Mivel lassan elkezdődik a suli, ezután már csak hetente jön a fejezet :) Esetleg másfél-kéthetente, de arról úgyis szólok előre :)
Jó olvasást! :)
Love Angel- 58.
fejezet
Emlék
(Izbel)
Emlék
(Izbel)
Damien kezét szorongattam, miközben egy gyenge szédülés,
hányinger erőt vett rajtam. Kinyitottam a szemeimet, majd kissé aggódva
figyeltem az üveges tekintetű férfit. Az ujjai erősen szorították az enyémeket.
- Jól vagy?
- Jól –bólintott- Csak nem értem, hogy ez hogyan lehetséges.
- Hol vagyunk?
- A régi szobámban –motyogta, majd újra végignézett a helyiségen. Fehér falak, régi bútorok: Két ágy, egy szekrény, egy íróasztal. A falat néhol gyönyörű rajzok tarkították, ezzel feldobva a szoba szürkeségét.
Damien lágyan megszorította, majd elengedte a kezemet, és elmélyülten sétált végig a szobában. Végigsimított a bútorokon, lefeküdt az ágyra, meredten nézte a plafont.
- Később csillagokat ragasztgattam rá –motyogta- Azért, hogy valami világítson nekem a sötétben.
Bólintottam egyet, majd az ablakpárkánynak támaszkodtam. Kinéztem az üvegen, és figyeltem a fákról lepotyogó színes leveleket. Az eső csöpörgött, a szél fújt. Autók közlekedtek az úton, az üvegtörlőjük ütemesen csapkodott jobbra és balra.
- Csak tudnám, hogy miért ide jöttünk vissza –mormolta- Én egy napos délutánra gondoltam, amikor kimentünk a parkba labdázni. Ehelyett…
- Gyakran esik meg, hogy a legutolsó gondolatod nem az, ami a kívánt emléked. Lehet, hogy nem tudtad feldolgozni rendesen a mai napot, vagy ilyesmi. Mindig az utolsó emlékképbe repülünk vissza.
- Sokszor csináltad már? –ült fel, majd hátrasimította a haját. Ez tetszett.
- Nem –tekertem a fejemet- Nem akarok a múltba élni. Ráadásul roppant kimerítő.
- Én nem érzem annak.
- Mert nem a te energiádat szívják le –mosolyogtam rá- Nagyon nehéz, időigényes folyamat ezt megtanulni. Évekbe, néhányaknak évtizedekbe telik.
- Értem.
- Mi történt itt, Damien? Miért ide jöttünk vissza?
- Nem tudom –sóhajtotta- Ez csak egy szürke hétköznap…
Kintről kiabálás hallatszott, valamint az üveg törésének jellegzetes hangja.
Ekkor kicsapódott a szoba ajtó, majd egy hat-nyolc éves kisfiú rohant be rajta. Halkan becsukta maga mögött az ajtót. Vigyázott arra, hogy ne csapjon nagy zajt.
Rémült tekintete volt, mikor végignézett a szobán. Tincsei sötéten csillogtak, arcát könnyek áztatták. A karjában szorított mackóval együtt lehuppant a szoba közepére.
- Nem lát minket –suttogtam Damiennek- Nem is hall. Ez csak az emléked, ne riadj meg tőle.
- Én vagyok –motyogta döbbenten.
A kisfiú nagy, zöld szemeiben újabb könnyek csillogtak. Alsó ajkából vér csordogált. Megtépett, foltos kismackóját szorította a mellkasához. Kezei remegtek, szipogása alig hallatszott a folyosón dúló óriási veszekedésben. A zárt, töredezett ajtó felé fordította a pillantását, majd lenézett a tulajdon combjára. A cipőtalp nyoma részben kivehető volt rajta, néhol még csak vörös volt, máshol már lila színben pompázott. A véraláfutások a felkarján fájdalmasan sajogtak, akárhányszor a plüss hozzányomódott a testrészéhez. Tehetetlenül, szomorúan felzokogott.
- Hányadika van most? –kérdezte a felnőtt Damien döbbenten, közben letérdelt a kiskori énje elé. A mackó kobakjára simította a tenyerét, hüvelykujjával a kisfiú állás simogatta meg.
- Október huszonhárom –pillantottam az íróasztalon heverő naptárra- Miért, Damien? Mi történt ma?
- Menjünk vissza! –utasított kétségbeesetten, üveges tekintettel- Most! Vigyél vissza, Izbel! Azonnal!
Megriadtam tőle. Sosem láttam még ennyire szomorúnak, megtörtnek. A szemeiben egyértelműen látszott, hogy retteg.
- Még nem tudunk visszamenni –motyogtam- Még… nincs vége. Nem tudom megszakítani.
- Nem érdekel, hogy mi lesz a következménye! Nem akarom ezt!
Felpattant, majd elém lépett. Megragadta a kezemet.
- Így hoztál ide is! Valahogy vissza lehet menni, nem? Izbel!
- Nem lehet, Damien. Kérlek! –esedeztem- Nem lehet! Előreláthatatlan következményei lennének! Meg kell várnunk, míg vége lesz!
- Nem akarom! –suttogta letörten, majd a tenyerébe temette az arcát- Eddig… nem emlékeztem, hogy mi volt. Hiába próbáltam, nem ment normálisan. Túl régen történt ahhoz, hogy mindenre pontosan emlékezzek. Viszont most… mindent tudok, Izbel! Én ezt nem akartam! Könyörgöm, Izbel! Vigyél el innen!
- Annyira sajnálom…
- Damien!
Az ablak felé kaptuk a pillantásunkat. Egy fiatal, hosszú fekete hajú, csillogóan zöld szemű tinédzserlány mászott be az ablakon. Az arcáról lelohadt a mosoly, ahogy meglátta a kisfiút. Összeszorított ajkakkal ült le mellé, majd az ölébe vonta az újra felzokogó fiúcskát.
- Nyugodj meg, kicsikém –suttogta a fülébe, majd ringatni kezdte.
- Maya –lehelte egyszerre a két Damien.
- Mi történt, Édesem? –kérdezte a lány, majd egy csókot nyomott a fiúcska arcára- Meséld el nekem, kérlek.
- Megütött. Megszorította a karomat, utána elestem. Azután… rám lépett! –a zokogás újra úrrá lett a kicsin- Bevertem a számat. Utána… megfogta a hajamat és felhúzott. Kaptam egy pofont, aztán… utasított, hogy jöjjek fel a szobámba.
Maya nyugtatóan szorította magához a kisfiút. A nagy Damien meggyötört tekintettel térdelt mellettük. Homlokát Maya fejének támasztotta. Nagyokat lélegzett az illatából.
- Ne aggódj, Öcsi –motyogta a lány- Minden rendben lesz.
- Szeretlek.
Maya arcán könnyek szaladtak végig, erősebben szorította magához az öccsét.
- Én is téged, Damien.
Erősebben ölelte a nővérét, noha tudta, hogy ebből ő semmit sem érez.
- Én is szeretlek, Maya. Nagyon.
- Figyelj, kicsim –emelte fel a kisfiú fejét, kényszerítve, hogy rá nézzen- Ülj fel az ágyamra. Bújj be a takaróm alá, hallgass zenét. Most is megengedem, hogy használd a lejátszómat. Rajta van a kedvenced.
A fiú bólintott egyet, majd kikászálódott a tinédzser öléből. Felkúszott az ágyra, de csak ült rajta. A plüssét továbbra is szorongatta.
- Nem sokára jövök –mosolygott a fiúra, majd felkelt a földről. Damien tehetetlenül fogta meg a karját. A lány keze áthatolt Damienén, akadálytalanul lógott a teste mellett.
- Ne menj ki! –mondta a két Dam egyszerre, az idősebb jóval hangosabban, kétségbeesettebben.
- Most az egyszer hallgass rám, Maya! –ugrott elé a férfi, majd a szemeibe bámult- Könyörgök, Nővérkém! Ne menj ki azon az ajtón! Könyörgök!
Maya arcán újabb könnycseppek szaladtak végig. Letörölte őket, majd rámosolygott az öccsére.
- Te vagy a legjobb, Dam-Dam –mondta- Imádlak, Kicsim.
A kisfiú bólintott egyet, majd tehetetlenül hunyta le a szemeit.
- Ne menj ki! Kérlek –suttogta erőtlenül Damien. Próbálta bezárni az ajtót, csukva tartani azt… Nem sikerült neki. A lány könnyedén tárta ki, majd kilépett a folyosóra.
- Nem megmondtam, hogy ne gyere ki abból a rohadt lyukból? –ordította odakint egy férfi, majd már csak lövés hangja ütötte meg a fülünket. Azután egy test csapódott a padlónak. A keze épp látszott az ajtó nyílásán keresztül. A hüvelykujján lévő gyűrű hangosan koppant a parkettán.
A felnőtt Damien térde omlott a nővére teste mellett. Az arcára simította a tenyerét, azután szorosan lehunyta a szemeit, összeszorította az ajkait. Egy pillanatra felzokogott, majd egy mély sóhajt vett.
Eközben a kiskori énje is odaszaladt a nővére testéhez. Leborult mellé, szorosan a mellkasához bújt. Majd meglepődve figyelte, hogy kis kezeiről vér csöpög alá.
- Maya! –sikoltotta, majd rázogatni kezdte- Maya! Nővérkém! Esküszöm, jó leszek! Hallod! Soha többé nem lopom el a zenelejátszódat! Nem bújok melléd a vihar alatt, nem rántom le rólad a takarót! Hallod, Nővérkém! Kelj fel, könyörgök!
A sírás rajtam is eluralkodott. A szám elé kaptam a kezemet, hogy ne zokogjak fel hangosan. Kimentem a folyosóra. A férfi kezéből kiesett a revolver, döbbenten esett térdre. Egy terhes nő hangosan sírva rohant oda a halott lányhoz, majd a mellkasának döntötte a fejét. Damien édesanyja tehetetlenül zokogott, ahogy a kisfiú is tette.
Damien sötét tincsei nem takarták az arcát. Sosem láttam még ilyennek, de bármit megtettem volna, hogy ne kelljen még egyszer így látnom.
Végül lehunyta a szemeit. A pillái alól egy könnycsepp gördült ki, ami a nővére arcára esett.
- Jól vagy?
- Jól –bólintott- Csak nem értem, hogy ez hogyan lehetséges.
- Hol vagyunk?
- A régi szobámban –motyogta, majd újra végignézett a helyiségen. Fehér falak, régi bútorok: Két ágy, egy szekrény, egy íróasztal. A falat néhol gyönyörű rajzok tarkították, ezzel feldobva a szoba szürkeségét.
Damien lágyan megszorította, majd elengedte a kezemet, és elmélyülten sétált végig a szobában. Végigsimított a bútorokon, lefeküdt az ágyra, meredten nézte a plafont.
- Később csillagokat ragasztgattam rá –motyogta- Azért, hogy valami világítson nekem a sötétben.
Bólintottam egyet, majd az ablakpárkánynak támaszkodtam. Kinéztem az üvegen, és figyeltem a fákról lepotyogó színes leveleket. Az eső csöpörgött, a szél fújt. Autók közlekedtek az úton, az üvegtörlőjük ütemesen csapkodott jobbra és balra.
- Csak tudnám, hogy miért ide jöttünk vissza –mormolta- Én egy napos délutánra gondoltam, amikor kimentünk a parkba labdázni. Ehelyett…
- Gyakran esik meg, hogy a legutolsó gondolatod nem az, ami a kívánt emléked. Lehet, hogy nem tudtad feldolgozni rendesen a mai napot, vagy ilyesmi. Mindig az utolsó emlékképbe repülünk vissza.
- Sokszor csináltad már? –ült fel, majd hátrasimította a haját. Ez tetszett.
- Nem –tekertem a fejemet- Nem akarok a múltba élni. Ráadásul roppant kimerítő.
- Én nem érzem annak.
- Mert nem a te energiádat szívják le –mosolyogtam rá- Nagyon nehéz, időigényes folyamat ezt megtanulni. Évekbe, néhányaknak évtizedekbe telik.
- Értem.
- Mi történt itt, Damien? Miért ide jöttünk vissza?
- Nem tudom –sóhajtotta- Ez csak egy szürke hétköznap…
Kintről kiabálás hallatszott, valamint az üveg törésének jellegzetes hangja.
Ekkor kicsapódott a szoba ajtó, majd egy hat-nyolc éves kisfiú rohant be rajta. Halkan becsukta maga mögött az ajtót. Vigyázott arra, hogy ne csapjon nagy zajt.
Rémült tekintete volt, mikor végignézett a szobán. Tincsei sötéten csillogtak, arcát könnyek áztatták. A karjában szorított mackóval együtt lehuppant a szoba közepére.
- Nem lát minket –suttogtam Damiennek- Nem is hall. Ez csak az emléked, ne riadj meg tőle.
- Én vagyok –motyogta döbbenten.
A kisfiú nagy, zöld szemeiben újabb könnyek csillogtak. Alsó ajkából vér csordogált. Megtépett, foltos kismackóját szorította a mellkasához. Kezei remegtek, szipogása alig hallatszott a folyosón dúló óriási veszekedésben. A zárt, töredezett ajtó felé fordította a pillantását, majd lenézett a tulajdon combjára. A cipőtalp nyoma részben kivehető volt rajta, néhol még csak vörös volt, máshol már lila színben pompázott. A véraláfutások a felkarján fájdalmasan sajogtak, akárhányszor a plüss hozzányomódott a testrészéhez. Tehetetlenül, szomorúan felzokogott.
- Hányadika van most? –kérdezte a felnőtt Damien döbbenten, közben letérdelt a kiskori énje elé. A mackó kobakjára simította a tenyerét, hüvelykujjával a kisfiú állás simogatta meg.
- Október huszonhárom –pillantottam az íróasztalon heverő naptárra- Miért, Damien? Mi történt ma?
- Menjünk vissza! –utasított kétségbeesetten, üveges tekintettel- Most! Vigyél vissza, Izbel! Azonnal!
Megriadtam tőle. Sosem láttam még ennyire szomorúnak, megtörtnek. A szemeiben egyértelműen látszott, hogy retteg.
- Még nem tudunk visszamenni –motyogtam- Még… nincs vége. Nem tudom megszakítani.
- Nem érdekel, hogy mi lesz a következménye! Nem akarom ezt!
Felpattant, majd elém lépett. Megragadta a kezemet.
- Így hoztál ide is! Valahogy vissza lehet menni, nem? Izbel!
- Nem lehet, Damien. Kérlek! –esedeztem- Nem lehet! Előreláthatatlan következményei lennének! Meg kell várnunk, míg vége lesz!
- Nem akarom! –suttogta letörten, majd a tenyerébe temette az arcát- Eddig… nem emlékeztem, hogy mi volt. Hiába próbáltam, nem ment normálisan. Túl régen történt ahhoz, hogy mindenre pontosan emlékezzek. Viszont most… mindent tudok, Izbel! Én ezt nem akartam! Könyörgöm, Izbel! Vigyél el innen!
- Annyira sajnálom…
- Damien!
Az ablak felé kaptuk a pillantásunkat. Egy fiatal, hosszú fekete hajú, csillogóan zöld szemű tinédzserlány mászott be az ablakon. Az arcáról lelohadt a mosoly, ahogy meglátta a kisfiút. Összeszorított ajkakkal ült le mellé, majd az ölébe vonta az újra felzokogó fiúcskát.
- Nyugodj meg, kicsikém –suttogta a fülébe, majd ringatni kezdte.
- Maya –lehelte egyszerre a két Damien.
- Mi történt, Édesem? –kérdezte a lány, majd egy csókot nyomott a fiúcska arcára- Meséld el nekem, kérlek.
- Megütött. Megszorította a karomat, utána elestem. Azután… rám lépett! –a zokogás újra úrrá lett a kicsin- Bevertem a számat. Utána… megfogta a hajamat és felhúzott. Kaptam egy pofont, aztán… utasított, hogy jöjjek fel a szobámba.
Maya nyugtatóan szorította magához a kisfiút. A nagy Damien meggyötört tekintettel térdelt mellettük. Homlokát Maya fejének támasztotta. Nagyokat lélegzett az illatából.
- Ne aggódj, Öcsi –motyogta a lány- Minden rendben lesz.
- Szeretlek.
Maya arcán könnyek szaladtak végig, erősebben szorította magához az öccsét.
- Én is téged, Damien.
Erősebben ölelte a nővérét, noha tudta, hogy ebből ő semmit sem érez.
- Én is szeretlek, Maya. Nagyon.
- Figyelj, kicsim –emelte fel a kisfiú fejét, kényszerítve, hogy rá nézzen- Ülj fel az ágyamra. Bújj be a takaróm alá, hallgass zenét. Most is megengedem, hogy használd a lejátszómat. Rajta van a kedvenced.
A fiú bólintott egyet, majd kikászálódott a tinédzser öléből. Felkúszott az ágyra, de csak ült rajta. A plüssét továbbra is szorongatta.
- Nem sokára jövök –mosolygott a fiúra, majd felkelt a földről. Damien tehetetlenül fogta meg a karját. A lány keze áthatolt Damienén, akadálytalanul lógott a teste mellett.
- Ne menj ki! –mondta a két Dam egyszerre, az idősebb jóval hangosabban, kétségbeesettebben.
- Most az egyszer hallgass rám, Maya! –ugrott elé a férfi, majd a szemeibe bámult- Könyörgök, Nővérkém! Ne menj ki azon az ajtón! Könyörgök!
Maya arcán újabb könnycseppek szaladtak végig. Letörölte őket, majd rámosolygott az öccsére.
- Te vagy a legjobb, Dam-Dam –mondta- Imádlak, Kicsim.
A kisfiú bólintott egyet, majd tehetetlenül hunyta le a szemeit.
- Ne menj ki! Kérlek –suttogta erőtlenül Damien. Próbálta bezárni az ajtót, csukva tartani azt… Nem sikerült neki. A lány könnyedén tárta ki, majd kilépett a folyosóra.
- Nem megmondtam, hogy ne gyere ki abból a rohadt lyukból? –ordította odakint egy férfi, majd már csak lövés hangja ütötte meg a fülünket. Azután egy test csapódott a padlónak. A keze épp látszott az ajtó nyílásán keresztül. A hüvelykujján lévő gyűrű hangosan koppant a parkettán.
A felnőtt Damien térde omlott a nővére teste mellett. Az arcára simította a tenyerét, azután szorosan lehunyta a szemeit, összeszorította az ajkait. Egy pillanatra felzokogott, majd egy mély sóhajt vett.
Eközben a kiskori énje is odaszaladt a nővére testéhez. Leborult mellé, szorosan a mellkasához bújt. Majd meglepődve figyelte, hogy kis kezeiről vér csöpög alá.
- Maya! –sikoltotta, majd rázogatni kezdte- Maya! Nővérkém! Esküszöm, jó leszek! Hallod! Soha többé nem lopom el a zenelejátszódat! Nem bújok melléd a vihar alatt, nem rántom le rólad a takarót! Hallod, Nővérkém! Kelj fel, könyörgök!
A sírás rajtam is eluralkodott. A szám elé kaptam a kezemet, hogy ne zokogjak fel hangosan. Kimentem a folyosóra. A férfi kezéből kiesett a revolver, döbbenten esett térdre. Egy terhes nő hangosan sírva rohant oda a halott lányhoz, majd a mellkasának döntötte a fejét. Damien édesanyja tehetetlenül zokogott, ahogy a kisfiú is tette.
Damien sötét tincsei nem takarták az arcát. Sosem láttam még ilyennek, de bármit megtettem volna, hogy ne kelljen még egyszer így látnom.
Végül lehunyta a szemeit. A pillái alól egy könnycsepp gördült ki, ami a nővére arcára esett.
Újra az irodában voltunk.
Szédülten dőltem bele Damien karjaiba, aki kétségbeesetten szorított magához.
- Annyira sajnálom –suttogtam a fülébe.
Bólintott egy aprót, és erősebben vont magához. Tudtam, hogy kell neki egy kis idő, míg feldolgozza a látottakat, erőt vesz magán.
Percekkel később mozdult csak meg, azalatt a rövid időtartam alatt csak a zihálását éreztem. A kanapéjához húzott, az ölébe ültetett és a vállamba fúrta az arcát.
- A keresztapánk tette –motyogta- Apánk… nem volt itthon. Anya ekkor már terhes volt a húgommal. Maya…
- A nővéred.
- Annyira szeretem őt –suttogta megtörten, majd hüvelykujjával birizgálni kezdte a gyűrűsujján lévő, karikagyűrűre hasonlító ékszert- Ez az övé volt. Talán láttad is, mikor…
- Igen –tátogtam hangtalanul. Fájt, hogy így kell őt látnom.
- Maya halála után lett Apa erőszakos. Keresztapámtól megmenekültem, erre jött egy fokkal gyengébb állat. Keresztapám meghalt a börtönben. Megölte magát. Azóta sem tudom eldönteni, hogy a drog hiánya vagy a lelkiismerete miatt lett öngyilkos. Nagyon depresszív kissrác lettem… Utáltam az életet, minden Mayára emlékeztetett. Megszületett a húgom. Nem szerettem őt. Úgy gondoltam, hogy átveszi Maya helyét. Egyszerűen…gyűlöltem a helyzetet. Ráadásul minden éjszaka vele, a zöld szemeivel, fekete hajával álmodtam. Újra és újra láttam a halálát, nem bírtam feldolgozni. Anya pszichológus híján a közeli barátnőjéhez hordott beszélgetni. Nem volt pénzünk orvosra. De Mrs. Pierce tényleg segített. Tavaly halt meg. Voltam a temetésén is.
Elhallgatott, majd kibámult az ablakon.
- Nem tudsz Mayáról valamit? –kérdezte halkan- Jól van odafent? Jól érzi magát?
- Nem tudok kapcsolatba lépni a szellemekkel, Damien –válaszoltam. Bólintott egyet, majd távolabb lépett.
- Elmennél?
- Igen –leheltem, majd megszakítottam a szemkontaktusunkat és haza juttattam magam.
Tudtam, hogy még fel fog keresni. Csak idő kérdése volt.
- Annyira sajnálom –suttogtam a fülébe.
Bólintott egy aprót, és erősebben vont magához. Tudtam, hogy kell neki egy kis idő, míg feldolgozza a látottakat, erőt vesz magán.
Percekkel később mozdult csak meg, azalatt a rövid időtartam alatt csak a zihálását éreztem. A kanapéjához húzott, az ölébe ültetett és a vállamba fúrta az arcát.
- A keresztapánk tette –motyogta- Apánk… nem volt itthon. Anya ekkor már terhes volt a húgommal. Maya…
- A nővéred.
- Annyira szeretem őt –suttogta megtörten, majd hüvelykujjával birizgálni kezdte a gyűrűsujján lévő, karikagyűrűre hasonlító ékszert- Ez az övé volt. Talán láttad is, mikor…
- Igen –tátogtam hangtalanul. Fájt, hogy így kell őt látnom.
- Maya halála után lett Apa erőszakos. Keresztapámtól megmenekültem, erre jött egy fokkal gyengébb állat. Keresztapám meghalt a börtönben. Megölte magát. Azóta sem tudom eldönteni, hogy a drog hiánya vagy a lelkiismerete miatt lett öngyilkos. Nagyon depresszív kissrác lettem… Utáltam az életet, minden Mayára emlékeztetett. Megszületett a húgom. Nem szerettem őt. Úgy gondoltam, hogy átveszi Maya helyét. Egyszerűen…gyűlöltem a helyzetet. Ráadásul minden éjszaka vele, a zöld szemeivel, fekete hajával álmodtam. Újra és újra láttam a halálát, nem bírtam feldolgozni. Anya pszichológus híján a közeli barátnőjéhez hordott beszélgetni. Nem volt pénzünk orvosra. De Mrs. Pierce tényleg segített. Tavaly halt meg. Voltam a temetésén is.
Elhallgatott, majd kibámult az ablakon.
- Nem tudsz Mayáról valamit? –kérdezte halkan- Jól van odafent? Jól érzi magát?
- Nem tudok kapcsolatba lépni a szellemekkel, Damien –válaszoltam. Bólintott egyet, majd távolabb lépett.
- Elmennél?
- Igen –leheltem, majd megszakítottam a szemkontaktusunkat és haza juttattam magam.
Tudtam, hogy még fel fog keresni. Csak idő kérdése volt.
