Csak igazából ugye nem volt meg a kettő komi...
Nahm, mindegy. Most itt a feji. Puszi
Ui.: Komit lécci. <3
21. fejezet
(Emmett)
Bridget még beadta a kutyát otthon, és én még mindig nem hiszem el, hogy féltékeny vagyok. Tehát, míg Bridget elment La-Push-ba, addig mi elkísértük Jazz-zal a két új családtagot a házhoz, majd elhúztam Jaspert az erdőbe.
- Mi van már Emmett? Alice-t még üdvözölni sem tudtam. –morgott.
- Nem tudtam megmondani. Nem ment.
- Hogy én ezt hogy tudtam. –nevetett. –A nagy Emmett Cullen befuccsolt, megfutamodott, fél! Ha ezt a többiek megtudják.
- Ne. Jasper. Megbízok benned. Ne tedd meg velem.
- És még könyörög is.
- Jasper. Komolyan. Először el akartam neki mondani, de ha elmondom, akkor féltem, hogy csalódást okozok neki. Nem tehetem. –hajtottam le a fejem.
- Bridget nem fog kiakadni emiatt. Higgy nekem.
- De hogy mondjam meg neki…?
__***__
(Bridget)
Amikor beléptem, elég furcsa látvány tárult a szemem elé. Mindenki, Rosalie kivételével a nappaliban tolongott, és Alice azonnal a nyakamba ugrott.
- Bocs, bocsi, bocsi, bocsi, bocsi…
- Figyelj, elég egyszer is elmondani. És milyen szívélyes üdvözlet.–nevettem.
- Oké. Akkor bocsiiiiii – húzta el a mondat végét.
- Semmi baj. Tényleg. Egy kis tévedés volt csak…-hát…mindegy…- Szóval, felejtsük el!
- Bridget!- szólt figyelmeztetően Edward. Edward! Legalább most ne turkálj a fejemben, vagy felmentelek egy ideig az erőd alól! – üzentem gondolatban, mire bólintott. Jött Esme.
- Kicsim! Annyira hiányoztál. Mind nagyon sajnáljuk. Nem gondoltam volna, hogy a saját lányom ver át. –ölelt meg, én pedig viszonoztam.
- Semmi baj, anya. Rosalie több ideig volt nálatok, mint én. Egyértelmű, kiben bíztok meg jobban. –mosolyogtam rá. – De most, ha nem gond, átöltöznék. Ez a ruha már…hogy is fogalmazzak…
- Nincs rá megfelelő szó. –mondta Alice.
- Ahogy mondod. –mosolyogtam, majd felfelé indultam. Felértem az emeleten, és benyitottam az ajtómon. De más szoba volt. Ez lila! Kimentem a szobából, és körbenéztem. A többiek a lépcsőn tolongtak, de nem figyeltem rájuk. Most akkor hol a szobám? Egy vámpír elvileg nem felejt. Ez eddig az enyém volt. Vagy tévedtem? Benéztem a szomszéd szobába, nem talált. Ez stimmel. Akkor mégiscsak? A többiek már alig bírták vissza folytani a nevetésüket. Hát igen…elég vicces lehetett…egy vámpír, aki eltéved, és össze-vissza járkál. Kérjünk segítséget. Edward! Ez az én szobám? –üzentem gondolatban, mire elnevette magát, és bólintott. Beléptem a szobába. Egy nagyon szép, lila-fehér színekben pompázó szoba nézett vissza rám. Elől egy nagy franci ágy, előtte egy szőnyeg, a falakon képek, ablak, előtte egy székhez hasonló ülőszerkezet. A szobából két ajtó nyílt. Ki gondolta volna? Az egyik a gardrób. Benne a régi, és az új ruháim. Ez a gardrób kétszer akkora volt, mint az előző. Ja, és persze tele ruhával… Alice. A másik a fürdő volt. Hasonló színekkel, mint a hálószoba. Egy nagy fürdőkáddal, virágmintával a falon, és zuhanyzóval a sarokban. Lezuhanyoztam, és az előzőleg már kiválasztott, fekete csőgatya- pántnélküli tapadós lila felső- lila magas sarkú cipő összeállításomat felvettem. Megcsináltam a hajam, kisminkeltem, és lementem. A többiek (Rosalie kivételével) a nappaliban beszélgettek. Jenny és Criss nemrég fejezte be az átváltozásuk történetét.
- Tehát, most itt vagyunk. De nem akarunk zavarni. Tényleg. Elmegyünk ha…
- Dehogyis. Már hozzánk tartoztok. –ölelte meg őket Esme.
- Mindenkinek nagyon köszönöm! Jó volt nekem a régi szobám is. –mosolyogtam, és, mindenkit megöleltem.
- Az egy vendégszoba volt. Na ne nevettess. Kellett egy új. Ez egyértelmű. –mondta Alice. Nem veszekedtem vele, ráhagytam.
- És ruhatár?- húztam fel a szemöldököm.
- Azt már fél éve vettem. Régi.
- Szzz. Régi. –nevettem a végére. Hihetetlen.
- Régi. Igen.
- Te semmit sem változol. –öleltem meg még egyszer.
- Még szép, hogy nem. –ölelt vissza.
- Ha nem felejtettétek volna el, egyikünk sem változik. - szólt közbe Emmett.
- Emmett.- mondtuk egyszerre Alice-val.
- Bridzs. Nekem még ígértél valamit. –mondta a nagyra nőtt óvodás.
- Emmett. Harcoltam én eleget. Most ne kelljen legalább. –vettem könyörgőre a formát.
- Mikor harcoltál te?- kérdezte Esme.
- Nem mondtátok el nekik?- fordultam a többiek felé.
- Neeeeeem.- húzták el a szót.
- Most nekem kell?
- Aham. De majd segítek. –mondta Emmett.- Hátha nem emlékeznél.
- Emmett.
- Oké- oké. Akkor majd én mesélem azt, amikor elmentél innen. Azt még úgysem hallottad.
- Oké. - engedtem.
- Tehát. Ugye nekünk Rosalie azt mondta, hogy te el akarsz menni a Volturihoz, és összeesküvés vádjával meg akarsz minket öletni.
- Szép megfogalmazás. –nevettem.
- Tudom. –húzta ki magát. – Tehát, mi dühösek voltunk rád, és bedurciztunk. –vette elő újra az óvodás formáját.
- És meg sem fordult a fejetekben, hogy én a kezdetektől fogva nem voltam jóban Rosalie-val, és most, hogy vámpír lettem, sem kerültem közelebb hozzá…meg sem kérdeztetek.
- Sajnáljuk.
- Tudod, engem nem az bánt, hogy egy családtagnak hisztek, nem pedig nekem. Ezt megértem. Ő régebb óta van itt. Csak azt nem tudom felfogni, hogy hogy gondolhattatok ilyet rólam. Ez az egy, amit nem értek, és bánt. Most vadászok egyet. Rég voltam. Sajnálom. –hajtottam le a fejem, és siettem ki a házból. Elfutottam, és a kedvenc fám tetejére ugrottam. Innen beláttam az egész vidéket. A folyóban kiskacsák úszkáltak az anyjukkal. Nem hideg az a víz nekik? Pár kilométerre egy medve hangja hallatszott. Tökéletes. Jó lesz vacsinak. Aztán hazamegyek. Megbeszélem a dolgot a többiekkel. Levadásztam a macit, és akkor hallottam, hogy valaki követett. Bella. Erre fújta a mézhez hasonlító illatát.
- Szia Bella!
- Ohh, bocsi. Jelezni akartam, hogy itt vagyok…csak hát…
- Mit szeretnél mondani? –néztem aranybarna szemeibe.
- Hát. Szeretnék egy lelki fröccsöt adni. Ha lehet így fogalmazni.
- Oké. Hallgatom. –mosolyogtam halványan.
- Mi mind szeretünk. Valamelyikünk még jobban is. –mosolya egyre nagyobb volt. –Tévedtünk. Sajnáljuk. Rosalie elment. Nem kell sem félned, sem kisebbnek érezned magad, mint mi. Szeretünk.
(Emmett)
Bridget még beadta a kutyát otthon, és én még mindig nem hiszem el, hogy féltékeny vagyok. Tehát, míg Bridget elment La-Push-ba, addig mi elkísértük Jazz-zal a két új családtagot a házhoz, majd elhúztam Jaspert az erdőbe.
- Mi van már Emmett? Alice-t még üdvözölni sem tudtam. –morgott.
- Nem tudtam megmondani. Nem ment.
- Hogy én ezt hogy tudtam. –nevetett. –A nagy Emmett Cullen befuccsolt, megfutamodott, fél! Ha ezt a többiek megtudják.
- Ne. Jasper. Megbízok benned. Ne tedd meg velem.
- És még könyörög is.
- Jasper. Komolyan. Először el akartam neki mondani, de ha elmondom, akkor féltem, hogy csalódást okozok neki. Nem tehetem. –hajtottam le a fejem.
- Bridget nem fog kiakadni emiatt. Higgy nekem.
- De hogy mondjam meg neki…?
__***__
(Bridget)
Amikor beléptem, elég furcsa látvány tárult a szemem elé. Mindenki, Rosalie kivételével a nappaliban tolongott, és Alice azonnal a nyakamba ugrott.
- Bocs, bocsi, bocsi, bocsi, bocsi…
- Figyelj, elég egyszer is elmondani. És milyen szívélyes üdvözlet.–nevettem.
- Oké. Akkor bocsiiiiii – húzta el a mondat végét.
- Semmi baj. Tényleg. Egy kis tévedés volt csak…-hát…mindegy…- Szóval, felejtsük el!
- Bridget!- szólt figyelmeztetően Edward. Edward! Legalább most ne turkálj a fejemben, vagy felmentelek egy ideig az erőd alól! – üzentem gondolatban, mire bólintott. Jött Esme.
- Kicsim! Annyira hiányoztál. Mind nagyon sajnáljuk. Nem gondoltam volna, hogy a saját lányom ver át. –ölelt meg, én pedig viszonoztam.
- Semmi baj, anya. Rosalie több ideig volt nálatok, mint én. Egyértelmű, kiben bíztok meg jobban. –mosolyogtam rá. – De most, ha nem gond, átöltöznék. Ez a ruha már…hogy is fogalmazzak…
- Nincs rá megfelelő szó. –mondta Alice.
- Ahogy mondod. –mosolyogtam, majd felfelé indultam. Felértem az emeleten, és benyitottam az ajtómon. De más szoba volt. Ez lila! Kimentem a szobából, és körbenéztem. A többiek a lépcsőn tolongtak, de nem figyeltem rájuk. Most akkor hol a szobám? Egy vámpír elvileg nem felejt. Ez eddig az enyém volt. Vagy tévedtem? Benéztem a szomszéd szobába, nem talált. Ez stimmel. Akkor mégiscsak? A többiek már alig bírták vissza folytani a nevetésüket. Hát igen…elég vicces lehetett…egy vámpír, aki eltéved, és össze-vissza járkál. Kérjünk segítséget. Edward! Ez az én szobám? –üzentem gondolatban, mire elnevette magát, és bólintott. Beléptem a szobába. Egy nagyon szép, lila-fehér színekben pompázó szoba nézett vissza rám. Elől egy nagy franci ágy, előtte egy szőnyeg, a falakon képek, ablak, előtte egy székhez hasonló ülőszerkezet. A szobából két ajtó nyílt. Ki gondolta volna? Az egyik a gardrób. Benne a régi, és az új ruháim. Ez a gardrób kétszer akkora volt, mint az előző. Ja, és persze tele ruhával… Alice. A másik a fürdő volt. Hasonló színekkel, mint a hálószoba. Egy nagy fürdőkáddal, virágmintával a falon, és zuhanyzóval a sarokban. Lezuhanyoztam, és az előzőleg már kiválasztott, fekete csőgatya- pántnélküli tapadós lila felső- lila magas sarkú cipő összeállításomat felvettem. Megcsináltam a hajam, kisminkeltem, és lementem. A többiek (Rosalie kivételével) a nappaliban beszélgettek. Jenny és Criss nemrég fejezte be az átváltozásuk történetét.
- Tehát, most itt vagyunk. De nem akarunk zavarni. Tényleg. Elmegyünk ha…
- Dehogyis. Már hozzánk tartoztok. –ölelte meg őket Esme.
- Mindenkinek nagyon köszönöm! Jó volt nekem a régi szobám is. –mosolyogtam, és, mindenkit megöleltem.
- Az egy vendégszoba volt. Na ne nevettess. Kellett egy új. Ez egyértelmű. –mondta Alice. Nem veszekedtem vele, ráhagytam.
- És ruhatár?- húztam fel a szemöldököm.
- Azt már fél éve vettem. Régi.
- Szzz. Régi. –nevettem a végére. Hihetetlen.
- Régi. Igen.
- Te semmit sem változol. –öleltem meg még egyszer.
- Még szép, hogy nem. –ölelt vissza.
- Ha nem felejtettétek volna el, egyikünk sem változik. - szólt közbe Emmett.
- Emmett.- mondtuk egyszerre Alice-val.
- Bridzs. Nekem még ígértél valamit. –mondta a nagyra nőtt óvodás.
- Emmett. Harcoltam én eleget. Most ne kelljen legalább. –vettem könyörgőre a formát.
- Mikor harcoltál te?- kérdezte Esme.
- Nem mondtátok el nekik?- fordultam a többiek felé.
- Neeeeeem.- húzták el a szót.
- Most nekem kell?
- Aham. De majd segítek. –mondta Emmett.- Hátha nem emlékeznél.
- Emmett.
- Oké- oké. Akkor majd én mesélem azt, amikor elmentél innen. Azt még úgysem hallottad.
- Oké. - engedtem.
- Tehát. Ugye nekünk Rosalie azt mondta, hogy te el akarsz menni a Volturihoz, és összeesküvés vádjával meg akarsz minket öletni.
- Szép megfogalmazás. –nevettem.
- Tudom. –húzta ki magát. – Tehát, mi dühösek voltunk rád, és bedurciztunk. –vette elő újra az óvodás formáját.
- És meg sem fordult a fejetekben, hogy én a kezdetektől fogva nem voltam jóban Rosalie-val, és most, hogy vámpír lettem, sem kerültem közelebb hozzá…meg sem kérdeztetek.
- Sajnáljuk.
- Tudod, engem nem az bánt, hogy egy családtagnak hisztek, nem pedig nekem. Ezt megértem. Ő régebb óta van itt. Csak azt nem tudom felfogni, hogy hogy gondolhattatok ilyet rólam. Ez az egy, amit nem értek, és bánt. Most vadászok egyet. Rég voltam. Sajnálom. –hajtottam le a fejem, és siettem ki a házból. Elfutottam, és a kedvenc fám tetejére ugrottam. Innen beláttam az egész vidéket. A folyóban kiskacsák úszkáltak az anyjukkal. Nem hideg az a víz nekik? Pár kilométerre egy medve hangja hallatszott. Tökéletes. Jó lesz vacsinak. Aztán hazamegyek. Megbeszélem a dolgot a többiekkel. Levadásztam a macit, és akkor hallottam, hogy valaki követett. Bella. Erre fújta a mézhez hasonlító illatát.
- Szia Bella!
- Ohh, bocsi. Jelezni akartam, hogy itt vagyok…csak hát…
- Mit szeretnél mondani? –néztem aranybarna szemeibe.
- Hát. Szeretnék egy lelki fröccsöt adni. Ha lehet így fogalmazni.
- Oké. Hallgatom. –mosolyogtam halványan.
- Mi mind szeretünk. Valamelyikünk még jobban is. –mosolya egyre nagyobb volt. –Tévedtünk. Sajnáljuk. Rosalie elment. Nem kell sem félned, sem kisebbnek érezned magad, mint mi. Szeretünk.
- Tudom. Visszamentem volna. Csak kellett egy kis kikapcsolódás.
- Tudom. Nekem is kellett annakidején.
- Hiányzik a családom. A szüleim meleg ölelése, a húgom, ahogy reggelente az ágyamon ugrált, még apu szörnyű húsai is, amiket családi partikon szokott sütni, és a legtöbbjüket elégeti, mert nem figyel rá. Hiányoznak. Azt hittem, az idő múlásával jobb lesz, de nem így van. Egyre rosszabb. Rosszabb, rosszabb, és rosszabb. Annyira örültem, amikor megpillantottam a húgomat az erdőben, aztán meg megakartam ölni. Úgy meg akarom nézni a szüleimet, de meglátnának, és nem értenék, hogy most megőrültek, vagy meghaltak-e. Valószínűleg a másodikra gondolnának. Aztán majd rájönnének, hogy mégis élek, és akkor dühösek lennének, hogy miért tettem ezt velük. Aztán megtudnák, hogy mi vagyok. Megrémülnének. Soha többé nem érnének hozzám, nem néznének rám. Aztán elköltöznénk. Soha többé nem jönnénk vissza, vagyis legalább is úgy 100 évig nem. Mit gondolnának, hová tűntem? Ja, és akkor a házból nem hozhatok el semmit. A régi albumaimat a gyerekkorommal, a régi barátaimmal. Az első szerelmes CD-ket, leveleket és képes lapokat. Képeket a családomról, a kocsimat, a Laptopomat, a kedvenc bögrémet, a pólómat, amit még 7 évesen kaptam egy nagyon szép nyaralás alkalmából. Azt az inget, amit a csajokkal összeírogattunk. Mindenem elveszett. Tudod te milyen érzés ez? –sírtam el magam a végére. Persze, könnyek nélkül. Bella mellém ült, és átölelt. Egyszer csak felállt, és egy másik, nagyobb, és határozottabb ölelés váltotta fel, valamit a méz illat helyett most mentás csokoládé illat vett körül. Emmett. Felhúzott az ölébe, és rázkódva sírtam tovább, miközben ő a hátamat simogatta, megnyugtatásként. Basszus, eszméltem fel. Itt bőgők egy pasi ölébe. Uhhh. Kiugrottam az öléből, és nyugodtan vettem észre a közeli pocsolya felé hajolva, hogy sírásomnak nincs nyoma. Szerencse. Mondjuk mit vártunk attól, aki még könnyezni sem tud?
- Jól vagy?- nézett rám értetlenül.
- Persze. Huhh. Sajnálom. Nem akartam kiborulni. Bella már le is lépett?- váltottam lazább stílusra.
- Nem akart zavarni.
- Nem is zavart. Ki tudtam végre adni magamból a gondjaimat. Uhh… Szegény Bells. Végig kellett hallgatnia. Uhh…
- Vele is ez volt. Elvesztette a családját. Férjhez ment Ed-hez, és ő pedig átváltoztatta.
- Bella kérte nem?
- Igen. Honnan tudod?
- Nem tudom. Gondoltam. Ki ne akarna egy ilyen tökéletes személy párja lenni örökre, mint egy vámpír?
- Nem tudom. –nézett jelentősen rám. Ez meg?
- Költői kérdésnek szántam. –nevettem. –Menjünk vissza. Bocsánatot kell kérnem Anyától. Nagyon megsértettem? - húztam el a számat.
- Nem. Csak nagyon…hogy is mondjam…
- Szomorú lett. –fejeztem be a mondatát.
- Igen.
- Ohh, nem! – hajtottam le a fejem.
- Sajnálom!
- Én tettem.
- Hát… Rosalie volt…
- Emmett! Ez azzzzz!- visítottam.
- Kilyukasztottad a dobhártyám! Persze ha még lehetne.
- Jajj. Hagyd abba. Ugye megkérhetlek valamire. –vettem elő a kiskutya-formát.
- Oké. Csak hagyd ezt abba. A végén még leteperlek. – a végét már csak suttogta, de így is hallottam. De nem szóltam neki. Úgyis hülye.
- Légysziii! Kísérj el a plázába! De nyugi. Csak egy helyre akarok menni. – pislogtam rá nagyokat.
- Oké. –adta be a derekát. – De mi van, ha valaki, aki ismer, észrevesz?- aggodalmaskodott.
- Csak egy bolt. És sietünk. Maximum fél óra. Na, jó két bolt.
- Oké. De induljunk. –állt fel.
- Még szerencse, hogy nálam van a bankkártyám. –nevettem. – Figyelj Emmett. Erre még gondolnod sem szabad. Hazamész, beülsz a kocsiba, de ne a Jipp-be. Valakiét hoz el. Alice biztos odaadja. Még hozz egy nagy papírt, A4-eset, és egy ceruzát. Szóval. Gyere a főúthoz, és dudálj kettőt, én pedig megyek. Oké?
- Oké. Sietek. Szia. –futott el.
- Tudom. Nekem is kellett annakidején.
- Hiányzik a családom. A szüleim meleg ölelése, a húgom, ahogy reggelente az ágyamon ugrált, még apu szörnyű húsai is, amiket családi partikon szokott sütni, és a legtöbbjüket elégeti, mert nem figyel rá. Hiányoznak. Azt hittem, az idő múlásával jobb lesz, de nem így van. Egyre rosszabb. Rosszabb, rosszabb, és rosszabb. Annyira örültem, amikor megpillantottam a húgomat az erdőben, aztán meg megakartam ölni. Úgy meg akarom nézni a szüleimet, de meglátnának, és nem értenék, hogy most megőrültek, vagy meghaltak-e. Valószínűleg a másodikra gondolnának. Aztán majd rájönnének, hogy mégis élek, és akkor dühösek lennének, hogy miért tettem ezt velük. Aztán megtudnák, hogy mi vagyok. Megrémülnének. Soha többé nem érnének hozzám, nem néznének rám. Aztán elköltöznénk. Soha többé nem jönnénk vissza, vagyis legalább is úgy 100 évig nem. Mit gondolnának, hová tűntem? Ja, és akkor a házból nem hozhatok el semmit. A régi albumaimat a gyerekkorommal, a régi barátaimmal. Az első szerelmes CD-ket, leveleket és képes lapokat. Képeket a családomról, a kocsimat, a Laptopomat, a kedvenc bögrémet, a pólómat, amit még 7 évesen kaptam egy nagyon szép nyaralás alkalmából. Azt az inget, amit a csajokkal összeírogattunk. Mindenem elveszett. Tudod te milyen érzés ez? –sírtam el magam a végére. Persze, könnyek nélkül. Bella mellém ült, és átölelt. Egyszer csak felállt, és egy másik, nagyobb, és határozottabb ölelés váltotta fel, valamit a méz illat helyett most mentás csokoládé illat vett körül. Emmett. Felhúzott az ölébe, és rázkódva sírtam tovább, miközben ő a hátamat simogatta, megnyugtatásként. Basszus, eszméltem fel. Itt bőgők egy pasi ölébe. Uhhh. Kiugrottam az öléből, és nyugodtan vettem észre a közeli pocsolya felé hajolva, hogy sírásomnak nincs nyoma. Szerencse. Mondjuk mit vártunk attól, aki még könnyezni sem tud?
- Jól vagy?- nézett rám értetlenül.
- Persze. Huhh. Sajnálom. Nem akartam kiborulni. Bella már le is lépett?- váltottam lazább stílusra.
- Nem akart zavarni.
- Nem is zavart. Ki tudtam végre adni magamból a gondjaimat. Uhh… Szegény Bells. Végig kellett hallgatnia. Uhh…
- Vele is ez volt. Elvesztette a családját. Férjhez ment Ed-hez, és ő pedig átváltoztatta.
- Bella kérte nem?
- Igen. Honnan tudod?
- Nem tudom. Gondoltam. Ki ne akarna egy ilyen tökéletes személy párja lenni örökre, mint egy vámpír?
- Nem tudom. –nézett jelentősen rám. Ez meg?
- Költői kérdésnek szántam. –nevettem. –Menjünk vissza. Bocsánatot kell kérnem Anyától. Nagyon megsértettem? - húztam el a számat.
- Nem. Csak nagyon…hogy is mondjam…
- Szomorú lett. –fejeztem be a mondatát.
- Igen.
- Ohh, nem! – hajtottam le a fejem.
- Sajnálom!
- Én tettem.
- Hát… Rosalie volt…
- Emmett! Ez azzzzz!- visítottam.
- Kilyukasztottad a dobhártyám! Persze ha még lehetne.
- Jajj. Hagyd abba. Ugye megkérhetlek valamire. –vettem elő a kiskutya-formát.
- Oké. Csak hagyd ezt abba. A végén még leteperlek. – a végét már csak suttogta, de így is hallottam. De nem szóltam neki. Úgyis hülye.
- Légysziii! Kísérj el a plázába! De nyugi. Csak egy helyre akarok menni. – pislogtam rá nagyokat.
- Oké. –adta be a derekát. – De mi van, ha valaki, aki ismer, észrevesz?- aggodalmaskodott.
- Csak egy bolt. És sietünk. Maximum fél óra. Na, jó két bolt.
- Oké. De induljunk. –állt fel.
- Még szerencse, hogy nálam van a bankkártyám. –nevettem. – Figyelj Emmett. Erre még gondolnod sem szabad. Hazamész, beülsz a kocsiba, de ne a Jipp-be. Valakiét hoz el. Alice biztos odaadja. Még hozz egy nagy papírt, A4-eset, és egy ceruzát. Szóval. Gyere a főúthoz, és dudálj kettőt, én pedig megyek. Oké?
- Oké. Sietek. Szia. –futott el.
