Love Angel- 57. fejezet

Love Angel- 57. fejezet
Tények
(Izbel)

Renesmee hasonló jókedvvel feküdt mellettem. A fejünket lelógattuk az ágyról, a hajunk a padlót súrolta.
- Nem tudom, hogy mit csináljak –jelentette ki kétségbeesve.
- Én sem.
- Szeretem Jacobot!
- Tudom –mosolyogtam rá.
- Nem értem, hogy miért akadt ki ennyire…
- Valószínűleg azért, mert rájött, hogy valaki már érintette az ő tulajdonát.
Főleg, ha egy vámpír tette azt. Egy rossz, csúnya, volturis vámpír.
- Az utolsó szó macskakörmös, Renesmee. Ne nézz rám így!
- Mit kellene most tennem? –kérdezte, én pedig megvontam a vállamat- Hú, de sokat segítesz!
- Miért, mit kellene csinálnom, Nessie? Jacob lábtörlőjén térdelve esedezni, hogy bocsásson meg neked?
- Kezdetnek megteszi –vigyorodott el, mire meglöktem a vállát- Hé! Leesek!
- Ütődöttebb már úgysem lehetsz.
Végül megegyeztünk abban, hogy elmegy Jake-hez, és megpróbálja normál emberi módon megbeszélni vele a dolgokat. Renesmee eléggé reményvesztett hangulatban indult el. Nem hitte el a bíztatásomat, miszerint Jacob úgyis megérti a helyzetét, megbocsát neki. Egy bevésődött farkas nem tud sokáig haragudni a bevésődésére. Ez köztudott tény!
A kanapén ücsörögtem, mikor Robert kikötött mellettem. Egy tál pudingot fogott a kezében két kanállal. Az egyik evőeszközt átnyújtotta, majd belekanalazott a még gőzölgő, rózsaszín folyadékba. Követtem a példáját.
- Olyan rossz, hogy jövő héten indulnunk kell haza. Még maradnék. Bármily meglepő is, nagyon jól kijövök a bandával.
Felvontam a szemöldökömet. Bandával?!
- Embry és a többiek –magyarázta, majd megvonta a vállát- Így hívják illetve hívjuk magunkat. Meg falka.
Az utóbbi becenevet könnyedén értettem meg.
- Vissza fogok vágyni ide –motyogta- Sosem voltak még ilyen jó haverjaim, mint ők. Persze téged és Ness-Renesmeet leszámítva.
- Nem sértődtem volna meg, ha kimaradunk ebből a kis mondandódból, Robert. Nem kell állandóan hangoztatni, tudjuk mi nagyon jól, hogy szeretsz minket. Ahogy mi is téged.
Bólintott egyet, majd visszatemetkezett a pudingba.
- Már most utálok visszamenni suliba.
Felnevettem rajta, majd a vállára hajtottam a fejemet.
- Én is. De mivel kötelező…
- Renesmee hogy fog sírni, mikor lelépünk –vigyorodott el Rob.
- Kárörvendő vagy. Nem szép dolog –róttam meg.
- Majd vigasztalódik a vállunkon. Már ha engedjük.
Rá kellett jönnöm, hogy a szavaim nem igazán értek el a tudatáig. Egyik fülén be, másikon ki.
- Tényleg, Jacob tudja már, hogy Demetri megfektette a barátnőjét?
- Igen, elmondta neki.
- Reakció? Semmit sem mondatok el nekem! Mindenből kihagytok!
- Jake kiakadt.
- Én a helyébe nem tettem volna –mondta, majd felállt- Kérsz még?
A tálra pillantottam, majd nemlegesen megráztam a fejemet. A konyhába battyogott és a pultra tette a műanyagot.
- Nem tudom, hogy ezen mit hisztizik. Szerintem nincs benne semmi extra. Nem a középkorban meg a dinasztiák korában élünk, hogy csak házastársi kapcsolatban alakulhat ki szexuális viszony. Br! Még jó, hogy nem éltem abban a korban!
Elmosolyodtam rajta, mire egy jókora vigyorral jutalmazott.
- Miért, nincs igazam? –kérdezte visszaülve mellém- Hisz mi más lenne, ha nem az?
Nem szóltam rá semmit, csak egy aprót bólintottam.
- Ha Jake érez iránta valamit, úgyis megbocsát neki –vonta meg a vállát- Figyeld meg, hogy így lesz! Jacob majdnem annyira bele van zúgva Nessie-be, mint Dearman beléd.
Felvontam a szemöldökömet, majd rosszallón megráztam a fejemet.
- Hülyeség.
- Nem az. Hidd el nekem –mosolyodott el- Nem tudom, hogy miért sértődött meg rád, miért utasít el ilyen ostoba módon. De ez… jobb lenne, ha beszélnél vele.
- Igen, bizonyára tényleg fel kéne keresnem –motyogtam, mire egy diadalittas vigyort eresztett meg- De a szerelmes-elméleteddel még mindig nem egyezek ki.
- Majd meglátod –kacsintott- Na, indulsz már?
- Nem.
- Mert?
- Nem akarlak itt hagyni, egyedül.
- Miért? Csecsemőnek tűnök? –nézett végig magán- Pelenka sehol, majd’ két méter vagyok, cumi nincs a számban, nem bőgök kajáért. Ha lelépsz, én is le merek menni a partra. A srácok többször is hívtak a tegnapi és a mai nap folyamán. Visszautasítottam őket, miszerint veletek leszek.
- Ez irtó aranyos –mosolyodtam el, majd egy csókot nyomtam az arcára- Akkor tényleg nem lenne gond, ha…
- Menj csak! –kócolta össze a hajamat- Bocs. Csak jól esett.
Válaszul legyintettem egyet.
- Beszéld meg a pasiddal a dolgokat.
- Nem a pasim!
- Még –kacsintotta- Én viszont nem tudlak tovább győzködni. Ha most indulok, még odaérek a megbeszélt időpontra…
- Vidd a kocsim –mosolyogtam rá, majd felpattantam a táskámért- Ha megtalálom a kulcsot… Megvan! Vigyázz rá, ha egy karcolás is lesz rajta…
- Nyugi. Jobban fogok vigyázni rá, mint a… Szóval vigyázni fogok rá –vigyorodott el, majd egy cuppanós puszit nyomott az arcomra és kiszáguldott az ajtón.
Körülbelül három másodperc múlva újra előttem állt.
- Nem vittem semmi cuccot –jegyezte meg.
- Tudom –kuncogtam- Már vártam, hogy mikor jelensz meg újra.

Miután Robert elment, tehetetlenül csettintettem egyet a nyelvemmel. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Végül egyszerűen fogtam magam, majd Damien irodájába teleportáltam.
Az íróasztala mögött ácsorgott, épp a papírjait rendezgette, mikor megjelentem. Megdöbbenésében kicsúszott a kezéből a mappa, a fehér lapok pedig szanaszét sodródtak a földön. A szemei nagyra tágultak, ajkai elnyíltak. Falfehér lett.
- Hogyan… Mit keresel itt?
A hangja bizonytalan volt, noha próbált belevarázsolni egy kis magabiztosságot is. Nem igen jött össze.
- Beszélnünk kell.
- Nem kell –tiltakozott, majd az ajtó felé indult- Nem tudom, hogy hogyan jöttél, de mire visszajövök, ne legyél itt.
A kilincs felé nyúlt, én viszont egy pillantásommal bezártam az ajtót. Hiába próbálkozott a kilincs lenyomásával, tépkedésével…
- Nyisd ki! –utasított fagyosan.
- Nem –tekertem a fejemet- Beszélnünk kell, Damien.
- Nem akarok!
- Ez már nem kívánságműsor –jegyeztem meg, majd leültem az egyik székbe- Nem lesz olyan hosszú. Ennyi ideig ráérsz.
Bólintott egyet, majd gyanúsan engedelmessé vált és leült az íróasztalához. Azután kirántotta a fiókját, majd kihúzott belőle egy 48-ast, azután nekem szegezte. Nyúzottan sóhajtottam egyet, majd a szoba túl felébe hajítottam a pisztolyt.
- Telekinézis? –hüledezett. Bólintottam egyet.
- Van újabb fegyvered, amit be akarsz mutatni a belső szerveimnek, vagy rátérhetünk a lényegre?
- Nem tudom, hogy mi vagy te, de… ilyen nincs is!
- Most megkérdőjelezed a létezésemet, vagy egy ócska, de irtó tehetséges bűvésznek hiszel?
- A kettő egyszerre.
- Az igazán nagy paradoxon lenne, Damien.
Megvonta a vállát.
- Lehiggadtál annyira, hogy beszélni tudjunk? –kérdeztem. A hangomból kissé kiérződött az esedezés.
Rám emelte a szomorú, zöld szemeit. Bólintott egyet.
- A tény, amit az étterembe mondtam, nem hazugság –motyogtam- Sosem hazudtam neked, esküszöm. Komolyan, ténylegesen angyal vagyok. Lassan száz éve változatlan. Tudom, hogy ezt nagyon nehéz elhinni, de tényleg így van. Vannak különböző képességeink. Telekinézis, manifesztáció, telepátia…
- Az is, hogy megjelentél itt?
- Igen –bólintottam.
Jó jelnek vettem, hogy megszólalt. Kissé érdeklődő volt az arca, noha láttam a testtartásán, hogy elutasítja a szavaimat.
- Mi van, ha azt mondom, hogy nem hiszek neked?
- Muszáj lesz –sóhajtottam fel.
- Mert?
- Hiába löki ki a lelked az igazságot. Nem akarsz hinni nekem, pedig igazából nagyon is tudod, hogy így van. Tökéletesen tudod, hogy igazat mondtam neked. Ahogy ezután is igazat fogok mondani. Ha akarod, ha nem, muszáj lesz elhinned. Te is a részese vagy, te is az leszel, ami annyira taszít. Ami szerinted nincs is.
Pár pillanattal később hátradőlt a székében és jegesen felnevetett. Megrémisztett.
- Egyre jobban hazudsz! Még a szemed sem rezdül! Sokat gyakoroltad?
- Ez az igazság –próbáltam ellenállni a hideg tekintetének. A vállamat leengedtem, a lábaimat behúztam a szék alá. Lélekben visszavonulót fújtam.
- Miért kellene hinnem neked?
- Mert kérlek rá. Mert nem hazudom. Mert fontos, hogy felkészítselek az új életedre.
- És ha én nem akarom az újat?
- Nincs választásod –tekertem a fejemet.
- Nem hiszek neked.
Felsóhajtottam, majd gondterhelten beletúrtam a hajamba.
- Hunyd be a szemeidet –kértem.
- Miért? Hogy lelőhess a pisztolyommal?
- Nem –vágtam rá felháborodottan- Bízz bennem most az egyszer.
Megforgatta a szemeit, de végül becsukta a szemeit.
- Gondolj egy gyerekkori emlékedre.
Kinyitotta az egyik szemét, és felvonta a szemöldökét. Közelebb ültem hozzá.
- Csak csináld –motyogtam, majd megfogtam a kezeit.
Az örvény közöttünk nőttön nőtt, egyre vadabb volt és sötétebb. Damien ráncolta a homlokát, erősen kapaszkodott a kezembe. Zihálni kezdett, az izmai összerándultak. Magam is lehunytam a szemeimet, majd hagytam, hogy Damien emléke magába szippantson.
Visszarepítettem magunkat a múltba.