Nagyon szépen köszönöm a kommenteket. Remélem most is össze tudtok hozni ennyit (vagy többet ;) ) záros határidő belül. Szóval. Minél előbb meglesz a komi, annál előbb hozom a következőt.
A végéért előre bocsi, remélem senki sem fog merényletet tervezni ellenem... :)
Puszii
73. fejezet- Vagyis II. 32. fejezet
(Jasper)
És elkezdődött… Azonnal belevetettem magam az ellenséges tömegbe, és észre kellett vennem, hogy legalább kétszer annyian vannak, mint mi. Pedig mi sem vagyunk kevesen, sőt.
Ilyen létszámú csapatot talán még sosem láttam… pedig mennyi ideig is szolgáltam a fronton?
Egy biztos, többen vannak. Nehéz bevallani, de ez van.
Igen… túlerőben vannak. De nem szervezték meg valami csodásan a támadást. Mondhatni mindegyikük a saját feje után ment.
És ez is volt a gyenge pontjuk. Mindegyikük úgymond magára volt utalva. Könnyű volt őket leküzdeni.
Azonnal az egyik legerősebb vámpír rontott nekem. Ütött-vágott, ahol csak ért. Vagy csak próbált bántani? Mert nem igazán sikerült neki.
Hiába, túl sokat voltam a fronton… a vámpír-fronton.
Mindenhonnan fájdalmas kiáltások, törések és ropogások hallatszottak. A tűz sercegése egyre több helyről csapta meg a fülemet, nem is beszélve a füst szagáról.
Csak remélni mertem, hogy a mieink közül mindenki épségben van.
Mindenki harcolt, megállás nélkül küzdöttek.
Az életükért?
A szeretteikért?
A családjukért?
Egymásért?
Újabb elvetemült ellenség rontott nekem, ami pár másodperc múlva már darabokban feküdt a lángokon.
Aztán egymás után jöttek felém az ellenséges vámpírok. Mindegyikük ugyan azt akarta. Máglyán látni az apró darabokra cincált testrészemet. Segítség nélkül megölni.
Miért is ne?
Maga a kitüntetés lenne nekik, ha valakit meg tudnának ölni.
De nincsenek eléggé felkészítve erre.
Mindegyikük ugyan azt próbálja.
Egy rúgás, egy ütés, földre nyomás, nyak letépés, máglyára vetés.
Annyira, de annyira betanulták ezeket a mozdulatsorokat, hogy az már unalmas.
Túlságosan könnyen kicselezhetők.
Ahogy körbenéztem, mindenki uralta a terepet. Legalább is eddig.
Egyre többször pillantottam Szerelmem felé, de úgy tűnt, ő tökéletesen ura a helyzetnek. A képességének hála előre látta ellenfelei lépését, ezért csukott szemmel táncolt az ellenséges vámpírok között, kicselezve őket, míg végül legyőzött egyet-egyet. Még mindig ugyan olyan csodálattal és elfogultsággal tudom Őt figyelni és csodálni, mint azon a bizonyos napon… a megismerkedésünkön.
Abban a kocsmában. A bájos mosollyal az arcán, szeretettben, boldogságban és bizakodásban úszott, legalább is az egyenesen felém irányuló érzelmei szerint.
Egy vámpír nagyot rúgott rajta, talán nem vette észre…vagy már nem volt ideje kikerülni. De szerencsére pár pillanat múlva újra felüluralkodott az ellenségein, sorban legyőzte őket.
Újra formában volt, ügyes és gyors lett.
Ahogy a többiek is bírtak a feléjük irányuló támadásokkal… Szerencsére.
(Jasper)
És elkezdődött… Azonnal belevetettem magam az ellenséges tömegbe, és észre kellett vennem, hogy legalább kétszer annyian vannak, mint mi. Pedig mi sem vagyunk kevesen, sőt.
Ilyen létszámú csapatot talán még sosem láttam… pedig mennyi ideig is szolgáltam a fronton?
Egy biztos, többen vannak. Nehéz bevallani, de ez van.
Igen… túlerőben vannak. De nem szervezték meg valami csodásan a támadást. Mondhatni mindegyikük a saját feje után ment.
És ez is volt a gyenge pontjuk. Mindegyikük úgymond magára volt utalva. Könnyű volt őket leküzdeni.
Azonnal az egyik legerősebb vámpír rontott nekem. Ütött-vágott, ahol csak ért. Vagy csak próbált bántani? Mert nem igazán sikerült neki.
Hiába, túl sokat voltam a fronton… a vámpír-fronton.
Mindenhonnan fájdalmas kiáltások, törések és ropogások hallatszottak. A tűz sercegése egyre több helyről csapta meg a fülemet, nem is beszélve a füst szagáról.
Csak remélni mertem, hogy a mieink közül mindenki épségben van.
Mindenki harcolt, megállás nélkül küzdöttek.
Az életükért?
A szeretteikért?
A családjukért?
Egymásért?
Újabb elvetemült ellenség rontott nekem, ami pár másodperc múlva már darabokban feküdt a lángokon.
Aztán egymás után jöttek felém az ellenséges vámpírok. Mindegyikük ugyan azt akarta. Máglyán látni az apró darabokra cincált testrészemet. Segítség nélkül megölni.
Miért is ne?
Maga a kitüntetés lenne nekik, ha valakit meg tudnának ölni.
De nincsenek eléggé felkészítve erre.
Mindegyikük ugyan azt próbálja.
Egy rúgás, egy ütés, földre nyomás, nyak letépés, máglyára vetés.
Annyira, de annyira betanulták ezeket a mozdulatsorokat, hogy az már unalmas.
Túlságosan könnyen kicselezhetők.
Ahogy körbenéztem, mindenki uralta a terepet. Legalább is eddig.
Egyre többször pillantottam Szerelmem felé, de úgy tűnt, ő tökéletesen ura a helyzetnek. A képességének hála előre látta ellenfelei lépését, ezért csukott szemmel táncolt az ellenséges vámpírok között, kicselezve őket, míg végül legyőzött egyet-egyet. Még mindig ugyan olyan csodálattal és elfogultsággal tudom Őt figyelni és csodálni, mint azon a bizonyos napon… a megismerkedésünkön.
Abban a kocsmában. A bájos mosollyal az arcán, szeretettben, boldogságban és bizakodásban úszott, legalább is az egyenesen felém irányuló érzelmei szerint.
Egy vámpír nagyot rúgott rajta, talán nem vette észre…vagy már nem volt ideje kikerülni. De szerencsére pár pillanat múlva újra felüluralkodott az ellenségein, sorban legyőzte őket.
Újra formában volt, ügyes és gyors lett.
Ahogy a többiek is bírtak a feléjük irányuló támadásokkal… Szerencsére.
Újabb felém irányuló támadást hárítottam el, persze szerencsésen. A háttérben Bridget legalább hat vámpírral küzdött, egyes egyedül. A segítségére siettem, együtt pedig egy-egy jól irányzott rúgással és ütéssel megöltük, és a legközelebbi máglyára vetettük őket.
- Köszi. –nézett rám hálásan.
- Ez a dolgom. –mosolyodtam el.
- Köszi. –nézett rám hálásan.
- Ez a dolgom. –mosolyodtam el.
Elég értetlenül pillantott rám, és újabb támadást hárított.
Tényleg ügyes. Ügyes? Profi.
Tényleg ügyes. Ügyes? Profi.
Míg küzdött, valaki hátulról akart neki támadni.
De persze én ott voltam, és hárítottam. Egy jó nagy rúgással átrepítettem a tisztáson, s amikor leért jó pár métert csúszott még a földön, maga mögött fölhalmozva nagy kupac földhalmot.
Elég dühösen nézett rám, amit nem is csodáltam.
De végül feladta a felénk irányuló támadásokat, és másra támadt rá.
Persze azonnal akadt újabb támadó, nem is egy. Egy barna hajú lány, és egy eléggé ismerős fiú.
- Vigyáznom kell a kedvenc Húgomra. –rúgtam el a férfit, míg ő a lánnyal küzdött.
Természetesen legyőzte őt, elég kevés idő alatt.
- A szeretetteljes bátyus. –kuncogta, egy apró puszit nyomott az arcomra, és már ott sem volt.
Újra belevetettem magam a tömegbe, és egy furcsán ismerős alakot láttam a távolba… Oh, hogy az a…
Mit keres ő itt? Mi… miért keseríti meg az eddig eléggé nyugodtnak mondható életemet?
Felém kapta a pillantását, mintha megérezte volna, hogy aranybarna szemeimet a hátába vésem.
Sokan mondták már, hogy a pillantásommal ölni is képes lennék, de eddig sosem hittem nekik.
Pedig most milyen jól is jönne ez.
Nem kellene szó szerint bemocskolnom a kezeimet egy ilyen… féreggel.
- Jasper… - mondta nyálas hangon. –Milyen rég nem láttalak.
- Nem örülök a találkozásnak. –morogtam, és támadó állásba helyezkedtem.
Látszólag senki sem akart beleavatkozni a mi kis eszmecserénkbe.
De persze én ott voltam, és hárítottam. Egy jó nagy rúgással átrepítettem a tisztáson, s amikor leért jó pár métert csúszott még a földön, maga mögött fölhalmozva nagy kupac földhalmot.
Elég dühösen nézett rám, amit nem is csodáltam.
De végül feladta a felénk irányuló támadásokat, és másra támadt rá.
Persze azonnal akadt újabb támadó, nem is egy. Egy barna hajú lány, és egy eléggé ismerős fiú.
- Vigyáznom kell a kedvenc Húgomra. –rúgtam el a férfit, míg ő a lánnyal küzdött.
Természetesen legyőzte őt, elég kevés idő alatt.
- A szeretetteljes bátyus. –kuncogta, egy apró puszit nyomott az arcomra, és már ott sem volt.
Újra belevetettem magam a tömegbe, és egy furcsán ismerős alakot láttam a távolba… Oh, hogy az a…
Mit keres ő itt? Mi… miért keseríti meg az eddig eléggé nyugodtnak mondható életemet?
Felém kapta a pillantását, mintha megérezte volna, hogy aranybarna szemeimet a hátába vésem.
Sokan mondták már, hogy a pillantásommal ölni is képes lennék, de eddig sosem hittem nekik.
Pedig most milyen jól is jönne ez.
Nem kellene szó szerint bemocskolnom a kezeimet egy ilyen… féreggel.
- Jasper… - mondta nyálas hangon. –Milyen rég nem láttalak.
- Nem örülök a találkozásnak. –morogtam, és támadó állásba helyezkedtem.
Látszólag senki sem akart beleavatkozni a mi kis eszmecserénkbe.
- Maria. –szólt a testvére. –Nem kellene…
- Mondtam, hogy ez az én dolgom. –rivallt rá.
- Én csak szólni akartam. –mentegetőzött.
- Te csak ne akarj semmit. –mondta dühösen Maria. –Épp beszélgetek a barátommal.
Felhorkantam a megszólításon. Még, hogy barátja.
- Netán van ellene kifogásod? –folytatta a szövegét.
- Nekem lenne. –szóltam közbe.
- És mi? –tudakolta.
- Mondtam, hogy ez az én dolgom. –rivallt rá.
- Én csak szólni akartam. –mentegetőzött.
- Te csak ne akarj semmit. –mondta dühösen Maria. –Épp beszélgetek a barátommal.
Felhorkantam a megszólításon. Még, hogy barátja.
- Netán van ellene kifogásod? –folytatta a szövegét.
- Nekem lenne. –szóltam közbe.
- És mi? –tudakolta.
- Az, hogy utállak. –köptem a szavakat.
Mindenkinek feltűnt az egymással szemben álló, mozdulatlan, beszélgető vámpírpáros, vagyis mi.
Bridget mellém lépett, támadóállásba helyezkedett, és bármelyik percben kész lett volna engem védeni, akár az élete árán is.
Mivel érdemeltem én ezt ki?
A többiek látszólag most sem akartak beleavatkozni, folytatták a harcot. Mi pedig a csatatért közepén álltunk…
- Mit akarsz Maria? –morogtam.
- A kis barátnődet. –suttogta, és Bridget-re esett a pillantása.
- Abból nem eszel. –vicsorítottam.
- Hidd el, a végén még magától fog átállni… - morogta. –Most!
Egyszerre legalább négy-négy vámpír fogta le Bridget-et, és Alice-t. De a kis manóm hogy került ide? Ő az előbb még a tisztás túloldalán küzdött. Kétségbeesett pillantást vetettem rájuk. - Na, Jasper… - lépett közelebb a szörnyű múltam megtestesítője, két vámpír társaságában. –Kit választasz?
Tekintetemet váltakoztam a két lány között. Alice egyre kétségbeesettebb pillantással meredt rám, szinte már könyörgött. De aztán lehunyta a szemeit, mintha gondolkodna, és Bridget-re meredt. Ezután szemeit az enyémbe fúrta, és érzelmei megbánásról és szeretetről szóltak. Tekintetében láttam, hogy ne őt vigyem. Mintha csak ordított volna, hogy: Ne engem! Ne engem! Őt vidd!
Szinte parancsoló volt, ahogy rám meredt. Érzelmei kuszák lettek, megbánás is keveredett közé.
Kedvenc húgicám viszont elszántan nézett. Megvillantotta íriszét, magabiztosan nézett rám, érzelmeibe betekintést engedett. Szeretet és magabiztosság szálai keveredtek benne, összefonódtak...
Újra elzárta az érzelmeit, és szeretetteljesen nézett Alice-re, majd rám.„Válaszd Alice-t!”
Megráztam a fejem. Nem akarok választani! Valahogy, akárhogy, de megmentem mind a kettőjüket.
„Ügye fogyi! Válaszd már a párodat!” –szólt újra az elmémben Bridget magasan csengő hangja.
„Én… Én megleszek! Valahogy… megoldom. Tényleg. Mond meg Em-nek, hogy nagyon szeretem, és sajnálom.”
- Nem tudok köztetek dönteni. –mondtam a szemébe.
- Pedig muszáj lesz. –szögezte le mellettem Maria.
- Nem… nem. –dadogtam.
- A francba is Jasper! –szólalt meg fojtott hangon Bridzs.
„Csináld amit mondtam!”
Mindenkinek feltűnt az egymással szemben álló, mozdulatlan, beszélgető vámpírpáros, vagyis mi.
Bridget mellém lépett, támadóállásba helyezkedett, és bármelyik percben kész lett volna engem védeni, akár az élete árán is.
Mivel érdemeltem én ezt ki?
A többiek látszólag most sem akartak beleavatkozni, folytatták a harcot. Mi pedig a csatatért közepén álltunk…
- Mit akarsz Maria? –morogtam.
- A kis barátnődet. –suttogta, és Bridget-re esett a pillantása.
- Abból nem eszel. –vicsorítottam.
- Hidd el, a végén még magától fog átállni… - morogta. –Most!
Egyszerre legalább négy-négy vámpír fogta le Bridget-et, és Alice-t. De a kis manóm hogy került ide? Ő az előbb még a tisztás túloldalán küzdött. Kétségbeesett pillantást vetettem rájuk. - Na, Jasper… - lépett közelebb a szörnyű múltam megtestesítője, két vámpír társaságában. –Kit választasz?
Tekintetemet váltakoztam a két lány között. Alice egyre kétségbeesettebb pillantással meredt rám, szinte már könyörgött. De aztán lehunyta a szemeit, mintha gondolkodna, és Bridget-re meredt. Ezután szemeit az enyémbe fúrta, és érzelmei megbánásról és szeretetről szóltak. Tekintetében láttam, hogy ne őt vigyem. Mintha csak ordított volna, hogy: Ne engem! Ne engem! Őt vidd!
Szinte parancsoló volt, ahogy rám meredt. Érzelmei kuszák lettek, megbánás is keveredett közé.
Kedvenc húgicám viszont elszántan nézett. Megvillantotta íriszét, magabiztosan nézett rám, érzelmeibe betekintést engedett. Szeretet és magabiztosság szálai keveredtek benne, összefonódtak...
Újra elzárta az érzelmeit, és szeretetteljesen nézett Alice-re, majd rám.„Válaszd Alice-t!”
Megráztam a fejem. Nem akarok választani! Valahogy, akárhogy, de megmentem mind a kettőjüket.
„Ügye fogyi! Válaszd már a párodat!” –szólt újra az elmémben Bridget magasan csengő hangja.
„Én… Én megleszek! Valahogy… megoldom. Tényleg. Mond meg Em-nek, hogy nagyon szeretem, és sajnálom.”
- Nem tudok köztetek dönteni. –mondtam a szemébe.
- Pedig muszáj lesz. –szögezte le mellettem Maria.
- Nem… nem. –dadogtam.
- A francba is Jasper! –szólalt meg fojtott hangon Bridzs.
„Csináld amit mondtam!”
- Alice. –nyújtottam a kezem szerelmemért.
Őt azonnal elengedték, és karjaimba vetette magát. Viszont Bridget-et most hatan fogták. „Ne nézz így rám. Van egy tervem, ne aggódj. Tartsátok itt a frontot, próbáljátok meg, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy nem vagyok itt. Habár ez, hogy hatan fognak elég feltűnő… de ne aggódjatok! Ha nem jövök vissza tíz-tizenöt percen belül, akkor gyertek utánam. És hozzátok Demetrit és Jane-t.”
- Bridget! –jajdult fel Alice. – Miért csinálod ezt?
- Nyugi Ali! –mosolyodott el. –Szeretlek titeket. Hiányozni fogtok!
- De… - motyogta szerelmem, és könnytelen zokogásba kezdett.
Nem tudom, hogy mi ennek az agyament nőszemélynek a terve, de ajánlom neki, hogy bejöjjön, mert arról koldul.
- Irány. –ment el Maria.
- Ezt megbánod. –suttogtam fojtott hangon.
- Oh, én nem hiszem. De törekedhetsz Kicsi Jasper. –mosolyodott el. –De akkoriban sem tudtál legyőzni, nem hogy most. Egyre gyengébb vagy. Mint ahogy most is láthattuk. A szíved vezérel az agyad helyett. Ha még mindig az a taktikás személy lennél, mint a háborúban, akkor az agyad döntött volna. Az erősebb ember mellett. Nem az… érzelmeidnek kellene vezérelniük. –köpte a szavakat.
- Fogd be, mielőtt én némítalak el. –morogtam.
- Arra nem fog sor kerülni. –mondta magabiztosan, felszegett állal.
- Majd meglátjuk. –helyezkedtem támadó állásba.
- Ideje indulni. –intett a testőreinek, és már ott sem voltak.
Utánuk indultam, de azon nyomban a csata középpontjába kerültem. Pár pillanat múlva már négyen támadtak rám.
Nehéz küzdelem árán, de legyőztem őket. Újszülöttek, a vér vezérli őket, meg a gyilkolási vágy. Még is kiszámíthatóak.
Alice zokogása alább hagyott, és újra belevetette magát a nehezébe. Küzdött, ütött-vágott mindenkit. Rajtuk éli ki dühét.
Oké, én ezt nem bírom ki.
Villámgyorsan utánuk kezdtem el rohanni, sorba tettem veszélytelenné az utamba álló ellenségeket.
Őt azonnal elengedték, és karjaimba vetette magát. Viszont Bridget-et most hatan fogták. „Ne nézz így rám. Van egy tervem, ne aggódj. Tartsátok itt a frontot, próbáljátok meg, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy nem vagyok itt. Habár ez, hogy hatan fognak elég feltűnő… de ne aggódjatok! Ha nem jövök vissza tíz-tizenöt percen belül, akkor gyertek utánam. És hozzátok Demetrit és Jane-t.”
- Bridget! –jajdult fel Alice. – Miért csinálod ezt?
- Nyugi Ali! –mosolyodott el. –Szeretlek titeket. Hiányozni fogtok!
- De… - motyogta szerelmem, és könnytelen zokogásba kezdett.
Nem tudom, hogy mi ennek az agyament nőszemélynek a terve, de ajánlom neki, hogy bejöjjön, mert arról koldul.
- Irány. –ment el Maria.
- Ezt megbánod. –suttogtam fojtott hangon.
- Oh, én nem hiszem. De törekedhetsz Kicsi Jasper. –mosolyodott el. –De akkoriban sem tudtál legyőzni, nem hogy most. Egyre gyengébb vagy. Mint ahogy most is láthattuk. A szíved vezérel az agyad helyett. Ha még mindig az a taktikás személy lennél, mint a háborúban, akkor az agyad döntött volna. Az erősebb ember mellett. Nem az… érzelmeidnek kellene vezérelniük. –köpte a szavakat.
- Fogd be, mielőtt én némítalak el. –morogtam.
- Arra nem fog sor kerülni. –mondta magabiztosan, felszegett állal.
- Majd meglátjuk. –helyezkedtem támadó állásba.
- Ideje indulni. –intett a testőreinek, és már ott sem voltak.
Utánuk indultam, de azon nyomban a csata középpontjába kerültem. Pár pillanat múlva már négyen támadtak rám.
Nehéz küzdelem árán, de legyőztem őket. Újszülöttek, a vér vezérli őket, meg a gyilkolási vágy. Még is kiszámíthatóak.
Alice zokogása alább hagyott, és újra belevetette magát a nehezébe. Küzdött, ütött-vágott mindenkit. Rajtuk éli ki dühét.
Oké, én ezt nem bírom ki.
Villámgyorsan utánuk kezdtem el rohanni, sorba tettem veszélytelenné az utamba álló ellenségeket.
- Jasper! Bridget hol van?
Nem törődve Emmett féltő és kétségbeesett szavaival, tovább száguldoztam.
Arra viszont nem számítottam, hogy pár másodperc múlva kér erős kar ragadott meg, és rántott vissza. Egyenesen neki egy fának, ami aztán velem együtt kivitt még pár fás szárú növényt.
Igaz, jókora rombolást okoztam, és a ruhám is szerzett pár szakadást.
- Mi van már? –tápászkodtam fel.
- Hol van? –sziszegte, miközben előre görnyedt.
- Emmett! Én veled vagyok, ne csináld már! Vissza kell menned. Ne hagyd őket cserben. Vagy azt akarod?
- Hol van Bridget? –morogta továbbá is.
- Érte megyek. –indultam el, de visszafogott. – Ha nem engedsz el, akkor sosem tudom megtalálni.
- Mit tettél vele?
- A francba is. –rántottam ki a kezemet a szorítása közül, ami egyre csak nőtt. –Maria elfogta Alice-t, és őt. Választanom kellett.
- És te gondolom a szerelmedet választottad. –horkant fel.
- Azt üzente, hogy válasszam Alit. Mit tehettem volna? –vágtam vissza.
- Ha valami baja lesz, nem fogok arra tekinteni, hogy kinek hiányoznál, vagy hogy a testvérem vagy. Megöllek. –fenyegetett meg izzó tekintettel.
- Ha baja lesz, önként vállalkozok a halálra. –jelentettem ki.
Csak morgott egy kicsit, majd hátrébb lépett, így utat engedve nekem. Azonnal szagot fogtam, és rohantam. Bridget édes illatát szinte nem is lehetett nem-észre venni. Ő persze rohant utánam.
Pár perc futás után rátaláltunk. Épp egy máglya mellett állt, körülötte az elrablói, minden végtagja kifeszítve, minden testrészét egy-egy vámpír fogta. Épp szemben állt velünk, testtartása görnyedt lett, koncentrál. Fejét lefordította, így nem láthattuk arckifejezését.
Szőke tincsei kiengedve omlottak le, függönyként takarva el arcát.
Az egyik férfi a fülébe suttogott, mire morgott egy kicsit, de végül felénk nézett. Eléggé elgyötörtnek látszott, viszont érzelmei között ott keveredett a boldogság és a bizakodás is.
- Szeretlek titeket. –suttogta.
Mindenki egyszerre mozdult, követni sem tudtuk, míg végük minden elsötétült.
Nem törődve Emmett féltő és kétségbeesett szavaival, tovább száguldoztam.
Arra viszont nem számítottam, hogy pár másodperc múlva kér erős kar ragadott meg, és rántott vissza. Egyenesen neki egy fának, ami aztán velem együtt kivitt még pár fás szárú növényt.
Igaz, jókora rombolást okoztam, és a ruhám is szerzett pár szakadást.
- Mi van már? –tápászkodtam fel.
- Hol van? –sziszegte, miközben előre görnyedt.
- Emmett! Én veled vagyok, ne csináld már! Vissza kell menned. Ne hagyd őket cserben. Vagy azt akarod?
- Hol van Bridget? –morogta továbbá is.
- Érte megyek. –indultam el, de visszafogott. – Ha nem engedsz el, akkor sosem tudom megtalálni.
- Mit tettél vele?
- A francba is. –rántottam ki a kezemet a szorítása közül, ami egyre csak nőtt. –Maria elfogta Alice-t, és őt. Választanom kellett.
- És te gondolom a szerelmedet választottad. –horkant fel.
- Azt üzente, hogy válasszam Alit. Mit tehettem volna? –vágtam vissza.
- Ha valami baja lesz, nem fogok arra tekinteni, hogy kinek hiányoznál, vagy hogy a testvérem vagy. Megöllek. –fenyegetett meg izzó tekintettel.
- Ha baja lesz, önként vállalkozok a halálra. –jelentettem ki.
Csak morgott egy kicsit, majd hátrébb lépett, így utat engedve nekem. Azonnal szagot fogtam, és rohantam. Bridget édes illatát szinte nem is lehetett nem-észre venni. Ő persze rohant utánam.
Pár perc futás után rátaláltunk. Épp egy máglya mellett állt, körülötte az elrablói, minden végtagja kifeszítve, minden testrészét egy-egy vámpír fogta. Épp szemben állt velünk, testtartása görnyedt lett, koncentrál. Fejét lefordította, így nem láthattuk arckifejezését.
Szőke tincsei kiengedve omlottak le, függönyként takarva el arcát.
Az egyik férfi a fülébe suttogott, mire morgott egy kicsit, de végül felénk nézett. Eléggé elgyötörtnek látszott, viszont érzelmei között ott keveredett a boldogság és a bizakodás is.
- Szeretlek titeket. –suttogta.
Mindenki egyszerre mozdult, követni sem tudtuk, míg végük minden elsötétült.
