 |
| Izbel |
Tudjátok, már nem igazán köt a saját magam kiszabott határidőm... Mert igaz, hogy az előző történetet szept.3-ra akartam befejezni -és ez sikerült is-, és ezért nem érdekelt a kevés kommentár. Viszont most már meg tudnám tenni, hogy ilyen kevés kommentár esetén NEM teszem fel a fejezetet... De persze köszönöm a komikat, amit az előzőkhöz kaptam- Más Élet utolsó fejezete, bevezető-.
Pusziii
Love Angel 1. fejezet -
Az angyali élet
(Izbel)
Szeretni. Mondhatni nélkülözhetetlen. Mindenki szeret valamit, vagy valakit. De szerelem… az más tészta. Igazán szerelmesnek lenni, valakit teljes szívből szeretni… az csak egyszer adatik meg az életben. És vagy elmulasszuk, vagy nem.
Mindenki máshogy értékeli az élet dolgait.
Egy anya, ha meghallja kisgyermeke első szavát, a fellegekben jár, míg a kis lurkó csak furcsállja, hogy ilyenre is képes, és először fel sem fogja, hogy mi az érdekes ebben.
Egy kiejtett szerelmes szó a kimondott számára csak egy szó, míg a pár másik felét melegség járja át, és megbizonyosodik arról, hogy szeretik.
Egy elhullajtott könnycsepp a fájdalmat hordozza annak a személynek, aki szeméből a nedű kifojt, de annak az ismeretlennek, aki ezt látja, csak elmegy mellette, és nem is törődik vele, mondván: Az ő baja.
Élet… Megszületünk, élünk, és meghalunk. Ez a megszokott rend.
De a megszokottól eltérő lények is vannak. Vámpírok, alakváltók, szellemek, manók… és egyéb misztikus lények, egészen az angyalokig.
Angyalok… De mi annyira különleges eme tiszta teremtményekben?
Netán az, hogy szárnyuk van… hogy fehér, tollakból álló repülést segítő dolog van a hátukon?
Vagy az, hogy fent, az égben élnek, és az embereket figyelik, akár egy TV műsort?
Nem… Az a különleges, és emberi szemmel furcsának vélt dolog bennük, hogy segítenek. Segítenek egy megbotlott emberen. Segítenek összeszedni a szupermarketben a szétgurult narancsokat. Segítenek az újsághordó fiúcskának a postaládába tenni egy-egy félre hajigált lapot. Segítenek egy-egy szerelmespárnak, akár azzal, hogy hideg fuvallatot keltenek, így a lány közelebb bújik szíve választottjához.
Nagyon kreatívak tudunk ám lenni!
Én, vagyis Izbel már szinte profi vagyok a segítségnyújtásban. Igaz, én a szerelem terén vagyok elhivatott. Mondhatjuk úgy, hogy Cupido szabadságra ment, és nem igazán akar visszatérni. Így én, mint helyettese vettem át a helyét. Már 99 teljes éve. Február 14.-én töltöm be 100 éves évfordulómat eme pályán.
Ezt a ”szakmát” ne úgy képzeljétek el, mint a mesékben. Hogy a kis szárnyakon repülő angyalka kilövi a nyilát, és tádámm! Nem… ez bonyolultabb. Meg kell találni az egymáshoz illő párokat, segíteni nekik, támogatni őket… De szerintem el tudjátok képzelni.
De persze nem kell mindenkinek segítség, csak azokhoz szállok le, akiknek már nagyon reménytelen a helyzete.
- Na jó, Iz, ideje abbahagyni a bámészkodást! –szóltam rá magamra, és elálltam az ablaktól, felhagyva az emberek utáni leskelődéssel.
Nos igen… a hófehér szobámba van egy olyan óriási ablak, amely kilátást nyújt az emberi életbe. Én csak arra a személyre kell gondolnom, akit látni szeretnék, és máris megjelenik a kép. Jó dolog, ha látni szeretnéd pár régi ismerősödet, ami az én esetemben nagyon hasznos.
A tükrömhöz ballagtam, és mint mindig, most is ugyan az a személy nézett vissza rám.
Egy 172cm magas, karcsú lány. Világosabb bőre tökéletesen passzolt hosszú, mell alá érő, göndör szőke fürtjeivel, és égszínkék, állandóan csillogó szemeivel.
Az angyalok boldogok. Ez egy le nem írott szabály, de ha valaki keserves, akkor az meglátszik kinézetén is. Haja elveszti fénylését, szeméből eltűnik a csillogás, és a bőre is felveszi az inkább hallottéhoz hasonló árnyalatot.
A falon lévő órámra pillantottam, ami pont elütötte a tizenegyet. Éjszaka van… jobb esetben ilyekor már alszok. De ma nem lehet. Éjfélkor le kell mennem az emberek közé, igaz, azt még nem tudom, hogy mi célból. Pontosabban egy valamit tudok, valakinek segítenem kell megtalálni a szerelmet. De azt nem tudom, hogy kinek.
Épp most indulok a ”vezetők” csarnokába. A kis szobámból kilépve egy hosszú folyosón megyek végig, ami csupa ablak, így kilátás nyílik a csodálatos vidékre.
A távolban egy vízesés van, a zuhatag pedig egy tóban ér véget, amelyből egy patak elfolydogál egészen idáig. Mindenhol fű és virágok. Van egy köves út is, amin egy kapuhoz vezet. Nos igen… a lelkek ott lépnek át az örök életbe, és a boldogságba.
Az angyali élet
(Izbel)
Szeretni. Mondhatni nélkülözhetetlen. Mindenki szeret valamit, vagy valakit. De szerelem… az más tészta. Igazán szerelmesnek lenni, valakit teljes szívből szeretni… az csak egyszer adatik meg az életben. És vagy elmulasszuk, vagy nem.
Mindenki máshogy értékeli az élet dolgait.
Egy anya, ha meghallja kisgyermeke első szavát, a fellegekben jár, míg a kis lurkó csak furcsállja, hogy ilyenre is képes, és először fel sem fogja, hogy mi az érdekes ebben.
Egy kiejtett szerelmes szó a kimondott számára csak egy szó, míg a pár másik felét melegség járja át, és megbizonyosodik arról, hogy szeretik.
Egy elhullajtott könnycsepp a fájdalmat hordozza annak a személynek, aki szeméből a nedű kifojt, de annak az ismeretlennek, aki ezt látja, csak elmegy mellette, és nem is törődik vele, mondván: Az ő baja.
Élet… Megszületünk, élünk, és meghalunk. Ez a megszokott rend.
De a megszokottól eltérő lények is vannak. Vámpírok, alakváltók, szellemek, manók… és egyéb misztikus lények, egészen az angyalokig.
Angyalok… De mi annyira különleges eme tiszta teremtményekben?
Netán az, hogy szárnyuk van… hogy fehér, tollakból álló repülést segítő dolog van a hátukon?
Vagy az, hogy fent, az égben élnek, és az embereket figyelik, akár egy TV műsort?
Nem… Az a különleges, és emberi szemmel furcsának vélt dolog bennük, hogy segítenek. Segítenek egy megbotlott emberen. Segítenek összeszedni a szupermarketben a szétgurult narancsokat. Segítenek az újsághordó fiúcskának a postaládába tenni egy-egy félre hajigált lapot. Segítenek egy-egy szerelmespárnak, akár azzal, hogy hideg fuvallatot keltenek, így a lány közelebb bújik szíve választottjához.
Nagyon kreatívak tudunk ám lenni!
Én, vagyis Izbel már szinte profi vagyok a segítségnyújtásban. Igaz, én a szerelem terén vagyok elhivatott. Mondhatjuk úgy, hogy Cupido szabadságra ment, és nem igazán akar visszatérni. Így én, mint helyettese vettem át a helyét. Már 99 teljes éve. Február 14.-én töltöm be 100 éves évfordulómat eme pályán.
Ezt a ”szakmát” ne úgy képzeljétek el, mint a mesékben. Hogy a kis szárnyakon repülő angyalka kilövi a nyilát, és tádámm! Nem… ez bonyolultabb. Meg kell találni az egymáshoz illő párokat, segíteni nekik, támogatni őket… De szerintem el tudjátok képzelni.
De persze nem kell mindenkinek segítség, csak azokhoz szállok le, akiknek már nagyon reménytelen a helyzete.
- Na jó, Iz, ideje abbahagyni a bámészkodást! –szóltam rá magamra, és elálltam az ablaktól, felhagyva az emberek utáni leskelődéssel.
Nos igen… a hófehér szobámba van egy olyan óriási ablak, amely kilátást nyújt az emberi életbe. Én csak arra a személyre kell gondolnom, akit látni szeretnék, és máris megjelenik a kép. Jó dolog, ha látni szeretnéd pár régi ismerősödet, ami az én esetemben nagyon hasznos.
A tükrömhöz ballagtam, és mint mindig, most is ugyan az a személy nézett vissza rám.
Egy 172cm magas, karcsú lány. Világosabb bőre tökéletesen passzolt hosszú, mell alá érő, göndör szőke fürtjeivel, és égszínkék, állandóan csillogó szemeivel.
Az angyalok boldogok. Ez egy le nem írott szabály, de ha valaki keserves, akkor az meglátszik kinézetén is. Haja elveszti fénylését, szeméből eltűnik a csillogás, és a bőre is felveszi az inkább hallottéhoz hasonló árnyalatot.
A falon lévő órámra pillantottam, ami pont elütötte a tizenegyet. Éjszaka van… jobb esetben ilyekor már alszok. De ma nem lehet. Éjfélkor le kell mennem az emberek közé, igaz, azt még nem tudom, hogy mi célból. Pontosabban egy valamit tudok, valakinek segítenem kell megtalálni a szerelmet. De azt nem tudom, hogy kinek.
Épp most indulok a ”vezetők” csarnokába. A kis szobámból kilépve egy hosszú folyosón megyek végig, ami csupa ablak, így kilátás nyílik a csodálatos vidékre.
A távolban egy vízesés van, a zuhatag pedig egy tóban ér véget, amelyből egy patak elfolydogál egészen idáig. Mindenhol fű és virágok. Van egy köves út is, amin egy kapuhoz vezet. Nos igen… a lelkek ott lépnek át az örök életbe, és a boldogságba.
Én még sosem jártam ott, és bevallom, nem is akarok. Félő, hogy sosem térnék vissza, mert annyira megtetszene a hely.
Így csak maradok a megtestesült béke és nyugalom vidékén. Én így hívom. Mert annyira nyugodt, és szép hely. Imádok itt lenni. Persze az emberi életet is szeretem… mert jó dolog. Jó egy kicsit elvegyülni, és olyan lenni, mint a többiek, mint az átlag. Természetfeletti erők és ilyesmik nélkül.
Az óriási, hófehér ajtók előtt megálltam, és aprócskát kopogtam, de ez is felesleges volt, mert már nyílott is az ajtó. Azonnal három mosolygós arccal találtam szembe magamat.
Ők voltak az úgymond vezetők. Ők irányítottak minket a kivételes esetekhez, minden mást mi találtunk ki. Így most különösen is kíváncsi és izgatott voltam.
Amelia, Josh és Kevin. Josh, mint a főfejes ült középen. Az ő jobbján Amelia, a balján pedig Kevin. Amelia és Josh egy párt alkotnak, és boldogan élnek egymást mellett.
Tudni illik, hogy Amelia egy barna szemű, barna, egyenes hajú szépség, míg Kevin egy sötétbarna, rövid frizurával és zöld szemmel rendelkező angyal. Josh-t szőke hajjal és kék szemekkel áldotta meg az ég.
Most mind annyijuk mosolyogva néztek rám.
- Izbel. –köszöntött Josh. –Nyilván tudod, hogy miért hívtunk ide.
- Jaj, most hagyjuk el a szokásos maszlagot. –pattant fel Kevin, és nevetve ölelt meg.
- Nem szabad illetlennek lenni. –róttam meg játékosan, mosolyogva.
- Hé, én csak időt akarok neked hagyni pakolni is. –nevetett feltartott kezekkel.
- Hiányozni fogsz kincsem. –termett előttem Amelia, és jól megölelgetett.
- Még nem is tudom, hogy hová fogok menni. –mosolyodtam el.
- Londonba. –mondta gyorsan Josh.
- Londonba? Blaise-ékhez? –döbbentem le.
- Igen. –bólintott aprót.
Így csak maradok a megtestesült béke és nyugalom vidékén. Én így hívom. Mert annyira nyugodt, és szép hely. Imádok itt lenni. Persze az emberi életet is szeretem… mert jó dolog. Jó egy kicsit elvegyülni, és olyan lenni, mint a többiek, mint az átlag. Természetfeletti erők és ilyesmik nélkül.
Az óriási, hófehér ajtók előtt megálltam, és aprócskát kopogtam, de ez is felesleges volt, mert már nyílott is az ajtó. Azonnal három mosolygós arccal találtam szembe magamat.
Ők voltak az úgymond vezetők. Ők irányítottak minket a kivételes esetekhez, minden mást mi találtunk ki. Így most különösen is kíváncsi és izgatott voltam.
Amelia, Josh és Kevin. Josh, mint a főfejes ült középen. Az ő jobbján Amelia, a balján pedig Kevin. Amelia és Josh egy párt alkotnak, és boldogan élnek egymást mellett.
Tudni illik, hogy Amelia egy barna szemű, barna, egyenes hajú szépség, míg Kevin egy sötétbarna, rövid frizurával és zöld szemmel rendelkező angyal. Josh-t szőke hajjal és kék szemekkel áldotta meg az ég.
Most mind annyijuk mosolyogva néztek rám.
- Izbel. –köszöntött Josh. –Nyilván tudod, hogy miért hívtunk ide.
- Jaj, most hagyjuk el a szokásos maszlagot. –pattant fel Kevin, és nevetve ölelt meg.
- Nem szabad illetlennek lenni. –róttam meg játékosan, mosolyogva.
- Hé, én csak időt akarok neked hagyni pakolni is. –nevetett feltartott kezekkel.
- Hiányozni fogsz kincsem. –termett előttem Amelia, és jól megölelgetett.
- Még nem is tudom, hogy hová fogok menni. –mosolyodtam el.
- Londonba. –mondta gyorsan Josh.
- Londonba? Blaise-ékhez? –döbbentem le.
- Igen. –bólintott aprót.
- Köszönöm. –ugrottam a nyakába.
- Ezt ne nekem köszönd. –nevetett halkan Josh.
- Hanem annak, akinek segítenem kell. –mosolyodtam el. –Tudom.
- Akkor jó. A szobádat már megcsináltuk. Tudod… a zárt ajtó, amiről senki sem tud semmit. –kuncogott Kevin.
- Igen. Ez a te ötleted volt. –böktem meg a mellkasát.
- Szerintem nagyon jó buli, hogy minden nap felvetnek egy új ötletet, hogy mi lehet mögötte. –mondta.
Mindig ez van. A jókedve ráragad mindenkire, aki egy térben van vele.
- De szerintem ne húzzuk tovább a bejelentést. Ideje megtudnod, hogy kinek kell segítened. –jelentette ki határozottan a főnök.
- Ácsi. –tartottam fel az ujjam. –Először is, hadd tudjak már meg pár apróságot. Felfedhetem magam előtte?
- Igen. Most teljesen úgy fogsz élni, mint egy normális tinédzser. Mivel ennek a lánynak barátra is van szüksége.
- Rendben. Megmondhatom neki, hogy angyal vagyok?
- Azt ne. Csak ha nagyon muszáj…- húzta el a száját. –Akkor árulhatod el neki az angyal léted, ha engedélyt adunk rá.
- Hidd el, el fogod neki mondani egyszer. –szólt közbe Amelia.
- Oké… Akkor most már mondhatod.
- Renesmee. Renesmee Carlie Cullen. –mondta nyugodtan Amelia.
- Cullen? –gondolkodtam el. –Csak nem… Edward és Bella kislánya?
- Igen, de már nem olyan kicsi. –mosolyodott el. –Szüksége lenne rád. Eddig még nem talált rá a szerelem.
- És ilyenkor jövök én a képbe. –húztam ki magam.
- Pontosan Kicsilány. –karolt át Kevin. –Majd néha meglátogatlak, ne aggódj, nem fogsz hiányt szenvedni a humoromba.
- Emiatt egy csöppet sem aggódtam. –nevettem. –Éjfélre kinyitjátok a kaput?
- Igen. Pontban éjfélkor, és azonnal az új szobádba mész. –ölelt meg Amelia, és Josh is.
- Megyek, elpakolom a maradék cuccomat.
Egy utolsót intettem, és nem fáradoztam azzal, hogy sétálgassak, inkább gyorsan odaillantam.
Nos igen… ehhez igazából egy különleges erőre van szükség, ami csak kivételes angyaloknak van meg, mint például nekem. Igazából ehhez is a szárnyamra van szükség, amit mások számára láthatatlan, hacsak nem akarom, hogy látható legyen, de akkor is csak a fajtám béli legeltetheti rajta a szemeit.
Én igazából minden szempontból különleges vagyok. Egyrészt, mert én emberből lettem angyal, viszont a többség már angyalként született.
Mindenkinek van feladata. Valaki a virágokért felelős, valaki a békéért, és így tovább.
Én vagyok a szerelem és a szeretet angyala. Ebből csak én egyedül vagyok.
- Ezt ne nekem köszönd. –nevetett halkan Josh.
- Hanem annak, akinek segítenem kell. –mosolyodtam el. –Tudom.
- Akkor jó. A szobádat már megcsináltuk. Tudod… a zárt ajtó, amiről senki sem tud semmit. –kuncogott Kevin.
- Igen. Ez a te ötleted volt. –böktem meg a mellkasát.
- Szerintem nagyon jó buli, hogy minden nap felvetnek egy új ötletet, hogy mi lehet mögötte. –mondta.
Mindig ez van. A jókedve ráragad mindenkire, aki egy térben van vele.
- De szerintem ne húzzuk tovább a bejelentést. Ideje megtudnod, hogy kinek kell segítened. –jelentette ki határozottan a főnök.
- Ácsi. –tartottam fel az ujjam. –Először is, hadd tudjak már meg pár apróságot. Felfedhetem magam előtte?
- Igen. Most teljesen úgy fogsz élni, mint egy normális tinédzser. Mivel ennek a lánynak barátra is van szüksége.
- Rendben. Megmondhatom neki, hogy angyal vagyok?
- Azt ne. Csak ha nagyon muszáj…- húzta el a száját. –Akkor árulhatod el neki az angyal léted, ha engedélyt adunk rá.
- Hidd el, el fogod neki mondani egyszer. –szólt közbe Amelia.
- Oké… Akkor most már mondhatod.
- Renesmee. Renesmee Carlie Cullen. –mondta nyugodtan Amelia.
- Cullen? –gondolkodtam el. –Csak nem… Edward és Bella kislánya?
- Igen, de már nem olyan kicsi. –mosolyodott el. –Szüksége lenne rád. Eddig még nem talált rá a szerelem.
- És ilyenkor jövök én a képbe. –húztam ki magam.
- Pontosan Kicsilány. –karolt át Kevin. –Majd néha meglátogatlak, ne aggódj, nem fogsz hiányt szenvedni a humoromba.
- Emiatt egy csöppet sem aggódtam. –nevettem. –Éjfélre kinyitjátok a kaput?
- Igen. Pontban éjfélkor, és azonnal az új szobádba mész. –ölelt meg Amelia, és Josh is.
- Megyek, elpakolom a maradék cuccomat.
Egy utolsót intettem, és nem fáradoztam azzal, hogy sétálgassak, inkább gyorsan odaillantam.
Nos igen… ehhez igazából egy különleges erőre van szükség, ami csak kivételes angyaloknak van meg, mint például nekem. Igazából ehhez is a szárnyamra van szükség, amit mások számára láthatatlan, hacsak nem akarom, hogy látható legyen, de akkor is csak a fajtám béli legeltetheti rajta a szemeit.
Én igazából minden szempontból különleges vagyok. Egyrészt, mert én emberből lettem angyal, viszont a többség már angyalként született.
Mindenkinek van feladata. Valaki a virágokért felelős, valaki a békéért, és így tovább.
Én vagyok a szerelem és a szeretet angyala. Ebből csak én egyedül vagyok.
A szobámban már vártak a bőröndök, amiket gyorsan az új szobámba képzeltem, és összeérintem a bal kisujjam a hüvelykujjammal, és kész is. Nos igen… vannak furcsa, varázslós dolgaink is, mint például ez a tárgy ide-oda helyezése. Ezt eléggé sok idő volt kitanulni, de végül sikerült. Igazából a profiknak semmilyen érintés, meg mozdulat sem kell ahhoz, hogy ilyesmiket véghezvigyen, de nekem még igen, és megelégedek ezzel is.
Minden természetfeletti dologhoz kell ez az ujjérintős dolog. Az illanáshoz is, és a ruhák teremtéséhez, és minden ilyesmihez is.
Van benne egy kis boszorkányos is, de mit tegyek, ha erre ők tanítottak meg?
Gyorsan összepakoltam egy kisebb táskába a maradék nagyon fontos dolgaimat, és már mentem is a kapuhoz.
O… Egy perc múlva éjfél.
- Hiányozni fogtok. –öleltem meg még egyszer a vezetőket, és a kapuhoz létem.
- Te is nekünk. –mosolygott rám melegen Amelia.
- Vigyázz magadra Kicsilány, add át üdvözletünket a lentieknek, és satöbbi. Úgyis tudod a szöveget. –integetett Kevin.
- Viszlát. –hunyta be Josh a szemét, és pont éjfélt ütött az óra, a kapu előttem kinyílt, én pedig szárnyaltam.
