Más élet- II. 13. fejezet

Sziasztok!
Köszönöm a komikat, és sajnálom, hogy késtem, de itt a félév, és rengeteget kell tanulnom. Most speciel több, mint 100 oldalt kell megtanulnom töriből, hétfőre...
Tehát, a következő friss csak jövő hétvégére várható, de ha csoda történik, akkor előbb is hozom.
Azért jó olvasást mindenkinek.

54. fejezet- Vagyis II. 13. fejezet
(Bridget)

- Értem már, hogy miért mondják, hogy a békülési szex a legjobb. –kuncogott Emmett.
Én a kidolgozott mellkasára hajtottam a fejem, egyik kezemmel átkaroltam a hasát, és beszélgetünk.
- Szerintem én is értem. –mosolyogtam rá. – Javítsunk. Nagyon is értem.
- Akkor élvezted? –húzta fel a szemöldökét Szerelmem, és ajkaira egy kaján vigyor ült ki.
- Hát… - ráncolom össze a szemöldököm, és csalódottságot színlelek, mire azonnal lehervadt a kaján mosolya, és arcán félelem tükröződött. – Még szép, hogy élveztem.
- Huh… Már kezdtem megijedni. Reméltem, hogy több mint tizenhat év után is ugyan olyan vagyok. –húzta ki magát büszkén. Ezen muszáj volt nevetnem.
- Nem értem, miért kételkedsz a tehetségedben.
- Én sem. –nevetett. –Azon gondolkodom, hogy többször kellene összevesznünk…
- És csak tizenhat év után találkozni? –húztam fel a szemöldököm.
- Nem ennyire komolyan összeveszni… - mosolyodott el.

- Fel kéne öltöznünk, mert elég rossz lenne, ha így meglátnának. –kuncogtam.
- Igaz. De…- nézett körbe. –Veled ellentétben, nekem itt csak egy alsógatyám, farmerom, és egy pár zoknim van. Legalább is épségben. Ja, meg a cipőm…–mosolygott.

- Ja, persze, mert én próbáltam vigyázni a cuccaidra. Csak a pólódat kellett letépni. Na, akkor vedd fel őket, én meg kutatok egy sort a gardróbomba, mivel rajtam egy darab sem maradt épségben.–mosolyogtam, és már indultam is. Ott gyorsan felkaptam egy fehérnemű szettet, felvettem egy fekete farmert, és egy pink felsőt, egy pink magas sarkút is magamra kaptam, majd kutakodtam. Biztosra emlékszem, hogy elhoztam Emmett pólóját Volterrából. Amit még a Emmettől csórtam el, amikor költöztem. Á, meg is van. Gyorsan kiszaladtam az egyszerű, fehér, Nike pólóval, és Emmett kezébe dobtam, majd lehuppantam a kanapéra.
- Mióta van itt pólóm? –húzza fel a szemöldökét, közben felveszi a ruhadarabot.
- Azóta, amióta elvittem egyet tőled, amikor szakítottál velem, és most elhoztam Volterrából. –mosolyogtam rá a teljes fogsorommal.
- Oh… - ült le, közben elég furcsa arckifejezést vágott. –Nem hittem volna, hogy akkoriban ennyit számítottam neked…
- Mármint, hogy viszek tőled egy emléket? –húztam fel a szemöldököm.
- Igen.

- Nem éreztettem veled elégszer, hogy mennyire szeretlek? –ráncoltam a homlokom, és máris nekiálltam magam emészteni, hogy bizonyára emiatt hitt Rosalie levelének, amit az én nevemben írt.
- Nem így értettem. –csusszant hozzám közelebb, és összefonta az ujjainkat.
- Akkor hogyan? –dőltem a mellkasának.
- Hát úgy, hogy nem hittem volna, hogy a szakítás után, vagyis azután, hogy én teljes mértékben hazudtam neked az irántad érzett szerelmemet illetően, még mindig szeretsz, és úgy érzed, hogy kell egy emlék. –magyarázta, közben a nyakamat csókolgatta.
- Mindig szerettelek Emmett. –mosolyodtam el. –És még azok után is.
- Nem értem, hogy érdemeltem én ki egy ilyen jó, kedves, megbocsájtó és okos teremtést, mit te, aki nem legutolsó sorban nagyon szexi. –mosolygott rám lágyan.
- Ezt ne tőlem kérdezd. –bújtam karjai közé.
- Tudtad, hogy ilyenkor olyan vagy, mint egy kismacska, nem mint egy csúcsragadozó? –kuncogott.
- Most már ezt is tudom. –csókoltam meg. –Ja, és Jane és Nich jönnek.
- Igen? –húzta fel a szemöldökét, és fülelni kezdett. –Tényleg.

- Mondtam. –mosolyogtam büszkén, mivel azokat az apró lépéseket tényleg nagyon nehéz volt meghallani.
- Bele sem merek gondolni, hogy mit csináltak. –sóhajtott Emmett, de szája szélén ott bujkált a jellegzetes mosolya.

- Nem csináltak semmi említésre méltót. –persze a csókon kívül. –Látnám.
Igaz, láttam is, ahogy csókolóznak, de semmi több. Legalább is túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy lássam…
- Á, tehát nem csináltak semmi olyasmit, amit mi csináltunk még 20 perccel ezelőtt? –vigyorog.
- Nem. Legalább is nem láttam. –mosolyogtam.

- Huh, akkor jó. Nem mintha nem világosítottam volna fel elégszer a kölyköt, de fel kell készülnöm rá. –tette a kezeit a szívéhez.
- Lökött. Úgy is tudod, hogy nem te fogod nekik megmondani, hogy mikor feküdjenek le egymással. –cirógattam meg az arcát. –Ha egyáltalán megteszik…
- Mint ahogyan nekünk sem mondták meg. –csókolt meg.
- Pontosan. –mosolyodtam el. –De ha megtiltották volna, azért is megtettük volna minél előbb. Nem, mintha Esme és Carlisle megtiltaná…
- Igaz. De nekik sem fogják. De azt hiszem felvilágosítom a kölyköket. Csak jöjjenek be. –mondta eltökélt arccal.
- Miért van olyan érzésem, hogy hiába kérem, hogy ne tedd, akkor is megteszed? –álltam fel, hogy kinyissam az ajtót, mivel már látni is lehet őket.
- Nem tudom miért van, de az érzésed teljesen igaz. –mosolyog.
- Gondoltam. –huppantam vissza mellé, pont akkor, amikor Jane és Nich belép a házba. Ahogy meglátják, hogy a nappaliban ülünk, és őket fürkésszük, szétrebbennek, és leülnek a kanapéra, velünk szemben.
- Nos, kicsi, tapasztalatlan fiatalok… - kezd bele Emmett, közben hátradől a kanapén, magához húz, és elég komoly arcot vág. – Hol is kezdjem?
- Emmett. Ugye nem?... –néz riadtan Nich.

- Oh, dehogynem. –mosolyodik el Szerelmem. –És most jön a nagyja.

- Nagyja? Azt lehet jobban kifejteni? –vágott egy fintort Nich.
- Miről beszélnek? –fordult felém Jane.
- Ne akard tudni. –mosolygok rá, majd Em felé fordultam. –Ha megteszed, akkor elfelejthetsz fél évre. Nem vicc. Fél évre. Én kibírom, ahogy a tizenhat évben is. De te… Tehát, hidd el, nem akarod megtenni.

- Ilyenkor szörnyű vagy. –nézett rám mérgesen, de szemében a szerelem csillog. –Oké, most nem teszem meg. De még számíthattok rá.
- Köszi Bridget. –ölelt meg Nich.
- Ugyan, semmiség. De még biztos, hogy megkapjátok. –mondtam kuncogva.

- De legalább nem most. –mondta, majd visszaült Jane mellé, aki még mindig értetlenül bámult.
- Emmett, menjünk, beszéljünk a családdal. –mosolygok rá, és újra karjai közé bújok.
Nem akarom kihasználni azt, hogy ezzel mindig meglágyítom, de nem lehetünk egész nap az ágyban, és tehetjük azt, amit kedvünk tartja. Nekünk kötelességeink is vannak. Oké, ez hülyeség. Nekem vannak. Neki nem tudom, hogy vannak-e. Először is beszélnünk, vagyis beszélnem kell a családjával, aztán megcsinálni a bulit is. Alice segítségével. Nem tudom miért, de most valahogy más a kapcsolatom vele. Nagyon más. Jasper és az én kapcsolatom még hasonlít a régihez… de Alice… Na, majd megfejtem. Nem lehet sokkal nehezebb dolog újra megismerni őket, mint elmenni tőlük... Majd úgyis kiderül…
- Legyen. –sóhajtott.
- Oké. Akkor, ha akartok, akkor maradhattok. De szerintem gyertek csak. –mosolygok Nich és Jane párosára.
- Nem biztos, hogy szívesen látnak ott engem. –rándítja meg a vállát.
- Ha ez megnyugtat, akkor engem sem. –húzom fel mosolyogva.
- Ez hülyeség. –mormogja.
- Dehogyis. A fél család be van rágva rám, mert kinyírtam Rosalie-t. –forgatom a szemem. –Pedig ha tudnák, hogy mit akart velük tenni.
- Inkább ne avasd be őket. –bólintott.
- Szerintem sem. –kuncogtam, és az ajtó felé indultam, ott odadobtam Emmett-nek a kabátját, és is felvettem a fekete dzsekim, és beültem a kocsimba. – Nem sokat vezettem Volterrában. Gyertek már.
- Én nem megyek… –lépett vissza Jane a házba, de Nich a derekára tette a kezét, és a kocsihoz húzta.
- Ne aggódj. –súgja a fülébe.
- De nem. Én egy Volturi vagyok… - suttogja szégyenkezve.
- Jane. –szólok rá erélyesebben, mire felkapja a fejét. – Én is Volturi vagyok, sőt, vezető. És még rátesz egy lapáttal, hogy megöltem Rosalie-t. Jane… Ne szégyelld, hogy az egyik legjobb vagy. Légy büszke rá.
- Legyen. –sóhajt, és beült a kocsiba. –De én öltem embert…
- Tudom, te emberekkel táplálkozol. Neked nem volt választásod. –rántom meg a vállam. –Ráadásul már rád sem ismernék, ha aranybarna lenne a szemed.

Erre apró kacagás hallatszott a hátsó ülésről.
- Csak azt ne mond, hogy megy a hajamhoz.
- Pedig így van. –indítok. –És ha rossz lesz a kedved, és morci vagy, akkor még rosszabb benyomást fogsz kelteni…
- Legyen. Próbálok viselkedni. –egyezik bele.

- Akkor jó. –mosolyogtam, és Emmel összekulcsolt kezeinket a sebváltóra tettem, majd már száguldottam is.
Pár perc alatt ott is voltunk, hála az őrült vezetésemnek. Jane félúton szinte kiugrott a kocsiból, ahogy meghallotta, hogy MINDENKI itthon van. Én ezen nem csodálkozok. Gyászolják a kis ártatlan Rosalie-t. Pedig ha tudnák, hogy őket is bele akarta vonni az összeesküvésbe, csak még idő kellett neki…  Tehát, ezt inkább nem mondom el. Leparkoltam a ház előtt, és erősen gondolkodva szálltam ki. Emmett mellém lépett, kezét a derekamra csúsztatta, és befelé húzott.
- Nyugi. –súgta a fülembe.
- Komolyan mondom, akkor sem paráztam ennyit, amikor először jöttem ide. –súgtam vissza.
- Akkor nem volt idő arra, hogy parázz. Meg ha meg is tetted volna, akkor is hoztunk volna.  Eltörött a karod, nem emlékszel? –kuncogott halkan.
- De… De… - dadogtam. Most erre mit mondjak? –Menjünk be.
- Rendben. –mosolygott rám, majd félrehúzott az útból. –Csak utánatok.
- De… - vág ijedt képet Jane.
- Csak menjünk be. –húzza Nich.
- Direkt csináltad? –fordulok Kedvesem felé mérgesen.
- Öhm… Igen. –húz magához, és szenvedélyesen megcsókolt.
- Menjünk be. –sóhajtok. –Bármennyire is vágyok más elfoglaltságokra… - mosolygok rá kacéran. – Más dolgok is vannak.
- Igen? –húzza fel a szemöldökét. –Nekem más van első helyen. Az pedig Te vagy.
- Ez édes volt. –simítok végig arcán. –De most befelé.
Kézen fogom, és behúzom. A nappaliban van mindenki. Csodás… Edward és Bella, valamint Chriss és Jenny a kanapén foglalnak helyet, míg Esme és Carlisle, valamint Nich és Jane is egy kanapén, Alice Jasper ölében ül, mi pedig Emmett-tel a lépcsőre telepszünk le. Ott jó közel húzódom hozzá, és összekulcsoljuk kezeinket.
- Újra szent a béke? –szól oda flegmán Bella.
„Kezd forrni az agyvizem...”: Üzenem Emmett-nek gondolatban, mire még erősebben szorítja a kezemet, és felkuncog.

- Csak nehogy felforrjon. –nevet hangosan is, mire jól oldalba vágom, és dühösen nézek rá.
- Igen. Még annál is szentebb. –húz még közelebb magához Emmett.
- Chh… - jött Bellától.

- Figyelj Bella. –sóhajtok. –Nem tudom, hogy most mi is a bajod velem, de kezd idegesíteni, hogy így viselkedsz. És hidd el, nem jó dolog felidegesíteni egy Volturit. –mondom, közben állom gonosz pillantását.
Jane felkuncog, és tesz egy apró megjegyzést:
- Így igaz…
Nich magához vonja, és az aprócska lány vállán hagyja a kezét, közben másik kezüket összekulcsolja.

- Ellepik a Volturik a családot. –pattan fel dühösen Bella, és kivágtat.
- Majd én. –állok fel sóhajtva, és utána megyek.

Hamar meg is találom, az erdőben áll, ökölbe szorított kézzel, és elég dühösen.
- Mi a baj Bella? –szólítom meg lágyan.
- Te. –suttogja dühtől fűtött hangon.
- És mégis mit tettem, hogy ennyire megutáltál? –lépek hozzá közelebb.
- Emmett… - suttogja.
De nem értem. Mi van Emmett-tel, amitől megutált?
- Emmett és Rosalie volt a legszebb páros. Még nálam, és Edward-nál is jobb… - kezdett bele. –Imádták egymást, együtt nevettek, Ha Em túllőtt a célon, Rose leállította, és fordítva is. Ketten egyek voltak… És jöttél te. –mondja ki az utolsó szót utálattal a hangjában. –Elrondítottad ezt a csodálatos képet, és beléptél kettejük közé. Rose megutált, Emmett pedig megszeretett. Rosalie volt a legjobb barátnőm, Alice előtt. Igaz, Rose valamikor kiállhatatlan, hiú és szörnyű volt, de szerettem. Mint barátnőt, mint nővért. Igaz, a kapcsolatunk nem indult valami csodásan, és próbálta megértetni velem, hogy halhatatlannal, vámpírnak lenni nem jó. De engem nem érdekelt, csak szerelmemmel akartam lenni, örökkön örökké. Aztán átváltoztam, és beletörődött. Igaz, nem lett felhőtlen a kapcsolatunk… de… de nem baj. Aztán végre rendeződtek a dolgok Em és Rose között, és erre jöttél te.
- Egy kicsit sem rendeződtek. –szólok közbe. –Rosalie megcsalta Emmett-et.
Erre csak dühösen fujtatott.
- Az a lényeg, hogy idejöttél, elvetted Emmett-et, kihasználtad, majd eldobtad, elmentél Volterrába, ott hatalmat szereztél, és visszajöttél. Újra tönkre akarod tenni a családot? –ordította.
- Bella… - kezdtem bele. – Én nem használtam ki a családot. Legkevésbé volt a szándékaim közt… És sajnálom, ha valamivel megbántottalak… - sóhajtottam. –Nem értem… Nem tudom, hogy mi is a gondod velem. Mert ha az, hogy beleszerettem a bátyádba, akkor ne engem hibáztass. Mert én nem akartam beleszeretni, csak megtörtént… És legkevésbé se bánom.
- Most… most hagyj magamra. – suttogta, és a ház irányába mutatott. –És ne jöjjön utánam senki… Most gondolkodnom kell….
Én csak szó nélkül elindultam, és bementem a házba. Odabent Edward fürkésző, és reménykedő tekintetével találtam szembe magam, majd amikor látta, hogy Feleség nem jött utánam, felpattant, és utána ment volna.
- Ne Edward… Azt mondta, hogy hagyjuk magára. –ültem le Em mellé, ő pedig átkarolt, és simogatta a hátamat.

Gondolatban üzentem Jane-nek: „Mi volt, amíg elmentem?”
- Semmi… - szólt halkan, a szemembe nézve, mire aprót bólintottam.
- Mi semmi? –fordult szerelme felé Nich, de Jane csak megrázta a fejét.
- Csak kommunikáltunk. –rántottam meg a vállamat.
Jane-el újra felvettük a szemkontaktust, és szinte észrevehetetlenül Nich felé pillantottam, mire bólintott egyet, utána kicsit kimeresztettem a szemem, és újra egy bólintást kaptam, majd megszakítottam a szemkontaktust.
- Ez meg mi volt? –törte meg a csendet Emmett.
- Semmi. –mondtuk egyszerre Jane-el, majd innentől apró kézjelekkel kommunikáltunk.
Először azt, hogy kezd kiakadni, aztán egy F-et, majd egy H-t mutatott az ujjaival, szinte észrevehetetlen módon. Erre kitört belőlem a nevetés, és Jane is kuncogott.
- Nem hittem volna, hogy pont te fogod ezt mondani, mutatni, jelezni. Akármelyik. –nevettem, mire a többiek érdekesen néztek rám.
- Félre ne értsd. Én nem úgy gondoltam, ahogy gondolod. –kezdett el idegesen magyarázkodni.
- Miért, hogy gondolod? –hagytam abba a nevetést, és felhúzott szemöldökkel, kíváncsian néztem rá.
- De mit hogy gondol? –szólt közbe Emmett, mire leintettem.
- Az biztos, hogy nem úgy, ahogy te. –mondta magabiztosan.

- Azt sem tudod, hogy én hogy gondolom. –mosolyogtam rá.
- De sejtem. –szólt közbe.

- Én nem gondolom azt, amit ő gondolna ilyen helyzetekbe. Ennyire ismersz te engem? Akkor mutattam volna rá valamit. –vigyorogtam. –Én azon nevettem, hogy arra számítottam, hogy te ezt SOHA életedben nem fogod kimondani.
- Igaz. De nem mondtam, hanem jeleztem… - ráncolta a homlokát, de ajkain mosoly bujkált.

- De mit? –szólt most már Emmett és Nich egyszerre.
- Mutatott egy F-et az ujjaival. –mutattam meg nekik a jelet. –És egy H-t.
- És? FH? –mondta értetlenül Jasper.
- Minden szóra van egy jelünk. A hülye nem ezt jelentené. De nem mutatok meg mindent. Ezt a jelrendszer mi találtuk ki, hogy tudjunk észrevehetetlenül kommunikálni. Legalább is nem olyan feltűnő. Régen találtuk ki, mielőtt még meglett volna az üzengetős erőm. Nem nehéz, aki ismeri. –mosolyogtam.
- Oké, de mit jelent? –türelmetlenkedett Alice.
- Az F, az a Felix. –kuncogtam. –A H pedig a hiányzik.
- De nem úgy gondoltam. –mormogta dühösen, és megbántottan Jane.
- Tudom, hogy, hogyan gondoltad. Ne aggódj. –mosolyogtam rá. –Úgy gondolta, hogy simán fel tudná dobni a hangulatot a hülye beszólásaival.
- Pontosan. Már nem azért, tök örülök, hogy itt lehetek, meg minden…
- Értjük. –Mosolygott rá Esme lágyan. –Örülünk, hogy itt vagytok.
- Mi köszönjük, hogy itt lehetünk. –mondtuk egyszerre Jane-el.
- Ja, és bocsi, hogy hívatlanul jöttünk. –tettem még hozzá.
- Ugyan, bármikor jöhettek, nem kell előtte bejelentkezni. –mosolygott Carlisle.
- Anya, megmutatom Bridget-nek a házat. –fogott kézen Em, és felhúzott az emeletre.
- Rendben. –hallottuk meg Esme hangját, de már az emeleten voltunk.
- Láttam ám az egész házat Alice emlékeiben… - mosolyogtam rá.
- Tudom. –kuncogott, és a szobájába húzott.
- Igaz, ezt nem hittem el… - mutattam körbe, hisz a régi, közös szobánk mását láttam.
- Mindig hittem, hogy visszatérsz. –húzott az ölébe. –És lám, lám…
- Erre inkább nem mondok semmit… - támasztottam a fejem a mellkasának.
- Nem tervezted be, hogy maradsz ugye? –mosolygott rám.
- Pontosan. Legalább is féltem a találkozástól, ezért nem reménykedtem abban, hogy lesz bármi is… - magyaráztam. –Nem reméltem, hogy visszajöhetek…
- Butus. –nyomott egy puszit a homlokomra Emmett. –Bármikor visszajöhettél volna.
- Most már tudom. – mosolyogtam. –Körülnézhetek a gardróbba?
- Persze. –nevetett.
Bementem a helyiségbe, és körbenéztem. Mindenféle ruha, mindenütt. Semmi rendszer, csak összevisszaság. Az egyik polcon még az én régi ruháim is helyet kaptak.
- Emmett, mikor pakoltál össze itt utoljára? –újra körbenéztem, és észrevettem, hogyha előre akarok lépni, akkor beleütközök egy ruha halomba, de még kikerülni sem tudom.
- Hát… amikor ideköltöztünk Alice pakolt be… - morfondírozott. –Azóta csak benyúlok, és kiveszek egy ruhát. Ha nem tetszik, visszadobom, aztán valahol csak leesik.
- Hihetetlen… - sóhajtottam, majd nekiálltam pakolni.
Gyorsan összehajtottam a kupacokban álló ruhákat, és eltettem őket, rendezetten. Fél óra múlva a gardrób megint normálisan nézett ki.

- Kész. –ültem le az ágyra mosolyogva. –Megjött Bells.
- Köszönöm. –suttogta a fülembe Em. –És tudom… Épp békülnek Edward-al.
- Szívem. Kérlek. Ilyen megjegyzéseket hagyj el róluk jelenleg rendben? Utána annyit cseszteted őket, amennyit akarod, de most Bellával rendezni kellene a dolgokat. – végig bólogatott, és ezt beleegyezésnek vettem. Végül közel bújtam hozzá. –Azon gondolkodtam… hogy nem akarsz ruhát hozni hozzám?
- Legyen ott cuccom? –elmélkedett, majd arcára egy óriási vigyor csúszott. – Ez azt jelentené, hogy sok időt akarsz velem tölteni ott? Amúgy igen, viszek ruhát.
- Hát persze, hogy sok időt szeretnék veled tölteni. –öleltem meg, mire végdöntött az ágyon, és csókolgatni kezdett.

Először a számat, majd a nyakamat, és egyre lejjebb haladt. Lehúztam róla a pólóját, és izmos felsőtestét simogattam. Már kezdtünk ” belemelegedni”, amikor kopogtattak. Em lemászott rólam, és vigyorogva feküdt mellém.
- Gyere. –szólt ki.
Nyitódott az ajtó, és Bella dugta be rajta a fejét, majd amikor látta, hogy bejöhet, belibbent a szoba közepére, és leült a szőnyegre. Pár percig csendben nézett, gondolkodott, és tanulmányozott minket, majd belekezdett…

Komikat kérek... <3