Sziasztok!
Köszönöm szépen a komikat, remélem jövő hétfőre is össze tudjátok hozni ;)
Remélem a Csajok mihamarabb ki tudják mosni a hajuból azt a tömérdek mennyiségű kölnit :S Nekem egy kész évtized lesz, amire kijön belőle =)
Jó olvasást mindenkinek :)
Pusziii
76.fejezet- Vagyis II. 35. fejezet
(Gillian)
A Nap sugarai kegyetlenül törtek be a szobába, csukott szemeimet irritálva.
Kénytelen voltam megmozdulni, hogy a takarót a fejemre húzhassam.
- Az emberek itt még aludni sem tudnak. –mormogtam a párnámba.
Már épp szundítottam volna vissza, de légzésem elég nehézkessé vált.
Oh, hát persze. Egy ilyen kicsi térben előbb-utóbb elfogy a felhasználható oxigén. Levegőt vennem pedig még mindig kell… Legalább is tudtom szerint.
Végül túlléptem a lustaságomon, és nagy nehezen felültem az ágyban.
Hunyorogva próbáltam kinyitni a szemeimet, ami pár perc szenvedés után sikerült is.
Pillantásom azonnal az éjjeliszekrényen álló órára szegeződött.
Dél múlt.Sosem aludtam még eddig.
Egyszer kellett volna felkelnem időben, erre persze, hogy akkor alszok a legtovább.
És míg én az igazak álmát alszom, a többiek az életükért küzdenek.
És még el sem köszöntem tőlük. Nem is kívántam nekik sok szerencsét.
Végül nyöszörögve és magamat őrölgetve kászálódtam ki az ágyból. Épp készültem a teljes testsúlyomat ráhelyezni a lábaimra, amikor eldőltem.
Mi a fene?
Furcsa érzés volt a lábaimba.
Olyan…mint amikor zsibbadás előtt nem érzed a lábad.
Tehát… akkor… Na ne!
A lábam pár másodperc múlva bizseregni kezdett, apró tűszúrások kereszttüzében égett az egész vádlim.
Valami csodás! Sosem bírtam a fájdalmat, a zsibbadást meg egyenesen utálom.
Pár perc számomra keserves szenvedés után végre elmúlt a fájdalom. A konyhába botorkáltam, öntöttem magamnak egy pohár Cappy narancslevet. Ez az egyik gyengém. A százszázalékos narancslé.
Köszönöm szépen a komikat, remélem jövő hétfőre is össze tudjátok hozni ;)
Remélem a Csajok mihamarabb ki tudják mosni a hajuból azt a tömérdek mennyiségű kölnit :S Nekem egy kész évtized lesz, amire kijön belőle =)
Jó olvasást mindenkinek :)
Pusziii
76.fejezet- Vagyis II. 35. fejezet
(Gillian)
A Nap sugarai kegyetlenül törtek be a szobába, csukott szemeimet irritálva.
Kénytelen voltam megmozdulni, hogy a takarót a fejemre húzhassam.
- Az emberek itt még aludni sem tudnak. –mormogtam a párnámba.
Már épp szundítottam volna vissza, de légzésem elég nehézkessé vált.
Oh, hát persze. Egy ilyen kicsi térben előbb-utóbb elfogy a felhasználható oxigén. Levegőt vennem pedig még mindig kell… Legalább is tudtom szerint.
Végül túlléptem a lustaságomon, és nagy nehezen felültem az ágyban.
Hunyorogva próbáltam kinyitni a szemeimet, ami pár perc szenvedés után sikerült is.
Pillantásom azonnal az éjjeliszekrényen álló órára szegeződött.
Dél múlt.Sosem aludtam még eddig.
Egyszer kellett volna felkelnem időben, erre persze, hogy akkor alszok a legtovább.
És míg én az igazak álmát alszom, a többiek az életükért küzdenek.
És még el sem köszöntem tőlük. Nem is kívántam nekik sok szerencsét.
Végül nyöszörögve és magamat őrölgetve kászálódtam ki az ágyból. Épp készültem a teljes testsúlyomat ráhelyezni a lábaimra, amikor eldőltem.
Mi a fene?
Furcsa érzés volt a lábaimba.
Olyan…mint amikor zsibbadás előtt nem érzed a lábad.
Tehát… akkor… Na ne!
A lábam pár másodperc múlva bizseregni kezdett, apró tűszúrások kereszttüzében égett az egész vádlim.
Valami csodás! Sosem bírtam a fájdalmat, a zsibbadást meg egyenesen utálom.
Pár perc számomra keserves szenvedés után végre elmúlt a fájdalom. A konyhába botorkáltam, öntöttem magamnak egy pohár Cappy narancslevet. Ez az egyik gyengém. A százszázalékos narancslé.
Mivel éhes nem voltam, így most a reggelit kihagytam.
Tudom, nem egészséges kihagyni a legfontosabb étkezést, de ha egyszer nem vagyok éhes?
Így hát a könyvespolchoz botladoztam, és az egyik jónak kinéző könyvet leemeltem a sok közül, a kedvenc fotelomba telepedtem, és olvasgatni kezdtem. Elzártam a külvilágot, és csak a hasam erőteljes korgására figyeltem fel. Ma még nem is ettem semmit…
Mosolyogva vettem észre, hogy valaki már megint feltöltötte a hűtőt, és a szekrényeket. Gyorsan készítettem magamnak szezámmagos csirkét, párolt zöldségekkel, és nekiláttam enni.
A forró falatokat a számba lapátoltam, újabb és újabb kínszenvedést hozva rám, mivel elég rendesen megégettem a nyelvemet. De nem tudtam ezzel foglalkozni. Az előttem lévő napilap képeit fürkésztem, mint minden reggel. De most a szemem megakadt egy oldalon át taglaló cikk óriási képén. A „For Sale!” felirat virított egy csodálatos épületen. És ahogy közelebbről megnéztem az ismerős környéket és épületet, rájöttem, hogy ez honnan is ismerős.
- De hisz ez az én éttermem! –sikkantottam fel.
Sokkolva néztem még pár percig a képet, könnyeim elhomályosították a látásomat.
Most mit tehetnék?
Aprót ráztam a fejemen, próbáltam visszatérni a valóságba.
A cikk olvasásához kezdtem, és a sokk egyre nagyobb részt vett át a tudatomból. Szinte felfogni sem tudtam, hogy mit olvastam. Vagy csak nem akartam, hogy felfogjam?
Könnyeim újra folyni kezdtek az arcomon, rá-rá cseppenve az újság lapjaira.
Mire a hosszú írás végére értem, már nem is érzékeltem a külvilágot. Gondolataim csak a szavak körül forogtak, amik újabb és újabb döfést küldtek így is összetört szívembe.
Lassan, az újságot szorongatva csoszogtam el az ágyig, ahol aztán eldőltem. Összekuporodtam a lehető legkisebbre, és sós könnyeimet immár a fejemre szorított párna itta fel.
Összeszorított szájjal próbáltam feltörni készülő zokogásomat visszafojtani. Kisebb-nagyobb sikerrel ezt véghez is vittem.
Talán csak percek teltek el, vagy akár órák is. Nem figyeltem az órámat, csak próbáltam feldolgozni az olvasottakat.
Ugyanis a cikkben az szerepelt, hogy az éttermemet eladják, a dolgozókat elbocsájtják, az édesapám szívrohamot kapott, édesanyám pedig depressziós lett.
És ezek után nekem higgadtnak és nyugodtak kellene maradnom…
Könnyeim újra eleredtek, ahogy az olvasott sorokra gondoltam.
Azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha elmegyek. Reméltem, hogy minden rendben lesz majd, erre tessék. Az egész család egy roncs, az éttermemet eladják, ráadásul a dolgozóimnak új állás után kell nézniük.
Nem tudom hogyan, vagy mikor, de egyszer csak elnyomott az álom.
.
Hideg érintésre keltem, amire szemeim azonnal kipattantak, és a lámpa fénye kegyetlenül kényszerített az újabb lecsukásra. Mikor végre ki tudtam nyitni a szemeimet, körbenéztem. Éjszaka volt, az tisztán látszott, de más feltűnő változást nem találtam a szobában.
Végül Caius vérvörös szemeivel találtam szemben magam. Részben megnyugodtam, hogy ő legalább még itt van. Ahogy meglátta kisírt, felduzzadt szemeimet, azonnal az ölébe volt, és magához szorított.
- Mi a baj Kicsim? –suttogta a fülembe.
Lassan ringatni kezdett, miközben a kezemet simogatta.
- Az újság… - nyökögtem, miközben arcomat a mellkasához nyomtam.
Amikor nekiállt halkan felolvasni, vinnyogtam egy kicsit, mire elhallgatott, és magában folytatta a sorok megemésztését.
- Hát…öhm… sajnálom. –motyogta a hajamba.
- Nem kell. –suttogtam.
Tudom, nem egészséges kihagyni a legfontosabb étkezést, de ha egyszer nem vagyok éhes?
Így hát a könyvespolchoz botladoztam, és az egyik jónak kinéző könyvet leemeltem a sok közül, a kedvenc fotelomba telepedtem, és olvasgatni kezdtem. Elzártam a külvilágot, és csak a hasam erőteljes korgására figyeltem fel. Ma még nem is ettem semmit…
Mosolyogva vettem észre, hogy valaki már megint feltöltötte a hűtőt, és a szekrényeket. Gyorsan készítettem magamnak szezámmagos csirkét, párolt zöldségekkel, és nekiláttam enni.
A forró falatokat a számba lapátoltam, újabb és újabb kínszenvedést hozva rám, mivel elég rendesen megégettem a nyelvemet. De nem tudtam ezzel foglalkozni. Az előttem lévő napilap képeit fürkésztem, mint minden reggel. De most a szemem megakadt egy oldalon át taglaló cikk óriási képén. A „For Sale!” felirat virított egy csodálatos épületen. És ahogy közelebbről megnéztem az ismerős környéket és épületet, rájöttem, hogy ez honnan is ismerős.
- De hisz ez az én éttermem! –sikkantottam fel.
Sokkolva néztem még pár percig a képet, könnyeim elhomályosították a látásomat.
Most mit tehetnék?
Aprót ráztam a fejemen, próbáltam visszatérni a valóságba.
A cikk olvasásához kezdtem, és a sokk egyre nagyobb részt vett át a tudatomból. Szinte felfogni sem tudtam, hogy mit olvastam. Vagy csak nem akartam, hogy felfogjam?
Könnyeim újra folyni kezdtek az arcomon, rá-rá cseppenve az újság lapjaira.
Mire a hosszú írás végére értem, már nem is érzékeltem a külvilágot. Gondolataim csak a szavak körül forogtak, amik újabb és újabb döfést küldtek így is összetört szívembe.
Lassan, az újságot szorongatva csoszogtam el az ágyig, ahol aztán eldőltem. Összekuporodtam a lehető legkisebbre, és sós könnyeimet immár a fejemre szorított párna itta fel.
Összeszorított szájjal próbáltam feltörni készülő zokogásomat visszafojtani. Kisebb-nagyobb sikerrel ezt véghez is vittem.
Talán csak percek teltek el, vagy akár órák is. Nem figyeltem az órámat, csak próbáltam feldolgozni az olvasottakat.
Ugyanis a cikkben az szerepelt, hogy az éttermemet eladják, a dolgozókat elbocsájtják, az édesapám szívrohamot kapott, édesanyám pedig depressziós lett.
És ezek után nekem higgadtnak és nyugodtak kellene maradnom…
Könnyeim újra eleredtek, ahogy az olvasott sorokra gondoltam.
Azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha elmegyek. Reméltem, hogy minden rendben lesz majd, erre tessék. Az egész család egy roncs, az éttermemet eladják, ráadásul a dolgozóimnak új állás után kell nézniük.
Nem tudom hogyan, vagy mikor, de egyszer csak elnyomott az álom.
.
Hideg érintésre keltem, amire szemeim azonnal kipattantak, és a lámpa fénye kegyetlenül kényszerített az újabb lecsukásra. Mikor végre ki tudtam nyitni a szemeimet, körbenéztem. Éjszaka volt, az tisztán látszott, de más feltűnő változást nem találtam a szobában.
Végül Caius vérvörös szemeivel találtam szemben magam. Részben megnyugodtam, hogy ő legalább még itt van. Ahogy meglátta kisírt, felduzzadt szemeimet, azonnal az ölébe volt, és magához szorított.
- Mi a baj Kicsim? –suttogta a fülembe.
Lassan ringatni kezdett, miközben a kezemet simogatta.
- Az újság… - nyökögtem, miközben arcomat a mellkasához nyomtam.
Amikor nekiállt halkan felolvasni, vinnyogtam egy kicsit, mire elhallgatott, és magában folytatta a sorok megemésztését.
- Hát…öhm… sajnálom. –motyogta a hajamba.
- Nem kell. –suttogtam.
- De, nagyon is kell. Ha…ha nem tartanálak itt, akkor most nem lenne gond az étteremmel. –sóhajtotta.
- Ha nem jöttem volna ide, és nem adtam volna fel a küzdelmet az életemmel, akkor nem lennék itt. És akkor nem ismertelek volna meg. –karoltam át a mellkasát.
- Igaz… -dörmögte mély, megnyugtató hangján.
- Szeretlek. –sóhajtottam fel.
- Én is téged… -csókolt bele a hajamba.
Pár percig ültünk így, Ő pedig láthatóan elgondolkodott.
- Azon filóztam… -kezdett bele -, hogy mi lenne, ha megvenném az éttermedet.
- Mit? –kérdeztem azonnal vissza.
Szinte fel sem fogtam a szavai értelmét, így megerősítésként felnéztem az arcára.
- Megvenném. Biztos sokkal többet tudnák ajánlani, mint bárki más… - mosolygott. –Mondjuk Bridget kezelné. És te is beleszólnál, végül is az fontos. A dolgozók maradnának, jó sok fizetéssel. A… a bevétel egy részét a családod számlájára utalnánk. A legjobb barátod, ez a konyhavezető…
- Rout. –mondtam helyette is a nevet.
- Igen. Na, ő lehetne a főnök, ennek az egész izének. Ő intézné az ügyeket, mi csak a tulajdonosai lennénk a helynek.
- Ha nem jöttem volna ide, és nem adtam volna fel a küzdelmet az életemmel, akkor nem lennék itt. És akkor nem ismertelek volna meg. –karoltam át a mellkasát.
- Igaz… -dörmögte mély, megnyugtató hangján.
- Szeretlek. –sóhajtottam fel.
- Én is téged… -csókolt bele a hajamba.
Pár percig ültünk így, Ő pedig láthatóan elgondolkodott.
- Azon filóztam… -kezdett bele -, hogy mi lenne, ha megvenném az éttermedet.
- Mit? –kérdeztem azonnal vissza.
Szinte fel sem fogtam a szavai értelmét, így megerősítésként felnéztem az arcára.
- Megvenném. Biztos sokkal többet tudnák ajánlani, mint bárki más… - mosolygott. –Mondjuk Bridget kezelné. És te is beleszólnál, végül is az fontos. A dolgozók maradnának, jó sok fizetéssel. A… a bevétel egy részét a családod számlájára utalnánk. A legjobb barátod, ez a konyhavezető…
- Rout. –mondtam helyette is a nevet.
- Igen. Na, ő lehetne a főnök, ennek az egész izének. Ő intézné az ügyeket, mi csak a tulajdonosai lennénk a helynek.
Halványan elmosolyodtam, tetszett az ötlet.
- Van egy feltételem… - néztem ismét fel az arcára.
- Méghozzá?
- Nem változtatjátok meg a nevét. –mosolyogtam pimaszul.
- Szándékomba
- Van egy feltételem… - néztem ismét fel az arcára.
- Méghozzá?
- Nem változtatjátok meg a nevét. –mosolyogtam pimaszul.
- Szándékomba
sem állt. –nevetett fel lágyan.
Újra a mellkasára hajtottam a fejem, és most már egy kicsit megnyugodtam, hogy biztonságban tudhattam legalább az éttermemet és a személyzetet.
- Hogy sikerült a csata? –motyogtam.
- Szerinted? Ha rosszul sikerült volna, akkor itt ülnék veled? –kuncogott a hajamba.
- Jól van, igazad van. –mosolyogtam el. –Megsérült valaki?
- Hát… - hallgatott el.
- Ki sérült meg? –néztem fel az arcára.
Továbbá sem válaszolt, csak némán nézett ki az ablakon.
- Caius! Kivel történt baj? –kérdeztem újból. –Miért nem mered elmondani?
- Mert nem szabad. –szorította össze a száját.
- De… -csuklott el a hangom.
Ekkor nyitódott az ajtó, és Bridget rontott be rajta.
Az átlagnál is fehérebb volt, szeme alatti karika még sötétebben virított, egyszerűen rémesen nézett ki. Ahogy halk nyögést hallottam valahonnan közelről, a kezét a szája elé kapta. Valószínűleg neki ez nem csak egy halk nesz volt, hanem egy valóságos ordítás.
Azonnal leesett, hogy ki sérülhetett meg.
Kiugrottam Szerelmem öléből, Bridget elé szaladtam, és óvatosan magamhoz öleltem. Ő szinte kétségbeesve ölelt, és éreztem, hogy rázza a hangtalan zokogás.
- Css… Nyugi. –simogattam a hátát. –Rendbe jön. Te is tudod, hogy nem lesz baj. Emmett nagyon erős, tudod, hogy mindent kibír…
Aprót bólintott, és még pár másodpercig álltunk így, majd eltolt magától, és a kanapéra ült, ahol aztán az arcát a tenyerébe temette.
- Hogy-hogy itt vagy? Mármint… nem mellette kellene lenned. Vagy… -magyaráztam zavartan.
- Carlisle kiküldött. –motyogta. –Nem rég jött. Egy tíz perce, körül belül. Amint meglátta, hogy hogyan is néz ki, azonnal mindenkit kiküldött. Most…most valahogy eltávolítja a sebekből a mérget, hogy hamarabb meggyógyuljon. Viszont ez roppant fájdalmas.
- Milyen sérülései vannak?
- Ő… Amikor… amikor térdre omlottam, azonnal kiszúrta,hogy ott vagyok, védtelenül. Csakhogy ez az erdőben elrejtőzött ellenségnek is feltűnt, így mindenki felém iramodott. Én… én nem voltam használható állapotban. Ő próbált meg megvédeni. Pár vámpír lefogta, a többi meg… az egész bal keze végig van harapva, és a vállából és a nyakából is ki van harapva egy darab, de azt hiszem ezen kívül semmi más. –sóhajtott fel. –Szerencséje, hogy a nyakából nem tudtak nagyobbat kiharapni. Az… az nem lett volna valami szerencsés.
- Hát… -makogtam.
- Igen. Ő pedig Carlisle-t pártfogolta. Rám parancsolt, hogy ha már egyszer nem tudok vigyázni magamra, akkor tulajdon képpen most hagyjam békén.
Felém nyújtotta a kezét, én pedig hozzáérintettem az én tenyerem, és az emléke azonnal ellepte a tudatomat, az ő szemszögéből néztem az egészet.
.
„Már órák óta ülök az ágya mellett. Arcát néztem, amin a fájdalom tükröződött. Ajkait vékony vonallá préselte, szemeit szorosan lehunyta. Az óta sem szólt hozzám. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? Meg tudtam volna védeni magam. Épp, jobb karjára tettem a kezem, és óvatosan simogatni kezdtem. Elhúzta tőlem a karját, én pedig lehunytam a szemem. Tudtam, hogy én vagyok a hibás, de most csak segíteni szeretnék.
Percek múlva betoppant Carlisle, a mi csodás orvosunk.
- Na, mi történt? –nyitotta ki a kopogás után az ajtót.
- A bal oldalával van a gond. –motyogtam halkan, és felálltam az ágytól.
- Megnézem. –tette le a táskáját, és Emhez sétált.
Visszahajtotta róla a takarót, és hümmögések közepette kezdte el tapogatni a sebeket.
- Bridget, szerintem jobb lesz, ha kimész. –fordult felém.
- Felejtsd el. –tekertem a fejemet.
- De. Bridget. Te most kimész. Nincs itt szükség rád. Inkább tanuld meg, hogy hogyan is kell vigyázni magadra.
Szavai késként fúródtak kő szívembe. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd sarkon fordultam és elhúztam a csíkot.
Kint Alec várt, arcán nagyobb fájdalommal, mint amit jelenleg én viseltem. ”
.
Kihúzta a kezét az enyémből, és eldőlt a kanapén. Szemeit újra összeszorította, szerintem próbálta kizárni a külvilágot.
- Alec miért…szomorú? –fordultam Caius felé.
- Más is történt, mint Emmett sérülése. –suttogta.
- Még hozzá? –próbáltam kiszedni belőle.
- Ezt…ezt nem mondhatom el. –szorította össze az ajkait. –Majd Bridget elmondja. Alec-t most ne zargassuk.
- De miért nem mondhatod el? –kérdeztem vissza.
- Mert… nem tudom. Egyszerűen nem, és kész.
Aprót bólintottam, és a konyhába mentem. Öntöttem magamnak egy kis kávét, és mivel hosszú éjszaka elé nézünk, le is húztam azt.
Szörnyű íze volt, még a rengeteg cukor ellenére is.
Sosem szerettem a kávét, de ha egyszer muszáj.
Újra a mellkasára hajtottam a fejem, és most már egy kicsit megnyugodtam, hogy biztonságban tudhattam legalább az éttermemet és a személyzetet.
- Hogy sikerült a csata? –motyogtam.
- Szerinted? Ha rosszul sikerült volna, akkor itt ülnék veled? –kuncogott a hajamba.
- Jól van, igazad van. –mosolyogtam el. –Megsérült valaki?
- Hát… - hallgatott el.
- Ki sérült meg? –néztem fel az arcára.
Továbbá sem válaszolt, csak némán nézett ki az ablakon.
- Caius! Kivel történt baj? –kérdeztem újból. –Miért nem mered elmondani?
- Mert nem szabad. –szorította össze a száját.
- De… -csuklott el a hangom.
Ekkor nyitódott az ajtó, és Bridget rontott be rajta.
Az átlagnál is fehérebb volt, szeme alatti karika még sötétebben virított, egyszerűen rémesen nézett ki. Ahogy halk nyögést hallottam valahonnan közelről, a kezét a szája elé kapta. Valószínűleg neki ez nem csak egy halk nesz volt, hanem egy valóságos ordítás.
Azonnal leesett, hogy ki sérülhetett meg.
Kiugrottam Szerelmem öléből, Bridget elé szaladtam, és óvatosan magamhoz öleltem. Ő szinte kétségbeesve ölelt, és éreztem, hogy rázza a hangtalan zokogás.
- Css… Nyugi. –simogattam a hátát. –Rendbe jön. Te is tudod, hogy nem lesz baj. Emmett nagyon erős, tudod, hogy mindent kibír…
Aprót bólintott, és még pár másodpercig álltunk így, majd eltolt magától, és a kanapéra ült, ahol aztán az arcát a tenyerébe temette.
- Hogy-hogy itt vagy? Mármint… nem mellette kellene lenned. Vagy… -magyaráztam zavartan.
- Carlisle kiküldött. –motyogta. –Nem rég jött. Egy tíz perce, körül belül. Amint meglátta, hogy hogyan is néz ki, azonnal mindenkit kiküldött. Most…most valahogy eltávolítja a sebekből a mérget, hogy hamarabb meggyógyuljon. Viszont ez roppant fájdalmas.
- Milyen sérülései vannak?
- Ő… Amikor… amikor térdre omlottam, azonnal kiszúrta,hogy ott vagyok, védtelenül. Csakhogy ez az erdőben elrejtőzött ellenségnek is feltűnt, így mindenki felém iramodott. Én… én nem voltam használható állapotban. Ő próbált meg megvédeni. Pár vámpír lefogta, a többi meg… az egész bal keze végig van harapva, és a vállából és a nyakából is ki van harapva egy darab, de azt hiszem ezen kívül semmi más. –sóhajtott fel. –Szerencséje, hogy a nyakából nem tudtak nagyobbat kiharapni. Az… az nem lett volna valami szerencsés.
- Hát… -makogtam.
- Igen. Ő pedig Carlisle-t pártfogolta. Rám parancsolt, hogy ha már egyszer nem tudok vigyázni magamra, akkor tulajdon képpen most hagyjam békén.
Felém nyújtotta a kezét, én pedig hozzáérintettem az én tenyerem, és az emléke azonnal ellepte a tudatomat, az ő szemszögéből néztem az egészet.
.
„Már órák óta ülök az ágya mellett. Arcát néztem, amin a fájdalom tükröződött. Ajkait vékony vonallá préselte, szemeit szorosan lehunyta. Az óta sem szólt hozzám. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? Meg tudtam volna védeni magam. Épp, jobb karjára tettem a kezem, és óvatosan simogatni kezdtem. Elhúzta tőlem a karját, én pedig lehunytam a szemem. Tudtam, hogy én vagyok a hibás, de most csak segíteni szeretnék.
Percek múlva betoppant Carlisle, a mi csodás orvosunk.
- Na, mi történt? –nyitotta ki a kopogás után az ajtót.
- A bal oldalával van a gond. –motyogtam halkan, és felálltam az ágytól.
- Megnézem. –tette le a táskáját, és Emhez sétált.
Visszahajtotta róla a takarót, és hümmögések közepette kezdte el tapogatni a sebeket.
- Bridget, szerintem jobb lesz, ha kimész. –fordult felém.
- Felejtsd el. –tekertem a fejemet.
- De. Bridget. Te most kimész. Nincs itt szükség rád. Inkább tanuld meg, hogy hogyan is kell vigyázni magadra.
Szavai késként fúródtak kő szívembe. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, majd sarkon fordultam és elhúztam a csíkot.
Kint Alec várt, arcán nagyobb fájdalommal, mint amit jelenleg én viseltem. ”
.
Kihúzta a kezét az enyémből, és eldőlt a kanapén. Szemeit újra összeszorította, szerintem próbálta kizárni a külvilágot.
- Alec miért…szomorú? –fordultam Caius felé.
- Más is történt, mint Emmett sérülése. –suttogta.
- Még hozzá? –próbáltam kiszedni belőle.
- Ezt…ezt nem mondhatom el. –szorította össze az ajkait. –Majd Bridget elmondja. Alec-t most ne zargassuk.
- De miért nem mondhatod el? –kérdeztem vissza.
- Mert… nem tudom. Egyszerűen nem, és kész.
Aprót bólintottam, és a konyhába mentem. Öntöttem magamnak egy kis kávét, és mivel hosszú éjszaka elé nézünk, le is húztam azt.
Szörnyű íze volt, még a rengeteg cukor ellenére is.
Sosem szerettem a kávét, de ha egyszer muszáj.
Visszaültem a kanapéra, és Bridget-et fürkésztem.
Valami halk, vagyis az én füleimnek észrevehetetlen zajra felkapta a fejét, és felállt.
- Megvigasztalom Alec-ot. –motyogta szomorúan.
- De mi történt? –kérdeztem immár tőle.
- Meghalt… -suttogta.
- Ki?
- J…Jane. –zokogott fel újra, és becsapta maga után az ajtót.
Valami halk, vagyis az én füleimnek észrevehetetlen zajra felkapta a fejét, és felállt.
- Megvigasztalom Alec-ot. –motyogta szomorúan.
- De mi történt? –kérdeztem immár tőle.
- Meghalt… -suttogta.
- Ki?
- J…Jane. –zokogott fel újra, és becsapta maga után az ajtót.
