Love Angel- 54.
fejezet
Látogató
(Izbel)
Látogató
(Izbel)
A kórházi fertőtlenítő szaga beleivódott minden egyes
sejtembe. Az orromba állandóan éreztem az erős szagot, a szemeim előtt gyakorta
fehér köpenyes emberek szaladtak el… A kórházi élet szokás szerint pezsgett, az
orvosok és nővérek tették a dolgukat, megállás nélkül dolgoztak.
Nem is értettem, hogy Renesmee mégis hogyan győzött meg arról, hogy egy kivizsgálás nem fog ártani. A baleset miatt. Amiből öt perc alatt kigyógyultam. Ezt persze nem osztottam meg vele.
Rávettem Embryt is, hogy jöjjön el velünk. Ha már egyszer neki nem kell mindenféle vizsgálatnak kitennie magát, legalább lélekben szenvedje végig velem.
Ugyanis igazságtalannak éreztem! Oké, Embry farkas. Renesmee tudja ezt nagyon jól, így a fiú egy az egyben fel lett mentve mindenféle orvosi meghurcoltatás alól. Rólam pedig az egész falka tudja, hogy angyal vagyok, gyógyítom magamat, mégsem beszélték le Nessiet. Sőt, Embry arcán sokszor láttam felvillanni a pimasz mosolyát, amit jelen pillanatban annyira rühellek, hogy azt elmondani sem lehet…
Így meg sem lepődött a farkasfiú, mikor kijelentettem neki, hogy meghatározatlan ideig nem fogok beszélni vele. Meg voltam sértődve rá. Gyerekes voltam, igen, elismerem. De akkor is!
Szerencsére kedves orvost fogtam ki. Fiatal volt, sötét barna haja a hasonló árnyalatú írisze elé hullott, atletikus alakját ügyesen rejtette el a fehér köpenye.
- Nos, Dr. Ryan… Mi a diagnózis? Megmaradok? –kérdeztem jókedvűen, a vizsgálóasztalon ücsörögve, lábaimat lóbálva.
- Mit is mondott, hány métert zuhant? –pillantott fel a zárójelentésből, majd gyanakodva felvonta a szemöldökét.
- Tíz, tizenkettő… Talán több. Fene se tudja már. Tudja, mikor lezuhantam, nem akasztottam a szakadék széléhez egy mérőszalagot.
- Gondolhattam volna –mosolyodott el- A barátnője meglehetősen kétségbeesettnek tűnt. Azt mondta, hogy egy motorral zuhant le.
- Pontosan –bólogattam- Egy legújabb szériás gyönyörűséggel… teljesen kárba veszett!
- Micsoda tragédia –gúnyolódott, de a szeme jókedvű volt- A praxisom alatt még egyetlen egy ilyen szerencsés pácienssel sem találkoztam, mint Önnel. Egy ekkora balesetet megúszni pár apró zúzódással és egy másfél centis vágással a homlokán… csoda! Mást nem tudok reagálni rá. Egyetlen belső sérülés sem, agyrázkódásnak nyoma sincs, minden csontja ép. Ha fogalmazhatok így… a haja szála sem görbült!
- Az őrangyalom velem van.
- Engem is őrizhetne párszor. –válaszolta, majd halkan felkuncogott.
- Majd teszek valamit az ügy érdekében –mosolyogtam, majd egy apró kacsintást is megengedtem magamnak- Ha nem veszi tolakodásnak, doktorúr… Említette, hogy a praxisa alatt…
- Kettő éve végeztem el az orvosit.
- Akkor nem is csodálom, hogy még nem találkozott egyetlen egy ilyen beteggel sem –vigyorogtam, mire jókedvűen bólintott egyet.
- Akkor én is tennék fel egy kérdést, ha nem bánja…
- Ki vele!
- A combján az az érdekes forradásnyom mitől van? Már vagy egy évesnek tűnik, elég komoly seb lehetett.
- Átlyukasztotta egy vasrúd. Aranyos kis baleset volt…
- Ez… hú! –döbbent meg- Miért nem láttam én ezt az anyagai között?
- Nagyon jól láttam el magamat –vontam meg a vállamat- Kirándultunk, elestem, bele a rúdba. Kihúztuk, fertőtlenítettem, tettem rá szorítókötést. Utána pedig elmentem az egyik ismerősömhöz, aki egy nagyon jó sebész. Megtette a maradék, feltétlenül szükséges tennivalót. Utána kiszedegette a varratokat, meg ilyesmi. Teljesen rendbe jött. Büszke is voltam magamra, hogy nem véreztem el.
- Lehetett is –mondta kissé kábultan- Akkor is szerencsés volt. Gondolom a vas egyetlen főbb eret sem szakított át…
- Akkor nem olyan száz százalékig biztos, hogy itt ülnék magával szemben –mosolyogtam.
- Van valami terve a jövőre nézve? Orvosi-, jogi kar… valami komolyabb szakma?
- Nem, semmi ötletem sincs –vontam meg a vállamat- Miért, netalántán tudna adni pár fölös, de igazán hasznos agysejtet az érettségihez?
- Eddig még nem találtam meg a módját az átültetéshez, de ha rájövök a nyitjára, Önnek fogok szólni először –nevetett fel könnyedén- Csak azért kérdeztem, mert a szorítókötés, fertőtlenítés… Egy ilyen komoly sérülést ellátott saját magán. Le a kalappal Ön előtt. Én valószínűleg képtelen lettem volna rá.
- Magasan van a fájdalomküszöböm –jegyeztem meg- Meg szerintem annyira szétroncsolódtak az idegek, hogy már nem is éreztem a fájdalmat. Mindegy is, régen volt az már! Nem érdemes vele foglalkozni.
- Igen, igaza lehet –bólogatott, majd felkelt az asztala mögül- Nos, jöjjön. Megmagyarázzuk a barátnőjének és a barátjának, hogy olyan egészséges, mint a makk! Meg kell jegyeznem, ilyen tökéletes vérképet még soha életemben nem láttam. Egyszerűen…
- Csoda –fejeztem be a mondatát.
- Pontosan, Miss. White.
Nem is értettem, hogy Renesmee mégis hogyan győzött meg arról, hogy egy kivizsgálás nem fog ártani. A baleset miatt. Amiből öt perc alatt kigyógyultam. Ezt persze nem osztottam meg vele.
Rávettem Embryt is, hogy jöjjön el velünk. Ha már egyszer neki nem kell mindenféle vizsgálatnak kitennie magát, legalább lélekben szenvedje végig velem.
Ugyanis igazságtalannak éreztem! Oké, Embry farkas. Renesmee tudja ezt nagyon jól, így a fiú egy az egyben fel lett mentve mindenféle orvosi meghurcoltatás alól. Rólam pedig az egész falka tudja, hogy angyal vagyok, gyógyítom magamat, mégsem beszélték le Nessiet. Sőt, Embry arcán sokszor láttam felvillanni a pimasz mosolyát, amit jelen pillanatban annyira rühellek, hogy azt elmondani sem lehet…
Így meg sem lepődött a farkasfiú, mikor kijelentettem neki, hogy meghatározatlan ideig nem fogok beszélni vele. Meg voltam sértődve rá. Gyerekes voltam, igen, elismerem. De akkor is!
Szerencsére kedves orvost fogtam ki. Fiatal volt, sötét barna haja a hasonló árnyalatú írisze elé hullott, atletikus alakját ügyesen rejtette el a fehér köpenye.
- Nos, Dr. Ryan… Mi a diagnózis? Megmaradok? –kérdeztem jókedvűen, a vizsgálóasztalon ücsörögve, lábaimat lóbálva.
- Mit is mondott, hány métert zuhant? –pillantott fel a zárójelentésből, majd gyanakodva felvonta a szemöldökét.
- Tíz, tizenkettő… Talán több. Fene se tudja már. Tudja, mikor lezuhantam, nem akasztottam a szakadék széléhez egy mérőszalagot.
- Gondolhattam volna –mosolyodott el- A barátnője meglehetősen kétségbeesettnek tűnt. Azt mondta, hogy egy motorral zuhant le.
- Pontosan –bólogattam- Egy legújabb szériás gyönyörűséggel… teljesen kárba veszett!
- Micsoda tragédia –gúnyolódott, de a szeme jókedvű volt- A praxisom alatt még egyetlen egy ilyen szerencsés pácienssel sem találkoztam, mint Önnel. Egy ekkora balesetet megúszni pár apró zúzódással és egy másfél centis vágással a homlokán… csoda! Mást nem tudok reagálni rá. Egyetlen belső sérülés sem, agyrázkódásnak nyoma sincs, minden csontja ép. Ha fogalmazhatok így… a haja szála sem görbült!
- Az őrangyalom velem van.
- Engem is őrizhetne párszor. –válaszolta, majd halkan felkuncogott.
- Majd teszek valamit az ügy érdekében –mosolyogtam, majd egy apró kacsintást is megengedtem magamnak- Ha nem veszi tolakodásnak, doktorúr… Említette, hogy a praxisa alatt…
- Kettő éve végeztem el az orvosit.
- Akkor nem is csodálom, hogy még nem találkozott egyetlen egy ilyen beteggel sem –vigyorogtam, mire jókedvűen bólintott egyet.
- Akkor én is tennék fel egy kérdést, ha nem bánja…
- Ki vele!
- A combján az az érdekes forradásnyom mitől van? Már vagy egy évesnek tűnik, elég komoly seb lehetett.
- Átlyukasztotta egy vasrúd. Aranyos kis baleset volt…
- Ez… hú! –döbbent meg- Miért nem láttam én ezt az anyagai között?
- Nagyon jól láttam el magamat –vontam meg a vállamat- Kirándultunk, elestem, bele a rúdba. Kihúztuk, fertőtlenítettem, tettem rá szorítókötést. Utána pedig elmentem az egyik ismerősömhöz, aki egy nagyon jó sebész. Megtette a maradék, feltétlenül szükséges tennivalót. Utána kiszedegette a varratokat, meg ilyesmi. Teljesen rendbe jött. Büszke is voltam magamra, hogy nem véreztem el.
- Lehetett is –mondta kissé kábultan- Akkor is szerencsés volt. Gondolom a vas egyetlen főbb eret sem szakított át…
- Akkor nem olyan száz százalékig biztos, hogy itt ülnék magával szemben –mosolyogtam.
- Van valami terve a jövőre nézve? Orvosi-, jogi kar… valami komolyabb szakma?
- Nem, semmi ötletem sincs –vontam meg a vállamat- Miért, netalántán tudna adni pár fölös, de igazán hasznos agysejtet az érettségihez?
- Eddig még nem találtam meg a módját az átültetéshez, de ha rájövök a nyitjára, Önnek fogok szólni először –nevetett fel könnyedén- Csak azért kérdeztem, mert a szorítókötés, fertőtlenítés… Egy ilyen komoly sérülést ellátott saját magán. Le a kalappal Ön előtt. Én valószínűleg képtelen lettem volna rá.
- Magasan van a fájdalomküszöböm –jegyeztem meg- Meg szerintem annyira szétroncsolódtak az idegek, hogy már nem is éreztem a fájdalmat. Mindegy is, régen volt az már! Nem érdemes vele foglalkozni.
- Igen, igaza lehet –bólogatott, majd felkelt az asztala mögül- Nos, jöjjön. Megmagyarázzuk a barátnőjének és a barátjának, hogy olyan egészséges, mint a makk! Meg kell jegyeznem, ilyen tökéletes vérképet még soha életemben nem láttam. Egyszerűen…
- Csoda –fejeztem be a mondatát.
- Pontosan, Miss. White.
Renesmee szája be sem állt, csacsogott össze-vissza. A
kórház fehérre mázolt faláról pedig visszaverődtek a szavai, szinte éreztem,
ahogy a sértetlen, agyrázkódás-mentes koponyámnak csapódnak. Nos, ebben az
esetben igazán tudtam volna örülni annak, ha valami oknál fogva rávehetem a
hallgatásra. Mondjuk egy… dobhártyagyulladás, fejfájás, agyhalál…
- Ez a doki tényleg hihetetlen volt. Okos, fiatal, és… Embry miért is lépett le? Mintha nem mondott volta normális magyarázatot…
- Olyan vagy, mintha amnéziával küzdenél. Emb azért lépett le, mert elege lett belőled!
- Nem igaz! –tiltakozott nevetve.
- Persze, hogy nem –mosolyogtam- Ködösített, aztán elhagyta a terepet.
- Pedig reméltem, hogy neked képes volt egy normális magyarázatot adni.
- Elveszítettem a beszélgetésünk fonalát –jegyeztem meg- Kész tényeket osztasz meg velem harmadszorra. Te tényleg amnéziás vagy, Drága barátnőm.
- Oh, hát menjünk vissza, Dr. Ryan nyugodtan megvizsgálhat –vigyorgott pimaszul- Na, menjünk. Bizonyára éhes vagy már.
- Egy jó alvás hiányzik. Tudod, egy ekkora esés megviseli az ember szervezetét –füllentettem. Csak egy kis csendre vágytam.
- Akkor meg tényleg siessünk. Egész délután be sem engedek senkit a szobádba –fogadta meg- Jó, Robertet talán. De csak azért, mert kihúz azzal, hogy jól vagy-e. Már minimum hat üzenetet kaptam tőle; mindben azt kérdezgette, hogy a doki mit állapított meg. Szerintem titkon abban bízik, hogy minimum fél lábbal a sírban vagy már.
- Semmit sem fog kapni, kizárom a végrendeletemből –poénkodtam.
- De én ugye megkapom azt az irtó szexi felsődet, amit még Barcelonában vettél? –rebegtette meg a pilláit.
- Csak azt az egyet? –kuncogtam- Semmi egyebet, csak azt a felsőt?
- Igen!
- Pedig én úgy terveztem, hogy az egész ruhatáramat rád hagyom, de ha nem, hát nem…
A tiltakozása gyors volt, kicsit sem meglepő. Átjavította azon dolgok listáját, amikre igényt tartott… Én pedig úgy döntöttem, hogy azt a bizonyos barcelonai felsőt átcsempészem a szobájába.
- Ez a doki tényleg hihetetlen volt. Okos, fiatal, és… Embry miért is lépett le? Mintha nem mondott volta normális magyarázatot…
- Olyan vagy, mintha amnéziával küzdenél. Emb azért lépett le, mert elege lett belőled!
- Nem igaz! –tiltakozott nevetve.
- Persze, hogy nem –mosolyogtam- Ködösített, aztán elhagyta a terepet.
- Pedig reméltem, hogy neked képes volt egy normális magyarázatot adni.
- Elveszítettem a beszélgetésünk fonalát –jegyeztem meg- Kész tényeket osztasz meg velem harmadszorra. Te tényleg amnéziás vagy, Drága barátnőm.
- Oh, hát menjünk vissza, Dr. Ryan nyugodtan megvizsgálhat –vigyorgott pimaszul- Na, menjünk. Bizonyára éhes vagy már.
- Egy jó alvás hiányzik. Tudod, egy ekkora esés megviseli az ember szervezetét –füllentettem. Csak egy kis csendre vágytam.
- Akkor meg tényleg siessünk. Egész délután be sem engedek senkit a szobádba –fogadta meg- Jó, Robertet talán. De csak azért, mert kihúz azzal, hogy jól vagy-e. Már minimum hat üzenetet kaptam tőle; mindben azt kérdezgette, hogy a doki mit állapított meg. Szerintem titkon abban bízik, hogy minimum fél lábbal a sírban vagy már.
- Semmit sem fog kapni, kizárom a végrendeletemből –poénkodtam.
- De én ugye megkapom azt az irtó szexi felsődet, amit még Barcelonában vettél? –rebegtette meg a pilláit.
- Csak azt az egyet? –kuncogtam- Semmi egyebet, csak azt a felsőt?
- Igen!
- Pedig én úgy terveztem, hogy az egész ruhatáramat rád hagyom, de ha nem, hát nem…
A tiltakozása gyors volt, kicsit sem meglepő. Átjavította azon dolgok listáját, amikre igényt tartott… Én pedig úgy döntöttem, hogy azt a bizonyos barcelonai felsőt átcsempészem a szobájába.
Otthon csend volt és nyugalom. Robert még aludt, ami
tizenegy óra huszonhat perckor kissé luxusnak számított. De nem vettük óriási
sértésnek, hagytuk tovább aludni. Ha erre van szüksége, hát tegye.
A nagy alvást így én elnapoltam. Főleg, mivel Renesmee határozottan lehiggadt. Nem tudom, hogy mi okból, de mintha visszacsúszott volna a nyeregbe, nem pedig a ló túloldalán fecseg.
Ebédre krémlevest és cordon bleut csináltunk. Mivel Jacob is hivatalos volt ebédre, rengeteget főztünk belőlük. Arra is számítottam, hogy netalántán Embry is feltűnik a szeren, és jókora adagot belapátol.
A nagy alvást így én elnapoltam. Főleg, mivel Renesmee határozottan lehiggadt. Nem tudom, hogy mi okból, de mintha visszacsúszott volna a nyeregbe, nem pedig a ló túloldalán fecseg.
Ebédre krémlevest és cordon bleut csináltunk. Mivel Jacob is hivatalos volt ebédre, rengeteget főztünk belőlük. Arra is számítottam, hogy netalántán Embry is feltűnik a szeren, és jókora adagot belapátol.
Szerencsére az ebédre Robert is letámolygott a szobából.
A két farkas fiú csakugyan asztalhoz ült. Szerencsére a hús bőven elégnek
bizonyult, pedig Renesmee a tálaláskor a fülembe ültette a bogarat, miszerint ez a fele társaságnak sem lenne elég!
Desszert gyanánt fagylaltot ettünk, jó sokat. A nappaliban ücsörögtünk a kanapén, mindegyikünk kezében egy-egy bödön hideg édesség, kezünkben evőkanál. Arról vitáztunk, hogy melyik ízű fagyi a legfinomabb. Teljesen értelmetlen vita volt, hisz ez teljesen egyén, vagyis ízlésfüggő dolog. Én speciel a puncsért rajongok, Renesmee a pisztáciát részesíti előnyben, Robert a vegyes kevertet (sosem tudja eldönteni, hogy melyik a jobb), Jacob a fahéjat, Embry pedig az epres étcsokoládét.
Így eldöntöttük, hogy legközelebbre ilyen fajtákat szerzünk be. Csak bízni tudtam abban, hogy a boltban kaphatóak ilyen ízek, mert nem igazán vágytam arra, hogy mondjuk Olaszországba kelljen utaznom pár gombóc fagyiért.
A beszélgetés fonala áttért a focira. Csak érdeklődve hallgattam a tegnapi meccs eléggé eltorzított beszámolóját, amit ők meséltek egymás szavába vágva. Renesmee bele-beleszólogatott a dologba, megcáfolta a fiúk által felnagyított szabálytalanságokat, amik nem is voltak igazán azok.
A csengő élesen felbúgott. Hirtelen nem igazán vágytam plusz társaságra, szívesen tettettem volna úgy, hogy nem vagyunk itthon. De ez- a hangos beszélgetés miatt- eléggé nagy képtelenség lett volna. Senki sem vette volna be.
Kitártam az ajtót. Érdeklődő pillantásom nyomban átváltott erősen meglepettre. Damien cipője takarta el a lábtörlőn lévő Welcome! feliratot. Összefont karjai meglepetten csúsztak a teste mellé, testtartása görnyedtből hamar kiegyenesedett, lelapult tincseibe belekapott a szél.
Halálra váltan nézett rám. A szeme nagyra tágult, az ajkai elnyíltak, gyorsabban szedte a levegőt. A karjai megmerevedtek, a kabátjába belekapott a szél. Ahogy abba a fekete dzsekibe is, ami az én tulajdonomat képezte.
- Voltam a kórházban –mondta köszönés helyett- Kijelentették, hogy semmilyen adatot sem adhatnak ki rólad, csak és kizárólag hozzátartozóknak. Az asszisztensnő arca pedig sajnálkozóan gyászos volt. Azt hittem, hogy…
- Meghaltam? Ha John haverodon múlik akkor nagy valószínűséggel tényleg a boncasztalon feküdnék. Vagy már a koporsóban. Ki tudja?!
- Úgy sajnálom…
- Teheted is! –vágtam rá kissé mérgesen. Nem tudtam igazából, hogy hogyan kellene hozzá állnom a dologhoz.
- Aggódtam –magyarázta- Azért is jöttem el ide. Nem halhatsz meg anélkül, hogy… hogy elárulnád azt a nagy titkot.
Lelombozódtam. Egy pillanat alatt minden jókedvem elpárolgott, maradt helyette a csüggedt tehetetlenség és a kissé fájdalmas magány.
- Hát persze. Mit is gondoltam. Neked csak az számít, hogy megtudd azt az egy tényt, ami… –megakadtam. Úgy döntöttem, hogy hagyom ezt a szálat elsiklani, a mondat végét a levegőben lebegni.
- Inkább menj el –utasítottam csüggedten.
- Ne csináld már! –kért, majdhogynem esedezett- John nagyon…
- Nem ér-de-kel! –szótagoltam jól érthetően- Ha a nagyképű, törvényszegő, szadista haverod akar valamit, idetolja a barom kis képét és megmondja ő maga!
Nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát!
- Ne üzengessen veled! –folytattam- Ha nem képes arra sem, hogy egy nyamvadt bocsánatkérést a szemembe mondjon, akkor menjen a fenébe! Majdnem meghaltunk amiatt a kis nyámnyila miatt, erre még arra sem veszi a fáradtságot, hogy azt az elkényeztetett sejhaját idetolja a házunk elé?! Szerintem nem kell kifejtenem a véleményemet.
- Megértem az álláspontodat. Viszont te is megérthetnéd, hogy neki ez milyen…
- Rosszul esett? –találgattam- Képzeld, nekem is nagyon rosszul esett az a zuhanás. Netalántán aggódik a mi kis báránykánk? Ne aggódjon, belőle nem lesz pörkölt. Bűntudattal küzd, nem tud aludni éjszaka? Vegyen be egy altatót, vagy képzeld, a legjobb gyógyír erre az, ha szembenéz a bűnével! Ami gondolom rengeteg van neki, nem csak ez az egy!
- Jó gyerek ő –mondta- De ez… nem értettem, hogy ez mi volt. Nem gondoltam, hogy képes ezt tenni. Meg is kapta érte a büntetését. Részben.
- Hallottam.
- Nem… engedsz be? Kezd hideg lenni –látványosan a felkarjára simította a tenyerét, majd megdörzsölte a kabátját.
Nem volt hideg. Igazából ma meglehetősen kellemes időnek bizonyult, így a feltevése meglehetősen téves volt. De nem akartam ebbe is belekötni.
Egy aprót sóhajtottam, szélesebbre tártam az ajtót, és intettem neki, hogy kerüljön beljebb.
A nappaliban bocsánatot kért Embrytől, aki egy apró semmi gond, haver! kezdetű mondattal elintézte a dolgot. Damient a konyhába irányítottam és megjegyeztem, hogy pár másodperc múlva megyek én is. Embry vigyorgott, én pedig feltűnően tátogtam neki: Áruló!
Renesmee felfelé mutatott hüvelykujjakkal, óriási mosollyal és kíváncsi, a konyha felé küldözgetett pillantásokkal fejezte ki a véleményét. Jacob pedig a féltékenyég halvány szikráját sem lobbantotta fel, csodáltam ezért.
Robert viszont kicsit sem békélt meg azzal, hogy Dearman a házunkban tartózkodik. Tudtam, hogy mérges rá, sőt, sértődött azért, hogy így elbántak velem. Plusz pont Robynak!
Desszert gyanánt fagylaltot ettünk, jó sokat. A nappaliban ücsörögtünk a kanapén, mindegyikünk kezében egy-egy bödön hideg édesség, kezünkben evőkanál. Arról vitáztunk, hogy melyik ízű fagyi a legfinomabb. Teljesen értelmetlen vita volt, hisz ez teljesen egyén, vagyis ízlésfüggő dolog. Én speciel a puncsért rajongok, Renesmee a pisztáciát részesíti előnyben, Robert a vegyes kevertet (sosem tudja eldönteni, hogy melyik a jobb), Jacob a fahéjat, Embry pedig az epres étcsokoládét.
Így eldöntöttük, hogy legközelebbre ilyen fajtákat szerzünk be. Csak bízni tudtam abban, hogy a boltban kaphatóak ilyen ízek, mert nem igazán vágytam arra, hogy mondjuk Olaszországba kelljen utaznom pár gombóc fagyiért.
A beszélgetés fonala áttért a focira. Csak érdeklődve hallgattam a tegnapi meccs eléggé eltorzított beszámolóját, amit ők meséltek egymás szavába vágva. Renesmee bele-beleszólogatott a dologba, megcáfolta a fiúk által felnagyított szabálytalanságokat, amik nem is voltak igazán azok.
A csengő élesen felbúgott. Hirtelen nem igazán vágytam plusz társaságra, szívesen tettettem volna úgy, hogy nem vagyunk itthon. De ez- a hangos beszélgetés miatt- eléggé nagy képtelenség lett volna. Senki sem vette volna be.
Kitártam az ajtót. Érdeklődő pillantásom nyomban átváltott erősen meglepettre. Damien cipője takarta el a lábtörlőn lévő Welcome! feliratot. Összefont karjai meglepetten csúsztak a teste mellé, testtartása görnyedtből hamar kiegyenesedett, lelapult tincseibe belekapott a szél.
Halálra váltan nézett rám. A szeme nagyra tágult, az ajkai elnyíltak, gyorsabban szedte a levegőt. A karjai megmerevedtek, a kabátjába belekapott a szél. Ahogy abba a fekete dzsekibe is, ami az én tulajdonomat képezte.
- Voltam a kórházban –mondta köszönés helyett- Kijelentették, hogy semmilyen adatot sem adhatnak ki rólad, csak és kizárólag hozzátartozóknak. Az asszisztensnő arca pedig sajnálkozóan gyászos volt. Azt hittem, hogy…
- Meghaltam? Ha John haverodon múlik akkor nagy valószínűséggel tényleg a boncasztalon feküdnék. Vagy már a koporsóban. Ki tudja?!
- Úgy sajnálom…
- Teheted is! –vágtam rá kissé mérgesen. Nem tudtam igazából, hogy hogyan kellene hozzá állnom a dologhoz.
- Aggódtam –magyarázta- Azért is jöttem el ide. Nem halhatsz meg anélkül, hogy… hogy elárulnád azt a nagy titkot.
Lelombozódtam. Egy pillanat alatt minden jókedvem elpárolgott, maradt helyette a csüggedt tehetetlenség és a kissé fájdalmas magány.
- Hát persze. Mit is gondoltam. Neked csak az számít, hogy megtudd azt az egy tényt, ami… –megakadtam. Úgy döntöttem, hogy hagyom ezt a szálat elsiklani, a mondat végét a levegőben lebegni.
- Inkább menj el –utasítottam csüggedten.
- Ne csináld már! –kért, majdhogynem esedezett- John nagyon…
- Nem ér-de-kel! –szótagoltam jól érthetően- Ha a nagyképű, törvényszegő, szadista haverod akar valamit, idetolja a barom kis képét és megmondja ő maga!
Nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát!
- Ne üzengessen veled! –folytattam- Ha nem képes arra sem, hogy egy nyamvadt bocsánatkérést a szemembe mondjon, akkor menjen a fenébe! Majdnem meghaltunk amiatt a kis nyámnyila miatt, erre még arra sem veszi a fáradtságot, hogy azt az elkényeztetett sejhaját idetolja a házunk elé?! Szerintem nem kell kifejtenem a véleményemet.
- Megértem az álláspontodat. Viszont te is megérthetnéd, hogy neki ez milyen…
- Rosszul esett? –találgattam- Képzeld, nekem is nagyon rosszul esett az a zuhanás. Netalántán aggódik a mi kis báránykánk? Ne aggódjon, belőle nem lesz pörkölt. Bűntudattal küzd, nem tud aludni éjszaka? Vegyen be egy altatót, vagy képzeld, a legjobb gyógyír erre az, ha szembenéz a bűnével! Ami gondolom rengeteg van neki, nem csak ez az egy!
- Jó gyerek ő –mondta- De ez… nem értettem, hogy ez mi volt. Nem gondoltam, hogy képes ezt tenni. Meg is kapta érte a büntetését. Részben.
- Hallottam.
- Nem… engedsz be? Kezd hideg lenni –látványosan a felkarjára simította a tenyerét, majd megdörzsölte a kabátját.
Nem volt hideg. Igazából ma meglehetősen kellemes időnek bizonyult, így a feltevése meglehetősen téves volt. De nem akartam ebbe is belekötni.
Egy aprót sóhajtottam, szélesebbre tártam az ajtót, és intettem neki, hogy kerüljön beljebb.
A nappaliban bocsánatot kért Embrytől, aki egy apró semmi gond, haver! kezdetű mondattal elintézte a dolgot. Damient a konyhába irányítottam és megjegyeztem, hogy pár másodperc múlva megyek én is. Embry vigyorgott, én pedig feltűnően tátogtam neki: Áruló!
Renesmee felfelé mutatott hüvelykujjakkal, óriási mosollyal és kíváncsi, a konyha felé küldözgetett pillantásokkal fejezte ki a véleményét. Jacob pedig a féltékenyég halvány szikráját sem lobbantotta fel, csodáltam ezért.
Robert viszont kicsit sem békélt meg azzal, hogy Dearman a házunkban tartózkodik. Tudtam, hogy mérges rá, sőt, sértődött azért, hogy így elbántak velem. Plusz pont Robynak!
Damien a széken ücsörgött, én pedig egy pohár üdítőt
tettem le elé.
- Azért… jól vagy?
- Persze –bólintottam, majd leültem vele szembe- Jól. A doki megmondta, hogy ilyen jó egészségnek örvendő embert még nem igen látott. Pár horzsolástól, apró zúzódástól eltekintve tényleg minta-páciens vagyok.
- Hogy-hogy megúsztad ennyivel? Ez is a… titkod része?
- Igen. Mondjuk –halkítottam le a hangomat, garantálva, hogy tényleg csak ő halljon- a combomba belefúródott egy cső. De nem gond, körülbelül öt perc alatt csak egy heg maradt belőle. De rosszabbul is járhattam volna, nem vagyok sérthetetlen. A lényeg az, hogy megnyugtathatod a haverodat. Nem okozott maradandó károsodást, nem perelem be testi sértésért, sőt, még a képét sem verem szét. Elég volt az, amit te okoztál neki.
- Nos… igen. Jól megkapta –motyogta a poharát szuggerálva, majd végül zöld szemeit rám emelte- Sajnálom, amiért belerángattalak a motorversenybe. Nem volt... semmiféle hátsó szándékom vele. Mármint a balesetre célzok. Tényleg nem akartam, hogy ez megtörténjen.
- Gondoltam –bólintottam- Kösz, hogy visszahoztad a kabátom.
Megvonta a vállát, majd kijelentette, hogy semmiség.
Megakadtunk a beszélgetésben. Tudtam, hogy még meglehetősen sok dolgot mondana, a kérdések és feltevések ott kavarogtak az elméjében, szinte láttam őket. Viszont nem akartam belenézni a fejébe, féltem, hogy az ott uralkodó örvény magába szippantana.
- Szeretném kifizetni a motorodat –jelentette ki.
- Nem szükséges –válaszoltam a szemöldökömet ráncolva. A fülem mögé simítottam a hajamat.
Zavart a helyzet. Nem tudtam, hogy hogyan magyarázzam el neki, hogy bármit megteremthetek magamnak, amit csak akarok. Nem a legjobb pillanat ez arra, hogy elmondjam neki a manifesztációról szóló rész-titkot.
- De…
Tiltakozni próbált, de a pillantásomat látva inkább elhallgatott. Dacosan összeszorította az ajkait.
Kezdtem érezni, hogy nagyon elege van a sok titokból. Vagyis leginkább abból, hogy azok mögé temetkezem. De hát mi mást tehetnék, ebből áll az életem… Ez az életem!
- Minden kérdésedre választ fogsz kapni, Damien –mondtam, majd gyengén megszorítottam az asztalon nyugvó kézfejét- Higgy nekem.
- Nehezen teszem.
- Tudom –dörmögtem- Én is így érzek veled kapcsolatban: Szín tiszta bizalmatlanság lappang az ereimben.
- Közös vonás, milyen furcsa…
Noha tudtam, hogy ezt nem komolyan érti, kissé mégis szíven ütött. Nem szerettem, nem bírtam titkolózni előtte. Olyan nehezemre esett, hogy… ilyet még nem tapasztaltam. Tudtam, hogy ez igazán bántja őt, tőlem pedig lassacskán elvette a maradék oxigénemet is a hazugság tengere, amibe fuldokoltam.
Nem tudtam, hogy tényleg érdemes bevenni őt magunk közé. Kissé kételkedtem a vezetők megérzéseiben, noha azok sosem csaltak.
Mi van, ha nem képes elviselni mindazt, amivé válik, válni fog? Ha egyszerűen elutasítja? Nem is, hiszen ezt nem teheti! Nincs választási lehetősége. Egyszerűen bele kell törődni, mást már nem is tehet. Ez számomra is elkeserítő.
Tisztában lesz ő azzal, hogy mit kap? Pontosabban: miket kell feláldoznia a vagyonért, hatalomért, dicsőségért? Feladnia a munkáját, a barátait, a családját, az eltervezett jövőjét… az életét. Mindent, amit elért az évek során, egyszerűen felengedni a semmibe… Pár évig még maradhatna itt, ezen a síkon… de után mi lesz? Egyszerűen fent fogja tölteni a következő évtizedeket, vagy lehetőség szerint bujkálni a Földön. Reménykedve abban, hogy egy ismerőssel sem fog összefutni, egyetlen ember sem ismeri fel.
Nem tudtam, hogy mindezt hogyan mondjam el neki. Mi lenne az a mód, amivel egyensúlyba helyezhetném a pozitív és negatív tényezők hosszú, hosszú listáját.
Egyszerűen felnéztem a csillogóan zöld szemeibe, a látóterembe kúszott a halvány mosolya, meleg tenyere körülölelte az ujjaimat… Csak reméltem, hogy minden rendben lesz.
- Azért… jól vagy?
- Persze –bólintottam, majd leültem vele szembe- Jól. A doki megmondta, hogy ilyen jó egészségnek örvendő embert még nem igen látott. Pár horzsolástól, apró zúzódástól eltekintve tényleg minta-páciens vagyok.
- Hogy-hogy megúsztad ennyivel? Ez is a… titkod része?
- Igen. Mondjuk –halkítottam le a hangomat, garantálva, hogy tényleg csak ő halljon- a combomba belefúródott egy cső. De nem gond, körülbelül öt perc alatt csak egy heg maradt belőle. De rosszabbul is járhattam volna, nem vagyok sérthetetlen. A lényeg az, hogy megnyugtathatod a haverodat. Nem okozott maradandó károsodást, nem perelem be testi sértésért, sőt, még a képét sem verem szét. Elég volt az, amit te okoztál neki.
- Nos… igen. Jól megkapta –motyogta a poharát szuggerálva, majd végül zöld szemeit rám emelte- Sajnálom, amiért belerángattalak a motorversenybe. Nem volt... semmiféle hátsó szándékom vele. Mármint a balesetre célzok. Tényleg nem akartam, hogy ez megtörténjen.
- Gondoltam –bólintottam- Kösz, hogy visszahoztad a kabátom.
Megvonta a vállát, majd kijelentette, hogy semmiség.
Megakadtunk a beszélgetésben. Tudtam, hogy még meglehetősen sok dolgot mondana, a kérdések és feltevések ott kavarogtak az elméjében, szinte láttam őket. Viszont nem akartam belenézni a fejébe, féltem, hogy az ott uralkodó örvény magába szippantana.
- Szeretném kifizetni a motorodat –jelentette ki.
- Nem szükséges –válaszoltam a szemöldökömet ráncolva. A fülem mögé simítottam a hajamat.
Zavart a helyzet. Nem tudtam, hogy hogyan magyarázzam el neki, hogy bármit megteremthetek magamnak, amit csak akarok. Nem a legjobb pillanat ez arra, hogy elmondjam neki a manifesztációról szóló rész-titkot.
- De…
Tiltakozni próbált, de a pillantásomat látva inkább elhallgatott. Dacosan összeszorította az ajkait.
Kezdtem érezni, hogy nagyon elege van a sok titokból. Vagyis leginkább abból, hogy azok mögé temetkezem. De hát mi mást tehetnék, ebből áll az életem… Ez az életem!
- Minden kérdésedre választ fogsz kapni, Damien –mondtam, majd gyengén megszorítottam az asztalon nyugvó kézfejét- Higgy nekem.
- Nehezen teszem.
- Tudom –dörmögtem- Én is így érzek veled kapcsolatban: Szín tiszta bizalmatlanság lappang az ereimben.
- Közös vonás, milyen furcsa…
Noha tudtam, hogy ezt nem komolyan érti, kissé mégis szíven ütött. Nem szerettem, nem bírtam titkolózni előtte. Olyan nehezemre esett, hogy… ilyet még nem tapasztaltam. Tudtam, hogy ez igazán bántja őt, tőlem pedig lassacskán elvette a maradék oxigénemet is a hazugság tengere, amibe fuldokoltam.
Nem tudtam, hogy tényleg érdemes bevenni őt magunk közé. Kissé kételkedtem a vezetők megérzéseiben, noha azok sosem csaltak.
Mi van, ha nem képes elviselni mindazt, amivé válik, válni fog? Ha egyszerűen elutasítja? Nem is, hiszen ezt nem teheti! Nincs választási lehetősége. Egyszerűen bele kell törődni, mást már nem is tehet. Ez számomra is elkeserítő.
Tisztában lesz ő azzal, hogy mit kap? Pontosabban: miket kell feláldoznia a vagyonért, hatalomért, dicsőségért? Feladnia a munkáját, a barátait, a családját, az eltervezett jövőjét… az életét. Mindent, amit elért az évek során, egyszerűen felengedni a semmibe… Pár évig még maradhatna itt, ezen a síkon… de után mi lesz? Egyszerűen fent fogja tölteni a következő évtizedeket, vagy lehetőség szerint bujkálni a Földön. Reménykedve abban, hogy egy ismerőssel sem fog összefutni, egyetlen ember sem ismeri fel.
Nem tudtam, hogy mindezt hogyan mondjam el neki. Mi lenne az a mód, amivel egyensúlyba helyezhetném a pozitív és negatív tényezők hosszú, hosszú listáját.
Egyszerűen felnéztem a csillogóan zöld szemeibe, a látóterembe kúszott a halvány mosolya, meleg tenyere körülölelte az ujjaimat… Csak reméltem, hogy minden rendben lesz.
