Love Angel- 53.
fejezet
Hab
(Izbel)
Hab
(Izbel)
Hangos nevetés rázta a házat, a jókedv tapintható volt.
Embry és Jacob erőteljesen hozták a formájukat, Renesmee velük együtt kacagott
minden apróságon. Nem bántam, örültem, hogy jó kedvük lesz.
- Jaj, Izbel –szólt rám Embry- Ne aggódj már miatta.
- Este kilenc óra van –szóltam fagyosan- Délután óta nem jelentkezett, a telefonján nem lehet elérni. Ki van kapcsolva. Fogadunk, hogy baja esett?
- Neki? –kérdezett vissza vigyorogva- Ugyan! Neki nincs akkora szerencséje, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőled.
Dühösen néztem rá, majd visszacaplattam a konyhába. Hihetetlen! Robert eltűnt, Embry pedig mindezt óriási poénnak veszi. Hát ez… kiakasztó, dühítő, kiborító! És még csodálkoznak, ha lobbanékony vagyok? Cöh!
Az asztalnak támaszkodtam és a tenyerembe temettem az arcomat. Miért nem lehet megérteni, hogy aggódok a barátunkért, aki életjelet sem ad magáról? Mintha akkora bűn lenne, hogy féltem.
- Nyugi, Iz. Előkerül.
Próbáltam Jacob szavait magam előtt tartani. Leült velem szemben, majd nekem is intett, hogy üljek le.
- Én vállalok érte felelősséget –mondtam- Részben. Én vagyok a legidősebb, a legbefolyásosabb. Ő pedig olyan iszonyatosan védtelen és sokszor ostoba is. Ki tudja, hogy mibe keveredett már megint!
- Szerintem egy nő társaságát élvezi –mosolygott- Nyugodj meg, minden oké lesz.
- Remélem.
Ilyen helyzetekben- noha nem gyakran esik meg- többnyire Jacob az, aki megért. Nem igazán értettem, hogy miért. Talán mert ő tényleg képes arra, hogy igazán beleélje magát mások helyzetébe. Furcsa volt ez nekem.
- Csinálok neked egy szendvicset –mondta- Nem ettél valami sokat ma. Rád fér egy kis étel.
Bólintottam, mire vigyorogva felállt.
- Mit tegyek bele?
- Azt, amiről úgy gondolod, hogy megenném –válaszoltam, majd elmosolyodtam- De hogy megkönnyítsem a dolgodat: szalámi, sajt.
- Okés. Sietek!
- De vigyázz. Nem hiányzik, hogy levágd a fél karodat a nagy sietségbe.
- Visszanőne –nevette.
Percek múlva elém tette a két zsemlét. A tetejére sajtkrémből aranyos mosolyfejet rajzolt, azonnal jobb kedvre derültem tőle. Majszolni kezdtem, közben a mai napilapot olvasgattam.
- Üzeneted jött, Iz –csettegett be hozzám Renesmee. Nos igen, a papucsa meglehetősen érdekes hangokat adott ki, miközben Ness lépdelt.
„Kikapcsolódás velem? D. Dearman”
A válaszom gyors volt, tömör és lényegretörő:
„Kizárt. Izbel”
- Ki volt, mit írt? –kérdezte sürgetően Renesmee, én pedig egy apró sóhaj után válaszoltam.
- Damien volt. Találkozni akart –mondtam.
- Akkor gyerünk készülődni! Mit ülsz még itt?
- Nemet mondtam –vontam meg a vállamat, mire meglehetősen feltűnően tátotta el a száját.
- A sármos rosszfiút elutasítottad? Le kell ülnöm…
Nem értettem Nessie reakcióját. Mi van ebben a férfiban, amit ennyire csodál? Nem bírtam felfogni, hogy miért reagál rá ilyen hevesen.
A telefonom az asztalon újra rezegni kezdett, én pedig a készülékért nyúltam.
„Van nálam valaki, aki a tiéd. / D.”
- Öltözzetek –szóltam kissé döbbenten- Tudom, hogy hol van Robert.
- Jaj, Izbel –szólt rám Embry- Ne aggódj már miatta.
- Este kilenc óra van –szóltam fagyosan- Délután óta nem jelentkezett, a telefonján nem lehet elérni. Ki van kapcsolva. Fogadunk, hogy baja esett?
- Neki? –kérdezett vissza vigyorogva- Ugyan! Neki nincs akkora szerencséje, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőled.
Dühösen néztem rá, majd visszacaplattam a konyhába. Hihetetlen! Robert eltűnt, Embry pedig mindezt óriási poénnak veszi. Hát ez… kiakasztó, dühítő, kiborító! És még csodálkoznak, ha lobbanékony vagyok? Cöh!
Az asztalnak támaszkodtam és a tenyerembe temettem az arcomat. Miért nem lehet megérteni, hogy aggódok a barátunkért, aki életjelet sem ad magáról? Mintha akkora bűn lenne, hogy féltem.
- Nyugi, Iz. Előkerül.
Próbáltam Jacob szavait magam előtt tartani. Leült velem szemben, majd nekem is intett, hogy üljek le.
- Én vállalok érte felelősséget –mondtam- Részben. Én vagyok a legidősebb, a legbefolyásosabb. Ő pedig olyan iszonyatosan védtelen és sokszor ostoba is. Ki tudja, hogy mibe keveredett már megint!
- Szerintem egy nő társaságát élvezi –mosolygott- Nyugodj meg, minden oké lesz.
- Remélem.
Ilyen helyzetekben- noha nem gyakran esik meg- többnyire Jacob az, aki megért. Nem igazán értettem, hogy miért. Talán mert ő tényleg képes arra, hogy igazán beleélje magát mások helyzetébe. Furcsa volt ez nekem.
- Csinálok neked egy szendvicset –mondta- Nem ettél valami sokat ma. Rád fér egy kis étel.
Bólintottam, mire vigyorogva felállt.
- Mit tegyek bele?
- Azt, amiről úgy gondolod, hogy megenném –válaszoltam, majd elmosolyodtam- De hogy megkönnyítsem a dolgodat: szalámi, sajt.
- Okés. Sietek!
- De vigyázz. Nem hiányzik, hogy levágd a fél karodat a nagy sietségbe.
- Visszanőne –nevette.
Percek múlva elém tette a két zsemlét. A tetejére sajtkrémből aranyos mosolyfejet rajzolt, azonnal jobb kedvre derültem tőle. Majszolni kezdtem, közben a mai napilapot olvasgattam.
- Üzeneted jött, Iz –csettegett be hozzám Renesmee. Nos igen, a papucsa meglehetősen érdekes hangokat adott ki, miközben Ness lépdelt.
„Kikapcsolódás velem? D. Dearman”
A válaszom gyors volt, tömör és lényegretörő:
„Kizárt. Izbel”
- Ki volt, mit írt? –kérdezte sürgetően Renesmee, én pedig egy apró sóhaj után válaszoltam.
- Damien volt. Találkozni akart –mondtam.
- Akkor gyerünk készülődni! Mit ülsz még itt?
- Nemet mondtam –vontam meg a vállamat, mire meglehetősen feltűnően tátotta el a száját.
- A sármos rosszfiút elutasítottad? Le kell ülnöm…
Nem értettem Nessie reakcióját. Mi van ebben a férfiban, amit ennyire csodál? Nem bírtam felfogni, hogy miért reagál rá ilyen hevesen.
A telefonom az asztalon újra rezegni kezdett, én pedig a készülékért nyúltam.
„Van nálam valaki, aki a tiéd. / D.”
- Öltözzetek –szóltam kissé döbbenten- Tudom, hogy hol van Robert.
Öt perc múlva már a garázsban ácsorogtunk.
- Ti mentek kocsival. Én motorral. Nincs vita –szóltam parancsolóan, majd lágyabb hangon folytattam- Így hamarabb odaérek. Ti pedig próbáljatok követni. A címet tudjátok, nem?
- Igen, tudjuk.
- Siessetek. Nem tudom, hogy mi lehet Robbal.
Az úton száguldozva próbáltam kissé lenyugtatni magamat. A bőrdzsekimet tépte a menetszél, a farmeromon pedig áthatolt a hideg levegő. Legalább az arcom nem vöröslött ki, a sisak tökéletesen védte.
Az autók között szlalomozva próbáltam egyre gyorsabban haladni- rendkívül türelmetlen és aggódó voltam. Ráadásul ötletem sem volt arról, hogy Robert hogy a fenébe kerülhetett oda. Egyáltalán saját akaratából ment, vagy netalántán megkötözték és elhurcolták? Jó, elismerem: a megkötözés nem igen lenne logikus dolog. Ahogy én Robot ismerem, elment ő maga is. Főleg, ha bármiféle csábító dolgot lengettek meg a szeme előtt. Tegyük fel, mondjuk, egy üveg sört.
Ahogy a sötétben végighaladtam a kivilágított mellékúton, már tudtam, hogy hol vagyok. Voltam itt egyszer, körülbelül ötven éve. Egy illegális motorversenyen. Úgy éreztem, hogy most is ebbe keveredtem. Kicsit sem lepődtem meg.
Nem tévedtem. Ahogy egyre közelebb kerültem Damien által megadott helyhez, a zaj egyre hangosabb volt; a motorhangok jobban dörmögtek, a zene erősebben tombolt. Zsigereimben éreztem, hogy egyre közelebb vagyok hozzájuk.
Gyorsan haladtam a kissé kavicsos úton, fél szemmel a magas, kissé lerobbant épületeket figyeltem, amik mellett elszáguldottam.
Az úton tomboló fiatalok kigúvadt szemekkel nézték a fekete sportmotoromat, meg a fekete farmerbe, bőrdzsekibe bújtatott testemet. A fejemet a sisakom fedte, a hajam be volt tűrve alá.
Gyorsan szlalomoztam el közöttük, hogy az út végére érhessek. Kénytelen voltam lelassítani, így hallottam magam mögött, ahogy többen felhördülnek a látványomra.
Végigértem az úton, ott pedig megálltam az egyik épület falánál. Lekaptam a fejemről a sisakomat, szét cipzáraztam a dzsekimet, majd beletúrtam a hajamba. Láttam, ahogy többen eléggé feltűnően figyelni kezdenek- ez nyomasztott kissé.
Feszülten kémleltem a körülöttem lévőket, akik ugyancsak engem tüntettek ki figyelmükkel. A távolban végül megláttam a szőkés, égbe meredő tincseket, majd a hozzájuk tartozó vigyorgó férfit is.
- Izbel! –rikkantotta, majd heves léptekkel indult el felém.
Hirtelen nagy méreg öntött el. Megkönnyebbültem, hogy jól van, így a düh helyet kapott a szívemben.
Mikor elért elém, kitárta a karjait, hogy az ölelésébe vonjon. Én viszont megelőztem ezt a cselekedetét: a tenyerem az arcán csattant. Hátratántorodott, majd elhúzta a száját.
- Na, ezt miért kaptam?
- Azért, te barom, mert délután elmentél a boltba ÖT PERCRE! –kiáltottam rá- Erre egész délután ülhettem otthon, telefonálgathattam, hogy merre a fenébe lehetsz! A telefonodat ki kellett ám kapcsolni, az az első dolog, amit lelépsz, igaz? Hogy én meg megőrülhessek, miattad, te észlény! Ha valami bajod esik, mint mondok a szüleidnek? Mert ÉN vállaltam felelősséget ÉRTED! Fel tudod te ezt fogni?
Elmosolyodott, elhadart egy bocsánatkérést, majd magához ölelt.
- Imádom, amikor zabos vagy –nevette a fülembe, mire mérgesen toltam el magamtól- Jó, bocs!
- Csak arra kérlek, Robert, hogy legközelebb küldj egy átkozott üzenetet, ha lelépsz valahova. A szívbajt hoztad rám!
- Legalább tudom, hogy törődsz velem.
- Te vagy az egyik legjobb barátom, Robert. Az én drága öcsikém.
- Miért nem bátyád?
- Mert te olyan gyerekesen viselkedsz, hogy csak kisebb lehetsz nálam –mosolyogtam, mire egy jókora grimaszt eresztett meg- Na, induljunk haza.
- Meglett az elveszett báránykánk! –rikkantotta mögöttem Embry, majd hallottam, ahogy gyorsított léptekkel haladnak felénk- Már meg is lett a kioktatás, igaz?
- Miből gondolod?
- Cuki az arcodon lévő tenyérlenyomat –röhögte- Gratulálok hozzá, Iz!
- Ha így folytatod, te is büszke, boldog tulajdonosa lehetsz egynek –intette le Nessie, majd Rob elé állt- Aggódtunk érted.
- Hallottam.
- Többet ne tegyél ilyet, Rob!
- Tudom. Nem teszek.
- Oh, megvolt a naaaaaaagy, baráti összeborulás! Milyen megható!
A hang irányába fordultunk. Damien állt pár méterre tőlünk, ajkain elégedett mosoly. Mögötte két járgány volt, azok mellett egy szőke srác álldogált. Türelmetlennek tűnt.
- Hogy merészelted…
- Mit, bébi? –szakított félbe immár vigyorogva- Felajánlani a haverodnak, hogy elhozom ide? Mintha ez akkora bűn lenne. Még győzködnöm sem kellett, hidd el nekem!
- Damien, mennünk kellene, különben…
- Egy pillanat, John! –dörrent a mögötte álldogáló barátjára, majd hátra lépdelt a motorjához.
- Elhiszem, hogy nem hurcoltad el Robot, Damien –mondtam.
- Örülök neki –mosolyodott el.
- Nem akarunk menni? –kérdezte mellettem Nessie, közben megszorította a karomat- Szeretnék…
- Nos, Izbel… sajnálattal jelentem, de aki ide motorral beteszi a lábát, az csak egy verseny után távozhat. Hidd el, jobban teszed, ha nem hadakozol az itt uralkodó törvényekkel.
- Mi van akkor, ha csak simán lelépek anélkül, hogy egyetlen versenyzővel is gyorsulási bajnokságot rendeznék?
- Nem hiszem, hogy komolyan tudni akarod.
Hátranyújtotta a kezét a barátjához, ő pedig egy bőr övet nyomott Damien kezébe. Dam kifeszítette az övet, majd rántott rajta egyet. Az anyag erős volt és biztonságosan tartotta azt, amit kellett. Majd tekintetét levette a tárgyról és inkább rám emelte.
Kihívóan tekintett rám. Zöld szemei csillogtak, bal szemöldökét a magasba emelte. Ajkait megpróbálta egyenesben tartani, de láttam, hogy gyakran megremegnek. Végül elmosolyodott.
- De ha nem mered, akkor természetesen...
Ekkor ébredtem rá, hogy alig hallom, amit mond. A tömeg zúgott körülöttünk, ő pedig a motorjának támaszkodva, összefont karokkal, provokatívan várt.
Én pedig végül kirántottam a kezéből a fekete szíjat, kissé dühösen és sértődötten hajtottam félbe. Ő pedig nem hagyott ki egy diadalittas vigyort.
- Gyerünk, Embry. Van egy körünk –mormogtam a farkasnak, aki kigúvadt szemekkel nézett rám először, végül ajkai felfelé görbültek.
- Már jövök is!
Rob kezébe nyomtam a sisakomat és a dzsekimet. Egy szál trikóba felpattantam a motoromra, megvártam, míg Embry elhelyezkedik mögöttem és indítottam.
A startnál megálltam. Az egyik oldalamra John parkolt le, a másikra Damien. Mindkettejük mögött egy-egy lány ült. Mindegyik párosnál ez volt a felállás, kivéve nálunk. Úgy vettem észre, hogy ezt mindenki furcsa tekintettel figyeli.
Embry leszállt mögülem, majd háttal visszaült a motorra és a bőr szíjjal egymáshoz kötött minket.
- Jó erősen kapaszkodj, kérlek –szóltam hátra neki, mire jókorákat bólogatott.
- Te pedig vezess kiválóan, Izbel. Nem akarok meghalni.
- Nem adnék rá esélyt, Embry.
Damien egy apró intéssel kívánt szerencsét, John pedig meredten figyelte maga előtt az aszfaltot. A mögöttük ülő két nő pedig kihívó pillantással méregettek, majd figyelmükkel inkább Embry-t tüntették ki.
A motorraj elindult, velük együtt én is. Embry elégedetten rikkantott egyet mögöttem. Egyre csak gyorsítottam, kerülgettem az elém kerülőket. Ez meglehetősen nehéz mutatvány volt, ők sokkal tapasztaltabbak voltak, mint én.
A hajamat hátracsapta a szél, a mellkasomba tóduló hideg levegő csípte a bőrömet. Egyedül Embry forró karjai melegítették a hasfalamat, valamint a teste a hátamat.
Gyorsítottam, még az éles kanyarokban sem vettem vissza a gyorsaságomból. Emiatt kerültem az elsők közé. Mögöttem többen kisiklottak már. Többnyire egy másik motoros szándékosan lökte ki őket a mezőből. El sem tudtam képzelni, hogy itt milyen durva balesetek szoktak megesni.
Az első kör után már tökéletesen kiismertem a pályát, egyedül az ellenfeleim voltak szokatlanok. Mindig tudtak újat és újat mutatni, nekem pedig megtelt a fejem velük. Zavartak a szemembe világító reflektorok, amik az épületek falára voltak felépítve. Zavart a sok motoros, akik az én kétkerekűm oldalát rugdosták. Egyedüli női vezetőként engem pécéztek ki maguknak. Jobban meg kellett küzdenem a versenyben maradásért, mint bárki másnak.
- Vigyázz! –rikkantotta mögöttem a fiatal farkas, majd a fejével a bal oldalamhoz közeledő motorosra bökött. Az ellenfelem lába már kint volt, rúgásra készen állt. Felgyorsítottam, reméltem, hogy az ismeretlen nem igazán tud beérni.
Az utolsó köröm bizonyult a legnehezebbnek. Most már ténylegesen engem szúrt ki magának mindenki. Legelöl voltam, és mindenki elsőnek akart beérni természetesen, így nem is volt kérdés, hogy én voltam az első számú közellenség.
A reflektorok kialudtak, így csak a motorunk saját világítását használhattuk. Legalább is az emberek. Nekem volt akkora szerencsém, hogy a látásom másodpercek töredéke alatt felerősödött. Olyan volt, mint egy éjszakai látcsövet tartanék a szemem elé.
Damien tűnt fel a jobb oldalamon, a balomon pedig John. Nem tudtam, hogy hogyan tudtak ennyire rövid idő alatt feljönni hozzám. Nyomasztott, hogy egymás közé szorítottak.
Végül Damien felgyorsult, eltűnt mellőlem. Felváltotta őt az egyik ismeretlen, aki egyre közelebb araszolt hozzám.
- Ez nem tűnik jónak! –kiáltotta Embry, nekem pedig el kellett ismernem, hogy igaza volt.
A motorom oldalát kezdték el rugdosni. Még elhúzni sem tudtam tőlük, teljesen beszorítottak. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Nem a győzelemre hajtottam, csak arra, hogy legalább beérjek. De ez nem tűnt valami valószínűnek jelen helyzetben.
- Oldozd el magad! –szóltam Embry-re, aki gyorsan meg is tette, amit mondtam- Kapaszkodj!
Láttam, ahogy a John mögött ülő nő egy csavarhúzót markol a kezében. Mikor megfelelőnek érezte az időpontot, a szerszámot az első kerekembe szúrta.
Felsikoltottam, ahogy éreztem, hogy a másik férfi újra rugdosni kezd. Képtelenségnek éreztem, hogy így bent maradjak.
A jobb oldalamról eltűnt a motoros, helyette egy vastag, fém korlát húzódott több méteren át. Éreztem, hogy a következő egy éles kanyar lesz, már szemközt is feltűnt a korlát. Josh elvigyorodott, majd egy utolsót rúgott a motoromon.
Mi pedig átszakítottuk a korlátot, majd belezuhantunk a több méter mély szakadékba.
- Ti mentek kocsival. Én motorral. Nincs vita –szóltam parancsolóan, majd lágyabb hangon folytattam- Így hamarabb odaérek. Ti pedig próbáljatok követni. A címet tudjátok, nem?
- Igen, tudjuk.
- Siessetek. Nem tudom, hogy mi lehet Robbal.
Az úton száguldozva próbáltam kissé lenyugtatni magamat. A bőrdzsekimet tépte a menetszél, a farmeromon pedig áthatolt a hideg levegő. Legalább az arcom nem vöröslött ki, a sisak tökéletesen védte.
Az autók között szlalomozva próbáltam egyre gyorsabban haladni- rendkívül türelmetlen és aggódó voltam. Ráadásul ötletem sem volt arról, hogy Robert hogy a fenébe kerülhetett oda. Egyáltalán saját akaratából ment, vagy netalántán megkötözték és elhurcolták? Jó, elismerem: a megkötözés nem igen lenne logikus dolog. Ahogy én Robot ismerem, elment ő maga is. Főleg, ha bármiféle csábító dolgot lengettek meg a szeme előtt. Tegyük fel, mondjuk, egy üveg sört.
Ahogy a sötétben végighaladtam a kivilágított mellékúton, már tudtam, hogy hol vagyok. Voltam itt egyszer, körülbelül ötven éve. Egy illegális motorversenyen. Úgy éreztem, hogy most is ebbe keveredtem. Kicsit sem lepődtem meg.
Nem tévedtem. Ahogy egyre közelebb kerültem Damien által megadott helyhez, a zaj egyre hangosabb volt; a motorhangok jobban dörmögtek, a zene erősebben tombolt. Zsigereimben éreztem, hogy egyre közelebb vagyok hozzájuk.
Gyorsan haladtam a kissé kavicsos úton, fél szemmel a magas, kissé lerobbant épületeket figyeltem, amik mellett elszáguldottam.
Az úton tomboló fiatalok kigúvadt szemekkel nézték a fekete sportmotoromat, meg a fekete farmerbe, bőrdzsekibe bújtatott testemet. A fejemet a sisakom fedte, a hajam be volt tűrve alá.
Gyorsan szlalomoztam el közöttük, hogy az út végére érhessek. Kénytelen voltam lelassítani, így hallottam magam mögött, ahogy többen felhördülnek a látványomra.
Végigértem az úton, ott pedig megálltam az egyik épület falánál. Lekaptam a fejemről a sisakomat, szét cipzáraztam a dzsekimet, majd beletúrtam a hajamba. Láttam, ahogy többen eléggé feltűnően figyelni kezdenek- ez nyomasztott kissé.
Feszülten kémleltem a körülöttem lévőket, akik ugyancsak engem tüntettek ki figyelmükkel. A távolban végül megláttam a szőkés, égbe meredő tincseket, majd a hozzájuk tartozó vigyorgó férfit is.
- Izbel! –rikkantotta, majd heves léptekkel indult el felém.
Hirtelen nagy méreg öntött el. Megkönnyebbültem, hogy jól van, így a düh helyet kapott a szívemben.
Mikor elért elém, kitárta a karjait, hogy az ölelésébe vonjon. Én viszont megelőztem ezt a cselekedetét: a tenyerem az arcán csattant. Hátratántorodott, majd elhúzta a száját.
- Na, ezt miért kaptam?
- Azért, te barom, mert délután elmentél a boltba ÖT PERCRE! –kiáltottam rá- Erre egész délután ülhettem otthon, telefonálgathattam, hogy merre a fenébe lehetsz! A telefonodat ki kellett ám kapcsolni, az az első dolog, amit lelépsz, igaz? Hogy én meg megőrülhessek, miattad, te észlény! Ha valami bajod esik, mint mondok a szüleidnek? Mert ÉN vállaltam felelősséget ÉRTED! Fel tudod te ezt fogni?
Elmosolyodott, elhadart egy bocsánatkérést, majd magához ölelt.
- Imádom, amikor zabos vagy –nevette a fülembe, mire mérgesen toltam el magamtól- Jó, bocs!
- Csak arra kérlek, Robert, hogy legközelebb küldj egy átkozott üzenetet, ha lelépsz valahova. A szívbajt hoztad rám!
- Legalább tudom, hogy törődsz velem.
- Te vagy az egyik legjobb barátom, Robert. Az én drága öcsikém.
- Miért nem bátyád?
- Mert te olyan gyerekesen viselkedsz, hogy csak kisebb lehetsz nálam –mosolyogtam, mire egy jókora grimaszt eresztett meg- Na, induljunk haza.
- Meglett az elveszett báránykánk! –rikkantotta mögöttem Embry, majd hallottam, ahogy gyorsított léptekkel haladnak felénk- Már meg is lett a kioktatás, igaz?
- Miből gondolod?
- Cuki az arcodon lévő tenyérlenyomat –röhögte- Gratulálok hozzá, Iz!
- Ha így folytatod, te is büszke, boldog tulajdonosa lehetsz egynek –intette le Nessie, majd Rob elé állt- Aggódtunk érted.
- Hallottam.
- Többet ne tegyél ilyet, Rob!
- Tudom. Nem teszek.
- Oh, megvolt a naaaaaaagy, baráti összeborulás! Milyen megható!
A hang irányába fordultunk. Damien állt pár méterre tőlünk, ajkain elégedett mosoly. Mögötte két járgány volt, azok mellett egy szőke srác álldogált. Türelmetlennek tűnt.
- Hogy merészelted…
- Mit, bébi? –szakított félbe immár vigyorogva- Felajánlani a haverodnak, hogy elhozom ide? Mintha ez akkora bűn lenne. Még győzködnöm sem kellett, hidd el nekem!
- Damien, mennünk kellene, különben…
- Egy pillanat, John! –dörrent a mögötte álldogáló barátjára, majd hátra lépdelt a motorjához.
- Elhiszem, hogy nem hurcoltad el Robot, Damien –mondtam.
- Örülök neki –mosolyodott el.
- Nem akarunk menni? –kérdezte mellettem Nessie, közben megszorította a karomat- Szeretnék…
- Nos, Izbel… sajnálattal jelentem, de aki ide motorral beteszi a lábát, az csak egy verseny után távozhat. Hidd el, jobban teszed, ha nem hadakozol az itt uralkodó törvényekkel.
- Mi van akkor, ha csak simán lelépek anélkül, hogy egyetlen versenyzővel is gyorsulási bajnokságot rendeznék?
- Nem hiszem, hogy komolyan tudni akarod.
Hátranyújtotta a kezét a barátjához, ő pedig egy bőr övet nyomott Damien kezébe. Dam kifeszítette az övet, majd rántott rajta egyet. Az anyag erős volt és biztonságosan tartotta azt, amit kellett. Majd tekintetét levette a tárgyról és inkább rám emelte.
Kihívóan tekintett rám. Zöld szemei csillogtak, bal szemöldökét a magasba emelte. Ajkait megpróbálta egyenesben tartani, de láttam, hogy gyakran megremegnek. Végül elmosolyodott.
- De ha nem mered, akkor természetesen...
Ekkor ébredtem rá, hogy alig hallom, amit mond. A tömeg zúgott körülöttünk, ő pedig a motorjának támaszkodva, összefont karokkal, provokatívan várt.
Én pedig végül kirántottam a kezéből a fekete szíjat, kissé dühösen és sértődötten hajtottam félbe. Ő pedig nem hagyott ki egy diadalittas vigyort.
- Gyerünk, Embry. Van egy körünk –mormogtam a farkasnak, aki kigúvadt szemekkel nézett rám először, végül ajkai felfelé görbültek.
- Már jövök is!
Rob kezébe nyomtam a sisakomat és a dzsekimet. Egy szál trikóba felpattantam a motoromra, megvártam, míg Embry elhelyezkedik mögöttem és indítottam.
A startnál megálltam. Az egyik oldalamra John parkolt le, a másikra Damien. Mindkettejük mögött egy-egy lány ült. Mindegyik párosnál ez volt a felállás, kivéve nálunk. Úgy vettem észre, hogy ezt mindenki furcsa tekintettel figyeli.
Embry leszállt mögülem, majd háttal visszaült a motorra és a bőr szíjjal egymáshoz kötött minket.
- Jó erősen kapaszkodj, kérlek –szóltam hátra neki, mire jókorákat bólogatott.
- Te pedig vezess kiválóan, Izbel. Nem akarok meghalni.
- Nem adnék rá esélyt, Embry.
Damien egy apró intéssel kívánt szerencsét, John pedig meredten figyelte maga előtt az aszfaltot. A mögöttük ülő két nő pedig kihívó pillantással méregettek, majd figyelmükkel inkább Embry-t tüntették ki.
A motorraj elindult, velük együtt én is. Embry elégedetten rikkantott egyet mögöttem. Egyre csak gyorsítottam, kerülgettem az elém kerülőket. Ez meglehetősen nehéz mutatvány volt, ők sokkal tapasztaltabbak voltak, mint én.
A hajamat hátracsapta a szél, a mellkasomba tóduló hideg levegő csípte a bőrömet. Egyedül Embry forró karjai melegítették a hasfalamat, valamint a teste a hátamat.
Gyorsítottam, még az éles kanyarokban sem vettem vissza a gyorsaságomból. Emiatt kerültem az elsők közé. Mögöttem többen kisiklottak már. Többnyire egy másik motoros szándékosan lökte ki őket a mezőből. El sem tudtam képzelni, hogy itt milyen durva balesetek szoktak megesni.
Az első kör után már tökéletesen kiismertem a pályát, egyedül az ellenfeleim voltak szokatlanok. Mindig tudtak újat és újat mutatni, nekem pedig megtelt a fejem velük. Zavartak a szemembe világító reflektorok, amik az épületek falára voltak felépítve. Zavart a sok motoros, akik az én kétkerekűm oldalát rugdosták. Egyedüli női vezetőként engem pécéztek ki maguknak. Jobban meg kellett küzdenem a versenyben maradásért, mint bárki másnak.
- Vigyázz! –rikkantotta mögöttem a fiatal farkas, majd a fejével a bal oldalamhoz közeledő motorosra bökött. Az ellenfelem lába már kint volt, rúgásra készen állt. Felgyorsítottam, reméltem, hogy az ismeretlen nem igazán tud beérni.
Az utolsó köröm bizonyult a legnehezebbnek. Most már ténylegesen engem szúrt ki magának mindenki. Legelöl voltam, és mindenki elsőnek akart beérni természetesen, így nem is volt kérdés, hogy én voltam az első számú közellenség.
A reflektorok kialudtak, így csak a motorunk saját világítását használhattuk. Legalább is az emberek. Nekem volt akkora szerencsém, hogy a látásom másodpercek töredéke alatt felerősödött. Olyan volt, mint egy éjszakai látcsövet tartanék a szemem elé.
Damien tűnt fel a jobb oldalamon, a balomon pedig John. Nem tudtam, hogy hogyan tudtak ennyire rövid idő alatt feljönni hozzám. Nyomasztott, hogy egymás közé szorítottak.
Végül Damien felgyorsult, eltűnt mellőlem. Felváltotta őt az egyik ismeretlen, aki egyre közelebb araszolt hozzám.
- Ez nem tűnik jónak! –kiáltotta Embry, nekem pedig el kellett ismernem, hogy igaza volt.
A motorom oldalát kezdték el rugdosni. Még elhúzni sem tudtam tőlük, teljesen beszorítottak. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Nem a győzelemre hajtottam, csak arra, hogy legalább beérjek. De ez nem tűnt valami valószínűnek jelen helyzetben.
- Oldozd el magad! –szóltam Embry-re, aki gyorsan meg is tette, amit mondtam- Kapaszkodj!
Láttam, ahogy a John mögött ülő nő egy csavarhúzót markol a kezében. Mikor megfelelőnek érezte az időpontot, a szerszámot az első kerekembe szúrta.
Felsikoltottam, ahogy éreztem, hogy a másik férfi újra rugdosni kezd. Képtelenségnek éreztem, hogy így bent maradjak.
A jobb oldalamról eltűnt a motoros, helyette egy vastag, fém korlát húzódott több méteren át. Éreztem, hogy a következő egy éles kanyar lesz, már szemközt is feltűnt a korlát. Josh elvigyorodott, majd egy utolsót rúgott a motoromon.
Mi pedig átszakítottuk a korlátot, majd belezuhantunk a több méter mély szakadékba.
Én érkeztem alulra, így Embry megúszta bármiféle sérülés
nélkül. A motorom lettünk füstölgött. Ahogy elnéztem, teljesen tökre ment az
első fele. A zuhanás összeroncsolta.
Hallottam, ahogy fönt óriási tömeg gyűlik össze, mindegyikük rémültek tekintgetett lefelé, majd láttam, ahogy egy lámpát cipelnek a kiszakított korlát széléhez.
Én pedig egy gyenge mozdulattal megragadtam Embry kezét, majd haza hoztam magunkat.
Az ágyamban landoltam, Em mellettem kötött ki. Nagyra tágult szemekkel nézett rám, majd le a lábamra.
- Egy… egy rúd lóg ki a combodból –dadogta.
Bólintottam egyet, majd lanyha mozdulattal nyúltam a fémhez. Megpróbáltam kirántani, de csak annyira mentem vele, hogy megmozgattam a sebben. Felnyögtem.
- Kérlek… húzd ki!
- Hogy mi?
- Csak rántsd ki! Nem nehéz. Na, hajrá! Egy…kettő…hú, három!
Hallottam, ahogy fönt óriási tömeg gyűlik össze, mindegyikük rémültek tekintgetett lefelé, majd láttam, ahogy egy lámpát cipelnek a kiszakított korlát széléhez.
Én pedig egy gyenge mozdulattal megragadtam Embry kezét, majd haza hoztam magunkat.
Az ágyamban landoltam, Em mellettem kötött ki. Nagyra tágult szemekkel nézett rám, majd le a lábamra.
- Egy… egy rúd lóg ki a combodból –dadogta.
Bólintottam egyet, majd lanyha mozdulattal nyúltam a fémhez. Megpróbáltam kirántani, de csak annyira mentem vele, hogy megmozgattam a sebben. Felnyögtem.
- Kérlek… húzd ki!
- Hogy mi?
- Csak rántsd ki! Nem nehéz. Na, hajrá! Egy…kettő…hú, három!
A vértócsát könnyedén eltüntettük az ágyból. Az
ágyneműmet inkább kihajítottam a szemétbe, ahogy a farmeromat is. A combomon
lévő seb szerencsére percek alatt gyógyulásnak indult. A karomon és a
homlokomon lévő vágást szánt szándékkal tartottam meg. Mégis gyanús, hogy
valaki egy ekkora balesetet megúszik egy karcolás nélkül.
Maradtam az ágyban. Embry ragaszkodott hozzá, hogy pihenjek. Ő addig csinált nekem egy teát, majd egy szendvicset is behozott.
- Nem gondoltam volna, hogy te vérzel is –vallotta be- Azt pedig egyáltalán nem, hogy ugyan úgy sérülsz meg, mint mi. Mármint, hogy a szervezeted ugyan azt teszi.
- Miért, mit hittél? –mosolyogtam- Hogy vér helyett tollpelyhek hullnak ki belőlem?
- Az lett volna a hab a tortán! –nevette- Mondjuk ez a verseny is megkoronázta a napot! Csodásan vezetsz, hihetetlen!
- Köszönöm.
- Csak ne lett volna az a Josh, vagy Jim…
- John –javítottam ki- Igen. Eléggé… megátalkodott, sunyi módon tettek tönkre minket. Akár meg is halhattunk volna!
- Tényleg… miért nem hagytad, hogy én érkezzek alulra?
- Féltettelek –vontam meg a vállamat- Nem akartam, hogy bajod essen. Én rángattalak bele az egészbe, nem lett volna igazságos, ha a te lábadat böki át a rúd. Esetleg mást. Az volt a szerencsénk, hogy kioldoztad magadat.
- Úgy tényleg nagyobbat estünk volna. Na, igyál. Szükséged van a folyadékra a vérpótláshoz. Vagyis… szükséged van rá?
- Bizonyára igen –vontam meg a vállamat- Fene se tudja!
Felnevetett, majd leült mellém.
- Telefon!
- Hogy mi? –kérdezett vissza.
- Renesmee, Rob és Jacob! Halálra aggódhatják magukat!
- Már hívom is Jaket!
Kiugrott az ágyból, majd leszaladt az emeletre. Hallottam, ahogy nyomkodja a telefont, majd azt is, ahogy beszélni kezd az alfájának.
Percek múlva visszatért, jókedvűen visszakuckolta magát mellém.
- Renesmee és Robert az hitték, hogy meghaltunk! –rikkantotta vigyorogva- De nem tudom, hogy hogyan gondolhatták ezt. Semmi hulla, csak egyszerű eltűnés? Ha meghalok, logikus, hogy ott marad a testem, nem? Hogy neked ott marad-e, azt nem tudom, de…
- Ott marad –biztosítottam.
- Jó. Szóval, már jönnek is haza.
Maradtam az ágyban. Embry ragaszkodott hozzá, hogy pihenjek. Ő addig csinált nekem egy teát, majd egy szendvicset is behozott.
- Nem gondoltam volna, hogy te vérzel is –vallotta be- Azt pedig egyáltalán nem, hogy ugyan úgy sérülsz meg, mint mi. Mármint, hogy a szervezeted ugyan azt teszi.
- Miért, mit hittél? –mosolyogtam- Hogy vér helyett tollpelyhek hullnak ki belőlem?
- Az lett volna a hab a tortán! –nevette- Mondjuk ez a verseny is megkoronázta a napot! Csodásan vezetsz, hihetetlen!
- Köszönöm.
- Csak ne lett volna az a Josh, vagy Jim…
- John –javítottam ki- Igen. Eléggé… megátalkodott, sunyi módon tettek tönkre minket. Akár meg is halhattunk volna!
- Tényleg… miért nem hagytad, hogy én érkezzek alulra?
- Féltettelek –vontam meg a vállamat- Nem akartam, hogy bajod essen. Én rángattalak bele az egészbe, nem lett volna igazságos, ha a te lábadat böki át a rúd. Esetleg mást. Az volt a szerencsénk, hogy kioldoztad magadat.
- Úgy tényleg nagyobbat estünk volna. Na, igyál. Szükséged van a folyadékra a vérpótláshoz. Vagyis… szükséged van rá?
- Bizonyára igen –vontam meg a vállamat- Fene se tudja!
Felnevetett, majd leült mellém.
- Telefon!
- Hogy mi? –kérdezett vissza.
- Renesmee, Rob és Jacob! Halálra aggódhatják magukat!
- Már hívom is Jaket!
Kiugrott az ágyból, majd leszaladt az emeletre. Hallottam, ahogy nyomkodja a telefont, majd azt is, ahogy beszélni kezd az alfájának.
Percek múlva visszatért, jókedvűen visszakuckolta magát mellém.
- Renesmee és Robert az hitték, hogy meghaltunk! –rikkantotta vigyorogva- De nem tudom, hogy hogyan gondolhatták ezt. Semmi hulla, csak egyszerű eltűnés? Ha meghalok, logikus, hogy ott marad a testem, nem? Hogy neked ott marad-e, azt nem tudom, de…
- Ott marad –biztosítottam.
- Jó. Szóval, már jönnek is haza.
Percek múlva tényleg megjelentek. Renesmee annyira örült
annak, hogy életben vagyunk, hogy arról is megfeledkezett, hogy netalántán
megsérültünk- egyszerűen a nyakamba ugrott és sírva ölelgetni kezdett. Ahogy
Robert is, a sírást leszámítva. Én pedig játszottam a szenvedő alanyt.
- Na, hagyjátok! Biztosan fáj neki! –szólt rájuk Jacob, majd a barátnőjét lehúzta rólam- Minden rendben, Izbel?
- Persze –mosolyodtam el- Pár apróbb sérüléssel megúsztuk. Embryn talán nem is látszanak. A mázlista rám érkezett, így megúszta, hogy bármi is felsértse.
- Hogyan jöttetek el onnan ilyen gyorsan?
- A szakadék voltaképp egy jókora árok volt. Tőlünk jó pár méterre van egy út. Szerencsénkre épp ment arra egy taxis. Leintettük és jöttünk haza –hadarta le Embry, majd bizalmasan rám nézett. Bólintottam egyet, hogy biztosítsam a történteket a farkas igazáról.
- Miután lezuhantatok és senki sem talált titeket, Damien óriási balhét rendezett –mesélte izgatottan Renesmee- Összeverte Jonathant. Oh, tényleg. Megtudtuk a teljes nevét: Jonathan Wyman. Valami gazdag család gyereke, Damien legjobb barátja. Ja még az... Szóval megverte a másik pasit is, aki rátok szállt. Meg még mindenkit, aki hozzá mert szólni. Látnod kellett volna. Annyira őrjítően dühös volt. Félpercenként nézegetett a baleset helyszínére. Láttam a szemében, hogy arra vár, hogy végre feltűnj ott. Higgy nekem, ő halálosan aggódik érted!
- Ugyan –legyintettem.
- De, tényleg így van –helyeselt Robert- Vérben forgott a szeme, remegett, rettentően kétségbeesett volt. Félpercenként a hajába túrt, ráadásul a te dzsekidet gyűrögette. Ja, tényleg. Azt elkobozta tőlem, a sisakodat sikerült megtartanom.
Megvontam a vállamat. Nem bántam, hogy a kabátom nála van. Azt az egyet sajnáltam, hogy azt a ruhadarabot valószínűleg többet nem kapom vissza.
A telefonom rezegni kezdett az éjjeliszekrényemen. Embry elvette onnan, majd felém nyújtotta a készüléket. Egy üzenetem érkezett, amiben ez állt:
„Annyira sajnálom. Könyörgök, élj!”
- Na, hagyjátok! Biztosan fáj neki! –szólt rájuk Jacob, majd a barátnőjét lehúzta rólam- Minden rendben, Izbel?
- Persze –mosolyodtam el- Pár apróbb sérüléssel megúsztuk. Embryn talán nem is látszanak. A mázlista rám érkezett, így megúszta, hogy bármi is felsértse.
- Hogyan jöttetek el onnan ilyen gyorsan?
- A szakadék voltaképp egy jókora árok volt. Tőlünk jó pár méterre van egy út. Szerencsénkre épp ment arra egy taxis. Leintettük és jöttünk haza –hadarta le Embry, majd bizalmasan rám nézett. Bólintottam egyet, hogy biztosítsam a történteket a farkas igazáról.
- Miután lezuhantatok és senki sem talált titeket, Damien óriási balhét rendezett –mesélte izgatottan Renesmee- Összeverte Jonathant. Oh, tényleg. Megtudtuk a teljes nevét: Jonathan Wyman. Valami gazdag család gyereke, Damien legjobb barátja. Ja még az... Szóval megverte a másik pasit is, aki rátok szállt. Meg még mindenkit, aki hozzá mert szólni. Látnod kellett volna. Annyira őrjítően dühös volt. Félpercenként nézegetett a baleset helyszínére. Láttam a szemében, hogy arra vár, hogy végre feltűnj ott. Higgy nekem, ő halálosan aggódik érted!
- Ugyan –legyintettem.
- De, tényleg így van –helyeselt Robert- Vérben forgott a szeme, remegett, rettentően kétségbeesett volt. Félpercenként a hajába túrt, ráadásul a te dzsekidet gyűrögette. Ja, tényleg. Azt elkobozta tőlem, a sisakodat sikerült megtartanom.
Megvontam a vállamat. Nem bántam, hogy a kabátom nála van. Azt az egyet sajnáltam, hogy azt a ruhadarabot valószínűleg többet nem kapom vissza.
A telefonom rezegni kezdett az éjjeliszekrényemen. Embry elvette onnan, majd felém nyújtotta a készüléket. Egy üzenetem érkezett, amiben ez állt:
„Annyira sajnálom. Könyörgök, élj!”
