Love Angel- 45. fejezet

Sziasztok! :)
Nem is tudom, hogy mikor volt legutoljára, mikor pénteken hoztam a fejezetet és nem szombaton :) Noha ennek is megvan az oka: holnap gép közelében sem leszek. És mivel nem akartam késni a fejezettel, megírtam ma :)
A Real Madrid drukkerektől előre elnézést kérek, de az én szívem a Barcelonához húz. Tehát nézzétek el nekem a fejezetben feltűnő focicsapat iránti rajongásomat :) Picit ki is vetítettem :) (Igaz, nekem nem Xavi a kedvenc játékosom ;))
Jó olvasást! :)

Love Angel- 45. fejezet
Barcelona
(Izbel)

A Nap már lenyugodott, mire kikecmeregtünk a szállodából. Első utunk így is egy étterembe vezetett- reggel óta nem ettünk. Vagyis Robert evett: teletömte magát szendviccsel a repülőgépen. Így is Robert nyavalygott különösen, ezzel is ki idegelve minket. Így aztán feladtuk, megragadtuk a kezét, és már húztuk is az egyik étterem felé. Neki csak az volt a kikötése, hogy ételt lehessen kapni. Ezek az elvárások alapján könnyen választottunk helyet.
Sötét volt már, az étteremben csak a lámpák világítottak. Vasárnap este révén tizenegykor szokás itt vacsorázni- mint a többi mediterrán városban is.
Tetemes mennyiségű ételt mind Robert rendelte, mi pedig csak néztük az ételhalmot. Végül nekiestünk, majd teli hassal ballagtunk a szállodába.

Mind a huszonketten felsorakoztak. Mezük elütött a zöld gyeptől. Az edző parancsoló illetve javasló hangja átütött a tömeg hangos kiáltásain. Láttam a szemeikben felkészülést: a harc, a kihívás és a küzdelem tüze lángolt az íriszükben.
A bíró sípja közvetlenül a himnuszok után törte meg a pillanatnyi csendet. A meccs elkezdődött, Robert pedig ezzel együtt ugrott fel a székről.
- El sem hiszem, hogy ki tudtatok ide hozni. –lelkesedett- Ráadásul az arany-szekcióba. El vagyok ájulva!
- Jó kapcsolataim vannak. –mosolyogtam- Sajnos az elzárt részre már nem tudtam jegyet szerezni.
- Ugyan. Oda csak öltönybe lehet belépni. –legyintett- Én pedig nem fogok megválni a pólómtól!
Gránátvörös-kék csíkos pólója rátapadt a mellkasára. Gyanítottam, hogy egyel nagyobb méret kellett volna belőle, de nem kértem számon. A haja ugyancsak be volt fújva a Barcelona fc színeivel, arcára pedig egy-egy zászlót festettünk fel.
- Úgy nézel ki, mint egy cirkuszi bohóc. –nevette Nessie- Mondjuk ezek a csíkok nekem is tetszenek.
Nos igen, Robert a mi hajunkat is befestette. Igaz, csak pár tincset- többet nem engedtünk neki.
A büfében feltankolt üdítővel és nasival. Noha tudtuk, hogy úgysem fogja megenni. Hisz az ordítozás majd bőven elveszi az idejét és a figyelmét.
Mi Renesmee-vel csak egy csomag rágót ragadtunk magunkhoz. Én speciel azzal bőven elleszek egész meccs alatt.
Az első helyzetek meghozták a hangulatot, Robert megállás nélkül ordított és ugrált. Ránk is átragadt a lelkesedés, mi is felugrottunk egy-egy feszült pillanatban.
Az első Barcelona gól után a játékosok pont előttünk kötöttek ki, Rob pedig önkívületi állapotba került. Ugrált, ordított, mindezt óriási vigyorral az arcán tette. Mi is mosolyogtunk rajta, lehetetlen volt nem azt tenni.

A Barcelona fc végül három-null arányban nyerte meg a meccset. Az utolsó húsz-huszonöt percben feljött két fiatal játékos is, így mi Renesmee-vel olvadozhattunk a székben. Ráadásul a játékuk is csodálatos volt, gól is született a helyzetükből.
- Marc. –álmodozta, mikor lehuppant a szálloda ágyára.
- Azért Christian és Alexis sem semmi. –tettem hozzá, mikor lehúztam magamról a sörös pólómat. Az egyik szurkoló igazán aranyosan nyakon öntött egy nagypohár hűsítővel. Hát igen, azonnal lehűltem. Igaz, ez a pillanatnyi lefagyás is csak addig tartott, míg fel nem ugrottam a székről, hogy csöppet kiabáljak a mögöttem ülővel. Igaz, mikor a spanyol pasi felém nyújtott pár zsebkendőt, és szánakozó pillantással itatni kezdte a vállamról az alkoholt, inkább hagytam a fenébe az egészet. Igaz, lehet, hogy a gyors hangulatváltozásomba közre játszott a férfi csodálatosan kék szeme és gyermeteg mosolya.
- Ti mindig csak arra tudtok gondolni, hogy hogyan néznek ki a játékosok. –jött be Robert a szobába- Jól áll a melltartód, Izbel. Szexi az a vörös csipke rajta.
Megszólalni sem tudtam, csak magamra kaptam a tiszta felsőmet.
- Ez nem igaz! –tiltakozott Renesmee- Mármint a focistás megrovásod. Igenis néztük a játékukat is. Igazán jól vezetgették a labdát, a cselezésük pedig lélegzetelállító volt. De azért a csodálatunkhoz hozzá tartozik a szexi mosolyuk is…
- Nem is láthattad olyan távolról a mosolyát!
- Dehogynem. –dörmögte a lány, majd kihúzta a hajából a hajgumit- Hidd el, ha lányfoci lett volna, te is a csajok mellét és fenekét nézegetted volna.
- Ebben igazad van. –vallotta be.
- Ha homo lenne, ezen a meccsen is velünk együtt olvadozott volna. –szóltam közbe- Én figyeltem a játékra is. Egyet kellett veled értenem mondjuk a lesgólba. Az nem volt les. Legalább volt még fél méter ott!
- Na végre valaki! –sóhajtott fel a férfi- Mindenki látta, a kivetítő is mutatta, hogy ez szabályos volt. Csak azok a vaksi bírók nem. Komolyan, néhány meccset én jobban levezetnék, mint bármelyik ilyen spori.
- Imádom, amikor ilyen vagy. –nevetett Nessie, és játékosan összeborzolta Rob haját- Olyan lehetetlen helyzetekbe akarod magad beleképzelni.
- Most miért? Lehet, hogy egyszer én leszek a világ legjobb játékvezetője. –húzta ki magát.
- Álmodik a nyomor. –válaszolta Renesmee.
- Cöh. –dörmögte Rob- A csapattársaim el sem fogják hinni, hogy ott voltunk. A Camp Nou aranyrészleges székeiben ülhettem. Leo előttem rúgott gólt, a szemem láttára!
Én eközben kinyitottam az ajtót. A szobaszolgálatos férfi betolta rajta a kis kocsiját, majd elfogadta a felé nyújtott pénzt és elhagyta a szobát.
- Hozattam késői vacsit. –mosolyogtam- Azért lenyűgöző, hogy éjfélkor még szolgálnak fel valamit is. Szeretem ezt a hotelt.
A többiek is egyet értettek velem, mikor egy-egy tányért elvettek a kocsiról. Spagetti terült el a hófehér tányérokon, igazán finom volt.
- Ez mind a fenekemre fog menni. –jegyezte meg Nessie a vacsora befejeztével. Mintha ez megtörténhetne nála bármikor is.
- Ugyan. Ne bánkódj miatta. –legyintett Robert- Legalább lesz mit fogni rajtad.
- Hé! –kiáltott fel Renesmee, majd fejbe kólintotta a nevető férfit egy párnával- Gonosz vagy.
- Tudom. És irtózatos módon élvezem.
Én csak vigyorogva néztem őket, majd elvettem tőlük a tányérokat.
- Ugye nem akartok még egy múzeumba elvinni, mint ma délelőtt? –pillantott ránk Rob. Nagy, esdeklő szemeinek nem igazán tudtunk ellenállni. Végül megráztuk a fejünket, ő pedig boldogan felugrott az ágyon.
- Imádlak titeket! –kántálta, majd leugrott az ágyról- Reménykedjetek, hogy honlap lesz hangom. Egy ilyen meccs után nem lenne meglepő, ha nem tudnék megszólalni. Jó éjt, csajok.
Mi is elköszöntünk tőle, majd egymásra pillantottunk.
- Reménykedjünk. –mondtam.
- Abban, hogy elmegy a hangja, és nem idegesít tovább minket. –fejezte be a mondatomat Nessie.
- Ez is gonosz volt. –jegyeztem meg.
- De valld be, hogy te is erre gondoltál legelőször!
Nem tudtam ellenkezni, igaza volt. Tökéletesen igaza.

Másnap tíz óra környékén kezdtük el végigjárni a várost. A Sagrada Familia előtt kötöttünk ki. Jó párszor körbejártuk az épületet. Megcsodáltuk egyéni és jellegzetes kialakítást, kinézetét.
- Teljesen olyan, mintha cseppkövekből lett volna kialakítva. –töprengett Rob, majd elkattintgatta a fényképezőgépet- Álljatok be elé. Legyen valami jó is a képen.
Csak megráztuk a fejünket, majd inkább tettük, amit mondott.

Aznap ebéd után hiába akartuk kifosztani a boltokat: a szieszta idejére a legtöbb, kisebb bolt bezárt. Így várnunk kellett egészen négyig. Ezután viszont egészen zárásig meg sem álltunk, csak úgy költöttük a pénzt.

- Robert, mai napra van egy kis meglepetésem. –szóltam egyik reggel.
- Nem szeretem a meglepetéseket. –válaszolta.
- Ez tetszeni fog. –bíztattam mosolyogva, Renesmee pedig bólogatott mellettem.
- Áruld el. –kérte.
- Nem. Azután már nem lenne meglepetés. –kacsintottam- Egész délelőtt ott leszünk, szóval kérlek, kapd össze magad.
Robertnek be sem állt a szája, míg oda nem értünk. Végig hajtotta, hogy áruljuk el, de egy szót sem tudott kiszedni belőlünk. Viszont mikor odaértünk, elakadt még a lélegzete is. Nekem pedig volt pár pillanatom megnyugodni. Nem múlt sokon, hogy rá ne ordítsak. Igazán idegesített az állandó kérdezgetése.
- Erre is kíváncsi lennék, hogy hogyan intézted el. –rebegte.
- Mint említettem már, jók a kapcsolataim. –mosolyogtam rá- Na, menjünk. Csak kettőig van időnk.
Öt óra alatt tudtuk csak végigjárni a Camp Nou-t. Robert mindenhol megállt, körbeszaglászott, majd fényképezett, és ment tovább. Igazából csak egyetlen egy telefonomba került, és már el is intéztem a körbevezetést. A vezetőnket ismertem is, így nem okozott gondot, hogy boldogan beszélgessünk közben. David és én pár éve találkoztunk, a szimpátiánk az első perctől kezdve kölcsönös volt. Megismertetett a jegyesével is, végül én lettem az esküvőjükön az egyik koszorúslány.
- Robert megállt a mezeknél. –jegyeztem meg felé fordulva- Sikerült…
- Igen. –mosolyogta, majd átnyújtott egy táskát- Megemlítettem nekik, hogy te kérted. Azonnal belementek.
- Nagyon köszönöm. De…Nem is ismernek. –sandítottam rá.
- Mutattam egy fényképet. –vigyorogta- Alexis el volt ájulva.
- Add át neki üdvözletem. –legyintettem nevetve- De nem kezdek sztárpalántákkal. Túl sok hírnév lenne az nekem.
Kuncogva bólintott egyet. Végül kikísért minket az épületből. Én még egyszer, hálásan elrebegtem neki egy köszönöm-sorozatot, végül egy csókot nyomtam az arcára.

Robertnek Renesmee is vett ajándékot. Így este már csak az volt a dolgunk, hogy becsomagoljuk őket. A tortát megrendeltem, pontosan tíz órakor az ajtó előtt fog várni minket.
Rob pedig semmit sem sejtett. Szerintem el is felejtette, hogy bizony ma van a születésnapja! Kilenc óra ötvenkilenc perckor Renesmee-vel izgatottan keringtünk az ajtó előtt. Robert a tévé előtt ült és egy krimit nézegetett. Elég izgatott és elégedett pillantással vizslatta a filmet, kezeit összefonta a mellkasa előtt.
A hotel egyik dolgozója kopogott, én pedig azonnal fel is téptem az ajtót. Átvettem a tortát, Renesmee pedig elindította a zenét. A televíziót kikapcsoltam- Robtól elloptam a távirányítót, mikor nem figyelt.
Énekelni kezdtük neki a boldog születésnapot, majd vigyorogva elé oldalaztunk. Ő elégedetten hátradőlt, majd inkább izgatottan dőlt előre. Letettük elé a tortás dobozt. Hagytuk, hogy lehúzza róla a szalagot és kinyissa. Elkerekedtek a szemei, Renesmee pedig gyorsan lekapta a pillanatot.
Egy aranycipőt csináltattam neki tortából. Marcipánnal van bevonva, és teljesen úgy néz ki, mintha egy igazi aranycipőt kapott volna.
- Ez… El sem hiszem. –dadogta, majd felpattant és a karjaiba zárt minket- Annyira köszönöm, lányok.
- Még semmit sem láttál. –mosolyogtam, majd eltoltam magamtól- Ülj csak vissza, a java most jön.
Először Renesmee nyújtotta át neki a papírba burkolt dobozkát.
- Tudom, hogy nem nagy ajándék. Nem akartam olyat venni, ami már van, vagy ilyesmi. –hadarta- Ezt pedig láttam, hogy mennyire álmodozva nézegetted.
Rob szó nélkül ölelte meg a lányt, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára.
- Köszönöm, Renesmee. –mondta kissé elérzékenyülve, majd felcsatolta az órát.
- Ha itt bekönnyeztél, zokogó görcsöt kapsz, ha meglátod Iz ajándékát. –jegyezte meg Nessie, majd lehuppant a kanapéra.
- Igen? Kíváncsi vagyok rá. –termett előttem.
- Hát… Boldog tizennyolcat! –mosolyogtam, majd egy puszit nyomtam a arcára és átadtam neki a dobozomat- Remélem tetszeni fog.
- Ha ez nem fog tetszeni neki, akkor semmi sem! –fintorgott Renesmee.
Robert lehuppant a közeli fotelba, majd az ölébe tette a méretes dobozt. Letépte róla a ezüst csomagolást, majd óvatosan leemelte a tetejét. Elámulva bámult a dobozba, majd légies mozdulatokkal kiemelte belőle A mezt. A szája elnyílt, a szeme kitágult. Csak bámulta a ruhadarabot, majd a dobozt lerúgta az öléből és a térdére terítette.
Olvasgatni kezdte a rajta lévő írásokat. Mikor az elejével végzett, megfordította. A 6-os számú mez a Xavi feliratot viselte. Tudtam, hogy ez az Ő kedvenc játékosa. Alatta egy nagyobb betűkkel körmölt sorban a játékos pár szóval felköszöntötte a szülinapost, majd egy kecses és olvashatatlan aláírás is odabiggyesztett. Ahogy a többi játékos kéznyomát is viselte a mez.
- Látod, velem már nem is foglalkozik. –huppantam le Renesmee mellé- Mindjárt megszagolgatja. Fogadunk?
- Nem. Nincs értelme fogadni, úgyis megcsinálja. –vonta meg a vállát, majd figyeltük, ahogy az orrához emeli az anyagot. Elnevettük magunkat.
- Mint egy megszállott csitri. –jegyeztem meg- Hozok kést és tányérokat.
- Szerintem nem fog tortát enni. –okított Nessie- Csak a pólót fogja bámulni egész éjszaka.
- Le fogok tolni a torkán egy szeletet. –bíztam el magam- Ez az ő szülinapi tortája, olyan nincs, hogy nem eszik belőle!
- Utána a mezzel töröljük meg a száját. –nevetett. Erre Rob nyomban felkapta a fejét.
- Hozzá nem érsz ehhez! –húzódott távolabb, majd visszafektette a dobozba az ajándékát- Izbel. Nem tudom, hogy ezt hogyan intézted el. Igazából nem is akarom tudni, biztos valami piszkos üggyel csináltad… De rendkívül boldog vagyok. Ilyen boldog talán még soha. Nagyon köszönöm.
Miután mindezt érzelmesen lehadarta, a karjaiba zárt és szorosan ölelt magához.
- Szeretlek. –mondta- Mindkettőtöket.
Mi pedig csak álltunk oldalra biccentett fejjel, mosolyogva.
- Mi is téged. –mondtunk Renesmee-vel egyszerre, majd újra megöleltük.

Utolsó este a videónapló ötlete újra felmerült. Mind minden egyes hét után. Ez már egy bevett szokás lett. Köszönés után Robert kezdett el hadarni:
- Most én kezdem. –jelentette ki - Tehát… Megünnepeltük a tizennyolcadik születésnapomat. Olyan ajándékokat kaptam, eldobjátok az agyatokat! Renesmee szerzett nekem egy karórát. Pontosan olyat, ami után már egy éve vágyódok. Izbel pedig egy mezt, amit aláírtak a játékosok, és…
Csak mondta, mondta és mondta. Eldicsekedett a haverjainak- meg is említette őket- mindennel, ami csak a focihoz volt köthető.
Ezután jött a mi mesénk az összes kiállításról, a templomokról, az isteni ételekről és magáról a helyről.
- Narancsot szedtünk az egyik fáról. –nevetett Rob- Narancsot!
- Emmett, ezt csak a te kedvedért említjük meg. –vigyorogta Renesmee- Voltunk erotika múzeumban!
- Onnan hoztunk neked szuvenírt. –tettem hozzá kacsintva.
- Erről többet nem mesélünk most. Mivel gondolom Anyuék is megnézik ezt, nem akarunk kellemetlen pillanatokat okozni. –somolyogta Nessie- Hiányoztok. Mindenki. Mindegyikünknek.
- Húha, ezen igazodjatok ki. –kuncogta Robert- Amúgy egyik nap esett az eső, így kénytelen voltunk zárt helyen maradni. Aznap is múzeumoztunk, noha megígértétek, hogy többe nem megyünk. Ennyit a szavatokról.
- Kiengeszteltünk a születésnapoddal. Egy szavad sem lehet. –mosolyogtam.
- De, lehet. –szűkítette össze a szemeit a férfi.
- Szűnj meg! –pirított rá Renesmee- Még egy helyre elutazunk. Ott leszünk huzamosabb ideig, augusztus utolsó hetében megyünk haza. Addig nem küldünk több videó naplót.
Mindegyikünk elköszönt a családtagjaitól, barátaitól. Elküldtük a fájlt, ezúttal több személynek, mint eddig.

Másnap fájó szívvel hagytuk el Barcelonát. Tudtam, hogy a következő hely közel sem lesz ennyire jó, mint ez. Mégis, a város különösen nagy erővel vonzott. Így jó döntés volt, hogy utolsó pillanatban oda vettünk jegyet, és nem Mexikóba.

Love Angel- 44. fejezet

Love Angel- 44. fejezet
Görögország
(Izbel)

Athén fülledt levegőjét szinte harapni lehetett a repülőgép hűvös, légkondicionált levegőjéhez képest. A nap hétágra sütött, a madarak dalolásztak, a nők vékony, lenge ruhákban rótták a várost. Lágy szellő sodorta magával a tincseimet; boldog mosollyal söpörtem ki őket az arcomból. Renesmee hasonlóan tett, Rob-nak ezzel nem kellett törődnie.
 A görög repteret elhagyva Robert újra dalra fakadt:
- Mamma mia…­­*
Mi elképedve néztünk rá, ő pedig vigyorodva karolt át minket. Látta a filmet! –ordította a fejembe az izgatott kis hangocska, ami erős gúnyolódásra próbált ösztökélni. Végül nem jött össze neki: hallgattam és figyeltem Rob szemeit, amik felszabadult boldogságot sugároztak.
A partra vitettük magunkat. Ott foglaltam le két –egymás mellett lévő-szobát az egyik hotelben. Igazából ennek a szállónak kissé apartman feelingje volt, de kicsit sem bántuk. Igazi Mamma mia!-hangulat uralkodott.
A fehér falak gyönyörű összhangot adtak a kék tetőkkel. Az erkélyekről látható tájról pedig órákat tudnék zengeni, de szerintem megteszi ez a pár sor is: Egyszerűen káprázatos! E láttán az emberek semmiképp sem akarnak tovább a szálló falain belül üldögélni, azonnal útra kívánnak kelni. Ahogy a víz felszínén megcsillan a sugárzó napfény, ahogy a fák halkan ringatóznak a szél párjaként…
Kipakoltunk a bőröndjeinkből. Úgy döntöttünk, hogy az első napot itt, a parton töltjük. Nem bírtuk magunkat megfosztani a hűvös tengervíz okozta felüdüléstől.
Így hát átvedlettünk fürdésre alkalmas ruhákba, majd egy papucsot és a strandtáskát felkapva lesiettünk a homokba. A víz széléhez sétáltunk, lerúgtuk a lábunkról a papucsot és lehajoltunk a folyadékhoz. Langyos volt, én hidegebbnek gondoltam. Így a kellemes csalódás beljebb csábított minket.
A sós víz elsiklott a lábujjaink között, homokot sodorva a lábfejünkre. Kissé csiklandós érzés kerített hatalmába, így lábujjaimat gyorsan megmozgattam. A vörösre lakkozott körmeim csak úgy ugráltak fel-le, kis örvényeket hozva a lábfejemet belepő vízbe.
Csak addig tartott a jó világunk, míg mögöttünk fel nem hangzott a diadalittas kiáltás. Ezután már ki is kötöttünk a férfi izmos vállán, és éreztük, ahogy a kellemes vízben landolunk. Halk sikkantásunkat még el tudtuk juttatni a minket bámuló emberek felé, de a víz elnyelte a hangunkat. A kicsit sem mély vízből hamar kikecmeregtünk. A hajunkból és a bikininkből csöpögött a víz, a pilláimon apró cseppek himbálóztak. Meg kellett törölnöm az arcomat, hogy biztosítsam magamnak a normális látást.
Robert elégedett vigyorral feküdt a fehér-kék csíkos törülközőjén, közben egy üveg üdítőt iszogatott. A napszemüvegje igaz, eltakarta a szemét, mégis tudtuk, hogy az elégedettség ott lángol a szemében.
- Ez háborút jelent! –mormogtam közel hajolva hozzá.
- Legyen, Édes. –suttogta válaszul, majd lerántott.
Maga alá gyűrt, kezével a fejem mellett támaszkodott. Levegőt kapkodva próbáltam letolni magamról- több-kevesebb sikerrel véghez is vittem ezt.
- Kíváncsi vagyok azokra a bosszúálló terveidre. –vigyorogva elégedetten.
- Ugyan. Úgyis tudod, hogy semmi konkrét nem jutott eszembe. Spontán jön az ilyesmi. De le is szállhatnál rólam. Tudod, a lábam tökéletes helyen van ahhoz, hogy egy fájdalmas pontot érintsék nálad.
Nem is kellett többet mondanom neki, már fel is ugrott. Sőt, még a kezét is nyújtotta, hogy felsegítsen. Összeszűkített szemekkel pillantottam rá. Ő megvonta a vállát, majd barátságosan rám mosolygott. Ebből tudtam, hogy hátsószándék nélkül nyújtja a kezét. A tenyerébe csúsztattam az enyémet, majd hagytam, hogy felrántson.
- Azt hitted, hogy félúton elengedlek és visszahuppansz a fenekedre, igaz?
A kérdése pontosan megfogalmazta a bennem felmerülő gondolatokat, így csak bólintottam egyet. Ő csettintett a nyelvével, majd a kezünkbe nyomott egy-egy üdítőt.
- Ha nem isztok, ki fogtok száradni. –tette hozzá.
- Rendben, Apuci. –gúnyolódott Renesmee, majd megbontotta az üveget.

Miután bekentem magamat naptejjel, hasra feküdve lehuppantam a homokba. A hajamat elhúztam a nyakamból, halkan dúdolva hagytam, hogy a Nap átforrósítsa a bőrömet.
- Így ott marad a nyoma. –dörmögte Rob, majd mellém ülve kibontotta a melltartóm kötőjét, és lesodorta azt a hátamról.
Első meglepettségem miatt fel akartam pattanni, de hamar uralkodtam magamon, mondván: Ha felállok, leesik a bikini felsőm!
Éreztem, ahogy a férfi hideg folyadékot nyom a hátamra- megrándult a testem.
- Csak naptej. –dörmögte, majd tenyerét a lapockámra simította és végigkente a gerincem mentén az olajat.
Kimeresztett szemeimet végül lehunytam, és élveztem a lágy kényeztetést.

Kis idő múlva újra csobbantunk egyet a vízben. Most hidegebbnek tűnt- a napsugarak eszméletlen módon forralták fel a bőrünket. Egy órát, talán többet is a tengerben töltöttünk. Nem kellett félnünk a tengerben pályázó állatkáktól. Ezeket hatástalanítottam, mielőtt belementünk volna a vízbe.

Este fáradtan dőltünk bele az ágyunkba. Nem kellett sok idő, máris aludtunk.
Reggel a Nap sugaraira ébredtem. A kis komiszok beletűztek a szemembe. Bármerre fordultam, mindig megtaláltak. Renesmee ébresztője is hasonló lehetett az enyémhez: ő is nyöszörögve, kómás pillantással ült fel.
Legnagyobb meglepetésünkre Rob az ágyunk szélén üldögélt, kezében egy óriási tálcával.
- Jó reggelt. –köszönt, majd letette közénk a megpakolt, fonott tálcát- Jó étvágyat.
- Mi történt? –kérdezte Renesmee gyanakvóan, de azért elcsent egy epret.
- Miért, történnie kell valaminek, hogy reggelit hozzak nektek? Lelombozó. –rázta a fejét- De ha nem kell, akkor el is vihetem.
- Ne! –szóltam közbe, majd rápillantottam Nessie-re- Köszönjük szépen. Te is eszel?
- Még szép. –bólogatott a férfi. Elmosolyodtunk.

Aznap és a másnap is Athén-t róttuk. Végsétáltunk a szűk utcákon, figyeltük a rajzoló fiatalokat, hallgattuk a lágy dallamokat, melyeket pár utcai árus bocsátott szabadjára.
Az Akropolisz még Robert tetszését is elnyerte. Végigjártuk az épületegyüttest, közben intenzíven gyönyörködtünk a tájban. Egyszerűen fenséges onnan a kilátás. Azt hiszem Görögországban csak ezt tapasztalhatjuk.
A Parthenón előtt álltunk, mikor Robert váratlanul feljajdult és a tarkójához kapta a kezét.
- Valaki megdobott. –mondta dühösen, majd sarkon fordult és bámulni kezdett maga köré.
- Szerintem azok a gyerekek voltak. –mutattam a lefelé szaladó fiatalok felé.
- Lehet. –suttogta mérges tekintettel- Jó erőset tudnak dobni. Nem törött be a koponyám?
- Biztosan nem. –nevetett Renesmee- Szörnyű vagy!
- Nem is. –húzta fel az orrát a férfi, majd sértődött pillantást vetett az előtte kacagó lányra.
- Alacsony a tűréshatárod. Ha megböknek egy tűvel, könnyeket is ejtesz?
- El sem tudom képzelni, hogy mi történik, ha megcsípi egy méhecske. –szóltam közbe.
- Piszkáltok. Megértem. –sóhajtotta- Tudjátok mit? Fel sem veszem. Ha nektek ez jól esik, hajrá.
Lelkiismeret-furdalásunk lett. A másodperc töredéke alatt öntött el minket az érzés. Beivódott minden sejtünkbe, és nem eresztett minket.
- Bocsánat. –mondtuk Renesmee-vel egyszerre. Robert látszólag jól mulatott a helyzeten, rajtunk. Végül csak legyintett egyet és elindult előttünk lefelé.
- Remélem eszünk valahol. Tökéletes kiengesztelés lenne. –kacsintott hátra a válla felett.
- Plaka? –néztünk össze Nessie-vel.
- Tökéletes vacsorahely. –mosolyogtam- Menjünk is. Addig elintézek egy telefont, hogy mindenképp legyen helyünk.

Plaka hangulatos egy hely. Tradicionális zene szólt- egyből a fülünkbe mászott. Míg gyönyörködtünk, Robert elintézte, hogy a pincér azt hozzon nekünk, amit akar. Étlapokat nem is láttunk. Tulajdonképpen fogalmunk sincs arról, hogy mit fogunk enni.
Először egy üveg bort hoztak ki, majd óvatosan öntöttek mindhármunknak. Utána kihoztak egy-egy tányért, rajta garnélarákkal. Foghagymás ízű volt, bármiféle köret nélkül. A pincér elmagyarázta, hogy ez az étel a „mezesz” kategóriába sorolható. Vagyis a főételek előtt szolgálják fel, természetesen köret nélkül.
Mire ezt megettünk, meglehetősen eltelítődtünk. De nem volt időnk emészteni, a főétel már előttünk is termett.
- Pastitsio. –mondta a pincér- Görög makaróni sajtszósszal. Jó étvágyat hozzá.
Hosszú percekig ízleltük a tésztát. Nem tudtunk rájönni a titkos hozzávalóra, amitől ilyen különleges ízt kapott.
- Fahéj. –adta meg a választ a pincér, mi pedig egymásra meredve újabb falatot emeltünk a szánkhoz.
- Degeszre ettem magam. –dőlt hátra Robert, majd előbbre tolta az üres tányérját. Közben egyik kezével a hasát simogatta és halványan mosolygott.
- Legszívesebben én is azt tenném, mint te. –jegyeztem meg.
- Senki sem gátol benne. –kacsintotta.
- Hát, Srácok… Ott jön a desszert. –sóhajtotta Renesmee.
Az üres tányérok helyére újak kerültek.
- Ez… füge? –vonta fel a szemöldökét Rob, majd belekanalazott az alatta lévő sárga krémbe- Vaníliafagyi.
- Ott mazsola és dió is kandikál kifelé. –kuncogtam.
- Enyhén boros, fahéjas íze van. –tette hozzá Renesmee.
Hiába voltunk dugig, ezt az édességet még letoltuk a torkunkon. Persze sokkal lassabban ettünk, mint általában, de minden egyes fügedarabka lecsúszott a torkunkon.

A hotelban az ágyra vetettük magunkat. Robert is a mi szobánkban kötött ki. Na, nem mintha bántuk volna. Semmi ellenvetésünk sem volt egészen addig, míg fel nem ugrott az ágyról. Emiatt az egész szerkezet megremegett, a matrac pedig hullámozni kezdett. Nyöszörgéssel adtuk tudtára a férfinek, hogy ez kicsit sem esett jól.
- Nézzétek, mint találtam! –kiáltotta felmutatva a kövecskét- A farzsebemben volt. Egész eddig észre sem vettem. Van rajta egy… papír.
Elolvasta az üzenetet- ami a kőre volt kötözve, nagyon kifinomult módon-, majd kimeresztette a szemeit, ránk bámult, és sietősen elhagyta a szobát.
- Hát ebbe meg mi ütött? –kérdezte Renesmee. Én csak megvontam a vállamat: ez a kérdés bennem is felmerült.
Hallottuk, ahogy leszaladt a lépcsőn, majd azt is, hogy az apartman elé szalad. Gyanús tekintettel álltunk ki az óriási erkélyre, hogy figyelhessük az eseményeket.
Ő pedig ott állt velünk szemben, egy gitárt tartva a kezében. Jó pár szállóvendég és alkalmazott állta körül, ő pedig felvigyorgott ránk, majd dalra fakadt.
Semmit sem értettünk. Azt meg főleg nem, hogy miért énekli nekünk a Honey, Honey című dalt. Mi pedig csak álltunk és tátogtunk, akár a halak.
- Ő most… voltaképp szerenádot ad? –suttogta a fülembe Renesmee.
- Nagyon úgy tűnik. –válaszoltam halványan mosolyogva.
Robert hangja ugyan olyan tökéletes volt, mint minden egyéb alkalommal. Most kicsit talán mélyebb, rekedtesebb… erotikusabb.
Mi pedig csak támaszkodtuk az erkély korlátján és elalélt pillantással szemléltük az éneklő férfit. A körülötte lévő emberek vigyorogva szemlélték Robertet. Páran táncra is keltek, így fokozva a hangulatot.
De a dal is csak pár percig tartott. Utána Rob felkelt, összedörzsölte a tenyerét és elindult felfelé. Időközben az emberek megállították, és gratuláltak neki. Mi pedig nekiálltunk szaladni lefelé. Épp belépett az udvarra, mikor a lépcsőről leérve a karjaiba értünk. Hangosan nevetve öleltük meg.
- Akkor tetszett. –kuncogott- Ez a szám jutott eszembe először. Igaz, csöppet nyálas és női. Reméltem, hogy nem lesztek mérgesek a tartalma miatt.
- Dehogy. Még egy szerenádot úgysem kapunk. –vigyorogtam- Csodás volt!
- Egyet kell, hogy értsek. Gyönyörű hangod van. –dicsérte Nessie.
- De azért magyarázatot akarunk. –tettem hozzá- A szobánkban. Három percen belül.
Az ágyon ülve Rob felmutatta a kis követ, majd az cetlit is.
- Ezt írja: „Hogy Athéné megajándékozzon, te is ajándékozz meg másokat!” Bocs, Csajok… Más ajándék nem jutott eszembe hirtelen.
- Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy a mi drága Istennőnk mivel ajándékoz meg téged. –mosolyogta Nessie.
- Tippem sincs. De nem is várok semmi extrát, hogy megvalljam az igazat. –vonta meg a vállát a férfi- Na jó. Hagylak titeket aludni. Szép álmokat, lányok.
- Neked is. –válaszoltuk kórusba. Még figyeltük a távolodó alakját. Ránk mosolygott, ahogy leoltotta a villanyunkat, majd akkor is, mikor becsukta a szobaajtónkat. Tisztára, mintha egy apát látnék, aki a kötelező esti mese aludni hagyja a kislányait…

Az elkövetkezendő napokban még bejártuk Athént, megnéztük Görögország főbb nevezetességeit is… Így volt mit mesélnünk a videó naplóban:
- Valami mesés! –kiáltotta izgatottan Renesmee- Ez a környezet… Ez a levegő és a víz! Elmondhatatlan. Ja, amúgy sziasztok.
Robert és én felnevettünk. Nessie csöppet mérges pillantást vetett ránk, majd folytatta a mesélést. Míg forgott a kamera, mi meg sem szólaltunk. Csak a félvámpírlány hallatta a hangját. Rob és én a háttérben hülyültünk, Nessie többször bökött ránk és magyarázott a lencsének. Ezen jókat derültünk és tovább folytattuk a párnacsatát. Renesmee akkor kapcsolta le a kamerát, mikor egy párna véletlenül a fejét találta el. Csak lecsapta a laptopot- ezzel együtt a felvétel is megszakadt- és beszállt a csatába.
Ezután mindhárman kidőlve feküdtünk le az ágyra és mélyeket lélegeztünk. Robert a levegő után is kapkodott. De mindhármunk arcán egy jókora mosoly terült szét.
- Fürödjünk. –szólt hirtelen, majd megragadta a kezünket- Nem kell átöltözni, el se kezdjétek. Gyertek.
Renesmee-vel egymásra pillantottunk és felnevettünk. Felugrottunk az ágyból és a férfi után eredtünk. Lefutottunk az udvarra, végfutottunk a stégen és egy óriásit csobbantunk a vízbe. Boldog sikításunkat elnyelte a tenger hullámzása.
Robert kicsit távolabb úszott tőlünk, majd intett, hogy menjünk oda. Addig csalogatott minket, míg fel nem fedeztük a hegy mögött kibúvó ezüstöt teliholdat. A víz felszínén, kissé homályosan és hullámozva, de visszatükröződött.

Már sötét volt. Egyedül a Hold világított nekünk, valamint az égen égő pár csillag. A tücskök ciripeltek, a tenger lágy hullámai mozgatták testünket.
- Hát… Azt hiszem ezt a hetet sosem felejtem el. –mosolyogtam.
- Ez a Top 1. –tette hozzá Robert mintegy egyetértésként- Amúgy egy Gyros-t nem akarunk holnap venni a reptérre menet? Ugyan attól az árustól, akitől tegnap.
- Te mindig csak a kajára tudsz gondolni! –vágta hozzá Nessie- Leromboltad a hangulatot.
- Bocs. –vigyorogta a srác- De tudjátok, a férfiakhoz a hasukon át vezet az út. Lányok… Valami… elúszott a lábaim között!
Az ijedt sikítása után csak azt érezhettük, hogy a víz felkeveredik körülötte, majd a csobogás jutott el a fülünkhöz. Kifutott a vízből!
Mi hangosan nevettünk rajtat, ő pedig kitágult szemekkel állt a homokba. Kezét a teste köré fonta, majd végül beletúrt a hajába.
- Meg akart enni! Le akarta harapni a lábujjamat!
- Igen, valószínű. Emberevő mini cápa, aki csak a félős férfiak lábujjaira pályázik. Tiszta sor.
- Gúnyolódj csak. –fintorgott- Én minden esetre szólok a szálló tulajának. Veszélyben vannak itt az emberek.
Ezután hátat fordított és a fény felé sietett.
- Most gondolj bele… Bemegy a férfihez és panaszkodik, hogy a tengerben vannak élőlények!
- Szembe fogják röhögni. –kuncogtam- De én is megtenném. Mármint a nevetést.
- Egyet értek. Egy haltól így megijedni… Jó, hogy nem akarja az összes tengeri gerincest befogni egy nagy hálóba, majd végezni velük…
- „Csak két dolog végtelen: A világegyetem és az emberi hülyeség. De a világegyetemben nem vagyok olyan biztos.”
- Ez nem Einstein? –kérdezett rá Renesmee.
- De. Pontosan. –vigyorogtam, majd kisétáltam a vízből.

*: Azt hiszem nem is kellene mondanom, hogy a fejezetben szereplő zenék mind a Mamma Mia című filmből valók :)

Love Angel- 43. fejezet

Love Angel- 43. fejezet
Amszterdam
(Izbel)

Hollandia fővárosa különös borúval fogadott minket, a kedvünk ennek pont ellenkezője volt. Gyanús és kelekótya pillantással figyeltük a felhőkkel belepett eget. Már a repülőről sem tudtuk figyelni a várost, a felhőréteg megakadályozta a nézelődést.  A reptérről kilépve már csöpörgött, de a Nap ki-kibújt a felhők közül. Ezzel bizonyítva, hogy nem sértődött meg ránk, igenis örül az ottlétünknek.
Egy apró, gyenge szivárvánnyal azért köszöntött bennünket Amszterdam. Teljesen elégedetlenek nem voltunk.
- Fapapucs, tulipán, sajt, malom. Király lesz.–fintorgott Robert. A napszemüvegét épp most tolta a feje tetejére. Világszenvedő arccal nézegette az előtte elsuhanó autókat, majd a túloldalon elsétáló nőket tüntette ki figyelmével.
- Jó lesz. Élvezni fogod. –boxoltam a vállába, majd megragadtam a karját- Kocsányon lógnak a szemeid.
- Bocs, hogy férfi vagyok. –vigyorogta, majd kihúzta a bőröndje fogantyúját- Remélem máskor is előfordul.
- Csak nem hiszel a reinkarnációban? –kérdezett rá Renesmee, majd leintett egy taxit- Én nem, csak azért kérdezem.
- Én az örök életben hiszek, Baby! –kacsintotta Robert, mire Nessie-ben egy pillanatra megakadt a levegő, végül elmosolyodott.
Elsőre is rájöhetett volna, hogy a férfi nem gondolja komolyan az örökéletes-maszlagot. Nem kellett volna kétszer végiggondolnia, hogy mivel bukhatott le. Egyértelmű, hogy semmivel. Robert pedig amúgy sem tudta volna összerakni a képet, szegénykénknek nincs ennyi logikája. Hupsz, ez irtó gonoszul hangzott.
 De nem baj, amúgy sem az eszéért szeretjük.
Bepattogtunk a taxiba, majd a szállodába vitettük magunkat. A szobánkat már lefoglaltattam, a plusz csomagunk pedig már a lakosztályunk tágas nappalijában ácsorgott. A recepciós nő már várt ránk, izgatottan adta át –kulcs híján- a mágneses kártyát, majd hosszasan és hadarva magyarázta, hogy merre találjuk a szobánkat. Harmadik emelet, jobbra a második folyosó utolsó ajtaja.
- Fura a szemöldöke. –suttogta közel hajolva hozzánk Rob. Egyet kellett, hogy értsünk.
- Sötét, vastag és természetellenes íve van.
- Barátságtalan arcot kölcsönöz neki. –mondtam kiegészítve Renesmee szavait- Ezen a vastagon kihúzott szemhéja és vörös ajkai sem segítenek.
- Még szép, hogy nem! –helyeselt Rob, majd vigyorogva átkarolt- Bírlak, Csajszi.
- Ivott valamit? –pillantottam a nevető Nessie felé.
- Nem, nem ittam egy korty alkoholt sem. –tekerte a fejét az engem karoló férfi, majd egy puszit nyomott az arcomra- De nem mondhatom ki az érzéseimet? Tudjátok mit? Imádlak mindkettőtöket!
Kiabálta. Komolyan mondom: ordította a hotel folyosóján.
Mi pedig csak kitágult szemekkel néztünk rá, végül felnevettünk. Magunk előtt terelgetve mentünk a szobánk felé. Mivel a kártya nálam volt, így át kellett szlalomoznom az éneklő férfi vehemens mozdulatai között. Mivel az ajtót egész testével takarta, hosszú küzdelem árán el kellett onnan rángatnunk.
- Nem ivott. Beszívott. –tekertem a fejemet.
- Igazából Hollandiában engedélyezett a kis mennyiségű cannabis.
- Tizennyolc év fölött. –tettem hozzá felmutatva a mutatóujjamat.
- Hé! Nőim, nem akartok bejönni és gyönyörködni?
Robert által kreált megszólításra együttesen mordultunk fel, majd egy fejrázás mellett a szobába mentünk.
Tudtam, hogy milyen lakosztályt foglaltam le, mégis… Máshogy nem is lehet fogalmazni: A tüdőmben rekedt a levegő, csak hápogtam, a szemeim kidülledtek, a karjaimmal lágy mozdulatokkal csapkodtam.
- Nem akarok beszólni, de úgy nézel ki, mint egy retardált fóka. –nevette Robert, ahogy behajolt az arcom el- Kiköpött mása vagy.
Csak legyintettem egyet, majd az előttem álldogáló, nevető férfit kikerülve felmarkoltam a bőröndömet. A legközelebbi, halványbézs szobához lépdeltem. Bent három franciaágy volt, egymástól meglehetősen messze. Az egyik –pink színű huzattal- a jobb falon, vele szemben- barna ágyneművel- a másik. A harmadik franciaágy pedig az ajtóval szemben, a két oldalsó között. Mindegyik között volt legalább 3-3 méter. A teret még csak növelték a világos falak, az óriási ablakok.
Lehuppantam a középső, vörös párnákkal díszített alvóalkalmatosságra, és hátradőltem. Figyeltem a plafont borító tükrökben saját magamat. Kissé megrémültem, hogy viszont látom ott magamat. Nem megszokott, hogy egy-egy hotelben a plafont tükrök borítsák. De tudtam, hogy emiatt kellemes pillanatokat fogunk majd egymásnak szerezni. Nem kell semmi perverzségre gondolni. Én nem gondoltam semmi olyasmire.
Kipakoltunk a táskáinkból, majd lehuppantunk a kanapéra. Már elmúlt nyolc óra, így inkább nem mentünk sehova. Egy üveg alkoholt ragadtunk magunkhoz a minibárból.
Whiskey-kola. Igazán jó párosítás, meg kell vallani. Ezt mindhárman beismertük, főleg, miután az egész üveg alkohol valami módon eltűnt… Hogy hogyan, arról sejtelmünk sincs.
- Szerintetek hukk holnap fel fogunk tudni hukk kelni? –kérdezte Robert.
- Val’szeg. –mondtam.
- Asszem… szédülök.
Renesmee nyelve kissé összeakadt. Így hangzott, amit mondott: sézedlüök. Közben pedig érdekes módon ingatta a fejét. Meg úgy az egész testét.
Lehuppantunk az ágyra. Egyre. Hárman. Bámultuk egymást a tükörben. Összetalálkozott a tekintetünk, és intenzíven felröhögtünk. Nyerítettünk. Az jobb szó lenne rá. Mert nem hasonlított egy nevetésre, az fix. Robert csuklott közbe, Renesmee a párnába fúrta az arcát, én pedig a hátamon pörögve adtam ki érdekes hangokat. Közben pedig forgott a világ.
Erőteljes huppanás rázott fel a kábultságból. Renesmee a földön nyöszörgött. Mikor le akartam mászni és segíteni neki, ugyan úgy jártam, mint ő. Csakhogy én rá estem. Végül kissé nehézkes járással, furcsa mozgással és nehéz fejjel, de visszafeküdtünk.

Reggel Robert mellkasán ébredtem. A kezem pedig Renesmee hátán pihent. Az ő feje is Rob felsőtestén volt. A férfi keze pedig a fenekünkön. Nessie is felpillantott. Összetalálkozott a tekintetünk, majd felültünk. Rob keze erőtlenül hullott le rólunk.
Zúgott a fejem, a mozgásom kissé lomha volt. De megnyugodtam: Renesmee sem viselkedett másként. Sőt. A fenti tükörbe néztünk, majd megriadtunk saját magunktól. Kócosak voltunk, a sminkünk lefolyt, a ruhánk gyűrődött volt. Ránk fért egy kiadós zuhany.
Én mentem elsőként. Miután felfrissítettem magam- kizárólag hideg vízzel- magam köré tekertem egy törülközőt. Bezavartam a kicsit sem párás helyiségbe Nessie-t, majd a szobába mentem. Ruhát természetesen nem vittem magammal, így ott kényszerültem felöltözni. Ha csak nem akartam egész nap fürdőlepedőben járni-kelni. Amit természetesen nem akartam.
Robert sem volt jobb állapotban, mint mi. Így őt is elzavartuk egy hidegzuhanyra, majd szigorúan délután elindultunk bejárni a várost.

Megnéztünk pár múzeumot- szigorúan Robert társaságában. Most lovagias módon felajánlotta magát, hogy elkísér minket. Lehet, hogy a fejfájás mondatta ezt vele. De mindegy is, ha egy kis másnaposság ilyen szavakat tud kicsikarni belőle, legközelebb is leitatjuk.
Ezeket a nézeteimet megosztottam Renesmee-vel is, aki egy kacsintás kíséretében hevesen bólogatott.
Az antropológiai gyűjtemény felkeltette Rob érdeklődését. Ez tisztán látszott az arcán. Így a Tropenmuseum másnapi teendőink listájára is felkerült. Csak Robert kérésére, természetesen. De ott bement a souvenir-boltba, és vett nekünk egy-egy mini csontvázat. Aranyos volt. Még egy-egy kis piros masnit is köttetett a tárgyakra, szigorúan a lengőbordák között fűzték át a szalagot.

Harmadik nap reggel Hagelslag volt a menü. Kissé tudatlanul, de megrendeltük. Nem csalódtunk. Kis csokoládédarabkák voltak, amelyek vajas kenyéren díszelegtek. Jól indult a napunk. Ezután döntöttünk úgy, hogy a többi holland gasztronómiai örökséget is megkóstoljuk. Már amire lesz lehetőségünk.

Délelőtt ellátogattunk egy holland kertbe. Kizárólag a tulipánoknak szenteltük az időnket. Valamint eljutottunk a Kinderdijk-elshouti malomrendszerhez. A virágokra több időt szántunk, mint az építményekre. Kicsit furcsálltuk is.
Végül kettő óra körül értünk vissza a hotelbe. Frikandellen-t ettünk hasábburgonyával. A pincér ezt ajánlotta, mi pedig nem visszakoztunk. Ez az étel egy rúd alakú, tejport és húst tartalmazó készítmény. Finom volt. Pedig a pincér elmondása alapján nem ért sokat, jól esett. Igaz, két óra múlva már uzsonnáztunk is, de ez nem számított.

Másnap Amszterdam utcáin bolyongtunk. Fagyiztunk, nézelődtünk. Lehuppantunk egy-egy padra, figyeltük az előttünk elvonuló emberek tömegét.
Beültünk teázni, illetve kávézni is. Koeken roomboters-t rendeltünk az italok mellé. Ezt Renesmee az egyik útinaplóban olvasta, így elkönyvelte magában, hogy ezt mindenképp meg kell kóstolni. Nem is csalódtunk az édességben. Sütemény volt, lekvárral, marcipánnal vagy almával töltve. A pincér szerint másfélét is lehet venni, de náluk sajnost most csak ezek voltak kaphatóak. Mindháromból rendeltünk, sőt, még csomagoltattunk is.

Egy-két nappal később délben keltünk. Előtte nap még éjszaka is a várost róttuk, teljesen elfogytak az energia-tartalékaink. Így úgy döntöttünk, hogy most feltöltjük magunkat. Délután viszont felmarkoltuk a vastag cuccainkat és rendeltem egy taxit.
A SnowPlanet volt az úti cél. A sofőr könnyedén odatalált. Hisz Amszterdamtól csak pár kilométerre volt. Ott kikászálódtunk a járműből, majd a fedett sí csarnok bejáratához mentünk.
Átöltöztünk, béreltünk sífelszerelést majd már mentünk is a felvonóhoz. A pályán nem voltak valami sokan. Talán a kinti jó idő miatt inkább vágytak a szabadba, mint a benti, téli időjárásba.
Csak a mi agytekervényein voltak ilyen furcsák, hogy inkább ezt választottuk. Nyáron síelni… milyen őrült ötlet ez?!

A hó ropogott a léc alatt, a szemüvegünk a sisakunk tetején volt.
- Még jó, hogy itt nincs sok esélyünk barnulni. Akkor ott maradna a szemüveg nyoma...
- Itt az a lényeg, hogy ne törd ki a nyakadat. Nem az, hogy barnulj. –tekerte a fejét Robert, ahogy Renesmee kijelentését kommentálta.
- Aki legutoljára ér le, az fizeti a többieknek egy forró csokit. Vagy forralt bort. –rikkantottam el magamat, majd megigazítottam a szemüvegemet és már mentem is.
Nos… Egyszerre értünk le. De komolyan. Mindhárman egyszerre értünk a kritikus megállási ponthoz, még a kamerák is rögzítették. Kép készült róla. Ezt a képet meg is vettem- három példányban. Renesmee és Robert sem bánták. Bárgyú arckifejezéssel vizslatták a fotókat, majd elvigyorodtak. Újabb menet következett. Ezúttal nem fogadás miatt.

Másnap délután újra visszajöttünk. De most snowboard volt a lábunk alatt. Én világ életemben ezt szerettem jobban, így a lesiklási meneteket én nyertem. Robert óriásikat esett, Renesmee-t pedig egy gyalogos könnyű szerrel leelőzte volna. Én pedig csak nevettem rajtuk. Több éve gyakoroltam ezt a sportot, ők pedig szinte először húzták a lábukra a deszkát.

Másnap délelőtt Robert izomlázra panaszkodott. Mi pedig együtt érzően pillantgattunk rá. Nekem nem lehet izomlázam, Renesmee-nek pedig ugyancsak képtelenség lenne. Így annyit tudtunk javasolni, hogy gyúrjon rá! De mivel arra képtelen volt, így egy sportkrémet nyomtunk a kezébe. Miután végigdörzsölte minden tagját, kissé megnyugodott és vállalkozott a délutáni túrára. Utolsó este újra lehuppantunk az egyik kanapé elé, a kamera ismét forgott.
- Nos… mit lehetne mesélni erről a kis városról? –tanakodott a köszönés után Renesmee.
- Azt nem értem, hogy miért te beszélsz mindig először. –szólt közbe Robert.
- Miért, te szeretnéd kezdeni?
- Már mindegy, te úgyis elkezdted. –legyintett Robert kissé sértődötten.
- Tehát… Az utazásunk fénypontja kizárásos alapon a síelés volt. Ne lepődjetek meg, komolyan mondom! Amszterdam-tól pár kilométerre van egy fedett sípálya, valami isteni ott a hó! Jó, igaz, nem olyan, mint egy teljesen természetes gleccserlesiklás… De mégis!
- Egy egész délutánt töltöttünk a Vondelpark-ban. Már kezdem érteni, hogy sok szerelmespár miért tölt ott annyi időt. –ingattam a fejemet- Valami mesés hely!
- Piroslámpás negyed. –folytatta Nessie- Minden pirosan van megvilágítva. Sötétedés után voltunk ott, így láthattuk. A házak falai, de még a hidak is piros színben pompáznak.
- Neten olvastam, mellesleg, hogy szinte csak ott él a városban egyedül a prostitúció. Így kissé utaló is a piros szín. –tette hozzá Robert- Vagy csak nekem?
- Nem tudom, én ilyen párhuzamot eddig nem vettem észre. –mosolyogtam.
- Elmentünk az Öreg templomhoz is. Oude Kerk. Azt hiszem ez a neve. Ezerkettőszázötvenben épült. Ez Amszterdam legidősebb emlékműve és egyik legrégibb épülete. Ez csak egy kis kultúrpogácsa volt.
- Renesmee, Tőled mást nem is vártunk. Megint bemagoltad az egész prospektust. –forgatta a szemeit Robert.
- Ne civakodjatok megint. –szóltam rájuk- Voltunk az Albert Cuyp piacon. Az egyik szabadtéri piac, nagyon forgalmas. Onnan hozunk majd ajándékot nektek.
- Újabb bőrönd telt meg. –sóhajtott Robert, majd elvigyorodott- De valami cool cuccokat vettünk. Még nekem is bejöttek.
- Szereztünk egy igazi, nagy, kerek holland sajtot! –rikkantotta közbe Nessie diadalittas mosoly kíséretében- Ez foglalja el a legtöbb helyet, de nem bírtam ott hagyni.
- A fapapucsot se felejtsd el. –tettem hozzá- Három párat vettünk. Mindegyikünknek egyet-egyet.
- Keukenhof. Ott voltunk virágot nézegetni. –folytattam- Közel hétmillió tulipánnak és nárcisznak ad otthont. Egyszerűen mesés látvány volt!
- Mesésebb volt a majom állatkert. –nevetett Rob- Megismerkedtünk az őseinkkel! A régi-régi-régi-régi őseinkkel, persze. Sőt, pár majom ott járkált közöttünk. Az egyik felmászott a vállamra!
- Igen, és hisztiztél, amiért le fogja harapni a füledet. –gúnyolódott Nessie- Pedig csak megsimogatta az arcodat.
- Jól van, na! Megesik az ilyesmi. –legyintett a férfi, majd elvigyorodott- De édes kis állat volt. Rendesen a szívembe lopta magát.
- A delfináruim pedig kimaradt. –mondta lebiggyesztett ajkakkal Renesmee- Pedig oda el akartam menni…
- Majd legközelebb. –kacsintottam rá- Mindenhova nem lehetett eljutni. Képtelenség lett volna ilyen kevés időre ennyi programot végigvinni. Ha paraszti józan ésszel belegondolsz, te is rájössz.
- Miért, még eljövünk ide? Észak Velencéje. Ezt a helyet örökre a gondolataimba fogom vésni. –tette hozzá Nessie, miközben a térde előtt összefonta a karjait.
- Nekem jobban bejött Párizs. –mosolyogtam.
- Hát, nekem egyik sem lopta be magát a szívembe. –kuncogta Rob- Remélem, Szivi, a legközelebbi jobb lesz.
- Hm… Ha nem is a legközelebbi lesz a kedvenced, az azutáni bizonyára örökké a gondolataidban fog élni. Minden reggel azokkal a képekkel fogsz kelni, és azokra alszok el.
- Ez nagyon gázul irodalmi volt, Izbel. –fintorgott a férfi, majd sértődött arckifejezésemet látva egy csókot nyomott az arcomra.
Ezután még pár mondatot meséltünk a helyről, végül elköszöntünk és leállítottuk a felvételt. Újabb videót küldtünk el- immár a harmadikat.
Másnap újra pakoltunk. A bőröndjeinket szinte ugrálni kellett, hogy be tudjuk cipzárazni. De végül sikerült lezárnunk őket.

Hosszú és fájdalmas búcsút vettünk a várostól, majd felszálltunk a repülőgépre. Még a felhők fölül nézegettük egy kicsit a tájat, végül elfordítottuk a tekintetünket és a következő úti célra összpontosítottunk.

Love Angel- 42. fejezet

Love Angel- 42. fejezet
Párizs
(Izbel)

Lehuppantunk a szobánk kényelmes bőrkanapéjára. A repülőről taxival jöttünk a szállodáig. Kicsit macerás volt az út a forgalmas város miatt, de mi ezt az időt is kellemesen töltöttük el. Figyeltük az embereket és hangosan nevetve magyaráztuk, hogy kire hasonlítanak. Illetve kire nem.
A szobánkba berendezkedtünk, kipakoltuk a bőröndjeinket, majd magunkhoz vettük a feltétlenül szükséges dolgainkat és útnak indultunk. Már az első estét sem akartuk a szállodában tölteni. Párizsban is csak egy röpke hetet fogunk tölteni- ha levonjuk a repülőutat és a pakolást, akkor csak hatot-, de a tervezett programok egy hónap eseményeinek elmennének.
Így este már a város utcáit róttuk. Robert ment középen, hogy „szükség esetén megóvjon mindkettőnket az esetleges támadóktól”. Ezt ő maga mondta. Ezután fejtette ki, hogy melyik embereket gondolja támadóknak. A pedofilokat, a rablókat, a terroristákat, a bandatagokat, a terhes nőket, a félszemű sorozatgyilkosokat. Azokat a sorozatgyilkosokat, akiknek megvan mind a két szeme, nem ismerné fel, ezért őket kilőtte.
- Meg egy félszemű ember ellen könnyebb védekezni, mint az ellen, akinek jó a periférikus látása. –jelentette ki vigyorogva.
- Terhes nő? –kérdezett vissza Renesmee.
- Igen. Ki tudja, hogy mire képes. Lehet, hogy elmegy mellettünk, beindul a szülés és a mi kezünket fogja szorongatni a szülészeten. A végén még fel is kér minket keresztszülőknek. Nem akarok egy párizsi baba keresztapja lenni! Mellesleg lehet, hogy egy kétszemű sorozatgyilkost hordoz a szíve alatt.
- Ez rossz vicc volt. –tekertem a fejemet rosszallóan.
- Igazából nem volt az. Csak érteni kéne a viccet.
- Elég morbid vicceid vannak, Robert. –sóhajtott fel Nessie.
- Bocs. –sóhajtott a fiú, majd elengedte a kezünket és előbbre lépett.
Úgy ment előre, mintha nem is ismerne minket. Legalább is láthatóan letagadta, hogy valaha is találkozott velünk.
- Most mérges ránk? –kérdeztem félhangosan.
- Valószínűleg. –vigyorgott a mellettem sétáló, barna lány- Habár ki tudja... Valaki képes arra, hogy mérges legyen ránk?
- Igen. –jelentettem ki nevetve- Majd kiengeszteljük valahogy.
Egyre közelebb baktattunk hozzá, hogy tisztán hallja minden szavunkat. Mondjuk nem volt kérdés, hogy eddig is hallotta.
- Jól áll a haja. –kuncogtam- Bele kéne túrni. Akkor még jobban állna.
- Fel akarod állítani? –jelentette ki egy egyértelmű mosollyal körítve. Nem is volt kérdés, hogy mire gondolt. Az arcáról leolvasható volt, hogy nem a tincseire céloz- hanem jóval lejjebb.
- Perverz vagy. –mosolyogtam lemondóan- Robert, védj meg! Itt egy perverz!
- Sőt, két szemem van. –mutatott az íriszei felé a lány.
- Sorozatgyilkos! –rikkantottam. Erre többen felénk kapták a pillantásukat- De akár én is lehetek az…
- Látod, Robert. Két sorozatgyilkossal alszol egy szobában. Mire vállalkozol te…
- Ebbe még én sem gondoltam bele. –sóhajtotta a fiú, majd hátra fordult- De legalább egyikőtök sem terhes. Ugye egyikőtök sem várandós?
- Minek nézel te minket? –csattantam fel- Dehogy vagyok terhes!
- Megnyugtatlak, én sem. –forgatta meg a szemeit Nessie- Néha olyan abszurd vagy, Rob.
- Mind a ketten éltetek aktív szexuális életet. Simán bekaphattátok a legyet, ebbe nincs semmi abszurd.
- Most igaza van, Ness. –léptem egyet Rob felé- Nem akarunk beülni abba a kis bárba? Vannak kiülők. Én ki akarok ülni és pezsgőt iszogatni.
- Én benne vagyok. –sóhajtotta Renesmee- De még vissza fogod kapni ezt az átpártolást.
- Számítok rá. –kacsintottam.
- Én sem ellenkezem. Mármint semmi kifogásom az alkohol ellen. –mondta, majd átkarolt mindkettőnket.
Így pár perc múlva már a kovácsoltvas székben dőlhettem hátra. Robert már töltött pezsgőt.
- Igyunk Párizsra. –emelte meg a poharát.
- Arra, hogy jó időnk legyen. –tette hozzá Renesmee.
- Inkább arra, hogy jól érezzük magunkat. –mosolyogtam.
- Igyunk magunkra. –kuncogott Rob. Összekoccantottuk a poharainkat, majd kortyoltunk a pohárból.
Tudtam, hogy ez a város mindhármunkat elvarázsolt. Már az első pillanatban megtörtént, mikor beszívtuk a levegőt.

Másnap reggel nem keltünk olyan korán. A tegnap esti alkohol mennyiség ledöntött minket a lábunkról- a hotelbe visszaérve még ittunk egy kevéskét. Emiatt korán reggel nem lehetett minket kiásni az ágyból.
Délben indultunk útnak, ebéd után. A Nap magasan járt. Kellemes, 20 Celsius fok volt. Renesmee kérésére a Musée Picasso-t látogattuk meg. Itt állítják ki Pablo Picasso képeit és magángyűjteményét. Érdekes látvány volt. Mivel én szeretem az ilyen dolgokat, ínyemre volt a múzeum. Robert kevésbé kedvelte a helyet.
- Ilyet én is tudnék. –bökött az egyik kiállított képre.
- Megnézném, hogy mennyire hasonlítana a te pacád az Avignoni Kisasszonyok­hoz. –fintorgott Renesmee- Ez Pablo egyik leghíresebb alkotása.
- Asszem’ ez benne volt a témazáróban. –döntötte oldalra a fejét- Karót írtam belőle.
- Te annyira művelt vagy, mint egy marék fű. –dörmögte mérgesen a lány.
Tudtam, hogy először nem a füvet akarta mondani. De mégiscsak egy múzeumban vagyunk.
- Szerintem nincs igazad. –húzta fel az orrát a fiú, majd tiltakozásul távolabb lépett Renesmee-től.
- Szerintem meg igen. –válaszolta Nessie.
- Szerintem meg hagyjátok abba. –sóhajtottam fel- Komolyan, néha úgy érzem magam, mintha egy óvodás csoportot hoztam volna kirándulni. Ha végig így fogtok viselkedni, fogom magam és hazamegyek. Nem azért jöttünk közösen nyaralni és világot járni, hogy óránként összekapjatok valamin és nap végéig a dühös és sértődött arcotokat kelljen bámulnom.
Mérges tekintettel néztem mindkettejük megütközött arcára. Hátrébb léptem egyet, majd megigazítottam a vállamon a táskám.
- Most megyek, körbejárom a főteret. Eszek egy fagyit. Egy óra múlva találkozunk az Eiffel-torony előtt. Addig szedjétek össze magatokat.

A Berthillon fagylaltozóban kötöttem ki. Leültem az egyik székre a terebélyes fagyikelyhemmel és falatozni kezdtem. Több mint fél óra elment azzal, míg eltaláltam ide és kivártam a soromat. Legalább egy hely volt nekem. Ez már egy plusz pont. Az ízletes fagyi pedig a lehető legtöbb pluszpontot megkapta. Gyümölcsös kelyhet választottam- ez tűnt a leggusztábbnak. A többi után is csorgott persze a nyálam, de mégis ez nyerte el a tetszésemet. Az íze pedig mennyei… Annyira tökéletes összhangot alkot a gyümölcsfagyi, a gyümölcsdarabok és az öntet, hogy azt elmondani sem lehet. Aprókat kanalaztam és minden egyes ízt külön élveztem. Elégedetten hümmögtem is hozzá.
A melengető napomat egy hirtelen előttem termett árnyék takarta el. Csak a magas alakját láttam, a mögüle sütő napfény miatt az arcát egyáltalán nem tudtam kivenni.
- Leülhetnék? –kérdezte mély, kissé rekedtes hangján.
- Persze. –intettem a szék felé. Kihúzta azt és leült.
Barnás, kissé kreolos bőre volt. Sötét, szinte fekete szemeivel vizsgálgatott, ajkaira halvány mosoly ült ki. Laza mozdulattal túrt bele barna, rövidebb tincseibe.
- Enrique vagyok. –nyújtotta a kezét- De szólíts csak Eriknek.
- Izbel. –mosolyogtam, majd elfogadtam a jobbost- Idevalósi vagy?
- Igen. Itt születtem, itt lakok. –válaszolta elmerengve- Te honnan jöttél?
- London. –mosolyogtam- Pontosabban egy éve oda költöztem. Világjáró vagyok.
- Az jó lehet. Gyerekkori álmom volt körbejárni a Földet.
- Nem olyan jó, mint hiszed. Egy idő után mindenhol jártál már. Mikor pedig hazaérsz, újra el akarsz menni. –tekertem a fejemet- Meg persze a költségek sem valami kevesek… A pénz fogytán van.
- Igazad van. –bólogatott- Húsz éves koromban ezért mondtam le erről az álmomról. Akkor az újabb világjáró túra miatt kötöttél ki itt?
- Igazából nem. –kuncogtam- A barátaimmal kirándulunk. Egész nyáron. Londonból indultunk, múlt héten Moszkvában voltunk. A hetet itt töltjük, a jövő héten pedig megint máshova utazunk.
- A barátaid most merre járnak?
- Tippem sincs. –vontam meg a vállamat- Egy kiállításra néztünk be, de összekaptak. Ott hagytam őket, és megegyeztünk, hogy az Eiffel-toronynál találkozunk. Igazából azt sem tudom, hogy hogyan találok oda…
Válaszul csak annyit mondott, hogy elkísér. Így is lett. Miután elfogyasztottuk az édességet, megragadta a karomat és elkezdett húzni. Közben felélénkülve mesélt. Én pedig le voltam döbbenve a magasságán. Én sem vagyok valami alacsony-sőt-, de ő még másfél fejjel is túlnőtt engem. De különlegesen jól nézett ki atletikus alkatával, szó sincs róla! Sőt, ahogy a nadrág feszült rajta, a fantáziám csúnya mód indult be…

Renesmee és Robert már ott vártak rám. Csak álltak egymás mellett és nem szóltak egymáshoz. Reméltem, hogy az egymás felé táplált negatív érzelmeket sikerült kiiktatni magukból. Még ha azok csak ideiglenesek is voltak.
Egy-egy puszit nyomtam az arcukra, majd elköszöntem Eriktől is.
- Remélem még összefutunk. –mosolyogta távolodva tőlem.
- Majd kiderül. –intettem neki és visszafordultam a barátaim felé- Mi van?
- Semmi. –vágták rá egyszerre.
- Legalább egyetértetek. –kuncogtam- Enrique miatt vagytok ilyenek? Csak találkoztunk a fagyizóba és elkísért idáig. Én eltévedtem volna, ő pedig idevalósi, vagyis könnyedén tájékozódik itt.
Beleegyezően fogadták a magyarázatomat. Nem szóltak rá semmit, csak egymásra vigyorogtak. Ebből tudtam, hogy a probléma felszívódott közöttük. Remélem, a nyár folyamán nem lesz több feszültség.

A napok eszméletlenül gyorsan teltek. Körbejártuk a várost. Megnéztük a nevezetességeket, rengeteg képet készítettünk. Félő volt, hogy a laptopunk memóriája megtelik, mire hazaérünk.
Egy egész napot töltöttünk Disney-Land-ben. Ott Robert gyermeki énje újra életre kelt. Alig bírta kivárni, míg megvettük a jegyeket. Azután fel ’s alá futkosott, míg végül szabadjára engedtük. Nem gondoltunk bele, hogy milyen veszélyes is ez a döntésünk.
Végül egy-egy apró sóhaj után utána indultunk. Szerencsére a hullámvasútnál várnia kellett, így könnyedén beértük.
Mindent kipróbáltunk. Lehetetlen lenne mindet végigsorolni. Az élmény elmondhatatlanul káprázatos volt. Jó volt végre újra gyereknek lenni. Már amennyire azok voltunk.

Utolsó nap mentünk csak vásárolni. Ami azért nagy szó nálunk. Igaz, a többi nap kellőképp el voltunk foglalva, így szinte fel sem merült bennünk az ötlet.
Robert eljött velünk. Igaz, előtte nap úgy egyeztünk meg, hogy ő a szálloda edzőtermét és uszodáját fogja kihasználni. De délelőtt mégis mellettünk állt útra készen.
- Jól meggondoltad te ezt? Még nem késő elmenned –mosolyogtam rá a boltok forgatagát elzáró fotocellás ajtó bejárata előtt.
- Nem. A sok ökörségem miatt ennyit megérdemeltek. Vegyétek kiengesztelésnek. –hadarta le, majd mély levegőt vett- A végrendeletemet a bőröndömben találjátok, közvetlenül a koszos alsónadrágom mellett.
- És legalább a boxerodba van becsomagolva a fogkeféd? –fintorogtam, majd megragadtam a kezét.
- Nem menekülsz. –jelentette ki helyettem is Renesmee, majd ördögien elvigyorodott- Robnak is kell pár cucc. A következő helyre nem mehetünk ilyen ruhákba.
- Hova megyünk? –kérdezte rögtön.
- Titok. –mosolyogtam kihúzva magamat- Élvezni fogod. Mondjuk a… hatos helyünket jobban fogod bírni.
- Számozzátok őket?! –húzta el a száját- Most hányas helyen vagyunk?
- Kettes. –tekerte a fejét Renesmee- Első Moszkva, második Párizs. Tudod követni a logikánkat?
- Nehezen. –kuncogott fel a fiú, majd lehajolt megnézni a cipőjét- Fűző rendben, nadrág felhúzva. Öv becsatolva, póló a helyén. Óra a kezemen, telefon a zsebemben. Tárca ugyan ott. A hajam tökéletes. Azt hiszem mehet a menet. Felkészültem.
Renesmee még jelezte Robnak, hogy a cipzárját nem ellenőrizte. Erre ő lekapta a fejét, majd kissé sértődött pillantással vizslatta Ness-t. Egy apró gond sem volt a sliccével. Felkuncogtunk, majd bementünk az óriási helyiségbe.
Első utunk a legközelebbi butikba vezetett. Robert erőtlenül nézte a ruhahalmot, amit meglehetősen rövid idő alatt szedtünk össze. Sóhajtott egyet, és lehuppant a próbafülkék előtti kényelmes fotelbe. Majd nézte, ahogy egy-egy új ruhában kilibbenünk a függöny mögül.
A reakciói minden boltban vegyesek voltak: „Jó”, „Hmm”, „Soha többé ne vedd fel ezt az ocsmányságot”, „Rossz benne a tökéletes feneked”, „Erre még reagálni sem tudok”.
Ezek és ehhez hasonló mondatok hangoztak el a szájából. Mi pedig többször megfogadtuk a tanácsait. Igaz, furcsa volt egy férfitől ezeket a mondatokat hallani, főleg ilyen őszintén.
Kettő óra körül ültünk be egy pizzázóba ebédelni. Nem is volt kérdés, hogy egy ilyen helyen mit eszünk: csakis pizzát. Én speciel gyrososat ettem, Roberté tele volt hússal, Renesmee pedig egy sima négysajtosat rendelt magának.
Négy óra körül tértünk be az utolsó boltba. Csak mi ketten, lányok voltunk. Rob-ot elküldtük egy képregényeket, zenei lemezeket illetve filmeket árusító üzletbe. Ott bőven válogathat a DVD-k közül, jövő héten az estéket tölthetjük a plazmatévé előtt.
Fehérnemű. Párizs lelkében különösen gyönyörű darabokat árusítottak, válogattunk is bőven. Csak egyet akartam felpróbálni. Fekete alapon vörös mintás, csipkés szaténfűző a hozzá tartozó apró tangával. Nem tudtam, hogy miért fogom felvenni- azt meg főleg nem, hogy milyen alkalomból-, de kellett. Egyszerűen megfogott a kinézete és képtelen voltam otthagyni.

Renesmee és Robert egymásra néztek, majd rám. Rob kezében volt az összes táskánk. Szegényt már kezdtem sajnálni a rengeteg szatyor miatt.
- Szuvenír. Moszkvában is vettünk. –mondta ki az ötletet Nessie- Persze vettem az otthoniaknak ruhákat, de az mégsem olyan… Ötlet?
- Nézzünk be abba az üzletbe. Pördüljetek meg. Ott biztos találtok. –mosolyogtam. Megfordultak és már indultak az ajándékbolt felé. A kirakatban már rengeteg Párizsra jellemző ajándék volt. Itt még eltöltöttünk minimum egy órát, végül még három táska kötött ki Robert kezében.
Ő látszólag ezt nem bánta. Jókedvűen dudorászva lépdelt mellettünk.
- Csak tudnám, hogy minek kellett ennyi vastag cucc. –fintorgott végül, majd elmosolyodott- Meg fogunk fagyni?
- Ha felveszed a ruhákat, akkor nem. De az esetleges kéz illetve lábtörésektől ez sem fog megóvni. –kuncogtam- Úgysem fogod tudni kiszedni belőlünk.
- De szűkíteni lehet a kört, nem? –villantak meg a szemei- Mindegy. Bejártuk Párizst, rosszabb ennél nem lehet.
- Hé! Párizs nagyon jó város! Ne szidd! –csattant fel Renesmee.
- Jó, jó. –emelte maga elé Rob a kezét. A táskák a hasának csapódtak.

Az esti videó naplónkat sem felejtettük el. Újra az egyik dohányzóasztalon kötött ki a kamera, mi pedig lehuppantunk elé. Hárman. Ez volt az első napló, amiben mindhárman szerepeltünk. Igaz, összességében ez csak a második felvétel…
- Annyira gyönyörű! –rikkantotta Nessie, majd tapsikolni kezdett- Egyszer el kell ide jönnötök. Komolyan mondom! A rengeteg bolt, a nyüzsgés, a sapkák!
- Téged mindig csak a divat érdeke. –legyintett Robert, majd átkarolta a tiltakozni kezdő lányt- Felmásztunk az Eiffel-toronyra, ellátogattunk a Diadalívhez. Oh, és van Szabadság-szobor. Olyan, mint a New York-i, csak kisebb. A Disney-landról pedig órákat tudnék mesélni.
- Csak el ne kezdd –kuncogtam- Ilyen isteni fagyit máshol nem is lehet kapni, csak itt.
- Asszem’ valami Barthollin fagyizó a neve…vagy mi!
- Berthillon a neve, Robert –javítottam ki.
- Közel voltam a megfejtéshez. –kacsintott rám- Valami múzeumba is elrángattak. Picasso képei voltak kiállítva.
- Ez a műveletlen állat nem ismerte fel a képeket, sőt, fikázta őket! –kiáltotta Nessie szinte önkívületi állapotban.
- Renesmee! –rivalltam rá- Tessék bocsánatot kérni.
- Bocs, Rob. –dörmögte, majd egy puszit nyomott a mérgesen maga elé meredő férfi arcára- Tényleg sajnálom.
Ezután a múzeum-témát gyorsan elhalasztottuk.
- Luxemburg-kert, Panthéon, Champs-Élysées. –soroltam- Fauchon, Moulin Rouge.
- Nem is tudom, hogy hogyan tudtunk ennyi programot egy hétbe sűríteni. –sóhajtott Rob- Minden esetre a Fauchon-ba érdemes ellátogatni. Olyan finom sütik vannak ott!
- Egy-egy ház tetején fa van! –rikkantotta Nessie- Valami elképesztő!
- Végigjártuk Párizs főutcáját is. –tette hozzá Rob.
- Az a Champs-Élysées –mosolyogtam- De örülök, hogy ennyire figyelsz rám.
- Miért, te már mondtad? –értetlenkedett- Bocsánat, Édes.
- Nem gond. –legyintettem.
- Annyi cuccot vettünk, hogy még egy bőröndöt kellett szereznünk. Ha minden helyen így bevásárolunk, öt bőrönddel jövünk haza. Fejenként.
- Annyit nem engednek fel a gépre. –tekertem a fejemet- Vagy hívassak majd magunknak magángépet? Az is van…
Robert ledöbbenve nézett rám, majd az arcát a tenyerébe temette.
- Akkor miért alkalmazkodunk mi a menetrendhez, ha utazhatnánk magángéppel?
- Mert az nagyobb macera. –magyarázta Renesmee- A plusz költségekről nem is beszélve.
- A gépem memóriája tele van. Már azon gondolkodtam, hogy vennem kellene lassan egy külső memóriát hozzá. –kuncogtam- Annyit fényképeznek és videóznak…
- Mindent meg kell örökíteni!
Ebben legalább egyet értettünk. Még meséltünk erről a fantasztikus városról, beszámolót tartottunk Disney-Land-ről, majd elköszöntünk. Ezután a videót elküldtük és lefeküdtünk aludni.
Másnap délelőtt összepakoltunk, rendeztem a számlánkat, majd gépre szálltunk. Elindultunk az egyik hideg hely felé, hogy egy teljes hétig a sportolással és a forrócsokizással foglalkozhassunk. 

Az a kósza ötlet jutott az eszembe, hogy nem adom meg a következő -pénteki/szombati- fejezet címét. (A cím maga az a hely, ami a legközelebbi úti céljuk.)Természetesen az ízelítő is árulkodó lesz. Pár adatot megadtam a fejezetben. Találjátok ki, hogy hova utaznak legközelebb. Akár chatbe, akár komiba is leírhatjátok az ötletet :)

Sorry

Sziasztok!
Nagyon-nagyon sajnálom, de a hétvégi fejezetet nem tudtam meghozni. A holnapi napom teljes katasztrófa lesz, a péntekem és a szombatom sem telt jobban. Nem volt időm arra, hogy leüljek és írjak. Rettentően sajnálom, de a fejezetet csak hétfőn tudom feltenni- remélhetőleg arra végzek vele. :)
Jó éjszakát mindenkinek.
Puszi :)

Love Angel- 41. fejezet

Sziasztok! :)
Meghoztam a fejezetet :) Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Várom a véleményeket.
Puszi

Love Angel- 41. fejezet
Moszkva
(Izbel)

A reptér nyüzsgött. Az emberek sietve szlalomoztak, maguk után húzva a bőröndjüket, vagy épp a kezükbe cipelték a nehéz szatyrot. A többség társaságban volt, de akadt, aki egyedül várta a járat indulását.
Belesüppedtem a kényelmes bőrkanapéba, a jókora bőröndöm a lábamnál pihent. A kezem alatt a kisebb kézipoggyászom foglalt helyet, benne a laptopom. Azt nem mertem a bőröndbe tenni, hátha elkeveredik, vagy ilyesmi… Mondjuk az sem okozna olyan nagy gondot, hisz egy csettintéssel megtalálhatnám. De szerettem volna ezt a nyarat rendes tinédzser módjára élni. Tudom, nehéz elhinni, de tényleg így gondoltam. Mindent meg is tettem azért, hogy ez így legyen. Jegyet foglaltam, egy egész napon keresztül pakoltam a bőröndömbe, bevásároltam az útra, és még sorolhatnám. Felpörögtem és izgatott voltam… vagyis az utóbbi még most is uralja a testemet.
- Izbel. –szólt a hang mögülem, mire felpattantam és a felém siető Renesmee ölelésébe zártam magam.
- Szia Nessie. Már vártalak. Annyira… várom! –hadartam vigyorogva, ő pedig egyetértően bólogatott.
- Istenem… Moszkva, aztán… Aztán az egész világ, persze csak képletesen. Hihetetlen. –huppant le velem együtt az eddigi helyemre.
- Szerintem az hihetetlen, hogy Esme és Carlisle elengedett. Mondjuk inkább Edward volt kiakadva az ötletünk miatt. –kuncogtam- De a lényeg az, hogy összejött.
- Az egészet pár nap alatt szervezted meg… le vagyok nyűgözve. –vigyorgott.
- Csekkoljunk be, adjuk le a csomagunkat… Aztán akár be is mehetünk a reptér boltjába. Van még időnk a gép indulásáig. Bőven van…
- Rendben. Ahogy a főnökasszony javasolta! –szalutált, majd elnevette magát- Bocsánat, de annyira… átjárta a testemet az izgatottság.
- Semmi gond. –kuncogtam, majd belékaroltam- Egy bőrönd… Csodálom, hogy belefértél.
- Kiadtad, hogy csak egy lehet. Plusz egy kézi. –emelte fel a karját himbálózó bézs táskát- Alice többet akart, de nyomatékosítottam a szavaimat, így végül köteles volt ebbe belepakolni. Ugyanis nem engedte meg nekem… Nem is értem, hogy miért lepődtem meg.
- Én sem.

Az első osztályú jegyet a kézipoggyászunk oldalába rejtettük, hogy véletlenül se felejtsük ott sehol. Nem tudtam volna neki örülni…
A boltban vettünk magunknak egy-egy szendvicset. Tudtam, hogy ezek az áruk finomak, vettem már belőlük párat, így Renesmee-nek is boldogan ajánlottam. Végül egy-egy tábla csokoládé, zacskó cukor és üdítő is a kosarunkba landolt, közvetlen a rágó mellé.
Tekintettel voltunk arra, hogy még egy órát ülünk és várunk. Mondjuk biztos, hogy unatkozásnak nincs helye a társaságunkban, így nem aggódtunk.
- Foglaltál szállást? –kérdezte Nessie, mikor leültünk az egyik bőr kanapéra.
- Ő…hát nem. –sóhajtottam mosolyogva- Majd elintézem akkor, ha leszálltunk ott a gépről. Rengeteg ismerősöm van ott, ne aggódj. Maximum, ha máshol nem is, egy híd alatt meghúzzuk magunkat.
- Köszönöm, ez nagyon megnyugtató. –kuncogta- Nem hoztam magammal hálózsákot… sem zseb-radiátort.
- Én speciel esőkabátot sem. Egy esernyő alatt meg nehezen lehetne aludni.

Csoda lett volna, ha június közepén egy reptér nem lenne tömve tele, így halkan tűrtem, ha egy-egy váll nekikoccan az enyémnek, vagy egy bőrönd hozzám súrlódik. Tűrtem és vigyorogtam mellé, Renesmee hasonlóan tett. Még egy atomrobbanás sem lombozta volna le a jókedvünket, feltéve, ha mehettünk volna utazni… Na jó, az azért igen…

Egy ismerős személy sziluettje tűnt fel. Az óriási ablakokon beszűrődő erős napsütés miatt nem láttuk az arcát, a Nap pont mögüle sütött. De tudtuk, hogy ki az. Renesmee-vel egymásra néztük, majd mosoly kúszott az arcunkra.
- Reméltem, hogy nem kések el. –lihegte elénk érve, majd megölelt minket- Még van hely a gépre?
- Bizonyára. –mosolyogtam- Gyere, ismerem a reptér igazgatóját, biztosan tud egy jegyet intézni neked mellénk.
Robert boldogan elmosolyodott, majd egy csókot nyomott az arcomra.
Tudtuk Nessie-vel, hogy vágyakozott az út után. Ez tisztán látszott a szemein, mikor elmondtuk neki a tervünket… Nem gondoltuk, hogy végül mégis eljön. Noha először nemet mondott…

A jegyet végül sikerült megvennünk. Hosszas győzködés után én fizettem.
- Hova is megyünk? –kérdezte leülve, bambán vigyorogva.
- Moszkva.
- Jó tudni. –nevette- Anyáék elengedtek. Apa pont hazajött, így őt meggyőztem, ő pedig Anyát vette rá.
Ezután hosszasan mesélni kezdte a meggyőzést. Kivételesen örült annak, hogy az apja hazajött.

A repülőút változatlanul jó volt. Végigbeszélgettük, így nem unatkoztunk. Mondjuk ebben a társaságban unatkozni képtelenség lenne.
Hosszas várakozás után kézhez kaphattuk a bőröndünket is, én pedig már intéztem is a szállást. Az egyik ismerősöm tulaja egy szállodának, így nem is volt kérdés, hogy hol szállunk meg.
- Neked aztán sok barátod van. –szólt Robert, mikor zsebre dugtam a telefonomat- Öt csillagos szálloda? Moszkva szívében? Húha, Izbel…
Renesmee egyetértett Rob döbbent véleményével. Én csak mosolyogtam rajtuk. Nem árultam el nekik, hogy a költségeinket ott előre rendeztem…

Taxival mentünk a szállodába. A forgalmas utakon kissé szakadozva, nehézkesen haladtunk. Nem bántuk, így legalább megcsodálhattuk a belváros tömzsi épületeit.
A szálloda kissé fényűző volt, igaz, kívülről nem volt annyira feltűnő. Az épület formáiban kissé régiesnek hatott, de pont emiatt volt lenyűgöző. Ahogy beléptünk az ajtón, óriási tágas tér fogadott minket, oldalt egy hosszú pulttal, ahol alkalmazottak forogtak. Egyenesen a márvány pulthoz mentünk. Ott átvettük a lakosztályunk kulcsát és a lift felé indultunk. Felmentünk a legfelső emeletre, ott megkerestük a 405-ös szobát és benyitottunk.
Direkt kértem lakosztályt, tudtam, hogy ott hárman kényelmesen el fogunk férni. Ahogy beléptünk egy tágas tér fogadott minket. Bézs színekkel bolondított falak, bőrkanapé előtte egy fa asztallal. A túloldalon egy minibár, a falon egy televízió.
Két szoba nyílt. Az egyikben két ágy volt, a másikban egy. A dupla ágyasat lefoglaltuk Renesmee-vel, Robert pedig a másikba telepedett be.
Kipakoltunk a bőröndökből, kényelmesen berendezkedtünk a szobáinkba, majd átöltöztünk.
A tervünk az volt, hogy első este egy étteremben fogunk vacsorázni, utána pedig kicsit barangolunk a városban.
Így is lett. Kellemesen és hosszasan megvacsoráztunk, majd a lámpák erős fénye alatt sétálgattunk. Már besötétedett, így még szebb volt a hely. Az ablakokból fény áradt, az épületek ki voltak világítva…
Mintha csak egy mesébe cseppentünk volna.
Barangoltunk pár órát, majd visszatértünk a hotelbe. Lezuhanyoztunk és lefeküdtünk aludni.

A második moszkvai napunk már sokkal eseménydúsabban telt. Reggel felkeltünk, lementünk a hotel éttermébe reggelizni. Svédasztalos reggeli volt, így válogathattunk kedvünkre. Elcsodálkoztam azon, hogy Robert mennyi ételt le tud tömni a torkán, főleg reggelire. Ő vigyorogva figyelte az elképedt arckifejezésemet, majd felém nyújtotta a szendvicsét.
- Kérsz?
- Köszönöm, mint látod, nekem is van. –mutattam a tányérom felé, mire bólogatni kezdett majd újra harapott.

Első utunk a Vörös Térre vezetett. Rengeteg ember nyüzsgött itt, pedig még csak tíz óra múlt. Elképzelni sem tudtuk, hogy délutánonként hány ember lehet itt. Hosszasan nézelődtünk. Megcsodáltuk a szobrokat, ücsörögtünk a padokon, bámultuk az emberek tömegét. Lefoglaltuk egymást. Főleg Rob elképesztő és vicces történetein nevettünk nagyokat. Nem is maga a történet volt nevetséges, hanem az, ahogy a barátunk előadta.

- Mézeskalácsház. –jelentette ki Rob.
Vaszilij Blazsennij templom. Nem is csodálkoztam, hogy neki ez jutott róla eszébe.
- Mi tagadás, igazad van. –mosolyogtam- Kissé tényleg hasonlít rá.
- Látod, mondtam én. –húzta ki magát- De most komolyan. Azok a tornyok is olyanok, mintha mézeskalácsból lennének.
- „A Rettegett Iván orosz cár parancsára építették. A cár Isten iránti háláját akarta kifejezni a monumentális székesegyház felépítésével, ugyanis az oroszok 1552-ben győzelmet arattak a kazányi tatár kánság felett. A templom eredetileg az Istenanya oltalma nevet kapta, mivel a cár ezen az ünnepen, október 2-án indította a háború döntő csatáját. Az uralkodó kívánsága volt, hogy a hadjárat minden győztes csatájának emlékére egy-egy templomot kell felépíteni, összesen kilencet. A feladatot az építész, Posztnyik Jakovlev találékonyan oldotta meg, egyetlen épületegyüttest épített kilenc szorosan egymáshoz tapadó templomból, mindegyiken önálló toronnyal.”
- Köszönjük ezt a tökéletesen pontos információt, Renesmee. –fintorgott Robert, majd kikapta Nessie kezéből a prospektust, amiből felolvasta a sorokat- Erre nem lesz szükségünk.
Ünnepélyesen a legközelebbi kukába hajította, majd vigyorogva fordult Nessie felé.
- Egyet értek vele. –mosolyogtam- Érezd jól magad, Nessie. Mi is azt tesszük.
- Tehát folytassuk az előbbi témát. Szerinted milyen íze lehet annak a törökös kupolának? –karolt át Robert- Szerintem olyan, mint annak a csavart cukornak. Tudod, amit karácsonykor szokás venni és fel lehet akasztani.
- Hm… lehet, hogy igazad van. –nevettem- A többi falnak pedig fahéjas íze van, igaz?
- Pontosan. Látom, érted te a lényeget. –dicsért.
- Szerintem nagyon exkluzív cserép és beton íze lehet. Hm…nyami! –tette hozzá Nessie mintegy tiltakozásként.
- Renesmee. Megkérhetlek, hogy ne rontsd el a tökéletes szórakozásunkat? –fintorgott Rob.
- Robert. –sóhajtottam.
- Bocsánat. –mondták egyszerre.
- Drága pénzért megvettem azt a prospektust, erre te kihajítottad. –dörmögte a barátunknak Nessie.
Robert sóhajtott, majd vigyorogva a kukához lépdelt. Belenyúlt és kiemelte belőle a lapot, majd ránk nézett.
- Ha adtok egy zsebkendőt, letakarítom neked a fagyit róla.
- Fúj! –húzta el a száját Nessie, majd Rob elé lépett és kisöpörte a kezéből a prospektust- Inkább maradjon ott.
A nevető fiú magához ölelte őt, mire Renesmee fenyegetően szólt rá:
- Ha hozzám mersz érni a koszos, csokifagyis kezeddel, olyat kapsz…

Robert kedvéért ellátogattunk az Űrhajósok Múzeumába is. Emiatt egész nap azt hallgathattuk, hogy ő karácsonyra egy szkafandert kér… Ezután bántuk meg, hogy elvittük oda. Végül szereztem neki egy gömb alakú akváriumot és a fejébe húztam.
- Tessék. Sisakod már van. –vigyorogtam, mire Renesmee nevetésben tört ki.
- Az lenne a legjobb, ha kis halacska úszkálna most a szemeim előtt. Mint a Tom és Jerry-ben. –jegyezte meg a fiú- Vagy ott a macskának a koponyájában úszkált?
- Javíthatatlan vagy. –mosolyogtam, majd lemondóan tekertem a fejemet.
- Így szerettek. –karolt át mindkettőnket, majd egy fahéjas mogyorót áruló pulthoz ráncigált minket- Kértek?
Végül mindkettőnket meghívott egy-egy csomagra, így azt rágcsálhattuk- a rágómat kihajíthattam a kukába.

Egyik este Robert eszeveszett módjára futott ki a szobájából, kezében egy párnával.
- Megcsípett! –kiáltotta mérgesen.
Össze-vissza futkosott az előszobában, mi pedig csak néztük.
- Micsoda csípett meg? –kérdeztem.
- Szúnyog! Érted? Egy pimasz szúnyog! A tarkómon. Viszket! –hadarta- Az előbb az orrom előtt repkedett és leszállt rá. Nem tudtam leütni. Kirepült a szobából. Most pedig nincs meg. Hú, ha elkapom, úgy agyon csapom! Megemlegeti még azt a napot, hogy ki merte szívni a véremet!
Renesmee-vel egymásra néztünk, majd Robert komoly, hadat üzenő arcára. Felkacagtunk, majd hátradőltünk a kanapén. Robert ezután újra a vérszívó állatkát kezdte el keresni, nem sok sikerrel.
Görnyedezve nevettünk rajta, míg ő továbbra is a szúnyogot vadászta. Hihetetlen!

A további napok egyikén ellátogattunk a Moszkvai Állatkertbe is. Nagy volt a forgatag, Robert el is keveredett tőlünk.
- Komolyan. Fogni kell a kezét, hogy ne vesszen el? –kérdezte a tömeget kémlelve Renesmee.
- Nem kisgyerek már. –vigyorogtam- Még ha el is tűnik, akkor sem lesz semmi baja.
- Ugyan. Ő Robert. –legyintett- Mindig képes magát bajba sodorni, erre itt a példa. Egy pórázt kéne rákötni.
- A szkafanderére. –nevettem.
Erre Renesmee is elmosolyodott.
- Lehet, hogy a tegnapelőtti szúnyogját keresi. –tettem hozzá.
- Vagy a sorstársait. –sóhajtott.
- Ohh… akkor keressük a majmoknál. –kiáltottam fel, majd megragadtam Nessie karját.
Körbejártuk az egész állatkertet. Végül a park túloldalán lévő orángutánketrecnél találtuk meg őt. Épp elmélyülten figyelte a banánt majszoló szőrös lényt. Oldalra döntötte a fejét és kidugta a nyelvét. Mármint Robert tette ezt, igaz, a majomra is ráillett volna.
- Végre megvagy. –csapott a vállára Nessie- Téged kerestünk.
- Hogy képes a lábával kibontani a banánt? –kérdezte továbbra is a majmot szuggerálva- Egyszerűen ez képtelenség! Ki is próbáltam, nem lehet megcsinálni!
- Robert… te az állatkert közepén próbáltál lábban banánt bontogatni? –sóhajtottam a fejemet fogva- Akkor már értem, hogy miért mutogatnak rád… Te teljesen meg vagy húzatva! Annak az orángutánnak ugyan úgy mozgatható a nagylábujja, mint a te kezeden a hüvelykujj. Próbáld meg. Látod, kézzel ki tudod bontani azt a nyamvadt banánt!
- Értem. –bólogatott, majd beleharapott a sárga gyümölcsbe.
- Ilyenkor gondolkodok el azon, hogy inkább félnem kéne tőled. –motyogta Renesmee.
- Talán jobban tennénk. –értettem egyet, aztán megfogtam Robert kezét- Ha még egyszer eltűnsz nekem…
- Meghívhatlak fagyizni titeket? –kérdezte figyelembe sem véve fenyegető szavaimat.
- Miért is beszélek én? –sóhajtottam- Igen, kérek fagyit.
- Most én állom. Ezelőtt te álltad. –mondta Renesmee, majd már kapta is elő a tárcáját.

Este feltöltöttük a képeket a laptopomra. Mivel már mindhármunk memóriakártyája tele volt, ideje volt áttölteni őket, hogy újabb fotókat készíthessünk. Pillanatképek készítése már aznap este megkezdődött és egész éjszaka folytatódott. Semmit sem aludtunk.
Hajnalban Renesmee a szobájába zavarta a félig alvó Robert-et, mi pedig kint maradtunk.
- Írnom kellene a családomnak. –szólt- Ez az utolsó napunk… este utazunk tovább. Még maradnék egy keveset.
- Igen, én is... Segítsek megírni?
- Légy szíves. –mosolygott- Nem tudom, hogy hogyan álljak neki…
- Kezdd úgy, hogy A…
- És folytassam úgy, hogy B, C… -fintorgott- Nem tetszik.
- Pedig valami fantasztikus ötlet. –nevettem- Csináljunk egy videó-naplót.
- Rendben. –mosolygott- Kihozod a kamerát?
- Igen, persze. Te addig told előbbre az asztalt.
Öt perc múlva már a földön ültünk, a kamera forgott.
- Hát… sziasztok. –mosolygott Renesmee- Nem is tudom, hogy mit lehetne mondani ilyenkor. Csodálatosan érezzük magunkat itt, Oroszország szívében. Rengeteg helyre ellátogattunk. Megnéztük a Vaszilij Blazsennij templomot, ellátogattunk az Űrhajósok múzeumába. Körbenéztünk a Kreml-nél, egy napot töltöttünk a Cicin Botanikus Kertben.
- Túráztunk egy délelőtt az erdőben is. –tettem hozzá- Valamint állatkertbe is ellátogattunk.
- Az érdekes volt. –nevetett Renesmee- Robert elveszett, meg kellett keresnünk. Az erdőben és az állatkertben is. Ezért vettünk neki egy pórázt, amit az övére csatoltunk, hogy ne csatangoljon el.
- Mi jót nevettünk rajta, ő kevésbé díjazta. –vigyorogtam- Dolgunk volt egy szúnyogcsapattal, amit kiszívta Robert fél vérkészletét. Legalább is ő így fogalmazott. Valamint szerinte ekkorák voltak azok a szúnyogok.
Mutattam a természetellenesen nagy szúnyog-méretet, ami körülbelül felért egy focilabda nagyságával.
- Voltunk egy múzeumba is. –folytatta Renesmee- Tretyjakov galéria a neve. Nekem tetszett.
- Nekem sem volt ellenemre. –tiltakoztam mosolyogva- Egyedül Robert volt az, aki kimenekült. Semmi pénzért sem tudtuk ott tartani.
- Beszállt utcai focizni. –tekerte a fejét Nessie- Nem baj, legalább addig sem minket boldogított. Énekelt is mellé.
- Ezt: „I'm starting with the man in the mirror” –énekeltem.
- Rá kellett jönnünk, hogy nagyon jó a hangja. –tette hozzá Renesmee- Aznap úgy elfáradt, hogy a szállodába érve el is nyomta az álom. Még vacsorázni sem vacsorázott!
- Most is alszik. –pillantottam a szobaajtó felé- Szerintem meglehetősen mélyen.
- Így is képes lenne leesni az ágyról. –vigyorgott Nessie- Első éjszaka leesett. Nem tudtuk, mi volt az a nagy puffanás. Váltig állítja, hogy nem történt semmi ilyesmi, de a derekán lévő zöld folt elég árulkodó.
- Ez a tény sérti a férfias büszkeségét. –nevettem.
- Tehát nagyon tetszett ez a hét. –mosolygott Nessie befejezésképp- A következő hetet még nem áruljuk el, legyen titok. Egy hét múlva újabb videóval jelentkezünk. Sziasztok!
Mindketten beleintegettünk a kamerába, majd leállítottam a felvételt. Elküldtük a Cullen családnak, valamint Blaise-nek- ő úgyis megmutatja majd mindenkinek.
Ezután lefeküdtünk aludni, másnap pedig összepakoltunk és újra repülőre szálltunk.

Love Angel- 40. fejezet

Love Angel- 40. fejezet
„Nyári napnak alkonyulatánál…”*
(Renesmee)

Nem volt olyan hideg, csak a széllel volt egy kis gond. Folyamatosan belekapott a hajamba és a gondosan kivasalt ingembe. Alice előre megmondta, hogy ez lesz… Nem is értem, hogy miért kételkedtem a szavaiban. Rejtély.
- Csini vagy. –jelent meg előttem Izbel, majd egy puszit nyomott az arcomra- Jól áll így a hajad.
- Rosalie vasalta ki. Én jobbszeretem göndörön. –válaszoltam, majd beletúrtam a tincseimbe- Demetri is jobban szerette, ha göndör.
Némán bólintott egyet, tudtam, hogy mire gondol. Noha nem vagyok gondolatolvasó- Apával ellentétben-, de ki tudtam következtetni az eléggé árulkodó arckifejezéséből.
- Ne is szólalj meg –legyintettem, majd aprót sóhajtottam- Robert merre lehet? Nála van a kabátom. Lovagiasan segített levetni, utána felajánlotta, hogy fogja… aztán egyszer csak eltűnt, én pedig kijöttem megvárni Apáékat. De még nem értek ide.
- Gyere, keressük meg Rob-ot –húzott az épületbe- Biztos valahol idebent van. Úgyis perceken belül kezdődik az évzáró, nem is lepődnék meg, ha valahol bandázna a tanév utolsó napján.
- Én sem. Teljesen a szívemhez nőtt a srác. –vallottam be- Olyan, mintha a testvérem lenne, vagy a legjobb barátom. Megmagyarázhatatlan.
- Pontosan –bólogatott, majd mosolyogva tárta ki előttem az ajtót- Miss. Cullen. Amúgy csak nekem töri a lábamat ez a természetellenesen magas cipő?
- Nekem is. Nem ilyet kellett volna választanunk. –fintorogtam, majd lenéztem az ugyanolyan, fekete tűsarkúnkra.
- Soha többé. –tekerte a fejét- Venni kell majd helyette egy másikat.
- Támogatom az ötletedet. –mosolyogtam- De ha így folytatjuk, kabátot is.
- Azt ő fizeti. –jegyezte meg kuncogva, ironikusan.
Percekkel később már a csarnokban álltunk, az osztályok már felsorakoztak. Mi is hozzácsapódtunk a sajátunkhoz, ott már Robert-et is megtaláltuk.
- Jé, Tiffany. –nézett rá Izbel- Nagyon jó így a hajad.
- Tényleg? –fordult hátra a lány- Barna. Nagyon furcsa. Köszönöm.
- Semmiség. –mosolygott.
- Kihangsúlyozza a szemszínedet. –jegyeztem meg- A bőröd sem olyan sápadtas mellette.
- A fodrászom is ezzel indokolta a váltást. –mondta- De jó döntés volt. Tetszik, csak még hozzá kell szoknom.
- Megértjük.
Az évzáró meglehetősen gyorsan ment le, az igazgató nem húzta el a beszédét. Mondjuk volt egy-egy rész, ahol jószerével a hajunkat téptük, de a végén a diáksereg kisgyermeki ujjongásba tört ki.
Az osztályteremben megkaptuk a bizonyítványunkat, az osztályfőnökünk lediktálta a következő tanévre vonatkozó adatokat, majd kellemes nyarat kívánt. Kiözönlöttünk a teremből.
A családom már kint várt, Esme és Carlisle is megérkezett. Carlisle kezében egy csokor virág volt, amit átnyújtott nekem.
- Gratulálok. –mosolyogta.
- Az én ötletem volt. –jegyezte meg Emmett, miközben kihúzta magát- Egy ajándék, amiért ilyen nagy szenvedések árán kibírtad ezt a tanévet is. Igazán dicséretes. Na, hadd lássam, milyen lett a bizonyítványod.
- Ugyan olyan, mint neked mindig is. –nyújtottam át, majd figyeltem a bíráló arckifejezését.
Izbel idő közben elment és a Bátyjához csapódott. Blaise mosolyogva karolta át a Húgát és Harper is ott volt. Az ő oldalán egy vörös hajú, különleges lány álldogált. Sosem láttam még ebben az iskolában, bizonyára nem ide jár. Harper ragaszkodóan, kissé védekezően karolta ölelte magához, látszott rajta, hogy gyengéd érzelmek fűzik hozzá.
- Úgy van, ahogy gondolod, Nessie. –mondta Apa, majd rám mosolygott- Nem lett négyesed? Gratulálok.
- Neki sem volt soha négyese, legalább is mióta ismerem. –ölelte át Anya, majd egy csókot nyomott a nyakába- Szerintem nem is lesz.
- Az szégyen lenne a családunkra.
Emmett a kezét a fejéhez emelte, majd óriási bajt imitálva eltakarta az arcát és jajgatott.
- Apa, Anya. Elmehetnék Izbel és Rob társaságában vacsorázni?
- Persze, Kicsim. –válaszolta Esme, majd magához ölelt- Mikor mennétek?
- Egy óra múlva, körülbelül. –mosolyogtam- Ki akarunk kicsit kapcsolódni.
- El is hiszem. Nagyon megterhelő volt ez a tanév.
Egyetértettem Nagyapával. Mondjuk ez nem volt olyan erős év, mint a tavalyi… de mégis sok munkát és szellemi energiát is felvett.
Az udvaron többen álltak, a rengeteg ember még egymással beszélgetett. A tanárok is itt álldogáltak még, egy-egy szülővel elegyedtek beszélgetésbe.
Az –iskolai park fái nyújtotta- árnyékban túlzottan ismerős alak álldogált. Hanyagul döntötte a hátát az egyik fának, kezeit a zsebébe dugta. Szőke haján esőcseppek csillogtak. Volt egy zápor, míg az évzáró tartott? Fel sem tűnt…
Felé lépdeltem. A családom gyanús tekintettel vizslatott, de hagyták, hogy tegyem, amit kell.
- Szia. –köszöntem elé érve.
Elmosolyodott. A mosolya ugyan olyan csibészes és édes volt, mint emlékeimben. Hittem, hogy még találkozunk, és lám-lám…
- Szervusz, Renesmee. –válaszolta, majd az ajkait a homlokomra simította és egy csókot nyomott rá- Gratulálok a kitűnő bizonyítványodhoz. Csodálatos munka.
- Ne hajtsd már ezt. –kértem- Idegesítő, hogy mindenki ezzel jön.
- Bocsánat. –mosolyodott el.
- Távolságtartó vagy ma. –jegyeztem meg.
- Fontos dolog miatt jöttem. –sóhajtotta- Nehéz kimondanom, de…
- Vége, igaz? –vizslattam az arcát.
Fájdalmasan elfintorodott, de néma maradt.
- Miért?
- Nem lehet áthidalni ekkora távolságot, ami köztünk van. Nem csak a kilométerekre célzok, Nessie. Én egy Volturi vagyok, az uralkodó ház tagja, kíméletlen gyilkos. Te pedig… Nálad jobb személyt nem is ismerek, Renesmee. Nem összeegyeztethető a világunk. Nekem parancsolnak, azt kell tennem, amit mondanak. Te szabad vagy és szárnyalsz.
- Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a perc. –mondtam- Reméltem, hogy minél később. De… ha a saját életünket akarunk élni, akkor szakítanunk kell. Neked ott a Volturi, nekem pedig… ez.
Hanyag mozdulattal intettem a családom felé, majd Izbelre siklott a tekintetem. Robert mellett szobrozott, ő pedig az egyik padon ült. Engem nézett, de mikor észrevette, hogy őt vizslatom, elkapta a tekintetét.
- Majd később újra felvehetjük a kapcsolatot… mikor megtaláltad a nagy Őt és boldog vagy. –mosolyodott el Demetri- Remélem, hogy ez mielőbb eljön.
- Neked is ezt kívánom. –válaszoltam.
- Vigyázz magadra, Renesmee.
Ujjai a kezemre siklottak, majd végigsimítottak rajta. Hátrébb lépett, én pedig megfordultam. Tettem egy lépést, de hirtelen mozdulattal megfordultam, és a nyakába vetettem magam. Ajkaimat az övéire simítottam és megcsókoltam. Szerencsére nem volt rest visszacsókolni. Szükségem volt erre.
- Reméltem, hogy megteszed ezt. –suttogta a hajamba.
A mellkasához bújtam és beszívtam az illatát. Átkaroltam a hasát és hagytam, hogy a hátamat simogassa. A tömeg oszolni kezdett, páran már el is hajtottak az autójukkal. A többség viszont ott maradt és egymással beszélgettek. Nem is csoda, hisz ez az utolsó napunk, legközelebb csak szeptemberben találkozunk- na, nem mintha várnánk.
Magához ölelt. Hiába kémleltem a tömeget, csak egy-egy pillanatra tudtam másfelé vinni a gondolataimat. A csókja ízét még a számban éreztem, érintése ellepte a tudatomat. Szemeim szomorúan csillogtak, tudtam, hogy ezt nekünk nem lehet.
- Egyenes a hajad. –jegyezte meg- Jobban szeretem, mikor göndör.
- Én is ezt mondtam. –mosolyodtam el keserűen- Úgy fogsz hiányozni.
- Te is nekem, Renesmee. De ez egy olyan lépés, amit muszáj megtennünk. –mondta sóhajtva- Ne sírj.
Letörölt egy könnycseppet az arcomról, majd halványan elmosolyodott.
- Nem így akarok rád emlékezni, Nessiem. Mosolyogj rám. Úgy, mint mindig is tetted.
Megtettem, amit kért. Nehezemre esett, de rámosolyogtam.
- Ismétlem: vigyázz magadra.
Ezzel a mondattal búcsúzott. Egy csókot nyomott a homlokomra, majd megfordult és elsétált. Hátraarcot vágtam és Apa felé vettem az irányt. Ő egyedül álldogált, a többiek már elsétáltak. Szerintem Apa kiolvasta a gondolataimból a tervemet és kiadta az utasítást a többieknek, hogy menjenek el.
A karjaiba vetettem magam és szipogva fúrtam az arcomat a mellkasába.
- Jaj, Kicsim. –sóhajtotta.
- Úgy szeretlek, Apa. –néztem fel aranybarna szemeibe- Köszönöm, hogy nem hagytál cserben.
- Már miért tettem volna? –kérdezte a hátamat simogatva- Az én kicsi lányom vagy, Renesmee. Hiába nőttél fel, mindig az én kicsikém maradt. Tudom, hogy nehéz megérteni… tudom, hogy néha szörnyen viselkedek, de féltelek. Félek, hogy elveszítelek, Kicsikém.
- Nem fogsz, Apa. –mosolyogtam rá.
Hiába hagyott el, még szeretem őt, Apu. Tudom, hogy nehéz beletörődni… de a sorsom így alakult. Képtelen vagyok kimondani, tudom, hogy még hallja, bármit is mondok. Félek, hogy meggondolja magát. Nem tudnék még egyszer végigbaktatni ezen a nehéz úton, amit a távozása okozott. Kérlek… védj meg, Apa!
- Ne aggódj, Renesmee. –szorított magához- Megvédelek.
- „Egy lánynak mindig szüksége lenne egy apára, hogy neki is legyen legalább egy olyan hőse, aki sohasem hagyja cserben.” –dörmögtem- Interneten olvastam az egyik nap, most már értem a jelentőségét.
- Szeretlek, Kicsikém. –mosolyogta- Örülök, hogy Anyád annak idején ragaszkodott hozzád. Most már el sem tudnám képzelni az életemet nélküled, Kicsim. Anyádból és belőlem is a legjobbat kaptad. Nálad tökéletesebb lényt elképzelni sem tudnánk. Megszépíted a napjainkat. Miattad van értelme az örökkévalóságnak.
- Köszönöm, Apa.

~
A vacsorát végül a főtéren ejtettük meg, egy kevésbé forgalmas étteremben. Viszont ott is istenien főznek, fel is jegyeztem a hely nevét.
Jól mulattunk. A kezdeti nyomott hangulat hamar elszáll, Robert meghozta a jókedvünket. Folyamatosan szórakoztatott, láthatta rajtam, hogy valami történt. Az iskola udvarán lévő esetnek pedig talán még tanúja is volt…
- Tehát Apa hazajött és azonnal kritizálni kezdte az év végimet. –tekerte a fejét- Hihetetlen! Semmi köze sincs hozzá. Nem vesz részt az életemben, egy hónapban egyszer látom. Ne akarjon pont engem elítélni. Én megtehetném, ő nem.
- Jaj, Rob. –sóhajtott Izbel, majd megsimogatta a karját- Ne aggódj, minden rendbe jön.
- Remélem is. –mondta- Ki akarok tálalni Anyának, de nem tehetem meg. Egyszerűen… képtelen vagyok összetörni a képét, amit apáról alkotott.
- Miért, mit tudsz? –kérdeztem.
- Azt, hogy megcsalja Anyát. –válaszolta fintorogva- Egy fekete hajú csajjal. Huszonöt lehet maximum. És… és a csaj terhes. A múlt hónapban láttam, hogy Apa őt kísérgette egy kismamaboltba, otthagyott egy kisebb vagyont, majd mentek a nőgyógyászhoz. Vérlázító!
- Egyetértek. –mondtam- Szerintem… szerintem mondd el Édesanyádnak.
Apró sóhajtott, majd bólintott egyet.
- Sütit akarok enni. –pillantott fel- Csokisat. Jó sokat.
- Veled tartok. –vigyorgott Izbel, majd maguk elé vették a desszertlapot.
Tetemet mennyiségű édességet rendeltek. A pincér megpakolt tálcával tért vissza és lepakolta az asztalra. Elém is tett egy tányért, én pedig gyanúsan néztem az előttem ülő két személyre.
- Tudtuk, hogy te is meg fogok kívánni. –vonta meg a vállát Izbel- Remélem nem tévedtünk.
- Nem. –tekertem a fejemet, majd felkaptam a villámat- Remélem ez is finom.
- Az. –dörmögte Robert teli szájjal.
Felnevettem, majd bekaptam az első falatot. Tényleg mennyei volt.
Izbel megdermedt a mozdulat közben, az evőeszköz megállt a levegőben. Követtem a pillantását. A tér közepén egy túlságosan is ismerős pár üldögélt, szerelmesen csókolva egymást.
- A szemét. –dörmögte Robert, majd átkarolta a könnyező Izbelt- Nyugi, Édes.
Kevin szőke tincsei túlontúl is rá vallottak. Esélyünk sem volt összetéveszteni mással, Leah kecses teste és rövid haja sem volt gyakori ebben a városban. Nem is volt kérdés, hogy kik ülnek ott.
- Mi a francért nem tudtak eltűnni ebből a városból? Vagy miért nem laknak a túloldalán? Direkt jönnek oda, ahol én vagyok? –fakadt ki Iz, majd beletúrt a szőke tincseibe- Elegem van! Rosszul vagyok.
Felpattant az asztaltól és a mosdó felé vette az irányt.
- Egy igazi köcsög ez a Kevin. –sóhajtotta Robert- Beverném az arcát…
- Nem gond, ha utána megyek? –kérdeztem felállva. Megrázta a fejét.
Izbel a csap fölé hajolt és engedte a hidegvizet. A keze vizes volt, ahogy markolta a porcelán kagylót.
- Az hittem, hogy hamar túlteszem magam rajta. –dörmögte- De nem így sikerült. Ha kilábalok a bajból, újra feltűnik és visszalök. Nekem ez így nem megy.
- Demetri ma szakított velem. Végleg. –mondtam- Nem akarlak ezzel traktálni, de nem bírom magamban tartani.
Gyors mozdulattal magához ölelt és sóhajtott egyet.
- Kész csődtömegek vagyunk. –mondta, mire elmosolyodtam.
- Egyetértek.
- Jót tenne nekünk egy kis levegőváltozás. –jegyezte meg, majd elhúzódott és a szemembe nézett.
Ugyan arra gondoltunk. Pörögtek az agyunkban a fogaskerekek, ajkunkra mosoly kúszott. Végül egyszerre jelentettük ki:
- Utazzunk el!

*A cím Petőfi Sándor A Tisza című versének első sora.