Más élet- II. 34. fejezet

Sziasztok!
Rettentően sajnálom ezt a rengeteg késést. De belekezdtem az évvégi hajtásba, és minden időmet elveszi a tanulás. :S :)
Remélem megértitek ezt nekem.
A kommentárokat nagyon szépen köszönöm :)
A következő friss időpontját nem tudom meghatározni. Amint kész lesz, felteszem. De most nagyon bizonytalan, hogy mikor is tudok írni :S
Nagyon sajnálom
Puszii

75.fejezet- Vagyis II. 34. fejezet
(Bridget)

- Nézd csak, kik jöttek. –mormogta a fülembe az egyik férfi.
Undorodtam a hangjától. Meg persze jó, hogy nem most örömömben ugrálni fogok. Ki van feszítve minden végtagom, még levegőt venni sem tudok.
Végül feléjük néztem, így teljesen megbizonyosodva arról, hogy tényleg ők azok. Igaz, az illatukról már rég felismertem őket… de azért látni is akartam őket, hogy minden rendben van-e.
És akkor esett le, hogy így most hogyan is fogom véghezvinni a tervemet?
Mindenképpen kapnak ők is a sugárból.

Oh, hogy miért nem tudtak ők ott maradni!
Vagy várni még egy kicsit. Egy perc elég lett volna!
- Szeretlek titeket. –suttogtam.
Csak a hitelesség kedvéért. Hisz elvileg épp meg fogok halni.
Jó, ez, ami elhagyta számat igaz is.
Karjaim még nagyobb feszülésnek kezdtek, tehát éreztem, hogy a leszakítás bármelyik pillanatban eljöhet. Ekkor éreztem úgy, hogy nincs időm többet várni. Így hát szabadjára engedtem a nemrég megszerzett erőmet.
Mindenki elterült a tisztáson, a karjaimról lecsúsztak a szorító kezek.

És ahogy gondoltam, Emmett és Jazz is eszméletlenül estek össze.
Még jó, hogy egy vámpírnak nincs szüksége légzésre. Meg is halna itt nekem.
Mert hogy kikapcsoltam az agyát. Szinte szó szerint. Nem tud gondolkodni, nem tudja irányítani a mozdulatait, mintha agy halott lenne.

Nos igen… ennek az erőnek az a hátránya, hogy nem tudom visszafordítani. Demmel nem rég jöttünk rá, hogy még kikapcsolni megy, de be már nem.
A támadásoknál ez jól jön, mert nem egy-egy vámpírra irányítom ki az erőm, hanem sugárba végig megy mindenkin, aki a közelemben van. Valakit jobban ki üt, a szerencséseket pedig kevésbé.
Emmett és Jazz felé futottam. Oh… teljesen kész vannak. Próbáltam felkelteni őket, hátha. Őket rendesen kiütötte. Oh, most mit csináljak?

Dem-nél a keltegetés bejött. Legalább is nagyjából.
Mert ezt az erőt csak vele gyakoroltam, mások nem is tudnak róla.
Miközben én próbáltam felnyalábolni a földről a két társamat, a többi vámpír ébredezni kezdett.
- Most menjetek el. –morogtam feléjük.

Hat vámpírral mégsem bírnák el.
- Nehogy azt higgyétek, hogy ezt az egy erőt tudom ellenetek használni. –vicsorítottam. –Húzzátok el a csíkot, míg szépen mondom.
Vad morgás futott át rajtuk, de Maria parancsára elmentek.
Újra ébresztgetni kezdtem a két elterült pasit. Hihetetlen, hogy ki lehet ütni őket. Csak azt csodálom, hogy Maria csapata hamarabb felébredt, pedig ők közelebb voltak hozzám.
Letérdeltem közéjük, csapkodni kezdtem az arcaikat.

Mivel semmi reakció sem volt, megpróbáltam felállítani őket.
Pont ekkor pillantottam meg a rét szélén Dem-et, és egy idegen nőt. A vámpírsrác átkarolta az idegen csajszit, de most ez most valahogy nem kötötte le a figyelmemet.
- Dem, segítenél? –kiáltottam oda.
- Persze. –suhant hozzám.
- Öhm… Szia. Nancy vagyok. –jött oda a lány is.
- Bridget vagyok, nagyon örülök. –hadartam, és Demhez fordultam. –Ha kínozni kezdeném őket, szerinted felkelnének?
- Nem tudom. De hogyan tudtad így kiütni őket?
- Ha én azt tudnám. –sóhajtottam fel. –Tudod, hogy még csak most jöttünk rá, hogy hogyan is kell használni.
- Na igen. Azt is megbántam. –kuncogott. –Szerintem leülhetsz. Van időnk.
Így hát leültünk a fűbe. Em fejét az ölembe vettem, és az arcát simogattam.
Jasper elég furcsán festett. Ki volt terülve a fűben, haja az arcába lógott, szája nyitva volt. Ráadásul egy bogár mászott az orrára, és onnan repült el.
- Szerintem most pótolják be a lemaradásukat. –kuncogott továbbra is.
- Dem, te semmit sem változol. –mosolyodtam el. –Nancy, nem mesélnél magadról egy kicsit?
- Én vagyok a tigris. –motyogta.
- És a farkas, meg még jó pár állat. –kuncogott Dem, és magához húzta a lányt. –A karod meg nem gyógyul valami gyorsan.
- Tudom. Pontosabban érzem. –húzta el a száját.
- Mi történt?
- Megtámadott Heidi. –nézett a távolba Dem. –Én pedig bármennyire is érzéketlen vagyok, nem tudtam megölni.
- Én pedig megtettem helyette. –vágott közbe a lány.
- És ekkor sérült meg. Mert nem tud egy helyben maradni. –mosolygott Dem.
Furcsálltam, de szerelmes pillantásokat küldözgettek egymás felé.
Igaz, a lány tudja minden titkát a megmentett félnek, de ez egy kicsit túlzás.
Vagy csak én érzem így?
- Eltörött. –mondta ki végül Nancy.
- Vigyázz, nehogy rosszul forrjon össze. –mosolyogtam rá. –De nem kellett volna ennyire védeni ezt a nagy mamlaszt.
- Megölték volna. –csuklott el a lány hangja.
- Hát igen… - sóhajtottam fel. –Mert nem tud hallgatni rám.
- Épp azon gondolkodtam, hogy mikor is kéne utánad jönnöm. –morgolódott.
- Persze. Tíz percen keresztül? –kérdőjeleztem meg.
- Hát… - dörzsölte meg a tarkóját.
- Na ugye. – mosolyogtam.
Emmett és Jazz mocorogni kezdtek. Em voltaképpen még el is mosolyodott.
Lassacskán kinyitották a szemüket, és azonnal Em pillantásával találtam szembe magam.

- Jó reggelt. –mosolyogtam.
- Te. Te… - pattant fel.
Vele együtt ugrottam fel én is.
- Élsz. –húzott magához, és szorosan ölelt.
Mintha soha többé nem akarna elengedni.

- Igen, nem haltam meg. –mosolyogtam.
- Én sem?

- Te sem. –nevettem fel. –Akkor hogyan is ölelkeznénk itt?
- Nem tudom. –kuncogott.
Miután mélyen beszívtam mennyei illatát, az arcára emeltem a pillantásom, és pimasz vigyort ejtettem.
- Bocs, hogy ledöntöttelek a lábadról.
- Ki tudnál engesztelni. –kuncogott.
- Abban biztos vagyok. –mosolyogtam.
Édes csókot nyomott ajkaimra, én pedig szívesen csókoltam vissza.
Örülök neki, hogy semmi komoly baja nem lett.
Csak ez a kicsike kis eszméletlenség.
- Velem senki sem törődik? –állt fel Jazz is.
- Dehogynem. –szakítottam meg a csókot, és az éppen felém tartó bátyám nyakába vetettem magam.
- Miért van olyan érzésem, hogy ezt meg tudod magyarázni? –mosolygott.
- Hát persze, hogy meg tudom.
- Csak kikapcsolta az agyatokat. –kuncogott a háttérbe Dem.
Mérgesen néztem rá, de végül én is elmosolyodtam.
A szemtelen arcát látva nem lehetett rá haragudni, egyszerűen jó kedvre derített.
- Köntörfalazás nélkül igen, így történt.
- Miért, falazva hogyan van? –kérdezett vissza Em.
Közben elléptem Jaz-től, Szerelmemhez sasszéztam, aki aztán átkarolta a derekam.
- Hát… azért mondtam, hogy csak tíz perc után gyertek utánam, mert ugyan ezt akartam tenni. –mosolyogtam. –De ti ugye sosem hallgattok rám.
- De Jasper nem akarta megmondani, hogy hol vagy. Egyáltalán élsz-e még. –morogta Em.
- Élek, jól vagyok. Minden rendben. –kuncogtam.
- Vissza kellene mennünk… -motyogta Jaz.
- Szerintem is. –bólintottam. –Segíteni kell a többieknek befejezni…
- A piszkos munkát. –fejezte be helyettem is Dem.
- Pontosan. –mosolyodtam el.
- Öhm…- fordult a lány felé Dem. –Vigyelek, vagy tudod tartani az iramot.
- Átváltoznák tigrissé, de kétlem, hogy három lábbal száguldani tudnék.
- Gondoltam. –vette karjaiba Dem.
A csata helye felé futottunk.
Pár perc múlva meg is érkeztünk a csatatérre.
Már csak páran harcoltak, látszólag mindenki bírt az ellenfelével.
- Dem, vidd őt… a házamba. –motyogtam.
- A partra, vagy az erdőbe? –kérdezett vissza.
- Erdő. –vágtam rá.
- Megyünk is. –száguldott el.
- Hajrá. –csókoltam meg Em-et, és bele is vetettem magam a hadakozók közé.
Azt gondoltam, hogy hamarabb fogunk végezni.
Igaz, több mint a felén már túl vagyunk.
Segítségére siettem az egyik hátul lévő társamnak, aki nagyon nem bírt az ellenségével.
Elég furcsának tűnt az egész helyzet. Vámpírok repültek, döntöttek ki fákat.
Egymás után landoltak a fáklyákon a természetfeletti lények maradványai, így végső halált hozva rájuk.
A barátaim is harcoltak. Jane, Alec, Sophie, Felix, a vezetők… Mind ott küzdöttek magukért, és a társaikért.
Észrevettem, ahogy az egyik ellenség túljut a védelmi zónánkon. Vagyis azokon a társainkon, akik a várhoz vezető utat védték.
Utána eredtem, és egy nehéz harc után ő is a máglyán kötött ki.
Épp vissza indultam, amikor váratlan sikkantást hallottam.
Amire odanéztem, már csak a máglyára vetett darabokat láttam, és a felismerés villámként ért.
Zokogva omlottam térdre… és senki sem volt körülöttem…