Először is, bocsi a késésért, de a karácsony, és a rokonok minden időmet elveszi :) Ezúton kívánok mindenkinek boldog karácsonyt, igaz, hogy utólag, de kellemes ünnepeket :)
Köszönöm a komikat, és üdvözlöm a rendszeres olvasókat :)
Jó olvasást, és kérek komikat :)
Puszii
51. fejezet- Vagyis II. 10. fejezet
(Bridget)
A vadászat az ismerős környéken felszabadulttá tett. Nem kellett törődnöm az élettel, csak átadtam magam a vámpír létemnek. Isteni érzés volt végre nem időre visszaérni, addig húzhattam a dolgot, amíg akartam… De végül pár medve és szarvas elfogyasztása után visszamentem a házba. A többiek a nappaliban ültek, és beszélgettek.
- Oh, hello. Nem gondoltam volna, hogy megvártok. –mosolyodtam el, és ültem le a fotelba.
- Nincs mást dolgunk. –rántott egyet a vállán Alice. –És hogy-hogy ezt a nevet használod?
- Hát… - kezdtem el gondolkodni. Most mit mondjak? –Azért, mert még így is sokat jelentetek, és jelentettetek nekem. –mosolyodtam el. –És büszkén viselem Jasper nevét. Ha nem gond.
- De hogy gond. Sőt… örülök neki. –ölelt meg.
Én először megmerevedtem karjaiban, majd boldogan öleltem vissza.
- Oké. Ez még új nekem. Hozzá kell szoknom a dolgokhoz. –mosolyodtam el. –Átöltözök. Tiszta kosz vagyok.
És már ott sem voltam. A gardróbomba siettem, és gyorsan átöltöztem. Most választásom egy fekete nadrágra, egy barnás –drappos pólóra, és egy krémszínű tűsarkúra esett. A hajamat kiengedtem, és gyorsan kivasaltam, majd begöndörítettem, így lágy csigákban omlott hátamra. Visszamentem a többiekhez, akik amikor megláttak, csodálkozva néztek rám.
- Ne nézzetek már így. Attól, hogy Volturi vezető lettem, még az ízlésem megmaradt. –sóhajtottam fel.
- Tudom. És úgy hiányzott már az ízlésed. –termett előttem Alice, és megölelt.
- Te is hiányoztál nekem, Alice. –kuncogtam.
- Akkor jó. –ült vissza a helyére. – Egyszer el kell mesélnem az elmúlt tizenhat évet.
(Bridget)
A vadászat az ismerős környéken felszabadulttá tett. Nem kellett törődnöm az élettel, csak átadtam magam a vámpír létemnek. Isteni érzés volt végre nem időre visszaérni, addig húzhattam a dolgot, amíg akartam… De végül pár medve és szarvas elfogyasztása után visszamentem a házba. A többiek a nappaliban ültek, és beszélgettek.
- Oh, hello. Nem gondoltam volna, hogy megvártok. –mosolyodtam el, és ültem le a fotelba.
- Nincs mást dolgunk. –rántott egyet a vállán Alice. –És hogy-hogy ezt a nevet használod?
- Hát… - kezdtem el gondolkodni. Most mit mondjak? –Azért, mert még így is sokat jelentetek, és jelentettetek nekem. –mosolyodtam el. –És büszkén viselem Jasper nevét. Ha nem gond.
- De hogy gond. Sőt… örülök neki. –ölelt meg.
Én először megmerevedtem karjaiban, majd boldogan öleltem vissza.
- Oké. Ez még új nekem. Hozzá kell szoknom a dolgokhoz. –mosolyodtam el. –Átöltözök. Tiszta kosz vagyok.
És már ott sem voltam. A gardróbomba siettem, és gyorsan átöltöztem. Most választásom egy fekete nadrágra, egy barnás –drappos pólóra, és egy krémszínű tűsarkúra esett. A hajamat kiengedtem, és gyorsan kivasaltam, majd begöndörítettem, így lágy csigákban omlott hátamra. Visszamentem a többiekhez, akik amikor megláttak, csodálkozva néztek rám.
- Ne nézzetek már így. Attól, hogy Volturi vezető lettem, még az ízlésem megmaradt. –sóhajtottam fel.
- Tudom. És úgy hiányzott már az ízlésed. –termett előttem Alice, és megölelt.
- Te is hiányoztál nekem, Alice. –kuncogtam.
- Akkor jó. –ült vissza a helyére. – Egyszer el kell mesélnem az elmúlt tizenhat évet.
- Nem kell elmesélni. Csak add a kezed. –mosolyogtam rá.
Nyújtotta a kezét, én pedig megérintve azt kiolvastam az összes gondolatát, így megtudva az elmúlt tizenhat év eseményeit. Ledöbbenve néztem a képeket, és hallgattam a beszélgetéseket.
„ –Én még mindig szeretem. –sóhajtott fel Emmett.
- Tudom. –szorította meg a vállát Jasper.
Nyújtotta a kezét, én pedig megérintve azt kiolvastam az összes gondolatát, így megtudva az elmúlt tizenhat év eseményeit. Ledöbbenve néztem a képeket, és hallgattam a beszélgetéseket.
„ –Én még mindig szeretem. –sóhajtott fel Emmett.
- Tudom. –szorította meg a vállát Jasper.
- Ne aggódjatok. Minden rendben lesz… - ölelte meg őket Alice.”
„- Én nem akarok menni. –ült le a szoba közepére Emmett.
- Pedig költözünk. –dobbantott egyet a lábával Alice.
- De…
- Tudom, hogy itt minden emlékeztet rá, de akkor is mennünk kell. Veszélyeztetnéd az egész családod? –sóhajtott fel Alice, közben leült testvére mellé, és vállára hajtotta a fejét. –Nekünk is nehéz…
- Már csak azt remélem, hogy legalább Ő boldog… - suttogta a Nagymackó, majd sóhajtva felállt, és a táskáival a kezében az autójához ment.”
„- Emetty –mondta ki az első szavát a kékszemű herceg. Emmett csak döbbenten nézett, majd a kezdeti sokk után boldogan kapta fel a fejé nyújtózkodó gyermeket. ”
„- Én nem akarok menni. –ült le a szoba közepére Emmett.
- Pedig költözünk. –dobbantott egyet a lábával Alice.
- De…
- Tudom, hogy itt minden emlékeztet rá, de akkor is mennünk kell. Veszélyeztetnéd az egész családod? –sóhajtott fel Alice, közben leült testvére mellé, és vállára hajtotta a fejét. –Nekünk is nehéz…
- Már csak azt remélem, hogy legalább Ő boldog… - suttogta a Nagymackó, majd sóhajtva felállt, és a táskáival a kezében az autójához ment.”
„- Emetty –mondta ki az első szavát a kékszemű herceg. Emmett csak döbbenten nézett, majd a kezdeti sokk után boldogan kapta fel a fejé nyújtózkodó gyermeket. ”
„- Ez nem ér! ÁÁÁÁ. –sikított Alice, majd a folyóban találja magát.
- És nem megyek vásárolni. –duzzogott Emmett.
- Oh, dehogynem. –nevetett Alice.
- És nem megyek vásárolni. –duzzogott Emmett.
- Oh, dehogynem. –nevetett Alice.
- Nem. Nincs kedvem. Pontosabban ma végképp nincs kedvem. –sóhajtott.
- Tudom Emmett. Nekem is nehéz. Tudom… Ma négy éve… - ölelte meg a Nagymackót a vizes energia bomba.
- Köszi Alice, hogy kiállsz mellettem. És igen… Négy éve ment el…
- Oké. Elég az érzelgősködésből. Jasper!!! – kiabálta el magát Alice, mire szerelme már ott is termett. –Vásárlás elhalasztva… ”
„- Játszótéjje!” Játszótéjje akajok menni! –könyörgött a hatéves kicsi Nich.
- Menjünk… - emelte fel őt Emmett, és kocsiba ülve hajtottak el a játszótérre…”
„- Őrült! Hogy merészelted ezt a kicsit megpörgetni a levegőben? –ordított Alice Emmett-el.
- Nem olyan kicsi már! - vágott vissza.
- Nyolc éves. –horkant fel Alice. –Még hogy nem kicsi? És, ha tizenöt lenne sem pörgethetnéd. Ő egy gyerek. Ráadásul ember! Te pedig vámpír vagy! Átfutott azon a pirinyó agyadon, hogy megsérülhet? –ordított újra.
- Tudom Emmett. Nekem is nehéz. Tudom… Ma négy éve… - ölelte meg a Nagymackót a vizes energia bomba.
- Köszi Alice, hogy kiállsz mellettem. És igen… Négy éve ment el…
- Oké. Elég az érzelgősködésből. Jasper!!! – kiabálta el magát Alice, mire szerelme már ott is termett. –Vásárlás elhalasztva… ”
„- Játszótéjje!” Játszótéjje akajok menni! –könyörgött a hatéves kicsi Nich.
- Menjünk… - emelte fel őt Emmett, és kocsiba ülve hajtottak el a játszótérre…”
„- Őrült! Hogy merészelted ezt a kicsit megpörgetni a levegőben? –ordított Alice Emmett-el.
- Nem olyan kicsi már! - vágott vissza.
- Nyolc éves. –horkant fel Alice. –Még hogy nem kicsi? És, ha tizenöt lenne sem pörgethetnéd. Ő egy gyerek. Ráadásul ember! Te pedig vámpír vagy! Átfutott azon a pirinyó agyadon, hogy megsérülhet? –ordított újra.
- De nem történt semmi. –emelte fel Nichet Emmett. –Ugye Kishaver, nincs semmi gond?
- Nincs. Alice néni, ne legyél mérges Emmettre. Ő csak jót akar. –vette elő az édes szemeit Nich.
- Ezeket a szemeket tőled tanulta. –lépett mögéjük Jasper.”
„- Vásárlás. –kacagott Alice.
- De csak Nicholas miatt. –horkant fel Emmett.
- Nincs. Alice néni, ne legyél mérges Emmettre. Ő csak jót akar. –vette elő az édes szemeit Nich.
- Ezeket a szemeket tőled tanulta. –lépett mögéjük Jasper.”
„- Vásárlás. –kacagott Alice.
- De csak Nicholas miatt. –horkant fel Emmett.
- Igen. A szülinapi buli sok szervezést igényel. Főleg, ez lesz a tízedik szülinapja. Olyan jó bulit szervezek… Kellenek lufik, szallagok, konfetti, torta, ja, és még több színes lufi.”
„- Most én főzök. –jelentette ki Alice, Emmett, és Jasper.
- Ha lehet ne mérgezzetek meg. –ült le Nich.
- Próbálkozunk. –álltak neki mosolyogva a rántotta sütéséhez. Mikor kész lettek, büszkén tették le a tizenkét éves Nich elé az ételt.
- Ez lett az eddigi legszebb. –büszkélkedett Emmett.
- És már most látom, hogy ehetetlen. –kuncogott Nich. –Annyira szorgalmasak voltatok, hogy mind a hárman megsóztátok. Tehát, ezt inkább meg sem kóstolom…”
„- Most én főzök. –jelentette ki Alice, Emmett, és Jasper.
- Ha lehet ne mérgezzetek meg. –ült le Nich.
- Próbálkozunk. –álltak neki mosolyogva a rántotta sütéséhez. Mikor kész lettek, büszkén tették le a tizenkét éves Nich elé az ételt.
- Ez lett az eddigi legszebb. –büszkélkedett Emmett.
- És már most látom, hogy ehetetlen. –kuncogott Nich. –Annyira szorgalmasak voltatok, hogy mind a hárman megsóztátok. Tehát, ezt inkább meg sem kóstolom…”
„- Boldog szüli napot… Boldog szüli napot… Boldog szüli napot Nicholas, boldog szüli napot! –énekelték Nich tizennegyedik szülinapján. Legalább is a többség, mivel Bella elég furcsán nézett rá.
- Köszönöm. De még mindig nem értem, hogy minek nekem ekkora emeltes torta, ha csak én eszek belőle. –nézte meg a tortát. –De ezen változtatunk.
Levágott két szeletet, és az egyiket Emmett kezébe nyomta.
- Felejtsd el. Ezt meg nem eszem. –tette le.
- Oh, dehogynem. Megígérted, hogy ma bármit megteszel nekem. És ezt kérem.
- Hát jó…De csak egy falatot. –emelte a szájához Em a villát, és a szájába véve a falatot párszor megforgatta, végül lenyelte. – Ez rémes. Te se edd meg. A végén még gyomorrontást kapsz.
Kivette Nicholas kezéből a tortát, és tette le az asztalra, még mindig szörnyű arckifejezést vágva.”
„- Hé! Ez nem ér! Ti sokkal gyorsabbak vagyok! –kiabálta Nich, miközben Em egy újabb hógolyóval találta el. – És sokkal erősebbek is!
- Köszönöm. De még mindig nem értem, hogy minek nekem ekkora emeltes torta, ha csak én eszek belőle. –nézte meg a tortát. –De ezen változtatunk.
Levágott két szeletet, és az egyiket Emmett kezébe nyomta.
- Felejtsd el. Ezt meg nem eszem. –tette le.
- Oh, dehogynem. Megígérted, hogy ma bármit megteszel nekem. És ezt kérem.
- Hát jó…De csak egy falatot. –emelte a szájához Em a villát, és a szájába véve a falatot párszor megforgatta, végül lenyelte. – Ez rémes. Te se edd meg. A végén még gyomorrontást kapsz.
Kivette Nicholas kezéből a tortát, és tette le az asztalra, még mindig szörnyű arckifejezést vágva.”
„- Hé! Ez nem ér! Ti sokkal gyorsabbak vagyok! –kiabálta Nich, miközben Em egy újabb hógolyóval találta el. – És sokkal erősebbek is!
- Ez tény. –kuncogott Emmett. –Ez van. Meg kell szokni.
- Na jó, én inkább megyek, iszok egy forró csokit… - battyogott be a házba, ahol már Esme várta.”
„- Ne! –visította Alice.
- Mi a baj drágám? –lépett mellé Jasper.
- Az új ruháim! –visította. –Bella!
- Igen? –lépett be az említett.
- Hol vannak az új ruháim? –szórt szikrákat a manó szeme.
- Hát… öhm… - nézett körbe a barna hosszú hajú vámpírlány…”
„- Na de Emmett. –szólt rá Esme. –Nem viheted sztiptíz bárba! És Carlisle-t meg se kérdezd.
- De Anya! Betöltötte már a tizenhatot! Kérlek… - nézett rá Emmett kérlelően.
- Nem. Most nem. Nem viszed őt semmilyen bárba. Felejtsd el! –mondta magabiztosan, majd leült az egyik bárszékre, de nem adta meg magát a Fia győzködéseinek. ”
- Úgy látom mozgalmas életetek volt. –kuncogtam.
Persze azt nem említettem meg, hogy láttam, ahogy Alice, Jasper és Emmett rólam beszélgetnek. Azt nem volt szívem felemlegetni. És csak ekkor jöttem, rá hogy még mindig szeretnek.
- Na jó, én inkább megyek, iszok egy forró csokit… - battyogott be a házba, ahol már Esme várta.”
„- Ne! –visította Alice.
- Mi a baj drágám? –lépett mellé Jasper.
- Az új ruháim! –visította. –Bella!
- Igen? –lépett be az említett.
- Hol vannak az új ruháim? –szórt szikrákat a manó szeme.
- Hát… öhm… - nézett körbe a barna hosszú hajú vámpírlány…”
„- Na de Emmett. –szólt rá Esme. –Nem viheted sztiptíz bárba! És Carlisle-t meg se kérdezd.
- De Anya! Betöltötte már a tizenhatot! Kérlek… - nézett rá Emmett kérlelően.
- Nem. Most nem. Nem viszed őt semmilyen bárba. Felejtsd el! –mondta magabiztosan, majd leült az egyik bárszékre, de nem adta meg magát a Fia győzködéseinek. ”
- Úgy látom mozgalmas életetek volt. –kuncogtam.
Persze azt nem említettem meg, hogy láttam, ahogy Alice, Jasper és Emmett rólam beszélgetnek. Azt nem volt szívem felemlegetni. És csak ekkor jöttem, rá hogy még mindig szeretnek.
- Még szép, hogy mozgalmas. És, te mutatsz valamit? –nézett rám boci szemekkel Alice.
- Mutatok. Úgy gondolom, ha te beengedtél a fejedbe, én is beengedlek az enyémbe. Most nem fogom uralni az erőm. Mindent átküldök. –mosolyodtam el. –Nem biztos, hogy mindent megkapsz.
Elküldtem neki a tizenhat évemet, és lehunyt szemmel összpontosítottam. Nem akartam, hogy más magánélete is belekeveredjen, így az olyan dolgokat kizártam. Alice mosolyogva figyelte átadott gondolataimat, és néha hangosan felkacagott, ami engem is mosolygásra késztetett. Majd mikor minden fontos dolgot megmutattam neki, engedtem el a kezét.
- El sem hiszem, hogy a Volturisok ilyen jó fejek. –kacagott.
- Mondtam én, hogy kedvesek. –mosolyodtam el büszkén.
- Most már tényleg elhiszem. –kuncogott még mindig. – És értem már, hogy miért volt nehéz őket otthagyni.
- Hát igen… hiányoznak is. –mosolyodtam el. –De jó visszagondolni az emlékekre. Akkor nem olyan rossz.
- Elhiszem. –bólintott Alice. Értettem én, hogy mit akar ezzel mondani. Ő is ezt tette…
- Oké. Nem bírom tovább. –álltam fel. –Bocsi, hogy itt hagytalak titeket. –mondtam, és szomorú szemeimmel néztem a társaságot.
- Ugyan. –ölelt meg Jasper. –Semmi gond. Nem vártunk volna azután semmit.
- Én pedig nem mertem ott maradni. –mosolyodtam el keserűen, majd kibújtam Jaz karjai közül. –Nem én írtam a levelet.
- Tudom. –ölelt meg Alice is. –Elhiszem. Akkor azt láttam volna.
- Ahogy mondod. –mosolyodtam el.
- Én még mindig nem értem, hogy nem hittem annak idején Alicéknak. –sóhajtott Emmett, majd a karjaiba zárt.
- Te is hiányoztál nekem. –öleltem vissza.
- Nem akarom megszakítani ezt a pillanatot, de kíváncsi vagyok, mennyit fejlődtél Volterrában. –mosolygott Jasper.
- Senki sem jobb nálam. Maradjunk annyiba. –mosolyogtam büszkém, és kimentem az udvarra.
Felvettem a támadó állást, közben Jasper nekem ugrott. Könnyedén védtem ki a támadásait, majd egy gyors mozdulattal a földre szorítottam.
- Ja, és a fizikai erőm sem gyengült. –kuncogtam, és elengedtem.
- Ügyes. –pattant fel. –Elhiszem, hogy Volterrában te vagy a legjobb.
- Köszönöm. –kuncogtam megállapításán. – Még valaki? Nézzük meg, Nich, mit tudsz. Mit tanított neked Jazz bácsi…
- Legyen. –mosolyodott el.
Nekem támadt. Jobb volt, mint gondoltam. Erősebb is volt nálam. Hála az újszülöttségének. Most már biztos vagyok benne, hogy Jazz tanította. Igaz, láttam Alice emlékeiben is… Ügyes, logikus, és jó támadó. De a védekezés nem az erőssége. Így támadnom kell, nem védekezni. Gyorsan megtaláltam a gyenge pontjait. Például a bal keze. Azzal nem tud olyan jól támadni, mint a jobbal. Furcsa… Végül egy fának nyomtam, és ajkamat a nyakához tettem.
- Ügyes. –suttogtam, majd elengedtem. Odafordultam a többiek felé. –Egész jó, bár védekezni nem nagyon tud… És a bal keze a gyengéje.
- Ezt ilyen gyorsan meg tudtad állapítani? Nekem napokba telt, míg megállapítottam a bal kezes ügyét. –szólt döbbenten Jasper.
- Nekem megy ez az egész. –mosolyodtam el.
Majd észrevettem, hogy Nicholas hátulról nekem ront. Egy gyors és magas hátra szaltó, majd egy jó irányzott rúgás, és lefogás után a földön volt.
- Nem illik hátulról támadni. Nem tudtad? –morogtam a fülébe, majd felsegítettem a földről. –Rühellem, ha hátulról támadnak.
A többiek csak nevetni kezdtek.
- Jó voltál. –pacsizta le Emmett.
- Köszi. –mosolygott Nicholas.
- Te jó ég. Már ennyi az idő? –pillantottam az órámra.
- Még csak dél van. –mosolygott Alice.
- De nekem egyre kell mennem valahová. –kezdtem el kapkodni.
Oké. Bridget. Nyugi. Odaérsz. Besiettem a fürdőmbe, lezuhanyoztam, a törölközőmet magamra tekertem, és gyorsan kimentem, hogy szóljak nekik.
- Bocsi. Tényleg. –kezdtem el rohangálni.
Közben végig magamon éreztem Emmett fürkésző tekintetét.
- Ne nézz már! Így sosem készülök el! –rohangáltam a szobámból ki-be.
Gyorsan felvettem a fekete csipke fehér neműm, és akkor vettem észre, hogy az egyik cipőmet elhagytam. Fehérneműben rohangáltam végig a házon, mikor a nappali közepén megtaláltam. Akkor vettem észre, hogy csak Emmett maradt itt. Basszus. Én meg egy ilyen csipkecsodában rohangálok előtte. Te jó ég. Gyorsan berohantam a szobámba, és gyorsan magamra kaptam a fekete csőfarmerom és a piros magas sarkúm, majd átrohantam a fürdőbe, és megszárítottam a hajam, majd bedugtam a hajvasalót. Visszasuhantam a szobámba, és felkaptam a piros felsőmet, majd miután a hajamat is megcsináltam, magamra kaptam a fekete bőrdzsekimet, összedobtam a táskámba az bankkártyám, kézpénzt, és a mobilom, majd már a nappaliban is voltam.
- Jössz velem, vagy hazamész? –álltam elé.
- Megyek veled. –állt fel.
- Oké. –bólintottam, majd már az ajtóban álltam. –Akkor gyere.
- Oké. –ment ki, én pedig gyorsan bezártam az ajtót, és már a kocsim mellett álltam.
A vezető ülésben Emmett ült.
- Ki onnan. –mordultam fel. –Ezt a kocsit más nem vezetheti, csak én.
- Oké. –sóhajtott, majd átült az anyós ülésre.
Bepattantam a vezetőbe, majd indítottam, és gyorsan kifaroltam. Végigszáguldottam az úton, és a fejemben rajzolódó térképet követtem.
- Hová tűnt a vidám Emmett? –fordultam felé.
- Amikor elmentél, eltűnt. –adta meg a nyomasztó választ.
- Oké. Ha mindent rám akartok fogni, akkor most mondjátok, vagy mond meg, hogy egyszerre tudjam észben tartani. –mondtam nem kicsi éllel a hangomban.
- Nem akarunk bántani, és téged hibáztatni. Beismertem, hogy hibáztam. Miért nem kérdeztem meg, hogy mi ez az egész, vagy ilyesmi. Csak mentem a saját logikám után. Mint kiderült, hibás volt. –sóhajtott fel.
- Hát igen. De így legalább tudom, hogy nem vagyok olyan gyenge, mint gondoltam. –mosolyodtam el. –Megtanultam, hogy könnyű maszkot faragni, így nem tudják, hogy mit érzel igazából. Megtanultam, hogy könnyű könyörtelennek lenni. Igaz, nem vagyok az, de ezt is megtanultam. Ott csak tanultam, barátokat szereztem, és ráébredtem, hogy más vagyok, vagyis más lettem, mint voltam. Szinte szöges ellentéte vagyok egykori önmagamnak. Szeretem nézni a napfelkeltét. Imádom a tenger moraját, és a sós víz illatát. Imádom, ahogy a barátaim mosolyognak. Már nem is érdekel a saját boldogságom, csak azt akarom, hogy körülöttem mindenki boldog legyen. És ha körülöttem mindenkinek jó a kedve, akkor rám is átragad. Engem már saját magam nem érdekel. –faroltam be az egyik üres helyre. –Most vagy megvársz itt, vagy bejössz.
- Megyek. –szállt ki, ahogy én is.
Gyorsan lecsipogtattam a kocsit, és odamentem az ajtóhoz. Megnyomtam a csengőt, és egy férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! –köszöntem bájosan.
- Szia. Kit keresel? –lépett ki.
- Én Mr. Deal- hez jöttem. –magyaráztam. –Bridget Volturi.
- Á… igen… Már várta önt egy üzenet. –adott át egy papírt.
- Köszönöm. Viszlát. –mentem el onnan, és az üzenet gyors elolvasása után a közeli kávézóhoz sétáltam.
Mögöttem Emmett kullogott. Hihetetlen. Én erős vagyok, nő létemre. Erre ő kiborul, és kikészül.
- Mutatok. Úgy gondolom, ha te beengedtél a fejedbe, én is beengedlek az enyémbe. Most nem fogom uralni az erőm. Mindent átküldök. –mosolyodtam el. –Nem biztos, hogy mindent megkapsz.
Elküldtem neki a tizenhat évemet, és lehunyt szemmel összpontosítottam. Nem akartam, hogy más magánélete is belekeveredjen, így az olyan dolgokat kizártam. Alice mosolyogva figyelte átadott gondolataimat, és néha hangosan felkacagott, ami engem is mosolygásra késztetett. Majd mikor minden fontos dolgot megmutattam neki, engedtem el a kezét.
- El sem hiszem, hogy a Volturisok ilyen jó fejek. –kacagott.
- Mondtam én, hogy kedvesek. –mosolyodtam el büszkén.
- Most már tényleg elhiszem. –kuncogott még mindig. – És értem már, hogy miért volt nehéz őket otthagyni.
- Hát igen… hiányoznak is. –mosolyodtam el. –De jó visszagondolni az emlékekre. Akkor nem olyan rossz.
- Elhiszem. –bólintott Alice. Értettem én, hogy mit akar ezzel mondani. Ő is ezt tette…
- Oké. Nem bírom tovább. –álltam fel. –Bocsi, hogy itt hagytalak titeket. –mondtam, és szomorú szemeimmel néztem a társaságot.
- Ugyan. –ölelt meg Jasper. –Semmi gond. Nem vártunk volna azután semmit.
- Én pedig nem mertem ott maradni. –mosolyodtam el keserűen, majd kibújtam Jaz karjai közül. –Nem én írtam a levelet.
- Tudom. –ölelt meg Alice is. –Elhiszem. Akkor azt láttam volna.
- Ahogy mondod. –mosolyodtam el.
- Én még mindig nem értem, hogy nem hittem annak idején Alicéknak. –sóhajtott Emmett, majd a karjaiba zárt.
- Te is hiányoztál nekem. –öleltem vissza.
- Nem akarom megszakítani ezt a pillanatot, de kíváncsi vagyok, mennyit fejlődtél Volterrában. –mosolygott Jasper.
- Senki sem jobb nálam. Maradjunk annyiba. –mosolyogtam büszkém, és kimentem az udvarra.
Felvettem a támadó állást, közben Jasper nekem ugrott. Könnyedén védtem ki a támadásait, majd egy gyors mozdulattal a földre szorítottam.
- Ja, és a fizikai erőm sem gyengült. –kuncogtam, és elengedtem.
- Ügyes. –pattant fel. –Elhiszem, hogy Volterrában te vagy a legjobb.
- Köszönöm. –kuncogtam megállapításán. – Még valaki? Nézzük meg, Nich, mit tudsz. Mit tanított neked Jazz bácsi…
- Legyen. –mosolyodott el.
Nekem támadt. Jobb volt, mint gondoltam. Erősebb is volt nálam. Hála az újszülöttségének. Most már biztos vagyok benne, hogy Jazz tanította. Igaz, láttam Alice emlékeiben is… Ügyes, logikus, és jó támadó. De a védekezés nem az erőssége. Így támadnom kell, nem védekezni. Gyorsan megtaláltam a gyenge pontjait. Például a bal keze. Azzal nem tud olyan jól támadni, mint a jobbal. Furcsa… Végül egy fának nyomtam, és ajkamat a nyakához tettem.
- Ügyes. –suttogtam, majd elengedtem. Odafordultam a többiek felé. –Egész jó, bár védekezni nem nagyon tud… És a bal keze a gyengéje.
- Ezt ilyen gyorsan meg tudtad állapítani? Nekem napokba telt, míg megállapítottam a bal kezes ügyét. –szólt döbbenten Jasper.
- Nekem megy ez az egész. –mosolyodtam el.
Majd észrevettem, hogy Nicholas hátulról nekem ront. Egy gyors és magas hátra szaltó, majd egy jó irányzott rúgás, és lefogás után a földön volt.
- Nem illik hátulról támadni. Nem tudtad? –morogtam a fülébe, majd felsegítettem a földről. –Rühellem, ha hátulról támadnak.
A többiek csak nevetni kezdtek.
- Jó voltál. –pacsizta le Emmett.
- Köszi. –mosolygott Nicholas.
- Te jó ég. Már ennyi az idő? –pillantottam az órámra.
- Még csak dél van. –mosolygott Alice.
- De nekem egyre kell mennem valahová. –kezdtem el kapkodni.
Oké. Bridget. Nyugi. Odaérsz. Besiettem a fürdőmbe, lezuhanyoztam, a törölközőmet magamra tekertem, és gyorsan kimentem, hogy szóljak nekik.
- Bocsi. Tényleg. –kezdtem el rohangálni.
Közben végig magamon éreztem Emmett fürkésző tekintetét.
- Ne nézz már! Így sosem készülök el! –rohangáltam a szobámból ki-be.
Gyorsan felvettem a fekete csipke fehér neműm, és akkor vettem észre, hogy az egyik cipőmet elhagytam. Fehérneműben rohangáltam végig a házon, mikor a nappali közepén megtaláltam. Akkor vettem észre, hogy csak Emmett maradt itt. Basszus. Én meg egy ilyen csipkecsodában rohangálok előtte. Te jó ég. Gyorsan berohantam a szobámba, és gyorsan magamra kaptam a fekete csőfarmerom és a piros magas sarkúm, majd átrohantam a fürdőbe, és megszárítottam a hajam, majd bedugtam a hajvasalót. Visszasuhantam a szobámba, és felkaptam a piros felsőmet, majd miután a hajamat is megcsináltam, magamra kaptam a fekete bőrdzsekimet, összedobtam a táskámba az bankkártyám, kézpénzt, és a mobilom, majd már a nappaliban is voltam.
- Jössz velem, vagy hazamész? –álltam elé.
- Megyek veled. –állt fel.
- Oké. –bólintottam, majd már az ajtóban álltam. –Akkor gyere.
- Oké. –ment ki, én pedig gyorsan bezártam az ajtót, és már a kocsim mellett álltam.
A vezető ülésben Emmett ült.
- Ki onnan. –mordultam fel. –Ezt a kocsit más nem vezetheti, csak én.
- Oké. –sóhajtott, majd átült az anyós ülésre.
Bepattantam a vezetőbe, majd indítottam, és gyorsan kifaroltam. Végigszáguldottam az úton, és a fejemben rajzolódó térképet követtem.
- Hová tűnt a vidám Emmett? –fordultam felé.
- Amikor elmentél, eltűnt. –adta meg a nyomasztó választ.
- Oké. Ha mindent rám akartok fogni, akkor most mondjátok, vagy mond meg, hogy egyszerre tudjam észben tartani. –mondtam nem kicsi éllel a hangomban.
- Nem akarunk bántani, és téged hibáztatni. Beismertem, hogy hibáztam. Miért nem kérdeztem meg, hogy mi ez az egész, vagy ilyesmi. Csak mentem a saját logikám után. Mint kiderült, hibás volt. –sóhajtott fel.
- Hát igen. De így legalább tudom, hogy nem vagyok olyan gyenge, mint gondoltam. –mosolyodtam el. –Megtanultam, hogy könnyű maszkot faragni, így nem tudják, hogy mit érzel igazából. Megtanultam, hogy könnyű könyörtelennek lenni. Igaz, nem vagyok az, de ezt is megtanultam. Ott csak tanultam, barátokat szereztem, és ráébredtem, hogy más vagyok, vagyis más lettem, mint voltam. Szinte szöges ellentéte vagyok egykori önmagamnak. Szeretem nézni a napfelkeltét. Imádom a tenger moraját, és a sós víz illatát. Imádom, ahogy a barátaim mosolyognak. Már nem is érdekel a saját boldogságom, csak azt akarom, hogy körülöttem mindenki boldog legyen. És ha körülöttem mindenkinek jó a kedve, akkor rám is átragad. Engem már saját magam nem érdekel. –faroltam be az egyik üres helyre. –Most vagy megvársz itt, vagy bejössz.
- Megyek. –szállt ki, ahogy én is.
Gyorsan lecsipogtattam a kocsit, és odamentem az ajtóhoz. Megnyomtam a csengőt, és egy férfi nyitott ajtót.
- Jó napot! –köszöntem bájosan.
- Szia. Kit keresel? –lépett ki.
- Én Mr. Deal- hez jöttem. –magyaráztam. –Bridget Volturi.
- Á… igen… Már várta önt egy üzenet. –adott át egy papírt.
- Köszönöm. Viszlát. –mentem el onnan, és az üzenet gyors elolvasása után a közeli kávézóhoz sétáltam.
Mögöttem Emmett kullogott. Hihetetlen. Én erős vagyok, nő létemre. Erre ő kiborul, és kikészül.
- Figyelj, Emmett. Tudom, hogy én a Volterrában eltöltött éveim alatt megedződtem, de nem kellene neked ennyire kilenned emiatt.
- Azt sem tudod, hogy miért vagyok ki. –horkant fel.
- Dehogynem. Azon emészted magad, hogy a meggondolatlanságod miatt szakadt véget a kapcsolatunk, és emiatt kellett neked és nekem is szenvednünk. –mondtam gyorsan. –De ha nem változtatsz ezen állapotodon, akkor inkább nem is akarlak látni. Pontosabban felejtsd el, amit csináltál a múltban. Vissza már nem lehet tekerni az időt, szóval inkább összpontosíts a jelenre és jövőre. –megálltam, és szembe fordultam vele. –Látni akarom végre a mosolygós, boldog, és bolondozós Emmett-et. Amit olyan rég láttam. Kérlek, térj vissza a normális életbe. Normális életedbe. –simítottam végig az arcán. –Normális életünkbe…
- Igaz… - siklott a keze a derekamra, közben ajkai egyre közelebb araszoltam enyémhez.
- Mennünk kell. –mosolyodtam el, és indultam is tovább.
Belépve az emberekkel teli helyiségbe kaparni kezdett a torkom. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. Csak nehogy valami baj legyen. Hátranyúltam Emmett kezéért, és megszorítottam. Ez nehéz lesz. Te jó ég! Csak nehogy megöljek valakit! Vissza kell szoktatnom magam ehhez az élethez. De miért pont egy ilyen kicsi, és emberekkel teli helyiséggel kezdek? Oké. Bridget. Uralkodj magadon. Nem támadsz meg senkit. SENKIT. Nyugodt maradsz, és bírsz magaddal. Igen. Mélyet szippantottam a levegőből, és hozzászoktam az illatáradathoz. Magabiztosan lépdeltem az asztalok között, egy üres sarokba, egy üres asztalhoz. Leültem, ahogy Emmett is. Elengedtem a kezét, de ő gyorsan utána kapott. Én csak mosolyogva megráztam a fejem. Fél perc múlva egy 25-30 év körüli vámpír lépett az asztalunkhoz. Barna haja volt, pár világosabb tinccsel. Leült az asztalhoz.
- Szia Bridget. –mosolygott.
- Szia. Honnan ismersz te engem? –elgondolkodtam. Még sohasem láttam…
- Tudod… ez az erőm. Jobb lenne, ha az annyira ismert formámat mutatnám? Jól jön egy kis változatosság. –mosolygott.
- Xavier. Lökött vagy, ugye tudod? –öleltem meg.
- Persze, hogy tudom. Hallottam segítségre lenne szükséged… - mosolygott.
- Aha. Mégsem futkározhatok mindenhova Volturi névvel. –kuncogtam. –Szükségem lenne a régi nevemre.
- A Hale-ra? –mosolygott.
- Azt sem tudod, hogy miért vagyok ki. –horkant fel.
- Dehogynem. Azon emészted magad, hogy a meggondolatlanságod miatt szakadt véget a kapcsolatunk, és emiatt kellett neked és nekem is szenvednünk. –mondtam gyorsan. –De ha nem változtatsz ezen állapotodon, akkor inkább nem is akarlak látni. Pontosabban felejtsd el, amit csináltál a múltban. Vissza már nem lehet tekerni az időt, szóval inkább összpontosíts a jelenre és jövőre. –megálltam, és szembe fordultam vele. –Látni akarom végre a mosolygós, boldog, és bolondozós Emmett-et. Amit olyan rég láttam. Kérlek, térj vissza a normális életbe. Normális életedbe. –simítottam végig az arcán. –Normális életünkbe…
- Igaz… - siklott a keze a derekamra, közben ajkai egyre közelebb araszoltam enyémhez.
- Mennünk kell. –mosolyodtam el, és indultam is tovább.
Belépve az emberekkel teli helyiségbe kaparni kezdett a torkom. Nem vagyok én ehhez hozzászokva. Csak nehogy valami baj legyen. Hátranyúltam Emmett kezéért, és megszorítottam. Ez nehéz lesz. Te jó ég! Csak nehogy megöljek valakit! Vissza kell szoktatnom magam ehhez az élethez. De miért pont egy ilyen kicsi, és emberekkel teli helyiséggel kezdek? Oké. Bridget. Uralkodj magadon. Nem támadsz meg senkit. SENKIT. Nyugodt maradsz, és bírsz magaddal. Igen. Mélyet szippantottam a levegőből, és hozzászoktam az illatáradathoz. Magabiztosan lépdeltem az asztalok között, egy üres sarokba, egy üres asztalhoz. Leültem, ahogy Emmett is. Elengedtem a kezét, de ő gyorsan utána kapott. Én csak mosolyogva megráztam a fejem. Fél perc múlva egy 25-30 év körüli vámpír lépett az asztalunkhoz. Barna haja volt, pár világosabb tinccsel. Leült az asztalhoz.
- Szia Bridget. –mosolygott.
- Szia. Honnan ismersz te engem? –elgondolkodtam. Még sohasem láttam…
- Tudod… ez az erőm. Jobb lenne, ha az annyira ismert formámat mutatnám? Jól jön egy kis változatosság. –mosolygott.
- Xavier. Lökött vagy, ugye tudod? –öleltem meg.
- Persze, hogy tudom. Hallottam segítségre lenne szükséged… - mosolygott.
- Aha. Mégsem futkározhatok mindenhova Volturi névvel. –kuncogtam. –Szükségem lenne a régi nevemre.
- A Hale-ra? –mosolygott.
- Pontosan. –kuncogtam. –Hogy vagy mostanában?
- Tökéletesen. Rohanok állandóan, a vadászatra sincs időm… - sóhajtott.
- Átszoktál? –dülledtek ki a szemeim.
- Hát… átszokóban vagyok. Minden nap eszek egy állatot, de egy hónapban egyszer egy ember belefér nem? –mosolygott.
- Hát… tudod, hogy nekem erről mi a véleményem. –mosolyogtam.
- Igen. Tudom. Mi újság most a Volturinál? Történt valami említésre méltó mostanság?
- Minden rendben ott is. Épp most vertünk le egy összeesküvést. És új dolog… Új vezetőt választottak, vagyis avattak fel. –mosolyogtam.
- Tényleg? Én úgy tudtam, hogy mindig csak három vezető volt. Most meg négy… Furcsa. Fontos oka lehetett a vezetőknek, hogy még egy vámpírt maguk közé emeltek. Nagy ereje lehet ennek a férfinak…
- Nőnek. –mosolyogtam.
- Nőnek… nem semmi… Ki az?
- Hát… én vagyok. –mondtam, mire Xavier olyan arckifejezést vágott, hogy muszáj volt nevetnem rajta. Igaz, kicsit hangosabbra sikeredett a kelleténél, mire a körülöttünk lévő emberek mind felénk fordultak.
- Hogy te vagy? –kerekedtek ki a szemei.
- Igen, én vagyok. Nem értem, hogy mi ilyen hihetetlen ebben az egészben. –forgattam meg a szemeimet.
- Tökéletesen. Rohanok állandóan, a vadászatra sincs időm… - sóhajtott.
- Átszoktál? –dülledtek ki a szemeim.
- Hát… átszokóban vagyok. Minden nap eszek egy állatot, de egy hónapban egyszer egy ember belefér nem? –mosolygott.
- Hát… tudod, hogy nekem erről mi a véleményem. –mosolyogtam.
- Igen. Tudom. Mi újság most a Volturinál? Történt valami említésre méltó mostanság?
- Minden rendben ott is. Épp most vertünk le egy összeesküvést. És új dolog… Új vezetőt választottak, vagyis avattak fel. –mosolyogtam.
- Tényleg? Én úgy tudtam, hogy mindig csak három vezető volt. Most meg négy… Furcsa. Fontos oka lehetett a vezetőknek, hogy még egy vámpírt maguk közé emeltek. Nagy ereje lehet ennek a férfinak…
- Nőnek. –mosolyogtam.
- Nőnek… nem semmi… Ki az?
- Hát… én vagyok. –mondtam, mire Xavier olyan arckifejezést vágott, hogy muszáj volt nevetnem rajta. Igaz, kicsit hangosabbra sikeredett a kelleténél, mire a körülöttünk lévő emberek mind felénk fordultak.
- Hogy te vagy? –kerekedtek ki a szemei.
- Igen, én vagyok. Nem értem, hogy mi ilyen hihetetlen ebben az egészben. –forgattam meg a szemeimet.
- Stop. Honnan ismeritek ti egymást? –jött a kérdés a gyanakvó Emmett-től.
- Járt a Volturinál. Tíz éve. Aro-val ismerték egymást, és eljött a születésnapjára. –mosolyogtam.
- Akkor még nem voltál vezető. –gondolkodott.
- Nem. Akkor még nem. Ebben az évben, vagyis tavaly évvégén lettem az. –mosolyogtam.
- És máris ott hagytad őket? –mutatott az Emmettel összekulcsolt kezeinkre.
- Öhm… igen… Tudod azt, hogy miért mentem oda nem? –húztam fel a szemöldököm.
- Igen. Persze, hogy tudom. Mesélted. –bólogatott. –És így már értem.
- Akkor jó. Amúgy, visszatérve a témára. –mosolyogtam. –Hamar kellenének a papírok.
- Értem… Holnap elviszem hozzád? Hol laksz? –mosolyodott el.
- Hát… Menj az erdőbe… és kövesd az illatom. Ennyi. –kuncogtam. –Könnyen odatalálsz.
- Rendben. Mi lenne, ha megmutatnád az útvonalat? –somolygott.
- De csak neked. –mosolyogtam, és gyorsan levetítettem neki az útvonalat. – Odatalálsz?
- Simán.
- Oké. Mennyit fizetek érte? –mosolyogtam.
- Csak egy fényképet kell adnod. –mosolygott. –És születési hely, meg hasonlók.
- Mindent tudsz. És tessék. –adtam oda a táskámból a vaskos borítékot. –Remélem elég lesz.
- Pénzt nem fogadok el tőled. –mondta magabiztosan, és már nyújtotta is vissza a borítékot.
- Már a kezedben van. –kuncogtam. –És nekünk mennünk kell.
Felálltam, és egy puszit nyomtam Xavier arcára, majd kisasszéztam az épületből. Kint megvártam Emmett-et, és együtt mentünk a kocsihoz. Ott az anyós üléshez mentem, és átdobtam neki a kulcsot.
- Most te vezetsz. Nekem más dolgom van. –kuncogtam, majd beültem a kocsiba.
Ott gyorsan elővettem a mobilom, és már tárcsáztam is. Két csörgés után felvették.
- Igen? –szólt bele a mély hang.
- Szia Aro. –kuncogtam. –Van ott valaki?
- Nincs.
- Oké. Figyelj… lenne egy kérésem.
- Mond csak. Mi lenne az?
- Jane-t nem engednéd el két napra hozzám?
- Hát…
- Kérleeeeek. –könyörögtem. – Légyszi, légyszi, légysziii.
- Ha nem könyörögnél akkor is elengedném. –adta meg a meglepő választ.
- Köszönöm –kuncogtam. –Mond meg neki, hogy küldetésre jön, két napra. Azt mond meg neki egyedül jön, hogy üljön repülőre, és jöjjön el. Azt ne mond, hogy én fogom a reptéren várni. Valami sztorit meg találj ki. Ne mond meg neki, hogy miattam jön. Rendben? –magyaráztam gyorsan.
- Persze. Most viszont mennem kell. Szia. –tette le a mobilt.
Én mosolyogva csúsztattam a táskámba a készüléket, és figyeltem az elsuhanó fákat.
- Járt a Volturinál. Tíz éve. Aro-val ismerték egymást, és eljött a születésnapjára. –mosolyogtam.
- Akkor még nem voltál vezető. –gondolkodott.
- Nem. Akkor még nem. Ebben az évben, vagyis tavaly évvégén lettem az. –mosolyogtam.
- És máris ott hagytad őket? –mutatott az Emmettel összekulcsolt kezeinkre.
- Öhm… igen… Tudod azt, hogy miért mentem oda nem? –húztam fel a szemöldököm.
- Igen. Persze, hogy tudom. Mesélted. –bólogatott. –És így már értem.
- Akkor jó. Amúgy, visszatérve a témára. –mosolyogtam. –Hamar kellenének a papírok.
- Értem… Holnap elviszem hozzád? Hol laksz? –mosolyodott el.
- Hát… Menj az erdőbe… és kövesd az illatom. Ennyi. –kuncogtam. –Könnyen odatalálsz.
- Rendben. Mi lenne, ha megmutatnád az útvonalat? –somolygott.
- De csak neked. –mosolyogtam, és gyorsan levetítettem neki az útvonalat. – Odatalálsz?
- Simán.
- Oké. Mennyit fizetek érte? –mosolyogtam.
- Csak egy fényképet kell adnod. –mosolygott. –És születési hely, meg hasonlók.
- Mindent tudsz. És tessék. –adtam oda a táskámból a vaskos borítékot. –Remélem elég lesz.
- Pénzt nem fogadok el tőled. –mondta magabiztosan, és már nyújtotta is vissza a borítékot.
- Már a kezedben van. –kuncogtam. –És nekünk mennünk kell.
Felálltam, és egy puszit nyomtam Xavier arcára, majd kisasszéztam az épületből. Kint megvártam Emmett-et, és együtt mentünk a kocsihoz. Ott az anyós üléshez mentem, és átdobtam neki a kulcsot.
- Most te vezetsz. Nekem más dolgom van. –kuncogtam, majd beültem a kocsiba.
Ott gyorsan elővettem a mobilom, és már tárcsáztam is. Két csörgés után felvették.
- Igen? –szólt bele a mély hang.
- Szia Aro. –kuncogtam. –Van ott valaki?
- Nincs.
- Oké. Figyelj… lenne egy kérésem.
- Mond csak. Mi lenne az?
- Jane-t nem engednéd el két napra hozzám?
- Hát…
- Kérleeeeek. –könyörögtem. – Légyszi, légyszi, légysziii.
- Ha nem könyörögnél akkor is elengedném. –adta meg a meglepő választ.
- Köszönöm –kuncogtam. –Mond meg neki, hogy küldetésre jön, két napra. Azt mond meg neki egyedül jön, hogy üljön repülőre, és jöjjön el. Azt ne mond, hogy én fogom a reptéren várni. Valami sztorit meg találj ki. Ne mond meg neki, hogy miattam jön. Rendben? –magyaráztam gyorsan.
- Persze. Most viszont mennem kell. Szia. –tette le a mobilt.
Én mosolyogva csúsztattam a táskámba a készüléket, és figyeltem az elsuhanó fákat.
Komit kérek :)
