Ui.: Komizz <3
22. fejezet
(Petric)
Reggel- mármint ha fél 12 mondható reggelnek- nehezen keltem fel. Nem csoda. Még aludtam volna, de apám felzavart. Kedves. Felöltöztem, és lementem az asztalhoz. Anyu már megcsinálta az ebédet, és meg is terített.
- Jó reggelt. –köszöntem.
- Szia. –mondta flegmán. –Csoda, hogy hazaértél. –gúnyolódott.
- Anyu. Komolyan. Mióta lettél te ilyen?
- Azóta, amióta elmentél 5 napra, egy szó nélkül. Azóta!- kiabálta.
- Anyu. Nyugalom. Értsd meg. Sokat jelent nekem. Nincsenek barátaim, csak ő. És ne mond, a falka más. Ha még visszavesznek, amit kétlek. –húztam el a számat, de igazából nem igen érdekelt.
- Kicsim. –ölelt meg anyu, miközben éreztem, hogy a vállamra hullik egy könnycseppje. – Annyira hiányoztál. Miért hagytál itt csak úgy minket? Majdnem beleőrültem, annyira féltem, hogy többé nem jössz vissza. Hogy elhagysz bennünket. –sírta.
- Nyugi Anya. Visszajöttem. Ne aggódj. –nyugtattam meg, mikor pedig befejezte a sírást, meg ebédeltünk, és elmentem Apámnak segíteni.
- Ne is gyere ide. Mindent hallottam. – húzta a száját. - Miért jelent neked ilyen sokat?
- Nem tudom.
- Ugye nem…
- Nem, nem vésődtem be.
- Huh. Rendben fiam. Szeretünk téged, csak hogy tudd. Csak tudod…egy kicsit furcsa, hogy a legjobb barátod egy vámpír. –vakargatta a tarkóját.
- Nyugi Apa. Nem lesz semmi baj. –Intettem, majd elfutottam. Beszélnem kell a falkával is…
(Emmett)
Hamar hazaértem, és azonnal bevetettem magam a garázsba, ahol már Alice várt.
- Elfelejtette kikapcsolni az erőmet. Tessék. –adta át a lapot, és a kocsi kulcsot. – Vigyázz rá! És most az egyszer ne szúrd el. Szükséged van a boldogságra. Ha ezt elszúrod, lenyakaznak. –adott egy puszit az arcomra. Bepattantam a kocsiba, és visszaszóltam.
- Köszi Alice. Megpróbálom. Jesszus, most olyan voltam mint Edward. –siránkoztam. Nem hiszem el. Elhajtottam. Hamar ott voltam a megbeszélt helyen, és Bridzs bepattant.
- Elhoztad? –kérdezte köszönés helyett.
- Neked is szia. Igen, jól vagyok, köszönöm kérdésed. Te?- incselkedtem.
- Ha-ha-ha. Mindig jól vagyok, ahogy te is. De akkor tessék szia. Most jobb?
- Sokkal felüdítőbb érzés. –nevettem, közben átadtam a táskát, amit az energiabomba adott.
- Köszi. –állt neki rajzolni.
- Hová megyünk?- kérdeztem. Azért a célt tudni kéne…
- Pláza. Port- Angeles. Ott már felhívtam az embert, álnéven bejelentkeztem. Fél óra múlva ott vár. –kész lett a rajzzal, de nem mutatta meg.
- Mindek kellett a lap, és a ceruza?- kíváncsiskodtam.
- Valamire. Meglepetés. – mosolygott. Még beszélgettünk, majd leparkoltam a Pláza előtt.
- Mi lesz, ha valaki felismer? –tettem fel az egyik legfontosabb kérdést.
- Majd megoldom…vagy megoldjuk. Tehát, számítok rád. –mosolyodott el, mire én elég érdekesen néztem rá.
- Na, inkább gyere. –csapta be a kocsiajtót. Kiszálltam, és követtem a plázába. Szinte végig futotta a plázát, mire elért a megfelelő helyre. Ez egy fotós, festő, rajzoló, kézműves -nem is tudom, hogy lehetne fogalmazni- műhelye, galériája volt. Bement, és hallottam, ahogy megbeszélik, hogy az ember nagyon nagyra kinagyítja a képet, valamint, hogy fél óra múlva jöhetünk érte. Bridget, vagyis az álnevét használva, Petty, fizetett, majd kisietett a boltból.
- Na, Petty, következő hely?- mosolyogtam. Mire elkezdte felhúzogatni a szemöldökét, majd becipelt egy fehérnemű üzletbe. Engem.
- Most komoly?- kérdeztem.
- Igen. Nagyon is. Ha jól tudom, a szüleink első esküvőjének időpontja hétvégére esik. Alice mondta még régebben, amikor mindenkiről mindent elmondott.
- Uhh…ezt el is felejtettem.
- Tudom. Ez lesz most a meglepetés. –mosolygott.
- Oké… De mi köze ennek egy fehérnemű bolthoz?- értetlenkedtem.
- Emmett. Gondolkozz. Házassági évforduló. Szerinted? Hová tűnt a fantáziád?- nevetett.
- Oké…értem. –nevettem. Carlisle-t és Esme-t ebben a helyzetben elképzelni egy kicsit… illetlen. Mégiscsak a szüleink. Nevettem magamban, miközben Bridzs leakasztott a fogasról egy elég szexi, fekete darabot, majd egy fehéret, és egy vöröset. Ugyanabban a méretben. Kifizette, én pedig csak néztem. A férfi eladó olyan szinten stírölte… azt hittem, mentem kinyírom. És akkor eszembe jutott. Itt találkoztunk először. Csaptam gondolatban a fejembe. Nem is gondolatban, valóságban, mire mindenki felém fordult furcsa tekintettel, de ezt is egy kihívó, aranyos mosollyal megoldottam. Kihúzott álmaim nője (Bridget) a boltból, és becipelt egy párnákat, takarókat árusító boltba.
- Szeretnék vagy húsz párnát, függönyt, és takarókat, vörös és fehér színekben. –nézett csábosan az eladóra, aki már szedte is össze a dolgokat. Húsz perc múlva tizenhárom táska lógott a kezeimben. Megbeszéltük, hogy építünk egy kis faházat nekik, az erdőben, messze a családi háztól. Mindent összeegyeztettünk, és elmondta, hogy mindenki készül valamivel, de egyik terv sem ütközik.
- Menjünk a képért. –besietett a boltba, és elhozott egy akkora képet, ami legalább egy méter széles, és ugyanekkora hosszú is volt. Uhh…
- Mehetüüünk. – húzta el a szót. –Sok dolgunk van mé.- itt megakadt, és követtem a tekintetét. Az anyja. Ebben a pillanatban az ajkaimra tapasztotta a száját, és nekinyomott a falnak. Nem kellene, de élveztem. Nagyon is. A nyelvünk vad táncba kezdett, és ő sem tagadhatta volna, hogy élvezte. De basszus, nem szabad letepernem egy bolt közepén, emberekkel nyüzsgő helyiségben. Egyszer csak elszakadt az ajkaimtól, és zihálva fordult el, zavarban volt.
- Sajnálom. Nem kellett volna. Nem…- Mondta volna tovább, de a szavába vágtam.
- Nem kell ezért bocsánatot kérned, ahogy én sem fogok ezért. –újra ajkaira tapadtam, de most nem igen akartam abbahagyni. Eltolt magától, és boldogsággal a szemében nézett vissza rám.
- Akkor jó. Sok dolgunk van még. Gyerünk. –csúsztatta apró kezét az én óriási mancsomba. Felhőtlenül boldognak éreztem magam. Amíg be nem szálltunk a kocsiba, minket bámultak. Elhiszem. Mind a ketten felhőtlenül szépnek, és boldognak látszottunk. A kocsiban, hazafelé Bridzs megszólalt.
- Nem kellene még elmondani a többieknek. Abból csak gond lenne. –keseredett el, és hajtotta le a fejét. Mire én az állánál fogva felemeltem a fejét, és a szemébe néztem.
- Miért lenne?
- Most ment el Rosalie…
- Rosalie megcsalt. – mondtam el neki, amit csak én és Ed tudtunk a családból.
- De…hogy?- dadogta.
- Egy nomáddal. Valami Andrew vagy mi a neve. Nem igen érdekelt. Amikor megjelentél, azóta nem voltunk együtt. –keseredtem el. Több, mint öt hónapja nem voltam senkivel az ágyban úgy.
- Sajnálom.
- Nem kell. Valószínűleg elváltunk volna. Előbb- utóbb. –mosolyodtam el.
- Állj meg itt. –mondta, az erdőre mutatva.
- Oké.
- Amíg nem voltál itt, megbeszéltem valami Petric- cel. Segít nekünk. Legalább is odavezeti majd őket a házhoz. –mosolyogott. Fél óra múlva kész volt a kicsi faház, a párnák, takarók, függönyök és egyéb ehhez fontos dolgok bent voltak. Bridget a környékre fáklyákat tett ki, rózsa illóolajat öntött beléjük. Nagyon hangulatos lett az egész. Visszaszálltunk a kocsiba, miután Bridzs egy levelet tűzött a házba, amit az Ő, és az én nevemmel írt alá. Kedves. Tíz perc alatt otthon voltunk. A kép a hátsó ülésen, és a fehér neműk is. Kiszálltunk, és Alice rontott ki az ajtón, és Bridget nyakába ugorott.
- Ne is titkoljátok. Láttam. És Esméék még nem tudják, de mindenki más igen. Legyen nekik ez egy ajándék. Kérlek. –nézett rá kiskutya szemekkel, mire szerelmem a kezembe csúsztatta a sajátját, és behúzott a házba. Már mindenki a nappaliba tolongott, és átadta az ajándékait a szüleinknek.
__***__
(Bridget)
Mindenki átadta már az ajándékát, már csak Em-el mi voltunk hátra. Összekulcsolt kezeinket a kép takarta el, ezt Szüleink nem sejtették.
- Esme, Carlisle, vagyis Anya, Apa, gratulálunk. Ezt tőlem, a többit pedig kettőnktől. –adtam át a képet, így egymásba csúsztatott kezeinket már nem rejtette el semmi. Amikor ezt Esme meglátta, sikítva ugrott a nyakunkba.
- Tudtam. Éreztem. –szinte sírt.
- Nyugi, Anya. Ez a ti napotok. Bontsd ki az ajándékot, utána pedig szeretnék veled beszélni. –mondtam meghatódott hangon. Ez olyan szép. Kibontották Carlisle-val a képet, és meghatódva néztem rám, és a képre felváltva.
- Köszönjük. –öleltek meg felváltva. A kép az egész családot ábrázolta. Elől a szüleink, aztán a testvéreim és én, a háttérben pedig a ház.
- Mindenki rajta van. Még Rosalie is. –váltott dühbe boldog arckifejezése.
- Anya. Ő még a család része. –mondta Emmett egy kicsit sem boldogan, mire megszorítottam a kezét, majd elengedtem, és kézen ragadtam Esmét. Pet pár perc múlva itt lesz. Kihúztam Anyát az erdőbe, majd átadtam neki a fehér neműket tartalmazó táskát.
- Csodálatos, és kettesben eltöltendő estét terveztem neked Carlisle- val, és Emmett segített benne. Erre szükséged lesz. – erre előhúzott belőle egy darabot, és szinte elvörösödött.
- Köszönöm. –mondta zavartan.
- Nyugi, anya. Senki nem fog titeket zavarni. Azt csináltok…amit akartok. –kacsintottam rá, mire felnevetett.
- Mióta lettél ennyire vad?- mosolyogott.
- Nem tudom. –nevettem.
- Emmett tette ezt veled.
- Lehet. –szinte már vigyorogtam.
- Sokat jelent nekem, hogy boldogok vagytok. Emmett még ennyire sohasem volt boldog.
- Anya. Kérlek. Ez az este a tiétek. Mindjárt itt lesz értetek valaki. Siess. És még öltöznöd is kell. –néztem rá, majd elfutottunk a házba. Ott Carlisle-nek megmondtam a másik ajándékunkat, és beállított Petric, persze ember alakban. Azonnal megölelt.
- Szia Pet. Köszi, hogy segítesz. –mosolyogtam.
- Neked mindig szívesen.
- Na, akkor induljatok. Tudod, hová kell menni? –mosolyogtam.
- Igen. Éreztem a szagodat, és megjegyeztem.
-Esme, Carlisle, gyertek. Indulás. –Erre lejöttek a lépcsőn, Alice a kezükbe nyomott egy ruhákkal teli táskát, és miután még egyszer megköszöntek mindent, elmentek.
- Huhh. Sikerült. –huppantam le a kanapéra. Egyik oldalamra Alice, másikra Emmett, elém Edward és Bella. A fotelba pedig Jasper. Erre elnevettem magam, és velem együtt mindenki.
- Uhh…most képzeljétek el őket. Ott kettesben, az erdőben, a folyó mellett, egyedül. Tíz éve körülbelül nem szexeltek. Mi lesz ott.- húzott kaján mosolyra Kedvesem szája, mire egyszerre tromfolta le.
- Emmett!!!- kiáltottuk, és én fejbe is kólintottam.
- Ezt nem illik, és nem is szabad. – néztünk rá mérgesen.
- Mindig a kicsit bántják. – duzzogott.
- Ebbe bele se menjünk. –zártam le a dolgot.
- Inkább azt mondjátok, mit csináltatok délután?- kíváncsiskodott Edward. Levetítettem neki az egész bevásárlást. A csókot ki akartam hagyni, de akaratlanul is becsúszott a gondolataim közé. Erre el kezdett nevetni, és egy dühös pillantás volt a válaszom, mire abbahagyta a nevetést, így tovább vetítettem az egész napot.
- Szerintem az Anyukád nem ismert fel. –mondta.
- Szerintem sem.
- Jó kis hely lett. –csapott az én, és Em kezébe is.
- Köszönjük. –válaszoltuk egyszerre, mire elmosolyodtunk.
- Oké. Azon gondolkodtam, hogy nem akartok vadászni egyet? Ja, és nem a környékre mennénk. –nevetett Jasper.
- Ohh, Bátyus. Olyan jó végre boldognak látni. –öleltem át.
- A sok pozitív érzés. Vagyis most már van egy féltékeny sugár is. –nevetett, mire Emm mérgesen szuszogott egyet.
- Drágám. Téged szeretlek. –csókoltam meg Emmett-et.
- Én is. –váltunk el egymástól. A többiek csak zavartan fordultak össze-vissza.
- Jajj, ne csináljátok már! Ez mindennapi. –nevettem.
- De még új. –mondta Edward.
- Majd nem lesz az. –mosolygott Emm.
- Igen. Még nem is gratuláltam Bátyus. –ölelte meg Őt Bells.
- Köszi. - ölelt vissza.
- Megyünk?- kérdetem Jazz felé fordulva.
- Persze. - állt fel.
- Induláááás vadáááászni! – húztam el nevetve a szavak végét, csakhogy megcsörrent egy telefon.
(Petric)
Reggel- mármint ha fél 12 mondható reggelnek- nehezen keltem fel. Nem csoda. Még aludtam volna, de apám felzavart. Kedves. Felöltöztem, és lementem az asztalhoz. Anyu már megcsinálta az ebédet, és meg is terített.
- Jó reggelt. –köszöntem.
- Szia. –mondta flegmán. –Csoda, hogy hazaértél. –gúnyolódott.
- Anyu. Komolyan. Mióta lettél te ilyen?
- Azóta, amióta elmentél 5 napra, egy szó nélkül. Azóta!- kiabálta.
- Anyu. Nyugalom. Értsd meg. Sokat jelent nekem. Nincsenek barátaim, csak ő. És ne mond, a falka más. Ha még visszavesznek, amit kétlek. –húztam el a számat, de igazából nem igen érdekelt.
- Kicsim. –ölelt meg anyu, miközben éreztem, hogy a vállamra hullik egy könnycseppje. – Annyira hiányoztál. Miért hagytál itt csak úgy minket? Majdnem beleőrültem, annyira féltem, hogy többé nem jössz vissza. Hogy elhagysz bennünket. –sírta.
- Nyugi Anya. Visszajöttem. Ne aggódj. –nyugtattam meg, mikor pedig befejezte a sírást, meg ebédeltünk, és elmentem Apámnak segíteni.
- Ne is gyere ide. Mindent hallottam. – húzta a száját. - Miért jelent neked ilyen sokat?
- Nem tudom.
- Ugye nem…
- Nem, nem vésődtem be.
- Huh. Rendben fiam. Szeretünk téged, csak hogy tudd. Csak tudod…egy kicsit furcsa, hogy a legjobb barátod egy vámpír. –vakargatta a tarkóját.
- Nyugi Apa. Nem lesz semmi baj. –Intettem, majd elfutottam. Beszélnem kell a falkával is…
(Emmett)
Hamar hazaértem, és azonnal bevetettem magam a garázsba, ahol már Alice várt.
- Elfelejtette kikapcsolni az erőmet. Tessék. –adta át a lapot, és a kocsi kulcsot. – Vigyázz rá! És most az egyszer ne szúrd el. Szükséged van a boldogságra. Ha ezt elszúrod, lenyakaznak. –adott egy puszit az arcomra. Bepattantam a kocsiba, és visszaszóltam.
- Köszi Alice. Megpróbálom. Jesszus, most olyan voltam mint Edward. –siránkoztam. Nem hiszem el. Elhajtottam. Hamar ott voltam a megbeszélt helyen, és Bridzs bepattant.
- Elhoztad? –kérdezte köszönés helyett.
- Neked is szia. Igen, jól vagyok, köszönöm kérdésed. Te?- incselkedtem.
- Ha-ha-ha. Mindig jól vagyok, ahogy te is. De akkor tessék szia. Most jobb?
- Sokkal felüdítőbb érzés. –nevettem, közben átadtam a táskát, amit az energiabomba adott.
- Köszi. –állt neki rajzolni.
- Hová megyünk?- kérdeztem. Azért a célt tudni kéne…
- Pláza. Port- Angeles. Ott már felhívtam az embert, álnéven bejelentkeztem. Fél óra múlva ott vár. –kész lett a rajzzal, de nem mutatta meg.
- Mindek kellett a lap, és a ceruza?- kíváncsiskodtam.
- Valamire. Meglepetés. – mosolygott. Még beszélgettünk, majd leparkoltam a Pláza előtt.
- Mi lesz, ha valaki felismer? –tettem fel az egyik legfontosabb kérdést.
- Majd megoldom…vagy megoldjuk. Tehát, számítok rád. –mosolyodott el, mire én elég érdekesen néztem rá.
- Na, inkább gyere. –csapta be a kocsiajtót. Kiszálltam, és követtem a plázába. Szinte végig futotta a plázát, mire elért a megfelelő helyre. Ez egy fotós, festő, rajzoló, kézműves -nem is tudom, hogy lehetne fogalmazni- műhelye, galériája volt. Bement, és hallottam, ahogy megbeszélik, hogy az ember nagyon nagyra kinagyítja a képet, valamint, hogy fél óra múlva jöhetünk érte. Bridget, vagyis az álnevét használva, Petty, fizetett, majd kisietett a boltból.
- Na, Petty, következő hely?- mosolyogtam. Mire elkezdte felhúzogatni a szemöldökét, majd becipelt egy fehérnemű üzletbe. Engem.
- Most komoly?- kérdeztem.
- Igen. Nagyon is. Ha jól tudom, a szüleink első esküvőjének időpontja hétvégére esik. Alice mondta még régebben, amikor mindenkiről mindent elmondott.
- Uhh…ezt el is felejtettem.
- Tudom. Ez lesz most a meglepetés. –mosolygott.
- Oké… De mi köze ennek egy fehérnemű bolthoz?- értetlenkedtem.
- Emmett. Gondolkozz. Házassági évforduló. Szerinted? Hová tűnt a fantáziád?- nevetett.
- Oké…értem. –nevettem. Carlisle-t és Esme-t ebben a helyzetben elképzelni egy kicsit… illetlen. Mégiscsak a szüleink. Nevettem magamban, miközben Bridzs leakasztott a fogasról egy elég szexi, fekete darabot, majd egy fehéret, és egy vöröset. Ugyanabban a méretben. Kifizette, én pedig csak néztem. A férfi eladó olyan szinten stírölte… azt hittem, mentem kinyírom. És akkor eszembe jutott. Itt találkoztunk először. Csaptam gondolatban a fejembe. Nem is gondolatban, valóságban, mire mindenki felém fordult furcsa tekintettel, de ezt is egy kihívó, aranyos mosollyal megoldottam. Kihúzott álmaim nője (Bridget) a boltból, és becipelt egy párnákat, takarókat árusító boltba.
- Szeretnék vagy húsz párnát, függönyt, és takarókat, vörös és fehér színekben. –nézett csábosan az eladóra, aki már szedte is össze a dolgokat. Húsz perc múlva tizenhárom táska lógott a kezeimben. Megbeszéltük, hogy építünk egy kis faházat nekik, az erdőben, messze a családi háztól. Mindent összeegyeztettünk, és elmondta, hogy mindenki készül valamivel, de egyik terv sem ütközik.
- Menjünk a képért. –besietett a boltba, és elhozott egy akkora képet, ami legalább egy méter széles, és ugyanekkora hosszú is volt. Uhh…
- Mehetüüünk. – húzta el a szót. –Sok dolgunk van mé.- itt megakadt, és követtem a tekintetét. Az anyja. Ebben a pillanatban az ajkaimra tapasztotta a száját, és nekinyomott a falnak. Nem kellene, de élveztem. Nagyon is. A nyelvünk vad táncba kezdett, és ő sem tagadhatta volna, hogy élvezte. De basszus, nem szabad letepernem egy bolt közepén, emberekkel nyüzsgő helyiségben. Egyszer csak elszakadt az ajkaimtól, és zihálva fordult el, zavarban volt.
- Sajnálom. Nem kellett volna. Nem…- Mondta volna tovább, de a szavába vágtam.
- Nem kell ezért bocsánatot kérned, ahogy én sem fogok ezért. –újra ajkaira tapadtam, de most nem igen akartam abbahagyni. Eltolt magától, és boldogsággal a szemében nézett vissza rám.
- Akkor jó. Sok dolgunk van még. Gyerünk. –csúsztatta apró kezét az én óriási mancsomba. Felhőtlenül boldognak éreztem magam. Amíg be nem szálltunk a kocsiba, minket bámultak. Elhiszem. Mind a ketten felhőtlenül szépnek, és boldognak látszottunk. A kocsiban, hazafelé Bridzs megszólalt.
- Nem kellene még elmondani a többieknek. Abból csak gond lenne. –keseredett el, és hajtotta le a fejét. Mire én az állánál fogva felemeltem a fejét, és a szemébe néztem.
- Miért lenne?
- Most ment el Rosalie…
- Rosalie megcsalt. – mondtam el neki, amit csak én és Ed tudtunk a családból.
- De…hogy?- dadogta.
- Egy nomáddal. Valami Andrew vagy mi a neve. Nem igen érdekelt. Amikor megjelentél, azóta nem voltunk együtt. –keseredtem el. Több, mint öt hónapja nem voltam senkivel az ágyban úgy.
- Sajnálom.
- Nem kell. Valószínűleg elváltunk volna. Előbb- utóbb. –mosolyodtam el.
- Állj meg itt. –mondta, az erdőre mutatva.
- Oké.
- Amíg nem voltál itt, megbeszéltem valami Petric- cel. Segít nekünk. Legalább is odavezeti majd őket a házhoz. –mosolyogott. Fél óra múlva kész volt a kicsi faház, a párnák, takarók, függönyök és egyéb ehhez fontos dolgok bent voltak. Bridget a környékre fáklyákat tett ki, rózsa illóolajat öntött beléjük. Nagyon hangulatos lett az egész. Visszaszálltunk a kocsiba, miután Bridzs egy levelet tűzött a házba, amit az Ő, és az én nevemmel írt alá. Kedves. Tíz perc alatt otthon voltunk. A kép a hátsó ülésen, és a fehér neműk is. Kiszálltunk, és Alice rontott ki az ajtón, és Bridget nyakába ugorott.
- Ne is titkoljátok. Láttam. És Esméék még nem tudják, de mindenki más igen. Legyen nekik ez egy ajándék. Kérlek. –nézett rá kiskutya szemekkel, mire szerelmem a kezembe csúsztatta a sajátját, és behúzott a házba. Már mindenki a nappaliba tolongott, és átadta az ajándékait a szüleinknek.
__***__
(Bridget)
Mindenki átadta már az ajándékát, már csak Em-el mi voltunk hátra. Összekulcsolt kezeinket a kép takarta el, ezt Szüleink nem sejtették.
- Esme, Carlisle, vagyis Anya, Apa, gratulálunk. Ezt tőlem, a többit pedig kettőnktől. –adtam át a képet, így egymásba csúsztatott kezeinket már nem rejtette el semmi. Amikor ezt Esme meglátta, sikítva ugrott a nyakunkba.
- Tudtam. Éreztem. –szinte sírt.
- Nyugi, Anya. Ez a ti napotok. Bontsd ki az ajándékot, utána pedig szeretnék veled beszélni. –mondtam meghatódott hangon. Ez olyan szép. Kibontották Carlisle-val a képet, és meghatódva néztem rám, és a képre felváltva.
- Köszönjük. –öleltek meg felváltva. A kép az egész családot ábrázolta. Elől a szüleink, aztán a testvéreim és én, a háttérben pedig a ház.
- Mindenki rajta van. Még Rosalie is. –váltott dühbe boldog arckifejezése.
- Anya. Ő még a család része. –mondta Emmett egy kicsit sem boldogan, mire megszorítottam a kezét, majd elengedtem, és kézen ragadtam Esmét. Pet pár perc múlva itt lesz. Kihúztam Anyát az erdőbe, majd átadtam neki a fehér neműket tartalmazó táskát.
- Csodálatos, és kettesben eltöltendő estét terveztem neked Carlisle- val, és Emmett segített benne. Erre szükséged lesz. – erre előhúzott belőle egy darabot, és szinte elvörösödött.
- Köszönöm. –mondta zavartan.
- Nyugi, anya. Senki nem fog titeket zavarni. Azt csináltok…amit akartok. –kacsintottam rá, mire felnevetett.
- Mióta lettél ennyire vad?- mosolyogott.
- Nem tudom. –nevettem.
- Emmett tette ezt veled.
- Lehet. –szinte már vigyorogtam.
- Sokat jelent nekem, hogy boldogok vagytok. Emmett még ennyire sohasem volt boldog.
- Anya. Kérlek. Ez az este a tiétek. Mindjárt itt lesz értetek valaki. Siess. És még öltöznöd is kell. –néztem rá, majd elfutottunk a házba. Ott Carlisle-nek megmondtam a másik ajándékunkat, és beállított Petric, persze ember alakban. Azonnal megölelt.
- Szia Pet. Köszi, hogy segítesz. –mosolyogtam.
- Neked mindig szívesen.
- Na, akkor induljatok. Tudod, hová kell menni? –mosolyogtam.
- Igen. Éreztem a szagodat, és megjegyeztem.
-Esme, Carlisle, gyertek. Indulás. –Erre lejöttek a lépcsőn, Alice a kezükbe nyomott egy ruhákkal teli táskát, és miután még egyszer megköszöntek mindent, elmentek.
- Huhh. Sikerült. –huppantam le a kanapéra. Egyik oldalamra Alice, másikra Emmett, elém Edward és Bella. A fotelba pedig Jasper. Erre elnevettem magam, és velem együtt mindenki.
- Uhh…most képzeljétek el őket. Ott kettesben, az erdőben, a folyó mellett, egyedül. Tíz éve körülbelül nem szexeltek. Mi lesz ott.- húzott kaján mosolyra Kedvesem szája, mire egyszerre tromfolta le.
- Emmett!!!- kiáltottuk, és én fejbe is kólintottam.
- Ezt nem illik, és nem is szabad. – néztünk rá mérgesen.
- Mindig a kicsit bántják. – duzzogott.
- Ebbe bele se menjünk. –zártam le a dolgot.
- Inkább azt mondjátok, mit csináltatok délután?- kíváncsiskodott Edward. Levetítettem neki az egész bevásárlást. A csókot ki akartam hagyni, de akaratlanul is becsúszott a gondolataim közé. Erre el kezdett nevetni, és egy dühös pillantás volt a válaszom, mire abbahagyta a nevetést, így tovább vetítettem az egész napot.
- Szerintem az Anyukád nem ismert fel. –mondta.
- Szerintem sem.
- Jó kis hely lett. –csapott az én, és Em kezébe is.
- Köszönjük. –válaszoltuk egyszerre, mire elmosolyodtunk.
- Oké. Azon gondolkodtam, hogy nem akartok vadászni egyet? Ja, és nem a környékre mennénk. –nevetett Jasper.
- Ohh, Bátyus. Olyan jó végre boldognak látni. –öleltem át.
- A sok pozitív érzés. Vagyis most már van egy féltékeny sugár is. –nevetett, mire Emm mérgesen szuszogott egyet.
- Drágám. Téged szeretlek. –csókoltam meg Emmett-et.
- Én is. –váltunk el egymástól. A többiek csak zavartan fordultak össze-vissza.
- Jajj, ne csináljátok már! Ez mindennapi. –nevettem.
- De még új. –mondta Edward.
- Majd nem lesz az. –mosolygott Emm.
- Igen. Még nem is gratuláltam Bátyus. –ölelte meg Őt Bells.
- Köszi. - ölelt vissza.
- Megyünk?- kérdetem Jazz felé fordulva.
- Persze. - állt fel.
- Induláááás vadáááászni! – húztam el nevetve a szavak végét, csakhogy megcsörrent egy telefon.
