhajtottam- Még egyszer nagyon köszönöm, Lily.
Csak elmosolyodott, köszönt, majd a bolt hátuljába sietett, hogy összepakoljon. Én ezalatt az előre előkotort bankjegyeket a tárcája alá csúsztattam és kisiettem az üzletből.
~
Eddig még nem tapasztalt idegesség
jött rám. A nappaliban toporogtam, a táskámat pakolásztam össze. Minden a ház
előtt elhaladó autó hangjára felkaptam a fejemet. Úgy izgultam, mintha még
sohasem lett volna randim, és ez lenne az első…
Pár perc múlva már az autójában ültem. Egy hosszú köszönés
után természetesen ő nyitotta ki nekem az autója ajtaját és ragaszkodott hozzá,
hogy besegítsen az ülésre.
- Feladtad nekem a leckét azzal a kis rejtvénnyel. –szóltam vádlón, mire rám nézve elvigyorodott.
- Az is volt vele a célom. –válaszolta- De ahogy elnézem eltaláltad. Amúgy… Csodálatosan áll neked ez a ruha.
Halványan elpirultam, majd elmormoltam egy köszönömöt.
- Nem találtam el a helyet. A forró szó miatt gondoltam arra, hogy valami meleg helyre megyünk.
- A forró szó jelenthette volna a forró hangulatot is. –kacsintott, mire felnevettem.
- Akkor nem írtad volna le a szenvedélyt. Először Kubára gondoltam… Aztán Brazíliára. Nem tudom, hogy melyik lesz az.
- Majd megtudod. –mosolygott- Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a hely. Nekem ez az egyik kedvencem, imádom az ottani pörgést. Ezért is gondoltam, hogy téged elhozlak ide. Úgy gondoltam, hogy te is élvezni fogod ezt a környezetet.
- Az életet, az energiát, a táncot és a forró hangulatot? –kérdeztem vissza vigyorogva.
- Bizony.
- Feladtad nekem a leckét azzal a kis rejtvénnyel. –szóltam vádlón, mire rám nézve elvigyorodott.
- Az is volt vele a célom. –válaszolta- De ahogy elnézem eltaláltad. Amúgy… Csodálatosan áll neked ez a ruha.
Halványan elpirultam, majd elmormoltam egy köszönömöt.
- Nem találtam el a helyet. A forró szó miatt gondoltam arra, hogy valami meleg helyre megyünk.
- A forró szó jelenthette volna a forró hangulatot is. –kacsintott, mire felnevettem.
- Akkor nem írtad volna le a szenvedélyt. Először Kubára gondoltam… Aztán Brazíliára. Nem tudom, hogy melyik lesz az.
- Majd megtudod. –mosolygott- Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a hely. Nekem ez az egyik kedvencem, imádom az ottani pörgést. Ezért is gondoltam, hogy téged elhozlak ide. Úgy gondoltam, hogy te is élvezni fogod ezt a környezetet.
- Az életet, az energiát, a táncot és a forró hangulatot? –kérdeztem vissza vigyorogva.
- Bizony.
Matthew leállt az autójával egy eldugott helyen. A szemem
elé egy kendőt kötött, majd összekulcsolt ujjakkal elillantott minket.
Amikor újra földet értünk nem vettem észre semmi különösen furcsát. Azon kívül, hogy fülledt meleg volt és a Nap sugarai égették a bőrömet.
Amikor újra földet értünk nem vettem észre semmi különösen furcsát. Azon kívül, hogy fülledt meleg volt és a Nap sugarai égették a bőrömet.
- Kinyithatod a szemeidet.
–suttogta Matt a fülembe. Nem tagadom, apró borzongás futott végig a testemen,
ahogy megéreztem a nyakamnál a leheletét.
- Üdvözöllek Rio de Janeiro-ban. –suttogta mosolyogva.
- Üdvözöllek Rio de Janeiro-ban. –suttogta mosolyogva.
A partra néző kis városrész
peremén álltunk. Előttünk korlát volt, ami vég volt vezetve virágokkal. Hosszú
percekig csak néztem a tájat, az előttem elterülő homokos partot, a vizet, amin
visszacsillan a napfény. Felszűrődött a parton lévő emberek hangos nevetése és
kiabálása, mögülünk zene halk dallama szűrődött fel.
- Ez gyönyörű. –suttogtam
elbűvölve.
- Szerintem is. –válaszolta engem nézve. A szeme csillogott, az ajkai halvány mosolyra húzódtak. Kivillant az arca oldalán lévő gödröcske. Csábító volt.
- Szerintem is. –válaszolta engem nézve. A szeme csillogott, az ajkai halvány mosolyra húzódtak. Kivillant az arca oldalán lévő gödröcske. Csábító volt.
- Gyere, megmutatom a várost.
–fogta meg a kezemet, majd maga mellett húzva magyarázta, hogy mi hol van.
Megmutatta a fényűző épületeket –szinte már kastélyok-, elkalauzolt még a szegényebb negyedekbe is.
Ott pár fiatal fiú – tíz,tizenkettő évesek- kézen ragadták és behúzták magukhoz futballozni. Látszólag már régről ismerik a barna angyalt, aki hangosan kacagva kapta fel őket egy-egy cselnél, majd mikor gólt rúgott le is tette a gyermeket.
Az ajkaimon lévő mosoly ilyen jeleneteknél csak még szélesebb volt. Láttam rajta, hogy élvezi, hogy a gyerekekkel játszhat. Többször pillantott rám közben, egy-egy kacsintást megengedve magának. Ilyenkor mindig szokatlanul nagyot dobbant a szívem.
- Bocsánat, de ők mindig megállítanak. –lépett vissza mellém, majd tovább terelgetett a városban- Nagyon szeretem ezeket a srácokat. Hihetetlenül sok energia van bennük és minden hátsó szándék nélkül élnek. Csak élvezik az életüket és nevetnek. Akárhányszor találkozok velük, mindig mosoly kúszik az arcomra.
- Aranyos gyerekek. –értettem egyet.
- Itt is vagyunk. –intett a fejével balra- Foglaltam le magunknak egy asztalt. Remélem nem bánod, hogy nélküled döntöttem.
- Dehogy. –mosolyogtam.
Az étterem szabadtéri volt, de látszott rajta, hogy a legjobb éttermek közé tartozik. Egy pincér állt közvetlenül a bejárat mellett, aki mindenkit elkalauzolt az előre lefoglalt asztalához. Bent a fejünk feletti fából készült rácsos tetőre virágok futottak végig, azokra pedig fényfüzérek voltak fűzve.
Matthew a kezembe nyomott egy pohár bort, majd koccintásra emelte a sajátját.
- Az estére, és arra, hogy ennek a kapcsolatnak lesz jövője.
Miután összeérintettük a kristály poharainkat, aprót kortyoltunk a borból. Isteni volt!
- Házi készítésű bor. –magyarázta arckifejezésem láttán- Ez itt a kedvencem. Édes vörösbor. Sosem árulták el, hogy hogyan készítik. Elvileg nem is itt termesztik a szőlőt, hanem egy erre alkalmasabb vidéken. A titka pedig a sok napfény. Ennyit tudtam belőlük kiszedni, másról egy szót sem szóltak.
- Pedig nagyon kíváncsi lennék a részletekre is.
Ezek után leadtuk a rendelésünket is. Én gesztenyével töltött csirkét rendeltem, Matthew pedig a Feijoda completta mellett döntött. Ez- elmondása szerint-, egy rizses egytálétel hússal és paprikás szósszal.
Az időt- míg az ételre vártunk- beszélgetéssel ütöttük el. Ezzel nem is volt gondunk. Hosszasan mesélte, hogy milyen itt a karnevál.
- Egyszer elhozlak rá. –jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mire elvigyorodtam.
- Remélem is.
Vacsora közben hosszasan kifaggattam a legutóbbi küldetésük részleteiről. Elárulta, hogy rajtacsapásról volt szó, amit meglehetősen sikeresen hajtottak végre. Talán kettő ellenség, ha elmenekült.
- Nehéz életetek van nektek. –sóhajtottam fel- Nem rossz az állandó nyomás rajtad?
- Nem. Ez az életem, Izbel. Olyan, mintha rendőr lennék.
- Én bírom a rendőröket. –vigyorodtam el, mire egy apró kacsintás volt a válasz.
~
A parton sétálgattunk. Már sötét volt, a Hold ezüstöt fénye beborított mindent. Az óceánról visszacsillant a fénysugár, a homok körbeölelte a lábamat. A szandálom a kezemben volt, Matthew keze pedig a vállamon.
- Olyan jó ez a zene. –mosolyogtam- Imádom, hogy itt bármerre megyünk valahonnan mindig zene szól.
- Nem gondoltam, hogy pont ez fog meg ebben a csodálatos városban. –jegyezte meg- Így van egy kis esélyem arra, hogy még egyszer visszajössz velem?
- Még egyszer? –tanakodtam- Hm… Nem. Nem egyszer akarok itt járni, még nagyon-nagyon sokszor. Veled? Senki mással.
- Ennek örülök. –nevetett fel.
- Még egy ilyen jó idegenvezetőt úgysem találnék, mint te.
- Oh, ez egy dicséret volt? Ha igen, akkor szeretném még egyszer hallani.
Látványosan a füléhez tette a kezét, majd kíváncsian nézett le rám.
- Nem fényezem tovább az önbizalmadat. Azt majd megteszi más. –mosolyogtam, majd belesétáltam az óceánba. A víz elérte a bokámat, szerencsére tovább nem ért fel.
- Sosem gondoltam volna, hogy Copacabana ilyen mesés. –sóhajtottam boldogan- Olyan puha a homok és rettentően kellemes a víz is. El sem hiszem!
- Pedig hidd csak el. –lépett mellém. A cipője az enyém mellett volt tőlünk pár méterre.
Közelebb lépett hozzám, majd lenézett rám. Az arcán megcsillant a holdfény, ajkai mosolyra húzódtak, barna szemei boldogan csillogtak.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide. –suttogtam, mire elmosolyodott, majd még közelebb lépett hozzám.
Az arcunkat már csak pár arasz választotta el egymástól. Gyorsabban vettem a levegőt, a szívem hevesebben vert.
Aztán megéreztem valamit a lábaimnál. Valamit, ami kíméletlenül siklott el közöttük, és végigsimított a bokámon. Felsikítottam és Matthew karjaiba ugrottam.
- Valami elúszott a lábaim között!
- Bizonyára egy hal volt. –nevetett- Tudod, az itt meglehetősen gyakori.
- Akkor nem szeretem a halakat. –borzongtam meg- Nyálkásak, elsiklanak a lábaimnál és kíméletlenül rombolják a pillanat varázsát. Ráadásul ki tudja, talán még meg is harapott volna, ha nem ugrok a… karjaidba.
- Igen, valószínű: Leharapja a fél lábadat. –helyeselt vigyorogva- Hálát adok annak ennek a gerinchúros állatkának.
- Nehéz vagyok. Tegyél le. –utasítottam halványan elpirulva.
- Negyvenöt kiló vasággyal. –tekerte a fejét- Az aligha mondható nehéznek. Meg ha az lennél se bánnám.
- Jól jön az erősítés, igaz? –incselkedtem, majd megtapogattam a bicepszét- Hát, mi tagadás: Rád fér.
- Hé! Nem igaz! –tiltakozott mosolyogva- Igazán erős vagyok, ezt mindegyik katonám megmondhatja.
- Majd kifaggatom őket. Biztos tudnak pár szaftos történetet mondani rólad. –kacsintottam.
- Esküt tetetek le velük, hogy nehogy egy szót is eláruljanak egy gyönyörű szőke angyalnak. –válaszolta álkomolysággal, majd elmosolyodott- Amúgy ha valamire kíváncsi vagy, nyugodtan megkérdezheted. Őszintén fogok válaszolni rá.
- Jelenleg nincs kérdésem. De egy kérésem lenne.
- Hadd hallom!
- Tegyél le. –kérdtem- Ez nekem sem és neked sem kényelmes.
Na jó, nekem nagyon is ínyemre volt a karjaiban lenni. Jó volt az érzés, hogy a bőre az enyémhez simult. Az illata az orromba kúszott- nagyon is jó illata volt.
- Rendben, ha ennyire szeretnéd.
Apró sóhaj után lábaimra állított, de a kezemet továbbra sem engedte el. Így hát éltem a lehetőséggel és kihúztam a partra, ott pedig szorosan mellette lehuppantam a homokba.
- Olyan jó érzéssel tölt el ez a környezet. –sóhajtottam elégedetten, majd az arcára pillantottam- Nem is értem, hogy miért. Talán a természet, talán a hely, talán az energia. Néha úgy szeretném tudni, hogy miért vannak az érzéseink. Mármint… rendkívül jó dolog az érzés az esetek kilencven százalékában. Szeretek érezni, ez az életem része- ahogy mindenki másé is. Csak… tudod, én mindig mindenre az okot keresem. Erre pedig sosem találtam meg.
- Ahová a tudomány nem ér el, ott van Isten!
- Szerelmünk lapjai? –pillantottam rá csodálkozva- Te láttad azt a filmet?
- Igen. Fogadásból megnéztem a haverjaimmal. –vonta meg a vállát- Ahhoz képest, hogy elcsöpög, nem is annyira rémes.
- Az egy kifejezetten jó film, ne szidd! –szóltam rá- Csak meg kell érteni a lényegét.
- Titkon minden ember arra vágyik, hogy a szerelme örök legyen. –mondta elrévedve- Azt szeretné, hogy a párja az élete végéig vele legye és szeresse. A filmben a férfi igaz, hogy kicsit furcsa és véleményem szerint komoly gondok vannak a fejével, de szereti a nőt. Emberi kilátásba helyezi, hogy elmeséli, hogy mennyi gondon és megpróbáltatáson mentek keresztül. A végén pedig együtt haltak meg. The End. Uncsi! Annyira sablon-film az egész.
- Ha! Persze! –csattantam fel lágyan- Látod, ebből is látszik, hogy férfi vagy.
- Akár felhozhatnánk a Kék Lagúnát is, annak is nagyrészt ez a történése. Csak ott megcsűrik-csavarják a dolgokat. Hajótörés, sziget, szerelem, élet.
- Minden romantikus filmben ez van, ha eddig nem tűnt volna fel. –tekertem a fejemet- Ezt tudják eladni, erre van kereslet.
- De a Kék Lagúna című film nem is reális. Láttad a házukat? Ugyan, a szigeten talált dolgokból egy öreg férfi és két gyermek nem tud felépíteni egy ilyen laktanyát. Teljesen abszurd.
- Na, ne szidd már. –kértem- Én szeretem azt a filmet.
- Bocsánat.
Aprót bólintottam majd a vállára hajtottam a fejemet. Hideget éreztem a vállamon. Automatikusan oda kaptam a kezemet és letöröltem a vízcseppet, mindezt hiába. Pár másodperc múlva újabbak vették át a helyét, így nem nehéz volt rájönnöm a dologra: Esik.
- Egyszer esik, akkor is, ha nem kéne. –morogta Matthew, majd megragadta a kezemet.
- Mit csinálsz?
- Hazamegyünk. –dörmögte kissé sértődötten- Pedig olyan jól indult az egész.
- Maradjuk. Egy kis csapadéktól nem olvadunk el, Matt. –vigyorogtam, majd a csípőmre vezettem a kezét- Táncoljunk.
- Itt? Ilyenkor? Nem is tudok táncolni! –nyafogta, mire elvigyorodtam.
- A zene szól. Az eső esik. Együtt vagyunk. Kell ennél több? –kérdeztem, majd a mellkasához simultam- Nem kell, hogy tudj táncolni. Csak add át magad a zenének és élvezd.
- Az nem lesz nehéz. –suttogta a hajamba- Sosem táncoltam még esőben. Sőt, semmit sem csináltam élvezettel esőben.
- Épp itt az ideje. Hidd el, tetszeni fog. –mosolyogtam, majd hozzásimultam- Most mondhatnám, hogy hunyd le a szemeidet, de nem teszem. Nézz a szemembe és olvasd ki a következő lépéseket. Hidd el, mindent látni fogsz.
Így tett, majd mozogni kezdett a zenére. Még, hogy nem tud táncolni! Csodálatosan ment neki. Magam is el voltam bűvölve tőle. Igaz, maga a fülbemászó dallamtól, a lábmozgató ritmustól éreznie kellett a zene és a tánc varázsát. Hiszen ezt leírni és elmondani sem lehet. Az érzés- mikor a partnered kipörget a karjaiból, majd szorosan hozzád simulva vezet- légies. Olyasmi, amiből még többet és többet akarsz. Akár egy drog. Egy kábítószer, aminek hatása olyan energiát és érzéseket szabadít fel benned, amit elképzelni sem lehet.
A ruháink teljesen átáztak, a hajunk az arcunkra simult. Barna szemei csillogtak, keze körbefonta a csípőmet. Mellkasa gyorsan hullámzott- ugyanúgy, ahogy az enyém.
Ajaki az enyéimre találtak, ujjaim a nedves tincsei közé vándoroltak.
Tudtam, hogy ez az este felejthetetlen.
Így is lett.
Megmutatta a fényűző épületeket –szinte már kastélyok-, elkalauzolt még a szegényebb negyedekbe is.
Ott pár fiatal fiú – tíz,tizenkettő évesek- kézen ragadták és behúzták magukhoz futballozni. Látszólag már régről ismerik a barna angyalt, aki hangosan kacagva kapta fel őket egy-egy cselnél, majd mikor gólt rúgott le is tette a gyermeket.
Az ajkaimon lévő mosoly ilyen jeleneteknél csak még szélesebb volt. Láttam rajta, hogy élvezi, hogy a gyerekekkel játszhat. Többször pillantott rám közben, egy-egy kacsintást megengedve magának. Ilyenkor mindig szokatlanul nagyot dobbant a szívem.
- Bocsánat, de ők mindig megállítanak. –lépett vissza mellém, majd tovább terelgetett a városban- Nagyon szeretem ezeket a srácokat. Hihetetlenül sok energia van bennük és minden hátsó szándék nélkül élnek. Csak élvezik az életüket és nevetnek. Akárhányszor találkozok velük, mindig mosoly kúszik az arcomra.
- Aranyos gyerekek. –értettem egyet.
- Itt is vagyunk. –intett a fejével balra- Foglaltam le magunknak egy asztalt. Remélem nem bánod, hogy nélküled döntöttem.
- Dehogy. –mosolyogtam.
Az étterem szabadtéri volt, de látszott rajta, hogy a legjobb éttermek közé tartozik. Egy pincér állt közvetlenül a bejárat mellett, aki mindenkit elkalauzolt az előre lefoglalt asztalához. Bent a fejünk feletti fából készült rácsos tetőre virágok futottak végig, azokra pedig fényfüzérek voltak fűzve.
Matthew a kezembe nyomott egy pohár bort, majd koccintásra emelte a sajátját.
- Az estére, és arra, hogy ennek a kapcsolatnak lesz jövője.
Miután összeérintettük a kristály poharainkat, aprót kortyoltunk a borból. Isteni volt!
- Házi készítésű bor. –magyarázta arckifejezésem láttán- Ez itt a kedvencem. Édes vörösbor. Sosem árulták el, hogy hogyan készítik. Elvileg nem is itt termesztik a szőlőt, hanem egy erre alkalmasabb vidéken. A titka pedig a sok napfény. Ennyit tudtam belőlük kiszedni, másról egy szót sem szóltak.
- Pedig nagyon kíváncsi lennék a részletekre is.
Ezek után leadtuk a rendelésünket is. Én gesztenyével töltött csirkét rendeltem, Matthew pedig a Feijoda completta mellett döntött. Ez- elmondása szerint-, egy rizses egytálétel hússal és paprikás szósszal.
Az időt- míg az ételre vártunk- beszélgetéssel ütöttük el. Ezzel nem is volt gondunk. Hosszasan mesélte, hogy milyen itt a karnevál.
- Egyszer elhozlak rá. –jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mire elvigyorodtam.
- Remélem is.
Vacsora közben hosszasan kifaggattam a legutóbbi küldetésük részleteiről. Elárulta, hogy rajtacsapásról volt szó, amit meglehetősen sikeresen hajtottak végre. Talán kettő ellenség, ha elmenekült.
- Nehéz életetek van nektek. –sóhajtottam fel- Nem rossz az állandó nyomás rajtad?
- Nem. Ez az életem, Izbel. Olyan, mintha rendőr lennék.
- Én bírom a rendőröket. –vigyorodtam el, mire egy apró kacsintás volt a válasz.
~
A parton sétálgattunk. Már sötét volt, a Hold ezüstöt fénye beborított mindent. Az óceánról visszacsillant a fénysugár, a homok körbeölelte a lábamat. A szandálom a kezemben volt, Matthew keze pedig a vállamon.
- Olyan jó ez a zene. –mosolyogtam- Imádom, hogy itt bármerre megyünk valahonnan mindig zene szól.
- Nem gondoltam, hogy pont ez fog meg ebben a csodálatos városban. –jegyezte meg- Így van egy kis esélyem arra, hogy még egyszer visszajössz velem?
- Még egyszer? –tanakodtam- Hm… Nem. Nem egyszer akarok itt járni, még nagyon-nagyon sokszor. Veled? Senki mással.
- Ennek örülök. –nevetett fel.
- Még egy ilyen jó idegenvezetőt úgysem találnék, mint te.
- Oh, ez egy dicséret volt? Ha igen, akkor szeretném még egyszer hallani.
Látványosan a füléhez tette a kezét, majd kíváncsian nézett le rám.
- Nem fényezem tovább az önbizalmadat. Azt majd megteszi más. –mosolyogtam, majd belesétáltam az óceánba. A víz elérte a bokámat, szerencsére tovább nem ért fel.
- Sosem gondoltam volna, hogy Copacabana ilyen mesés. –sóhajtottam boldogan- Olyan puha a homok és rettentően kellemes a víz is. El sem hiszem!
- Pedig hidd csak el. –lépett mellém. A cipője az enyém mellett volt tőlünk pár méterre.
Közelebb lépett hozzám, majd lenézett rám. Az arcán megcsillant a holdfény, ajkai mosolyra húzódtak, barna szemei boldogan csillogtak.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide. –suttogtam, mire elmosolyodott, majd még közelebb lépett hozzám.
Az arcunkat már csak pár arasz választotta el egymástól. Gyorsabban vettem a levegőt, a szívem hevesebben vert.
Aztán megéreztem valamit a lábaimnál. Valamit, ami kíméletlenül siklott el közöttük, és végigsimított a bokámon. Felsikítottam és Matthew karjaiba ugrottam.
- Valami elúszott a lábaim között!
- Bizonyára egy hal volt. –nevetett- Tudod, az itt meglehetősen gyakori.
- Akkor nem szeretem a halakat. –borzongtam meg- Nyálkásak, elsiklanak a lábaimnál és kíméletlenül rombolják a pillanat varázsát. Ráadásul ki tudja, talán még meg is harapott volna, ha nem ugrok a… karjaidba.
- Igen, valószínű: Leharapja a fél lábadat. –helyeselt vigyorogva- Hálát adok annak ennek a gerinchúros állatkának.
- Nehéz vagyok. Tegyél le. –utasítottam halványan elpirulva.
- Negyvenöt kiló vasággyal. –tekerte a fejét- Az aligha mondható nehéznek. Meg ha az lennél se bánnám.
- Jól jön az erősítés, igaz? –incselkedtem, majd megtapogattam a bicepszét- Hát, mi tagadás: Rád fér.
- Hé! Nem igaz! –tiltakozott mosolyogva- Igazán erős vagyok, ezt mindegyik katonám megmondhatja.
- Majd kifaggatom őket. Biztos tudnak pár szaftos történetet mondani rólad. –kacsintottam.
- Esküt tetetek le velük, hogy nehogy egy szót is eláruljanak egy gyönyörű szőke angyalnak. –válaszolta álkomolysággal, majd elmosolyodott- Amúgy ha valamire kíváncsi vagy, nyugodtan megkérdezheted. Őszintén fogok válaszolni rá.
- Jelenleg nincs kérdésem. De egy kérésem lenne.
- Hadd hallom!
- Tegyél le. –kérdtem- Ez nekem sem és neked sem kényelmes.
Na jó, nekem nagyon is ínyemre volt a karjaiban lenni. Jó volt az érzés, hogy a bőre az enyémhez simult. Az illata az orromba kúszott- nagyon is jó illata volt.
- Rendben, ha ennyire szeretnéd.
Apró sóhaj után lábaimra állított, de a kezemet továbbra sem engedte el. Így hát éltem a lehetőséggel és kihúztam a partra, ott pedig szorosan mellette lehuppantam a homokba.
- Olyan jó érzéssel tölt el ez a környezet. –sóhajtottam elégedetten, majd az arcára pillantottam- Nem is értem, hogy miért. Talán a természet, talán a hely, talán az energia. Néha úgy szeretném tudni, hogy miért vannak az érzéseink. Mármint… rendkívül jó dolog az érzés az esetek kilencven százalékában. Szeretek érezni, ez az életem része- ahogy mindenki másé is. Csak… tudod, én mindig mindenre az okot keresem. Erre pedig sosem találtam meg.
- Ahová a tudomány nem ér el, ott van Isten!
- Szerelmünk lapjai? –pillantottam rá csodálkozva- Te láttad azt a filmet?
- Igen. Fogadásból megnéztem a haverjaimmal. –vonta meg a vállát- Ahhoz képest, hogy elcsöpög, nem is annyira rémes.
- Az egy kifejezetten jó film, ne szidd! –szóltam rá- Csak meg kell érteni a lényegét.
- Titkon minden ember arra vágyik, hogy a szerelme örök legyen. –mondta elrévedve- Azt szeretné, hogy a párja az élete végéig vele legye és szeresse. A filmben a férfi igaz, hogy kicsit furcsa és véleményem szerint komoly gondok vannak a fejével, de szereti a nőt. Emberi kilátásba helyezi, hogy elmeséli, hogy mennyi gondon és megpróbáltatáson mentek keresztül. A végén pedig együtt haltak meg. The End. Uncsi! Annyira sablon-film az egész.
- Ha! Persze! –csattantam fel lágyan- Látod, ebből is látszik, hogy férfi vagy.
- Akár felhozhatnánk a Kék Lagúnát is, annak is nagyrészt ez a történése. Csak ott megcsűrik-csavarják a dolgokat. Hajótörés, sziget, szerelem, élet.
- Minden romantikus filmben ez van, ha eddig nem tűnt volna fel. –tekertem a fejemet- Ezt tudják eladni, erre van kereslet.
- De a Kék Lagúna című film nem is reális. Láttad a házukat? Ugyan, a szigeten talált dolgokból egy öreg férfi és két gyermek nem tud felépíteni egy ilyen laktanyát. Teljesen abszurd.
- Na, ne szidd már. –kértem- Én szeretem azt a filmet.
- Bocsánat.
Aprót bólintottam majd a vállára hajtottam a fejemet. Hideget éreztem a vállamon. Automatikusan oda kaptam a kezemet és letöröltem a vízcseppet, mindezt hiába. Pár másodperc múlva újabbak vették át a helyét, így nem nehéz volt rájönnöm a dologra: Esik.
- Egyszer esik, akkor is, ha nem kéne. –morogta Matthew, majd megragadta a kezemet.
- Mit csinálsz?
- Hazamegyünk. –dörmögte kissé sértődötten- Pedig olyan jól indult az egész.
- Maradjuk. Egy kis csapadéktól nem olvadunk el, Matt. –vigyorogtam, majd a csípőmre vezettem a kezét- Táncoljunk.
- Itt? Ilyenkor? Nem is tudok táncolni! –nyafogta, mire elvigyorodtam.
- A zene szól. Az eső esik. Együtt vagyunk. Kell ennél több? –kérdeztem, majd a mellkasához simultam- Nem kell, hogy tudj táncolni. Csak add át magad a zenének és élvezd.
- Az nem lesz nehéz. –suttogta a hajamba- Sosem táncoltam még esőben. Sőt, semmit sem csináltam élvezettel esőben.
- Épp itt az ideje. Hidd el, tetszeni fog. –mosolyogtam, majd hozzásimultam- Most mondhatnám, hogy hunyd le a szemeidet, de nem teszem. Nézz a szemembe és olvasd ki a következő lépéseket. Hidd el, mindent látni fogsz.
Így tett, majd mozogni kezdett a zenére. Még, hogy nem tud táncolni! Csodálatosan ment neki. Magam is el voltam bűvölve tőle. Igaz, maga a fülbemászó dallamtól, a lábmozgató ritmustól éreznie kellett a zene és a tánc varázsát. Hiszen ezt leírni és elmondani sem lehet. Az érzés- mikor a partnered kipörget a karjaiból, majd szorosan hozzád simulva vezet- légies. Olyasmi, amiből még többet és többet akarsz. Akár egy drog. Egy kábítószer, aminek hatása olyan energiát és érzéseket szabadít fel benned, amit elképzelni sem lehet.
A ruháink teljesen átáztak, a hajunk az arcunkra simult. Barna szemei csillogtak, keze körbefonta a csípőmet. Mellkasa gyorsan hullámzott- ugyanúgy, ahogy az enyém.
Ajaki az enyéimre találtak, ujjaim a nedves tincsei közé vándoroltak.
Tudtam, hogy ez az este felejthetetlen.
Így is lett.
Várom a kritikákat. Kíváncsi vagyok, hogy hányan olvastátok el ennek a szösszenetnek az első részét. :)
