Hát... túléltem az utolsó sulinapot az évben :)
Ez a fejezetet mindenkinek küldöm, aki komizott az előzőhöz :)
Puszi
50. fejezet- Vagyis II. 9. fejezet
(Bridget)
Lementem, és szomorúan léptem be a nagyterem nyitott ajtaján.
- Elmész? –emelte rám Aro tekintetét.
Csak némán bólintottam.
- Hiányozni fogsz. –ölelt meg hirtelen Marcus.
(Bridget)
Lementem, és szomorúan léptem be a nagyterem nyitott ajtaján.
- Elmész? –emelte rám Aro tekintetét.
Csak némán bólintottam.
- Hiányozni fogsz. –ölelt meg hirtelen Marcus.
- Hm?? –mosolyodtam el. Bevallom, erre igazán nem számítottam.
- Igen. –bólintott halványan.
- Furcsa. –kuncogtam. –De visszajövök. Kéthavonta jövök… Meg ha valami fontos dolog történt, akkor is. Ha szükség van rám, csak szóljatok… De… Nekem most ott a helyem. Én oda tartozom. Ugye megértitek?
- Persze, hogy megértjük. Sajnáljuk, hogy elmész, de ha te ott érzed jól magad…- legyintett egyet Aro.
- Igen. –bólintott halványan.
- Furcsa. –kuncogtam. –De visszajövök. Kéthavonta jövök… Meg ha valami fontos dolog történt, akkor is. Ha szükség van rám, csak szóljatok… De… Nekem most ott a helyem. Én oda tartozom. Ugye megértitek?
- Persze, hogy megértjük. Sajnáljuk, hogy elmész, de ha te ott érzed jól magad…- legyintett egyet Aro.
- Köszönöm. –mosolyodtam el. –Ígérem, jövök még.
- Ajánlom is. –ült vissza a székébe Marcus.
- Már csak én vagyok. –ölelt meg Caius.
- Hát igen…- öleltem vissza, de kuncogtam. –Veszek nektek egy Lap-topot.
- Ajánlom is. –ült vissza a székébe Marcus.
- Már csak én vagyok. –ölelt meg Caius.
- Hát igen…- öleltem vissza, de kuncogtam. –Veszek nektek egy Lap-topot.
- Van nekünk. –húzta ki magát.
- Akkor néha gyertek fel netre, és írjatok egy e-mailt. De most megyek. Hiányozni fogtok. De jövök még. –indultam a csukott ajtó felé, ami ugyanebben a pillanatban vágódott ki.
- Tőlünk el sem köszönsz? –lépett be Felix, mögötte pedig a többiek tolongtak.
- Dehogynem. –kuncogtam. –Gyere.
- Akkor néha gyertek fel netre, és írjatok egy e-mailt. De most megyek. Hiányozni fogtok. De jövök még. –indultam a csukott ajtó felé, ami ugyanebben a pillanatban vágódott ki.
- Tőlünk el sem köszönsz? –lépett be Felix, mögötte pedig a többiek tolongtak.
- Dehogynem. –kuncogtam. –Gyere.
Felix felkapott, megpörgetett párszor a levegőben, majd mosolyogva tett le, de csak azután engedett el, miután két óriási cuppanós puszit nyomtam az arcára.
Utána jött Dem. Hát, ő nem pörgetett meg a levegőben, viszont olyan erősen ölelt meg, hogy szinte hallottam, ahogy a bordáim ordítanak.
Aztán Sophie… Megígértem neki, hogy minden hónapban be van tervezve egy vásárlás. Egyszer én jövök ide, egyszer pedig ő jön hozzám. Végül is nagy nehezen megegyeztem vele.
Jane… hát… Rábíztam a csoportomat, mire megígérte, hogy lelkiismeretesen fogja őket tanítani, és jobbak lesznek, mint valaha. Én csak nevetve visszavágtam, hogy az nem lesz nehéz.
Alec… Ő volt a legnehezebb. A szomorú tekintete, amivel szembe találtam magam… szinte megbénított.
- Jajj, ne nézz így rám. –kérleltem.
- Miért ne? –húzta fel a szemöldökét.
- Máris jobb. –öleltem meg. –Azért ne, mert nem bírom elviselni. Amúgy még mindig mehetek a házadba?
- Bármikor. –kuncogott. –Az már a tiéd is.
- Akkor megegyeztünk. Ígérem, hívni foglak. –mosolyogtam rá.
- Remélem is. Vigyázz magadra.
- Te pedig vigyázz erre a rémes társaságra. –mutattam mosolyogva barátaim felé.
- Milyen rémes társaság? Mi, rémes? –nézett döbbenten Jane.
- Jajj, te nem érted a viccet. –kuncogott Felix a kis vörös szemű lányon.
- Hagyjátok már abba. –nevettem. –Sosem változtok.
- Nem is akarunk. –mondták teljesen egyszerre.
- Legalább egy valamiben egyet értetek. –mosolygott Alec.
- Nekem tényleg mennem kell. –sóhajtottam fel. –Jaj, mit fogok én csinálni nélkületek?
- Éled az életed. –ölelt meg Sophie. –Vigyázz magadra.
- Ti is. –mosolyodtam el. –Három perc múlva ugyan itt leszek, csak bedobok még pár dolgot a táskámba. Akkor majd tényleg elbúcsúzunk. –suhantam el a szobám felé.
Beléptem a szobám ajtaján, és szomorúan vettem észre, hogy még nem vagyok teljesen bepakolva. Gyorsan előszedtem még egy bőröndöt, és beledobáltam a maradék cuccomat. Persze nem viszek el mindent… mondjuk ruhák maradnak, mert ha jövök, szükségem lesz rá. Végül úgy döntöttem, hogy az egyik bőrönd tetejéről átpakolom ebbe az eltett köpenyeimet, a másiknak pedig a maradék helyébe még pár ruhát. Végül négy bőröndbe belefért a cuccom, pedig nem is viszek sokat. Megfogtam őket, és levittem a monstrumokat a kocsimba. Hát… kettő a csomagtartóba, kettő a hátsó ülésre… Meg persze a kistáskámat mellém, az anyós ülésre. Még visszamentem a szobámba, felvettem a Volturi- nyakláncomat, a kezemre csatoltam a karkötőm, és körbenéztem… Nem hagyok itt semmit… Persze a barátaimon kívül… Kihajtottam a garázsból, és megálltam a kapuban. A többiek ott vártak. Még a csoportom is… Legalább is most már Jane csoportja.
- Jaj, ne nehezítsétek meg a dolgom. Hiányozni fogtok. Sohasem fogom elfelejteni ezt a tizenhat évet. És sokszor jövök. –öleltem meg őket egyenként. –Ti pedig hallgassatok Jane-re. –mosolyogtam a csoportom felé. –Jane, te pedig, ha nem tudnak mindent elsőre megcsinálni, kérlek, ne kínozd őket.
- Rendben. –sóhajtott fel. –Pedig az volt a célom.
- De ne legyen az. –öleltem meg még egyszer. –Kinyitnátok nekem a kaput?
- Persze. –mondták kórusban, és már ki is tárták azt.
- Köszönöm. –ültem be a kocsimba, és indítottam, majd szép lassan elhajtottam.
A visszapillantóban láttam, ahogy integetnek, és Alec szomorúan átkarolja Sophie-t, aki a fiú mellkasába rejti arcát. Jane-t Demetri és Felix karolja át, míg a kis szőkeség szomorúan pillant utánam, majd elsuhan. Tövig nyomtam a gázt, és elhajtottam. Nem akartam tovább nézni szomorú arckifejezésüket. Az úton azon gondolkodtam, hogy milyen jó volt ez a tizenhat év… Felejthetetlen, az biztos… A karácsonyok, a szilveszteri bulik, a hógolyózások, a vadászatok, mert bizony el tudtam őket rángatni egyszer egy évben, a szülinapomon vadászni. Persze ilyenkor buli szokott lenni, és éjszaka megyünk. Nekem az a legnagyobb ajándékot, hogy láthatom őket nem embereket ölni… Végül elgondolkodtam, hogy milyen közel lehet Alec házához a Cullen család. Végül észrevettem, hogy azon az úton kell autóval végig mennem, ami a házuk előtt megy el… Csodás… Na jó, találkozni akarok velük, újra megismerni őket, de először fel kell dolgoznom, hogy a tizenhat évig minden nap látott barátaimmal nem igen fogok mostanság találkozni. Nehéz lesz. Amire mindez végigfutott az agyamon, lehajtottam a házakhoz vezető útra, ott pedig tövig nyomtam a gázt, és kétszázhússzal száguldottam el a ház előtt, ahonnan beszélgetést hallottam, viszont mire kijöttek volna, én már ott sem voltam. Hallottam, ahogy utánam futnak, és be is érnek, én pedig egy gyors intés után még gyorsabban hajtottam, és gyorsan befaroltam a ház garázsába, amit gyorsan kinyitottam e műveletem előtt. Szerencsére Alec adott kulcsot. Nem lett volna szívem feltépni az ajtót. Döbbenten vettem észre, hogy sehol egy kis por, se pókháló, se semmi ilyesmi. Csak az asztalon egy cetli:„Bridget Mester!
Alec küldött el minket, hogy takarítsuk ki a házat az érkezésedre. Mi pedig szomorúan hajtottuk végig a kiadott parancsot, és sajnáljuk, hogy elhagytad eddigi otthonodat. Érezd jól magad. Vigyázz magadra: Collyn, és Milly. ”
Utána jött Dem. Hát, ő nem pörgetett meg a levegőben, viszont olyan erősen ölelt meg, hogy szinte hallottam, ahogy a bordáim ordítanak.
Aztán Sophie… Megígértem neki, hogy minden hónapban be van tervezve egy vásárlás. Egyszer én jövök ide, egyszer pedig ő jön hozzám. Végül is nagy nehezen megegyeztem vele.
Jane… hát… Rábíztam a csoportomat, mire megígérte, hogy lelkiismeretesen fogja őket tanítani, és jobbak lesznek, mint valaha. Én csak nevetve visszavágtam, hogy az nem lesz nehéz.
Alec… Ő volt a legnehezebb. A szomorú tekintete, amivel szembe találtam magam… szinte megbénított.
- Jajj, ne nézz így rám. –kérleltem.
- Miért ne? –húzta fel a szemöldökét.
- Máris jobb. –öleltem meg. –Azért ne, mert nem bírom elviselni. Amúgy még mindig mehetek a házadba?
- Bármikor. –kuncogott. –Az már a tiéd is.
- Akkor megegyeztünk. Ígérem, hívni foglak. –mosolyogtam rá.
- Remélem is. Vigyázz magadra.
- Te pedig vigyázz erre a rémes társaságra. –mutattam mosolyogva barátaim felé.
- Milyen rémes társaság? Mi, rémes? –nézett döbbenten Jane.
- Jajj, te nem érted a viccet. –kuncogott Felix a kis vörös szemű lányon.
- Hagyjátok már abba. –nevettem. –Sosem változtok.
- Nem is akarunk. –mondták teljesen egyszerre.
- Legalább egy valamiben egyet értetek. –mosolygott Alec.
- Nekem tényleg mennem kell. –sóhajtottam fel. –Jaj, mit fogok én csinálni nélkületek?
- Éled az életed. –ölelt meg Sophie. –Vigyázz magadra.
- Ti is. –mosolyodtam el. –Három perc múlva ugyan itt leszek, csak bedobok még pár dolgot a táskámba. Akkor majd tényleg elbúcsúzunk. –suhantam el a szobám felé.
Beléptem a szobám ajtaján, és szomorúan vettem észre, hogy még nem vagyok teljesen bepakolva. Gyorsan előszedtem még egy bőröndöt, és beledobáltam a maradék cuccomat. Persze nem viszek el mindent… mondjuk ruhák maradnak, mert ha jövök, szükségem lesz rá. Végül úgy döntöttem, hogy az egyik bőrönd tetejéről átpakolom ebbe az eltett köpenyeimet, a másiknak pedig a maradék helyébe még pár ruhát. Végül négy bőröndbe belefért a cuccom, pedig nem is viszek sokat. Megfogtam őket, és levittem a monstrumokat a kocsimba. Hát… kettő a csomagtartóba, kettő a hátsó ülésre… Meg persze a kistáskámat mellém, az anyós ülésre. Még visszamentem a szobámba, felvettem a Volturi- nyakláncomat, a kezemre csatoltam a karkötőm, és körbenéztem… Nem hagyok itt semmit… Persze a barátaimon kívül… Kihajtottam a garázsból, és megálltam a kapuban. A többiek ott vártak. Még a csoportom is… Legalább is most már Jane csoportja.
- Jaj, ne nehezítsétek meg a dolgom. Hiányozni fogtok. Sohasem fogom elfelejteni ezt a tizenhat évet. És sokszor jövök. –öleltem meg őket egyenként. –Ti pedig hallgassatok Jane-re. –mosolyogtam a csoportom felé. –Jane, te pedig, ha nem tudnak mindent elsőre megcsinálni, kérlek, ne kínozd őket.
- Rendben. –sóhajtott fel. –Pedig az volt a célom.
- De ne legyen az. –öleltem meg még egyszer. –Kinyitnátok nekem a kaput?
- Persze. –mondták kórusban, és már ki is tárták azt.
- Köszönöm. –ültem be a kocsimba, és indítottam, majd szép lassan elhajtottam.
A visszapillantóban láttam, ahogy integetnek, és Alec szomorúan átkarolja Sophie-t, aki a fiú mellkasába rejti arcát. Jane-t Demetri és Felix karolja át, míg a kis szőkeség szomorúan pillant utánam, majd elsuhan. Tövig nyomtam a gázt, és elhajtottam. Nem akartam tovább nézni szomorú arckifejezésüket. Az úton azon gondolkodtam, hogy milyen jó volt ez a tizenhat év… Felejthetetlen, az biztos… A karácsonyok, a szilveszteri bulik, a hógolyózások, a vadászatok, mert bizony el tudtam őket rángatni egyszer egy évben, a szülinapomon vadászni. Persze ilyenkor buli szokott lenni, és éjszaka megyünk. Nekem az a legnagyobb ajándékot, hogy láthatom őket nem embereket ölni… Végül elgondolkodtam, hogy milyen közel lehet Alec házához a Cullen család. Végül észrevettem, hogy azon az úton kell autóval végig mennem, ami a házuk előtt megy el… Csodás… Na jó, találkozni akarok velük, újra megismerni őket, de először fel kell dolgoznom, hogy a tizenhat évig minden nap látott barátaimmal nem igen fogok mostanság találkozni. Nehéz lesz. Amire mindez végigfutott az agyamon, lehajtottam a házakhoz vezető útra, ott pedig tövig nyomtam a gázt, és kétszázhússzal száguldottam el a ház előtt, ahonnan beszélgetést hallottam, viszont mire kijöttek volna, én már ott sem voltam. Hallottam, ahogy utánam futnak, és be is érnek, én pedig egy gyors intés után még gyorsabban hajtottam, és gyorsan befaroltam a ház garázsába, amit gyorsan kinyitottam e műveletem előtt. Szerencsére Alec adott kulcsot. Nem lett volna szívem feltépni az ajtót. Döbbenten vettem észre, hogy sehol egy kis por, se pókháló, se semmi ilyesmi. Csak az asztalon egy cetli:„Bridget Mester!
Alec küldött el minket, hogy takarítsuk ki a házat az érkezésedre. Mi pedig szomorúan hajtottuk végig a kiadott parancsot, és sajnáljuk, hogy elhagytad eddigi otthonodat. Érezd jól magad. Vigyázz magadra: Collyn, és Milly. ”
Nos, igen. Őket mindig is nagyon szerettem. Tiszteletteljesek, hűségesek, kedvesek, és még humoruk is van. Igaz, nem sokat beszéltem vagy találkoztam velük, de megkedveltem őket. Sokat voltak küldetéseken, apróbb dolgokon. Tehetségesek, az biztos.
Kipakoltam a kocsiból a táskákat, és felvittem az egyik szobába. Amit még Alec adott nekem annak idején. (lásd: 42. fejezet eleje.) Fent, a csodálatos szobámban kipakoltam a táskákat. A ruhák mégse gyűrődjenek meg. Épp végeztem a kipakolással, a berendezkedéssel, amikor lépteket halottam meg. Jaj, ne már. Az illat bejött a nyitott ablakon, így felfedték magukat. Utánam kémkednek. Na jó, ez egy kicsit erős kifejezés, hiszen aki kémkedik, az ügyesebben csinálja. Nem szabad rosszra gondolni. Nem kémkednek, csak jöttek, hogy üdvözöljenek, és lássanak tizenhat év után. Úgy döntöttem, hogy minek várassam őket az ajtó előtt? Vagy csak állni fognak ott napokat? Üzentem mindegyikőjüknek gondolatban, hogy jöjjenek csak be, nekem még dolgom van. Elsuhantam a szobámba, és irány a gardrób. A többieket hallottam, ahogy leülnek a nappaliba. Gyorsan átöltöztem, felkaptam pár fekete cuccot. Hiába, a tizenhat év alatt hozzászoktam a sötét színekhez. De most már egy fokkal jobb. Felvettem hozzá egy piros övet, és piros magas sarkút. Fejlődök. Kár, hogy Jane-nél ilyen fejlődést nem lehet elérni. Úgy döntöttem, hogy a Volturi nyakláncomat magamon hagyom. Nincs mit szégyellnem emiatt. Sőt… Feltűztem a hajam. Úgy terveztem, hogy amikor ideérek elmegyek vadászni. Hát… ez most le van fújva. A fekete farmerom zsebébe rejtettem a mobilom, és elindultam feléjük. Ahogy kiléptem a szobámból, hat szempár szegeződött rám. Csodás… Esme és Carlisle reménykedve, Alice és Jasper boldogan, Nicholas kíváncsian, míg Emmett vágyakozón tekintett rám. Még szerencse, hogy a többiek nem jöttek. Leültem az egyik - a konyhából magamnak odahozott – székre, és vártam a kérdéseket.
- Szia. –suttogták.
- Hello. –biccentettem. Ez kezd egyre kínosabb lenni.
- Öhm… - nézett körbe Carlisle. –Szép ház.
- Köszönöm. Nem az én érdemem. Alec-é. –pillantottam én is körbe. – És tényleg szép.
Újra kínos csend… Te jó ég. Ez nagyon kínos.
- Na jó. Ebből elég. –sóhajtottam. –Nem történt semmi.
- Végül is tényleg nem. –mondta Alice szarkasztikusan. –Csak leléptél tizenhat évre.
- Meg volt rá az okom. És még is mit csináltam volna ott? Csak elmentem volna Emmett mellett minden percben, úgy, hogy levegőnek nézem? –csattantam fel. –Nem volt más választásom.
- Kérdeztél volna. –emelte fel a hangját.
- Egyértelműen a tudtomra adta, hogy minden kapcsolatot meg akar velem szakítani. Még is mit kérdezzek utána? –álltam fel. – És nem azért jöttem vissza, nem azért hagytam ott eddigi családom, hogy most veletek is összevesszek. Van anélkül is elég gondom. –sóhajtottam.
Elkezdett rezegni a zsebemben a mobilom. Unottan vettem fel.
- Igen? –szóltam bele.
- Szia. –visította Sophie. –Nem hívtál fel.
- Mert most értem ide. –kuncogtam, és elfordultam a Cullen családtól.
- Értem. Azért hívtalak, mert Caius itt nyaggat, hogy minden rendben van e. –kacagott.
- Tisztelettel kellene beszélned róla. –vettem komolyra a formát, de nem tartott sokáig. –Oké, mindegy. Mond meg mindenkinek, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pár dolgot ha nem veszek figyelembe persze. –kuncogtam.
- Alec azt kérdezi, hogy minden rendben van-e a házzal. –tolmácsolt.
- Mindennel, mindenkivel rendben van. Add át Milly-nek, és Colly-nak, hogy köszönöm. Ja, és ne aggódjatok már. Mint ha másfél éves lennék. Vámpír vagyok, az Istenért. Ha valami gond van, megoldom. –kuncogtam.
- Adom Felix-et, itt nyaggat, hogy nem tud veled beszélni. –mondta Sophie.
- Oké. Hello. –mosolyodtam el.
- Szia. –szólt bele Felix mély, dörmögős hangján.
- Szia Feliiiiiix. –visítottam nevetve.
- Én már nem kérdezem meg, mert tudom, hogy minden rendben van. –nevetett.
- Ne is kérdezd. Nálatok minden rendben? –kérdeztem most én.
- Attól függ, hogy honnan nézzük. Minden rendben, csak mindenki ki van, hogy elmentél. Jane-ről ne is beszéljünk. –kuncogott. –Sírt. Elmentél, felszaladt a szobájába, és azóta ki sem jött. Már azt hittem, hogy be kell törnöm az ajtót.
- Ne bántságok már. –mondtam egy kis paranccsal a hangomba. –Azért, mert te érzéketlen vagy, attól még másnak nem kell annak lennie.
- Tudom. Tudom. –sóhajtott, de hallatszott a hangján, hogy mosolyog.
Ekkor jött egy látomásom. „Jane Felix mögé oson, és elkezdi kínozni, majd miután abbahagyta, ráugrik barátja hátára, és kacagni kezd.”
- Hajrá Jane. –kacagtam a telefonba.
A Cullen család eléggé furcsán nézett, közben hallgatták a telefonbeszélgetésem. Ekkor Felix hangját lehetett meghallani a telefonból, majd ahogy a készülék a földre pottyan, de nem esik baja, és a vonal sem szakad meg.
- Szia Jane. –kuncogtam. –Ne bántsd már.
- Miért ne? –szólt bele a mobilba. –Amúgy szia Csajszim.
- Azért ne, mert nem érdemli meg. Te is tudod, hogy milyen lökött. Hagyjad csak. –kuncogtam. –És hidd el, jól fogtok nélkülem is mulatni. Ne aggódj.
- Nem aggódok. –mondta dacosan.
- Jane. –sóhajtottam. –Elmentem, és már megint be fogsz zárkózni? Figyelj. Attól, hogy ridegnek, és bánatosnak mutatod magad, attól még erősebb nem leszel. Szükséged van a barátaidra, szóval ne lökd el magadtól őket. Emlékszel még, hogy az elején mennyire utáltál?
- Persze. Miután valaki kidobott az ablakon már az első napon. –sóhajtott, és lemertem fogadni, hogy a szemét is forgatta.
- Mert te nekiálltál kínozni. –kuncogtam. – De felejtsük el.
- Szerintem is. Felix épp könyörög. –mondta mosolygós hangon.
- Akkor hagyd. Add át a mobilt Dem-nek. És vigyázz magadra Kislány. –kuncogtam.
- Héé. Nem vagyok kislány. –reklamálta. –Sziaaaa.
- Szia. Hello Dem. –mosolyodtam el.
- Szia. –köszönt.
- Mi újság veled Fémgyerek? –kuncogtam.
- Semmi különös. És veled Márványcsajszi? –vágott vissza.
- Velem is csak annyi. De sosem fogod megunni ezt igaz? –sóhajtottam, de mosolyogtam.
- Amíg te is azt a hülye nevet fogod nekem mondani, addig én is ezt fogom használni rád. –magyarázta. –És nem úgy tűnik, mintha abba akarnád hagyni.
- Nem hát.
- Mennünk kell. Jane megőrült, ja meg itt a vacsi. –kuncogott.
- Hányszor mondjam még, hogy nem szabad így hívni őket. –forgattam meg a szemeim. –Habár hiába mondom el, mindig kajának fogjátok hívni szegény lényeket. Szörnyűek vagytok. Ja, és hagytam a frigóban egy kis zacsekost nektek. –kuncogtam.
- Milyen? –sóhajtott.
Kipakoltam a kocsiból a táskákat, és felvittem az egyik szobába. Amit még Alec adott nekem annak idején. (lásd: 42. fejezet eleje.) Fent, a csodálatos szobámban kipakoltam a táskákat. A ruhák mégse gyűrődjenek meg. Épp végeztem a kipakolással, a berendezkedéssel, amikor lépteket halottam meg. Jaj, ne már. Az illat bejött a nyitott ablakon, így felfedték magukat. Utánam kémkednek. Na jó, ez egy kicsit erős kifejezés, hiszen aki kémkedik, az ügyesebben csinálja. Nem szabad rosszra gondolni. Nem kémkednek, csak jöttek, hogy üdvözöljenek, és lássanak tizenhat év után. Úgy döntöttem, hogy minek várassam őket az ajtó előtt? Vagy csak állni fognak ott napokat? Üzentem mindegyikőjüknek gondolatban, hogy jöjjenek csak be, nekem még dolgom van. Elsuhantam a szobámba, és irány a gardrób. A többieket hallottam, ahogy leülnek a nappaliba. Gyorsan átöltöztem, felkaptam pár fekete cuccot. Hiába, a tizenhat év alatt hozzászoktam a sötét színekhez. De most már egy fokkal jobb. Felvettem hozzá egy piros övet, és piros magas sarkút. Fejlődök. Kár, hogy Jane-nél ilyen fejlődést nem lehet elérni. Úgy döntöttem, hogy a Volturi nyakláncomat magamon hagyom. Nincs mit szégyellnem emiatt. Sőt… Feltűztem a hajam. Úgy terveztem, hogy amikor ideérek elmegyek vadászni. Hát… ez most le van fújva. A fekete farmerom zsebébe rejtettem a mobilom, és elindultam feléjük. Ahogy kiléptem a szobámból, hat szempár szegeződött rám. Csodás… Esme és Carlisle reménykedve, Alice és Jasper boldogan, Nicholas kíváncsian, míg Emmett vágyakozón tekintett rám. Még szerencse, hogy a többiek nem jöttek. Leültem az egyik - a konyhából magamnak odahozott – székre, és vártam a kérdéseket.
- Szia. –suttogták.
- Hello. –biccentettem. Ez kezd egyre kínosabb lenni.
- Öhm… - nézett körbe Carlisle. –Szép ház.
- Köszönöm. Nem az én érdemem. Alec-é. –pillantottam én is körbe. – És tényleg szép.
Újra kínos csend… Te jó ég. Ez nagyon kínos.
- Na jó. Ebből elég. –sóhajtottam. –Nem történt semmi.
- Végül is tényleg nem. –mondta Alice szarkasztikusan. –Csak leléptél tizenhat évre.
- Meg volt rá az okom. És még is mit csináltam volna ott? Csak elmentem volna Emmett mellett minden percben, úgy, hogy levegőnek nézem? –csattantam fel. –Nem volt más választásom.
- Kérdeztél volna. –emelte fel a hangját.
- Egyértelműen a tudtomra adta, hogy minden kapcsolatot meg akar velem szakítani. Még is mit kérdezzek utána? –álltam fel. – És nem azért jöttem vissza, nem azért hagytam ott eddigi családom, hogy most veletek is összevesszek. Van anélkül is elég gondom. –sóhajtottam.
Elkezdett rezegni a zsebemben a mobilom. Unottan vettem fel.
- Igen? –szóltam bele.
- Szia. –visította Sophie. –Nem hívtál fel.
- Mert most értem ide. –kuncogtam, és elfordultam a Cullen családtól.
- Értem. Azért hívtalak, mert Caius itt nyaggat, hogy minden rendben van e. –kacagott.
- Tisztelettel kellene beszélned róla. –vettem komolyra a formát, de nem tartott sokáig. –Oké, mindegy. Mond meg mindenkinek, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pár dolgot ha nem veszek figyelembe persze. –kuncogtam.
- Alec azt kérdezi, hogy minden rendben van-e a házzal. –tolmácsolt.
- Mindennel, mindenkivel rendben van. Add át Milly-nek, és Colly-nak, hogy köszönöm. Ja, és ne aggódjatok már. Mint ha másfél éves lennék. Vámpír vagyok, az Istenért. Ha valami gond van, megoldom. –kuncogtam.
- Adom Felix-et, itt nyaggat, hogy nem tud veled beszélni. –mondta Sophie.
- Oké. Hello. –mosolyodtam el.
- Szia. –szólt bele Felix mély, dörmögős hangján.
- Szia Feliiiiiix. –visítottam nevetve.
- Én már nem kérdezem meg, mert tudom, hogy minden rendben van. –nevetett.
- Ne is kérdezd. Nálatok minden rendben? –kérdeztem most én.
- Attól függ, hogy honnan nézzük. Minden rendben, csak mindenki ki van, hogy elmentél. Jane-ről ne is beszéljünk. –kuncogott. –Sírt. Elmentél, felszaladt a szobájába, és azóta ki sem jött. Már azt hittem, hogy be kell törnöm az ajtót.
- Ne bántságok már. –mondtam egy kis paranccsal a hangomba. –Azért, mert te érzéketlen vagy, attól még másnak nem kell annak lennie.
- Tudom. Tudom. –sóhajtott, de hallatszott a hangján, hogy mosolyog.
Ekkor jött egy látomásom. „Jane Felix mögé oson, és elkezdi kínozni, majd miután abbahagyta, ráugrik barátja hátára, és kacagni kezd.”
- Hajrá Jane. –kacagtam a telefonba.
A Cullen család eléggé furcsán nézett, közben hallgatták a telefonbeszélgetésem. Ekkor Felix hangját lehetett meghallani a telefonból, majd ahogy a készülék a földre pottyan, de nem esik baja, és a vonal sem szakad meg.
- Szia Jane. –kuncogtam. –Ne bántsd már.
- Miért ne? –szólt bele a mobilba. –Amúgy szia Csajszim.
- Azért ne, mert nem érdemli meg. Te is tudod, hogy milyen lökött. Hagyjad csak. –kuncogtam. –És hidd el, jól fogtok nélkülem is mulatni. Ne aggódj.
- Nem aggódok. –mondta dacosan.
- Jane. –sóhajtottam. –Elmentem, és már megint be fogsz zárkózni? Figyelj. Attól, hogy ridegnek, és bánatosnak mutatod magad, attól még erősebb nem leszel. Szükséged van a barátaidra, szóval ne lökd el magadtól őket. Emlékszel még, hogy az elején mennyire utáltál?
- Persze. Miután valaki kidobott az ablakon már az első napon. –sóhajtott, és lemertem fogadni, hogy a szemét is forgatta.
- Mert te nekiálltál kínozni. –kuncogtam. – De felejtsük el.
- Szerintem is. Felix épp könyörög. –mondta mosolygós hangon.
- Akkor hagyd. Add át a mobilt Dem-nek. És vigyázz magadra Kislány. –kuncogtam.
- Héé. Nem vagyok kislány. –reklamálta. –Sziaaaa.
- Szia. Hello Dem. –mosolyodtam el.
- Szia. –köszönt.
- Mi újság veled Fémgyerek? –kuncogtam.
- Semmi különös. És veled Márványcsajszi? –vágott vissza.
- Velem is csak annyi. De sosem fogod megunni ezt igaz? –sóhajtottam, de mosolyogtam.
- Amíg te is azt a hülye nevet fogod nekem mondani, addig én is ezt fogom használni rád. –magyarázta. –És nem úgy tűnik, mintha abba akarnád hagyni.
- Nem hát.
- Mennünk kell. Jane megőrült, ja meg itt a vacsi. –kuncogott.
- Hányszor mondjam még, hogy nem szabad így hívni őket. –forgattam meg a szemeim. –Habár hiába mondom el, mindig kajának fogjátok hívni szegény lényeket. Szörnyűek vagytok. Ja, és hagytam a frigóban egy kis zacsekost nektek. –kuncogtam.
- Milyen? –sóhajtott.
- Minden féle van. Meg van címkézve. Alec tudja hol van. Majd mond meg neki, hogy kínáljon meg titeket. –nevettem.
- Rendben. De most megyek, mert nekem meg semmi sem marad.
- Oh, te szegény. Vigyázzatok magatokra, és add át Aroéknak, hogy üdvözlöm őket.
- Rendben. Pá. –kapcsolta szét a vonalat.
Mosolyogva tettem zsebre a telefonom, és fordultam vissza a vendégeim felé. És ekkor SMS-em jött. „ Üdvözölnek, és üzenik, hogy vigyázz magadra. Puszi: Dem”
- Őrült egy társaság. –mondtam magamnak, közben eltettem a telefonom.
- Te emberi vért tárolsz a hűtőben? –döbbent le Jasper.
- Úgy tűnik? –mutattam szemeimre. – Igaz, most valószínűleg feketék, mert rég ittam. De úgy kérdem, hogy az emberi vért hogyan lehetne megcímezni? Néger, kínai, japán, nő, férfi, ABpozitív, 0negatív?
- Hát… - sóhajtott fel.
- Inkább ne válaszolj. Nem akarok már most összeveszni veletek. Nem vagyok egy veszekedős típus… - forgattam a szemem.
Újra csörög a telefon. Nem hiszem már el. Előszedtem a zsebemből, és sóhajtva vettem fel.
- Igen? –szóltam bele.
- Szia. –hallottam meg Caius hangját. –Minden rendben?
- Igen. Mindig minden rendben. Most komolyan, ötpercenként hívni fogtok? Vagy ha nem öt percenként, akkor egy óránként? Osszátok be az embereket, minden órára jusson egy. És akkor lehet hívogatni. De ha ilyen sűrűn hívtok, akkor még időm sincs veszélybe sodorni magam. –magyaráztam, és próbáltam magam visszafogni.
- Jól van. Nyugi. Csak aggódtunk, és aggódunk. –sóhajtott fel. –Tizenhat évig minden nap láttalak, láttunk, most meg…
- Eddig a nyakatokon lógtam, most meg van egy kis szabadságotok. –kuncogtam saját magamon. - De most leteszlek. És ne hívjatok ilyen gyakran. Még tizenkét órája sem vagyok távol…
- Rendben, tudom… visszafogjuk magunkat… Szia. –tette le.
- Te mindenkivel ilyen jóban vagy? –címezte nekem a kérdést Nicholas.
- Többséggel jóban vagyok, igen. A mesterekről pedig ne is beszéljünk. –kuncogtam. – Azok szörnyűek. Általában komolynak mutatják magukat, azok is, de ha egy légtérben vannak velem, akkor rosszabbak, mint én. –nevettem. –Hihetetlenek. Senki sem olyan ott, mint amilyennek mutatja magát. Sőt…
- Tehát, ha jól értem, akkor te mindenkit jó kedvre tudsz deríteni… - elmélkedett Nich.
- Jaj, ne gondolkodj már ezen ennyit. Egyszerű a dolog. Vicces vagyok. –húztam ki magam, közben mosolyogtam.
- Rendben. De most megyek, mert nekem meg semmi sem marad.
- Oh, te szegény. Vigyázzatok magatokra, és add át Aroéknak, hogy üdvözlöm őket.
- Rendben. Pá. –kapcsolta szét a vonalat.
Mosolyogva tettem zsebre a telefonom, és fordultam vissza a vendégeim felé. És ekkor SMS-em jött. „ Üdvözölnek, és üzenik, hogy vigyázz magadra. Puszi: Dem”
- Őrült egy társaság. –mondtam magamnak, közben eltettem a telefonom.
- Te emberi vért tárolsz a hűtőben? –döbbent le Jasper.
- Úgy tűnik? –mutattam szemeimre. – Igaz, most valószínűleg feketék, mert rég ittam. De úgy kérdem, hogy az emberi vért hogyan lehetne megcímezni? Néger, kínai, japán, nő, férfi, ABpozitív, 0negatív?
- Hát… - sóhajtott fel.
- Inkább ne válaszolj. Nem akarok már most összeveszni veletek. Nem vagyok egy veszekedős típus… - forgattam a szemem.
Újra csörög a telefon. Nem hiszem már el. Előszedtem a zsebemből, és sóhajtva vettem fel.
- Igen? –szóltam bele.
- Szia. –hallottam meg Caius hangját. –Minden rendben?
- Igen. Mindig minden rendben. Most komolyan, ötpercenként hívni fogtok? Vagy ha nem öt percenként, akkor egy óránként? Osszátok be az embereket, minden órára jusson egy. És akkor lehet hívogatni. De ha ilyen sűrűn hívtok, akkor még időm sincs veszélybe sodorni magam. –magyaráztam, és próbáltam magam visszafogni.
- Jól van. Nyugi. Csak aggódtunk, és aggódunk. –sóhajtott fel. –Tizenhat évig minden nap láttalak, láttunk, most meg…
- Eddig a nyakatokon lógtam, most meg van egy kis szabadságotok. –kuncogtam saját magamon. - De most leteszlek. És ne hívjatok ilyen gyakran. Még tizenkét órája sem vagyok távol…
- Rendben, tudom… visszafogjuk magunkat… Szia. –tette le.
- Te mindenkivel ilyen jóban vagy? –címezte nekem a kérdést Nicholas.
- Többséggel jóban vagyok, igen. A mesterekről pedig ne is beszéljünk. –kuncogtam. – Azok szörnyűek. Általában komolynak mutatják magukat, azok is, de ha egy légtérben vannak velem, akkor rosszabbak, mint én. –nevettem. –Hihetetlenek. Senki sem olyan ott, mint amilyennek mutatja magát. Sőt…
- Tehát, ha jól értem, akkor te mindenkit jó kedvre tudsz deríteni… - elmélkedett Nich.
- Jaj, ne gondolkodj már ezen ennyit. Egyszerű a dolog. Vicces vagyok. –húztam ki magam, közben mosolyogtam.
Hirtelen eszembe jutott, hogy nem vettem elő a köpenyeimet. Sóhajtva álltam fel, és mentem a szobámba, ahol azokat gyorsan elpakoltam. Csak egyet vittem ki, amit letettem a bejárat melletti szekrényre.
- Két jelképet viselsz? –szólalt meg Esme bágyadtan.
- Ügyes megfigyelés. Igen. A Volturi jelkép. Nagyon sokat jelent nekem, és vezető révén hordani is fogom. És a Cullen medál. Nos, az általában elbújik a többi medál között. Minden van itt. –emeltem fel a jobb kezem. –Dobókocka, tőr, vízcsepp, hópehely, fenyőfa, falevél, és még sorolhatnám…
- Hát, rengeteg van, az biztos. –nézte meg őket távolról Alice. Gondolom nem mert hozzám közelebb jönni… Fél, hogy bántom talán…
- Mindegyikhez egy-egy fontos emlék fűződik, és meg van az oka, amiért pont ilyeneket kaptam. –mosolyogtam. –Például ez az Aro-tól kapott dobókocka. Az azért, mert megtanítottam neki egy dobókockás játékot, amit mai napid szeret játszani, és élvezi, hogy elverheti benne a testvéreit.
- Ha jól értem, már a felavatásod előtt is jóban voltál velük?
- Aham. Nem indult mindenkivel tökéletesen a kapcsolatom, de már sokkal jobb. –mosolyodtam el. –Szegény vámpírok. Most ki fogja visszafogni Jane-t? –sóhajtottam fel, de mosolyogtam.
- Miért? Te voltál az, aki leállítottad? –kerekedtek ki Jasper szemei.
- Igen. A pajzsom révén nem tudott engem bántani. És mivel én vagyok a legjobb harcos egész Volterrában, esélytelen, hogy leverjen. –mosolyogtam el.
- Várj. Azt mondtad, hogy a pajzsod miatt nem tud bántani? –jött a kérdés Carlisle-tól.
- Gondoltam, hogy nem sokáig tudod visszatartani ezt az éned. –kuncogtam. –Nos, igen, ezt mondtam. Nem csak egy nyelvbotlás volt. Igaz, ez a pajzs nem olyan, mint Bella-é. Ez egy kicsit kifinomultabb. Ha egyszer egy személy alá vonok, az bármerre mehet, rajta marad. Egy kicsit túlspirázott a dolog, de hasznos. Majd begyűjtöm Bella-ét is. –mosolyodtam el.
- Hogy- hogy begyűjtöd? –kérdezett vissza Jasper.
- Ahogy mondom. Lemásolom neki. Akinek az erejét elvettem, annak le tudom azt másolni. Igaz, csak a mentális erőket tudom használni, de így is nagyon fontos. –magyaráztam.
Na jó, ezt egy kicsit meggondolatlan volt elmondani. De előbb utóbb úgyis rájöttek volna. Mondjuk hogy magyaráztam volna ki a múlt előhívós erőt? Jobb az egyenes út. Nem kellene már most hazugsággal kezdeni. Végignéztem rajtuk, és mind döbbenten néztek. Még Alice is, ami nagy szó. Igaz, velem kapcsolatban nem lát semmit… De azért reméltem, hogy lesz benne annyi logika, hogy rájön, és nem nekem kell elmagyaráznom.
- Szóljatok, ha feléledtetek. –mondtam ironikusan, egy kis éllel a hangomban.
- Ez ki háza? –nézett körbe Nicholas.
- Alec-é. De hallhattad a telefonba. –mosolyodtam el. –Vagyis most már az enyém.
- Szép ház. –mosolyodott el Alice.
- Hát igen. Nem kell nekem olyan nagy. Bővel elég. Ekkora volt Volterrában a szobám. Vagyis inkább lakosztályom. –mosolyodtam el. –Csak az csajos volt.
- Jahm… ez olyan… felnőttes. –nézett körbe Emmett.
- Igen. Nekem tetszik. –mosolyodtam el.
Újra nekiállt csörögni a telefonom. Nem hiszem el. Komolyan. Hihetetlen! Szinte már dühösen vettem fel.
- Igen? –szóltam bele. –Hányszor mondjam el, hogy nem kell tízpercenként hívni…
- Bocsi, nem akartalak zavarni. Nekem még nem mondta senki. –hallottam meg az ismerős hangot.
- Á… bocsi Mandy. Azt hittem, hogy Dem vagy Caius hív. –kuncogtam. –Minden rendben veletek?
- Persze. Hiányolunk. Most ki fog minket tanítani? –hallottam a hangján, hogy szomorú.
- Ne aggódjatok. Nagyon jó tanárt találtam én nektek. Fogadjatok szót Jane-nek. Rendben?
- Jane? Pont Jane? Nem mintha gondom lenne vele, vagy ilyesmi, de szadista!!! –visította.
- Majd megszeretitek. –kuncogtam. –És ha hallgattok rá, akkor nem lesz semmi gond.
- Biztos? –hallottam meg egy másik hangot.
- Igen, teljesen biztos. Ne aggódjatok már. Nem bízom a tanítványaimat rossz vámpírokra. És Mandy. Nem hallottad még, hogy könnyen érzékelni lehet, ha ki van valaki hangosítva? –sóhajtottam fel. –Szóval, ha kérhetnélek, legközelebb ne csináld. De már mindegy. Sziasztok skacok!
- Szia. –jött kórusba.
- De most leteszem. És tényleg ne hívjatok ilyen gyakran. Bele fogok őrülni. –kuncogtam. –Vagy teljesen véletlenül bele fogom ejteni a folyóba a készüléket.
- Rendben. Akkor nem hívunk ilyen gyakran. Vigyázz magadra. Szia.
- Ti is vigyázzatok magatokra, sziasztok! –nyomtam ki a vonalat, és visszatettem a zsebembe a készüléket.
- Nagyon érdekelt egy személyiség vagy te… - nevetett fel Alice.
- Két jelképet viselsz? –szólalt meg Esme bágyadtan.
- Ügyes megfigyelés. Igen. A Volturi jelkép. Nagyon sokat jelent nekem, és vezető révén hordani is fogom. És a Cullen medál. Nos, az általában elbújik a többi medál között. Minden van itt. –emeltem fel a jobb kezem. –Dobókocka, tőr, vízcsepp, hópehely, fenyőfa, falevél, és még sorolhatnám…
- Hát, rengeteg van, az biztos. –nézte meg őket távolról Alice. Gondolom nem mert hozzám közelebb jönni… Fél, hogy bántom talán…
- Mindegyikhez egy-egy fontos emlék fűződik, és meg van az oka, amiért pont ilyeneket kaptam. –mosolyogtam. –Például ez az Aro-tól kapott dobókocka. Az azért, mert megtanítottam neki egy dobókockás játékot, amit mai napid szeret játszani, és élvezi, hogy elverheti benne a testvéreit.
- Ha jól értem, már a felavatásod előtt is jóban voltál velük?
- Aham. Nem indult mindenkivel tökéletesen a kapcsolatom, de már sokkal jobb. –mosolyodtam el. –Szegény vámpírok. Most ki fogja visszafogni Jane-t? –sóhajtottam fel, de mosolyogtam.
- Miért? Te voltál az, aki leállítottad? –kerekedtek ki Jasper szemei.
- Igen. A pajzsom révén nem tudott engem bántani. És mivel én vagyok a legjobb harcos egész Volterrában, esélytelen, hogy leverjen. –mosolyogtam el.
- Várj. Azt mondtad, hogy a pajzsod miatt nem tud bántani? –jött a kérdés Carlisle-tól.
- Gondoltam, hogy nem sokáig tudod visszatartani ezt az éned. –kuncogtam. –Nos, igen, ezt mondtam. Nem csak egy nyelvbotlás volt. Igaz, ez a pajzs nem olyan, mint Bella-é. Ez egy kicsit kifinomultabb. Ha egyszer egy személy alá vonok, az bármerre mehet, rajta marad. Egy kicsit túlspirázott a dolog, de hasznos. Majd begyűjtöm Bella-ét is. –mosolyodtam el.
- Hogy- hogy begyűjtöd? –kérdezett vissza Jasper.
- Ahogy mondom. Lemásolom neki. Akinek az erejét elvettem, annak le tudom azt másolni. Igaz, csak a mentális erőket tudom használni, de így is nagyon fontos. –magyaráztam.
Na jó, ezt egy kicsit meggondolatlan volt elmondani. De előbb utóbb úgyis rájöttek volna. Mondjuk hogy magyaráztam volna ki a múlt előhívós erőt? Jobb az egyenes út. Nem kellene már most hazugsággal kezdeni. Végignéztem rajtuk, és mind döbbenten néztek. Még Alice is, ami nagy szó. Igaz, velem kapcsolatban nem lát semmit… De azért reméltem, hogy lesz benne annyi logika, hogy rájön, és nem nekem kell elmagyaráznom.
- Szóljatok, ha feléledtetek. –mondtam ironikusan, egy kis éllel a hangomban.
- Ez ki háza? –nézett körbe Nicholas.
- Alec-é. De hallhattad a telefonba. –mosolyodtam el. –Vagyis most már az enyém.
- Szép ház. –mosolyodott el Alice.
- Hát igen. Nem kell nekem olyan nagy. Bővel elég. Ekkora volt Volterrában a szobám. Vagyis inkább lakosztályom. –mosolyodtam el. –Csak az csajos volt.
- Jahm… ez olyan… felnőttes. –nézett körbe Emmett.
- Igen. Nekem tetszik. –mosolyodtam el.
Újra nekiállt csörögni a telefonom. Nem hiszem el. Komolyan. Hihetetlen! Szinte már dühösen vettem fel.
- Igen? –szóltam bele. –Hányszor mondjam el, hogy nem kell tízpercenként hívni…
- Bocsi, nem akartalak zavarni. Nekem még nem mondta senki. –hallottam meg az ismerős hangot.
- Á… bocsi Mandy. Azt hittem, hogy Dem vagy Caius hív. –kuncogtam. –Minden rendben veletek?
- Persze. Hiányolunk. Most ki fog minket tanítani? –hallottam a hangján, hogy szomorú.
- Ne aggódjatok. Nagyon jó tanárt találtam én nektek. Fogadjatok szót Jane-nek. Rendben?
- Jane? Pont Jane? Nem mintha gondom lenne vele, vagy ilyesmi, de szadista!!! –visította.
- Majd megszeretitek. –kuncogtam. –És ha hallgattok rá, akkor nem lesz semmi gond.
- Biztos? –hallottam meg egy másik hangot.
- Igen, teljesen biztos. Ne aggódjatok már. Nem bízom a tanítványaimat rossz vámpírokra. És Mandy. Nem hallottad még, hogy könnyen érzékelni lehet, ha ki van valaki hangosítva? –sóhajtottam fel. –Szóval, ha kérhetnélek, legközelebb ne csináld. De már mindegy. Sziasztok skacok!
- Szia. –jött kórusba.
- De most leteszem. És tényleg ne hívjatok ilyen gyakran. Bele fogok őrülni. –kuncogtam. –Vagy teljesen véletlenül bele fogom ejteni a folyóba a készüléket.
- Rendben. Akkor nem hívunk ilyen gyakran. Vigyázz magadra. Szia.
- Ti is vigyázzatok magatokra, sziasztok! –nyomtam ki a vonalat, és visszatettem a zsebembe a készüléket.
- Nagyon érdekelt egy személyiség vagy te… - nevetett fel Alice.
- Csak most. Pár napig. –mosolyodtam el. –Azt hiszik, hogy nem tudnak nélkülem semmit sem csinálni. Pedig akkor is elvoltak nélkülem több száz, vagy akár ezer évet is.
- Igaz. –mosolyodott el Jasper.
- Nehéz volt őket otthagyni igaz? –vette komolyra a témát Esme.
- Nagyon nehéz. Tizenhat év sok idő. –sóhajtottam fel. –Majd sokszor meglátogatom őket, meg beszélek velük… és talán nem lesz olyan rossz. –mosolyodtam el keserűen. –Legalább is remélem.
- Nekem mennem kell. –állt fel Carlisle. –Kezdődik a munkaidőm.
- Rendben. –bólintottam. –Jó munkát.
- Én pedig elkísérem. –ment el Esme is.
- Öten maradtunk. –mosolyodtam el. – Nekem el kell mennem vadászni. Holnap sok dolgom lesz.
- Mint például? –mosolyodott el Alice.
- Zavar, hogy nem látod, hogy mit tervezek igaz? –kuncogtam, mire bólintott. –Nos, gondoltam. Először is iratokat kell csináltatnom, mivel amikor Volterrába mentem, még a régi irataimat használtam. Most pedig már újak kellenek. Szóval megyek, és csináltatok iratokat.
- És melyik nevet használod? –kérdezte kíváncsian Alice.
- Azt, amit az utóbbi időben. –mentem az ajtóhoz. –Bridget Hale. Mivel a Volturi nevet mégsem írathatom oda… Megyek vadászni. Megvárhattok, ha gondoljátok.
És már ott sem voltam. Nem akartam látni a döbbent arckifejezésüket. Ráér az még…
- Igaz. –mosolyodott el Jasper.
- Nehéz volt őket otthagyni igaz? –vette komolyra a témát Esme.
- Nagyon nehéz. Tizenhat év sok idő. –sóhajtottam fel. –Majd sokszor meglátogatom őket, meg beszélek velük… és talán nem lesz olyan rossz. –mosolyodtam el keserűen. –Legalább is remélem.
- Nekem mennem kell. –állt fel Carlisle. –Kezdődik a munkaidőm.
- Rendben. –bólintottam. –Jó munkát.
- Én pedig elkísérem. –ment el Esme is.
- Öten maradtunk. –mosolyodtam el. – Nekem el kell mennem vadászni. Holnap sok dolgom lesz.
- Mint például? –mosolyodott el Alice.
- Zavar, hogy nem látod, hogy mit tervezek igaz? –kuncogtam, mire bólintott. –Nos, gondoltam. Először is iratokat kell csináltatnom, mivel amikor Volterrába mentem, még a régi irataimat használtam. Most pedig már újak kellenek. Szóval megyek, és csináltatok iratokat.
- És melyik nevet használod? –kérdezte kíváncsian Alice.
- Azt, amit az utóbbi időben. –mentem az ajtóhoz. –Bridget Hale. Mivel a Volturi nevet mégsem írathatom oda… Megyek vadászni. Megvárhattok, ha gondoljátok.
És már ott sem voltam. Nem akartam látni a döbbent arckifejezésüket. Ráér az még…
Ui.: Komikat kérek <3 :)
