Más élet- II. 36. fejezet

Sziasztok!
Én... én teljesen el vagyok ragadtatva. Nagyon szépen köszönöm az a 11 kommentárt, amivel megajándékoztatok. Sosem kaptam még ennyit, és most nagyon-nagyon örülök.
Ennek örömére pedig két nappal előbb megkaptátok a fejezetet :)
Nagyon szeretlek titeket, és most is várom a véleményeteket ;)

77.fejezet- Vagyis II. 36.fejezet
(Bridget)

Hosszú percekig álltam a becsukott ajtó előtt, mire egy apró kopogás után beléptem.
Alec az ágyán feküdt, szemeit lehunyta, és egy képet szorongatott az ujjai között.

Az ő kérésére Sophie magára hagyta egy kis ideig, amit meg is értek.
- Alec. –ültem le mellé. –Zavarok, vagy maradhatok egy kicsit?
- Maradhatsz. –suttogta lehunyt szemmel.
Hosszú percekig gondolkodtam. Mit lehetne ilyenkor mondani?

- Jó, hogy itt vagy. –bökte ki.
Eléggé meglepett ezzel, de részben örültem is. Nincs minden veszve.
- Alec… -suttogtam. –Emlékszel, amikor eljöttem a Cullen családból, és te segítettél nekem átvészelni?
- Hát persze. –bólintott.
- Én…én nem leszek itt veled annyit, de segíteni fogok. –mondtam keserűen. –És… át fogod vészelni. Mindenbe bele lehet törődni, még ha úgy is érzed, hogy beledöglesz a fájdalomba.
- Fáj, amit Emmett ma mondott neked? –fordította felém az arcát.

- Mintha millió tőrt szúrtak volna a szívembe, és megforgatták volna azokat… -néztem a szemébe. –De nem érdekes, tudom kezelni. Te… te hogy vagy?
- Rémesen… Ő… ő mindig itt volt mellettem. Segített, szeretett, támogatott. Az egyetlen testvérem. Csak a vele kapcsolatos emlékeim maradtak meg emberi koromból, emlékszek rá. És… nagyon nehéz. Nincs többé az a pimasz mosoly, vagy a morbid kínzások. Most még annak is örülnék, ha megkínozna. Csak lenne itt.
- Tudom… -sóhajtottam. –Bárcsak… bárcsak jobban figyeltem volna. Akkor nem lett volna ez. Ha előre látom, hogy kinek lesz baja, akkor nem küldöm ki, vagy…
- Bridget. –ült fel. –Ne hibáztasd magad. Kérlek. Ezen már nem tudunk változtatni. Inkább…mond majd meg Nich-nek, hogy mi is történt.
- Ő… ő teljesen kiment a fejemből. Nem is tud semmiről… -temettem az arcomat a tenyerembe. –Ha Emmett jobban lesz, visszamegyünk, és személyesen fogom elmondani neki.
- Ne várd meg azt. Üljetek kocsiba, és menjetek el. –mondta szinte parancsolva. –Én ezt átvészelem. Itt van nekem Sophie, Dem, Felix… Megleszek. Valahogy csak túlélem.
- Sajnálom. –öleltem meg.
- Én is. –sóhajtott fel.
- Szóljak Sophie-nak? –álltam fel.
- Kérlek. –bólintott aprót. –Mielőtt elmész, elköszönsz ugye?

- Igen. –mentem az ajtó felé. –Alec… minden rendben lesz.
- Remélem…
Amire becsuktam magam mögött az ajtót, Sophie már ott volt.
- Menj be hozzá. Most szüksége van rád. –öleltem meg.
- Köszönöm. –suttogta.
Aprót bólintottam, és a saját szobám felé vettem az irányt.
Belépés nélkül is tudtam, hogy Carlisle még mindig bent van.
A zajok kiszűrődtek a vékony falakon, de vámpír füleimmel ígyis- úgyis meghallottam volna a halk neszeket.
Carlisle bent még tette a dolgát. Ahogy hallottam, épp most vágott el egy ruha-anyagot, eldobja, majd bekötözi a sebeket.
Hosszú sóhajok után inkább elmentem az ellenkező irányba.
Lassan haladtam a kihalt folyosókon, a többség le volt törve Jane elvesztése miatt.
Csak pár vámpír volt, aki úgymond megkönnyebbült, hogy ő túlélte, viszont más nem. Ezt elég rossz néven vettem, de nem szóltam nekik.
Az ő dolguk, hogy mit gondolnak, mit éreznek, és ezeket hogyan is fejezik ki.
Alice és Jasper szobájának ajtaja előtt álltam meg, ahonnan halk pusmogás szűrődött ki. Nem igazán értettem a szavakat, de nem is akartam őket érteni.
Halkan, erőtlenül megkopogtattam a fa ajtót, és miután jött a sablonos „szabad”- válasz, lapos sóhajtással nyomtam le a vadonatúj kilincset, és nyitottam ki az ajtót.
Beléptem, viszont ott nem találtam senkit, így eléggé furcsa ábrázattal néztem körbe.
Végül elindultam a háló-szobájuk irányába, ahonnan a halk neszek felerősödtek, így tudtam, hogy itt vannak.
A nyugodtságot tükröző szobájukban ültek, egymást ölelve.
Látszólag Jasper próbálta nyugtatni Kedvesét, elég kevés sikerrel.
Alice szinte azonnal a nyakamba ugrott, és kétségbeesve, valamint szomorúan ölelt magához.
- Sajnálom, én nem láttam. És…
- Alice. Semmi baj, tényleg. –toltam el magamtól, majd bátyámhoz fordultam –Nagyon fáj neki?

- Alice magát hibáztatja; Alec hiányérzete az egekig szökött; Emmett fájdalma fokozatosan csökken, már nem olyan rossz neki, mint pár órával ezelőtt. –motyogta halkan Jaz –Ja, és akkor Rólad még nem is beszéltem.
- Ne is. –ültem le az ágyuk végére –El kell mennünk.
- Mikor tervezed az indulást?
- Nem tudom, Jaz. Emmett-nek jobban kell egy kicsit lennie, de nem akarok felesleges napokat itt tölteni.
- Megértem. –motyogta halkan. –Most mindenki olyan más…
- Mert elvesztették a legjobb, és legrégebb-óta itt szolgáló családtagjukat.
- De miért akarsz ennyire hazamenni?

- Szerintem valakiről nagyon megfeledkeztetek… -sóhajtottam fel.
- Nich. –motyogta Jaz.
- Pontosan.
- Igen… -sóhajtott fel Alice. –Mégsem közölhetjük vele telefonban. Ez nem lenne érvényes vele szemben.
- Hisz annyira szereti Jane-t… vagyis szerette. –remegtem meg.
- Igen. Hamisítatlan érzelmek… szívből jövő. –hunyta be a szemeit kedvenc bátyám.
- Ritka az ilyen gyors, de kitartó kapcsolat.–suttogtam halkan.
- Alig ismerkedtek meg, mégis egymásba szerettek. És erre itt van vége. Ilyen hamar… - révedt a távolba Alice.
- Erre nem is lehet mit mondani. –tekertem a fejemet.

- Szerintem az indulás-projektet megbeszéltük. –motyogta Alice –Ha Em jobban lesz, akkor indulunk.
Újra a távolba meredt, majd gyorsan pislogott egyet. Látomása volt.
- Még ma elindulunk. –bólintott aprót. –És sütni fog a Nap.
- Nem sokáig lesz ez így. –sóhajtottam fel. –Ha Nich megtudja, szerintem még idáig is elér az ereje.
- Lehetséges… - nézett rá Szerelmére Jaz.

- Majd mi segítünk neki. –nyomott egy apró csókot Alice az ajkaira.
Egy apró gondolat futott át az agyamon, miszerint én és Em vagyunk ebben a helyzetben.
De azonnal jött is a másik kép, miszerint kiküld a szobából.
- Megsértett, igaz?
- Elárulnak az érzelmeim, igaz? –fordultam az én kedvenc bátyám felé.
- Nem lehet őket nem észrevenni. –sóhajtott fel, és aprót bólintott
- Visszatérve a kérdésre. Igen, Jazz. Nagyon rosszul esett, amit mondott. És az benne a legrosszabb, hogy igaza is van… - csuklott el a hangom.
Az ajtó felé fordultam, és megindultam felé. Egy apró köszönés után elhagytam a helységet.
Újabb perceket töltöttem el azzal, hogy emberi tempóban sétálgattam a vár folyosóin.
Most valahogy jól esett ez a lassú tempó.
Így legalább volt időm gondolkodni, és magamat hibáztatni.
Szegény Jaz már a haját téphetné a kusza, de mégis egyértelműen kivehető érzelmeimtől.

Újabb ötletek siklottak át az agyamon, egymás után hozva a többit is.

Aprót ráztam a fejemet, és inkább az utamra koncentráltam.
Beszélnem kell a vezetőkkel is…
Így hát a Nagyterem felé vettem az irányt, ahol Aro és Marcus beszélgetett.

- Hogy történhetett? –tette fel újra a kérdést Marcus.
- Nem tudom… - mondtam szinte összetörve.
A fürkésző szemek csak úgy vizsgálgattak, én pedig egyre jobban úgy éreztem, hogy valami bűnösségre utaló jelet keresnek rajtam.
- Én… én meg akartam akadályozni, de mégsem sikerült.
- Befuccsolt a terved.
- Nem. –mondta mogorván Aro. –A terv tökéletesen működött, valami veszteséggel nekünk is számolnunk kellett.
- De ha több időt fordítok a kulcsfontosságú személyek védelmére, akkor talán nem történt volna meg.
Folytattam volna a szövegelést, ha Aro közbe nem szól:
- Két veszteségünk volt. Nina, és Jane. Túl kell lépnünk a dolgokon. Elvesztettük őket, nem tudunk ellene mit tenni, nem temetkezhetünk a bajainkba. Folytatni kell az életet, figyelni a továbbiakban, nehogy újabb támadást tervezzenek ellenünk. De lehet, hogy nekünk kéne indítani egy felderítő-osztagot. Pár halállal több vagy kevesebb…
- Nem tudom, hogy mi miatt, vagy egyáltalán mikor lettél ilyen érzéketlen, de nagyot csalódtam most benned. –tekerem a fejemet. –Akkor már szólok, hogy pár napon belül elhagyjuk Volterrát.
Sarkon fordultam, és az ajtó felé sétáltam.

Egyedül az ütemes cipő-kopogásom hallatszott, még a lélegzet is elállt az egész várban.
Kinyitottam az ajtót, ami halk nyikorgással engedelmeskedett akaratomnak, kimentem, és hangos csattanással csaptam be magam mögött.
A terem előtti irodai asztalnál álltam meg, ahol most nem volt senki.
Hosszú percekig álltam az asztalnak dőlve, próbáltam magamat egyben tartani. És ez egyre nehezebben ment.
A bánat, a keserűség, a csalódottság és a saját magam hibáztatása ellepett.
Kellene valaki, akivel ezt át tudnám vészelni. És ez a valaki Emmett lenne, de… de jelenleg most ő sem az, akinek kellene lennie.
Végül a szobám felé indultam, és beléptem. Az sem érdekelt, hogy Emmett hogyan is néz rám, vagy Carlisle rosszallóan tekeri a fejét.
- Bridget. Ki kéne menned… -motyogta az orvos.
- Nem. –mondtam keményen.
És nem is fogok kimenni. A gardróbomhoz sasszéztam, és egy bőröndbe kezdtem el pakolni a fontos dolgokat. Ruhát nem viszek haza, az rengeteg van otthon is. Csak a feltétlenül fontos dolgokat szóltam bele egymás után a hatalmas bőröndbe.
Nem érdekelt, hogy közben Emmett és Carlisle rajtam tartja a szemét. Hallottam, hogy Emmett dühösen morog egyet, és fel próbál kelni az ágyból, de Carlisle azonnal visszanyomta őt vízszintesbe. 
Próbáltam őket figyelmen kívül hagyni, és csak a dolgomra koncentrálni.
Sokszor mentem a szobába. Összeszedni a fontosabb tárgyakat, eltenni a fényképeket, és egyéb fontos dolgokat, amiket mindenképp haza akartam vinni.
Többször mentem el az ágy mellett, mondjuk az éjjeliszekrényhez, ilyenkor Emmett olyan… szomorú, bűntudatos szemekkel nézett rám. Csakhogy ezek a szemek tükrözték a dühét is, amit nem tudom, hogy most kreált-e, és tetteti, hogy mérges rám ; vagy tényleg így van.
- Megérdemelnéd –kezdtem bele már rettentően szomorúan -, hogy most szépen itt hagyjalak.
- Menj. –mondta szinte megsértődve, megszeppent hangon.
Sóhajtva ráztam meg a fejemet, és hosszú percekig néztem még a távolba, mire összeszedtem magam, felmarkoltam a bőröndöm, és kifelé indultam.
Vissza sem néztem az ágyra, nem néztem még egyszer az arcát, nem néztem meg még egyszer tökéletes testét.
Egyszerűen mentem előre, Volterra folyosóin keresztül, és egyre közelebb voltam az összeroppanáshoz.

.

                                                  -**____________**-

(Nicholas)
.
Már órák is eltelhetett, vagy akár több, de most ezzel nem tudtam törődni.
Éreztem, hogy valami baj van.
Még hozzá nagyon-nagy baj.
Jane nem veszi fel a telefont. Még ki sem cseng, azonnal az üzenet-rögzítő kapcsol be.
Ami már tele van az én szavaimmal, amik egyre kétségbeesettek voltak.
Nem tudom, hogy mi történik mostanában Volterra-környékén, de ez már nagyon szörnyű.
Először el kellett mennie Alice és Jasper párosának, most pedig lelépett Carlisle.
És nekem pedig nem mondanak semmit, hiába is kérdezem.
Bella és Edward egész nap a szobájában gubbaszt, Esme pedig teszi a mindennapi dolgait. Főz, takarít, bevásárol, árvaházba járkál, olvas, és egyéb apróságok.
Újra esni kezdett az eső, így én bevonultam a biztonságot nyújtó házba.
Egész nap az erdő egyik fáján ücsörögtem, és nézegettem a tájat, az állatokat, és hallgattam a kirándulgató emberek halk szavait.
Rengeteget gondolkodtam ez idő alatt, és a Szerelmemmel kapcsolatos emlékeket hoztam fel.
.„ -Figyi, Jane, mutatni akarok valamit. Tudod, amiről az előbb meséltem –apró kezeit megragadtam, és elöntött a melegség. Még az is csodálatos érzéssel töltött el, hogy Őt ilyen közel tudhatom magamhoz.
- Mi? De hisz nem is meséltél semmit… -mondta értetlenül. Annyira aranyos volt, hogy legszívesebben ott, helyben megcsókoltam volna, de helyette csak egy apró pillantást vetettem felé, amiből azonnal értett –Ja, hogy az… Menjünk.
Az erdőhöz mentünk, viszont ott már elengedtem a kezét. Csodálatos érzés volt, hogy közel tudhatom magamhoz, de meg kellett tennem. Hisz nem sokára elmegy, és többet nem látom. Az agyam ezt diktálta, viszont a szívem egész mást.
Az életéről, a családjáról és az emlékeiről kezdtem el kérdezgetni, amire kielégítő válaszokat is adott. Beavatott az élete apró rejtelmeibe. Mennyei érzés volt, hogy ilyen bizalmasan meséli el nekem titkait. Viszont amikor az ereje szóba jött, nem bírtam ki, és rákérdeztem.
- Láttad már azt. –mosolygott angyalian –De hidd el, nem akarod te megtapasztalni.
- Annyira rossz? –léptem közelebb hozzá.
- Igen. Ha ennyire érdekel, kérdezd meg Felix-et legközelebb. De Bridget is ki tudja fejteni a dolgot. Ő is megtapasztalta. –mosolyodott el, és egy pillanatra látszott rajta, hogy elgondolkodott. Ilyenkor pár apró ránc jelenik meg márvány homlokán. . –Mint szinte mindenki…Viszont rajtad ki nem próbálom.
- És miért nem? –léptem közelebb hozzá. Viszont ő nem tudott hátrébb menni, háta egy fához ért. Csodálatos, vörös, de mégis elbűvölő szemei rabul ejtettek, és férfi létemre el lettem bűvölve.
- Mert nem akarok fájdalmat okozni neked… – suttogta halkan, egyre kábábban. Szinte nem is figyel a szavaira, csak mondta őket. Viszont a testem rajtam is átvette az irányítást, ajkaim egyre közelebb értek hozzá. – Mert…
Ahogy kifújtam a levegőt, az már az ő arcához csapódott, mire feleszmélt.
- …most nincs kedvem használni az erőm. Hol is tartottam? –mondta ahelyett, amire számítottam. Apró sóhajtást hallattam, ami vegyült a csalódottság hangjával.
Újra az életéről kezdett el beszélni, most épp Bridget vámpírlétének fontosságát ecsetelte.
Furcsa szavak csapták meg a fülemet, mire elnevettem magam, és megöleltem. Csodás érzés volt, ahogy a testünk ilyen közel van egymáshoz, jóleső bizsergés futott végig rajtam.
- Ma olyan jó kedved volt. –suttogtam a hajába.
Újabb beszélgetésbe elegyedtünk, és már vártam azt az egy szót, amit végül kimondott.
- Neked. –suttogta, és én nem is vártam tovább.
Lecsaptam hívogató ajkaira, és millió csókkal ajándékoztam meg Őt.”
.Aprót ráztam a fejemen, hogy kiűzzem az emlékeket. Igaz, csodálatos emlékek, az egyik kedvencem ez, de most nem gondolhattam ilyenre.
Mindenképp ki kellett derítenem, hogy mi is történt.
Az ajtó felé indultam, és már millió módon elterveztem, hogy miként jutok el Olaszországba, amikor a csengő hangosan megszólalt.
Kinyitottam az ajtót, és egy ismeretlen vámpír állt az ajtóban, egy levéllel a kezében.
A borítékra gyöngy-betűkkel egyetlen szó volt vésve: Nicholas.
.
.
.
Nicholas emléke ebben a fejezetben olvasható: II. 12. fejezet
Az a rész Jane szemszögéből íródot, viszont most átírtam nektek, hogy Nich fejéből is láthassátok a történteket :)