Tudom, tudom... már tegnap összegyűlt az öt komi, és röstellem, hogy nem tudtam még aznap hozni, de nem voltam kész vele, és ugye félkész munkákat nem adok ki a kezemből.
De most meghoztam, és nagyon remélem, hogy tetszeni fog.
Puszi, és most is örülnék jópár kominak, mégha egy szó is ;)
59.fejezet- Vagyis II. 18. fejezet
(Bridget)
- Mi? –hördültünk fel egyszerre, és felpattantam. –Kik?
- Azt nem tudom, csak annyi értesülésem van a dologról, hogy a küldetésen lévő óriási csoportból csak négy vámpír maradt életben. Ők elmenekültek. Ők mondták, hogy miután végeztek a küldetéssel, jött ez a csapat, és megtámadták őket. Ki volt tervelve az egész. És most ide jönnek. –magyarázta hevesen. –Azt nem tudni, hogy mikor, de jönnek.
- A négy vámpír. Most! –kiáltotta el magát Aro.
- Mi is pont ezt akartuk elmondani. –mormogta az idegen Férfi.
- Akkor mond. –parancsolt rá Marcus.
- Ők valami idegen csapat. Nem tudom, hogy kik lehetnek. Nem fedték fel magukat. A mi családunkat is megölték. –mondta a Nő. –Épp ezért jöttünk ide.
(Bridget)
- Mi? –hördültünk fel egyszerre, és felpattantam. –Kik?
- Azt nem tudom, csak annyi értesülésem van a dologról, hogy a küldetésen lévő óriási csoportból csak négy vámpír maradt életben. Ők elmenekültek. Ők mondták, hogy miután végeztek a küldetéssel, jött ez a csapat, és megtámadták őket. Ki volt tervelve az egész. És most ide jönnek. –magyarázta hevesen. –Azt nem tudni, hogy mikor, de jönnek.
- A négy vámpír. Most! –kiáltotta el magát Aro.
- Mi is pont ezt akartuk elmondani. –mormogta az idegen Férfi.
- Akkor mond. –parancsolt rá Marcus.
- Ők valami idegen csapat. Nem tudom, hogy kik lehetnek. Nem fedték fel magukat. A mi családunkat is megölték. –mondta a Nő. –Épp ezért jöttünk ide.
- Megyek, szólok Caius-nak. –ugrottam fel, és száguldottam, végig a folyosókon, egyenesen a lakosztályához.
- Óriási baj van. – rontottam be hozzá.
- Mi? –ugrott fel az ágyról. –És halkabban. Alszik.
- Nem érdekel. –mondtam. – Megtámadnak minket. A küldetésen lévő csoportból négyen jöttek vissza.
- A több mint húszból? –hördült fel.
- Igen. Szóval most azonnal a Nagyterembe menj. –hadartam el, és már mentem is a szobám felé, ahol még mindig a nevető barátaimat, és Szerelememet találtam.
- Valami baj van? –állt mellém Sophie, amikor látta a kapkodásomat.
- Nagyon nagy baj. –bólintottam.
Gyorsan felvettem a ruhámat, egy fekete sportcipőt, egy fekete farmert, fekete pólót, és egy bőrdzsekit, összefogtam a hajam, a hátamra vetettem a volturis köpenyem, és már kint is voltam a gardróbból.
- Mi a nagyon nagy baj? –állt elém Alec.
Csak megráztam a fejem, és suhantam. De Em az ajtó előtt elkapott.
- Mi a baj? –suttogta a fülembe.
- Támadás. –suttogtam vissza, és kiszabadítottam magam ölelő karjai közül, majd újra a Nagyterem felé haladtam, ahol a többiek már tanácskoztak, miután villámgyorsan kihallgatták a négy túlélőt, akik épp mentek ki a teremből.
- Itt vagyok. –ültem le a trónomra.
- Most mi legyen? –türelmetlenkedett Marcus.
- Mi lenne? Egy kis harc. –válaszoltam. –Vegyétek úgy, mintha egy hosszan tartó edzés elé néznénk, ami életre, halálra megy.
- Furcsa nézet. –sóhajtott Aro. –Viszont nem gondolkodik mindenki így. Valaki már most látja a halálunkat.
- Az most mindegy. Az a lényeg, hogy nem szabad pániknak lennie. Mindenkit meg kell győznünk, hogy ügyesek, jók, és túléljük.
- Rendben. –sóhajtott Aro.
- Hívjunk mindenkit ide. Be kell jelenteni. –felelte Marcus.
- Megyek, szólok pár vámpírnak. –álltam fel, és már ott sem voltam.
Azonnal a szobámba mentem, ahol a barátaim még mindig beszélgettek.
- A Nagyterembe. –sóhajtottam, és még pár vámpírnak még szóltam, majd Szerelmemmel kézen fogva indultunk a gyűlésre.
- Nem lesz semmi baj. –suttogta a fülembe.
- Nagyon remélem. –sóhajtottam.
Maga felé fordított, és biztatóan nézett rám, majd egy gyors, de annál szenvedélyesebb csókot nyomott az ajkaimra, majd átkarolva tolt a terem felé. Amire beértünk, már majdnem mindenki bent volt. Csak pár személy hiányzott. Emmett ottmaradt az ajtónál, de nekem mennem kellett a trónomhoz. Elfoglaltam a helyem, és Aro beszélni kezdett.
- Veszély fenyeget minket. Az egész Volturit. Gondolom már elért hozzátok a hír, hogy a küldetésről a csapat eléggé megfogyatkozva ért vissza. A négy vámpír, akik túlélték a támadást, csak annyit tudtak mondani, hogy a semmiből bukkantak fel, és azonnal támadtak. Előre megszervezett támadás volt, és ezt ellenünk követték el. –mondta erőteljes hangon. –Most ide tartanak, de nem tudni, hogy mikorra tervezik a támadást.
- Viszont. –vettem át a szót Aro bólintása után. –Őrizzük meg a hidegvérünk. Mindenkinek készen kell állni a lehetséges támadásra. Sem pánikot, és menekülést nem tűrünk el. Most a várból kilépni veszélyes, így mindenki a falak között marad, amíg mi engedélyt nem adunk rá.
- Ahogy mondja. –folytatta Aro. –Most állandó éberséget várok el mindenkitől. Edzőcsoportok lesznek Bridget vezetésével. Most pedig mindenki elmehet.
A beszéd után majdnem mindenki elhagyta a termet.
- Kik lehetnek azok? –gondolkodott hangosan Jane.
- Fogalmam sincs Jane. De nem lenne rossz megtudni. –sóhajtottam, és felálltam.
- Óriási baj van. – rontottam be hozzá.
- Mi? –ugrott fel az ágyról. –És halkabban. Alszik.
- Nem érdekel. –mondtam. – Megtámadnak minket. A küldetésen lévő csoportból négyen jöttek vissza.
- A több mint húszból? –hördült fel.
- Igen. Szóval most azonnal a Nagyterembe menj. –hadartam el, és már mentem is a szobám felé, ahol még mindig a nevető barátaimat, és Szerelememet találtam.
- Valami baj van? –állt mellém Sophie, amikor látta a kapkodásomat.
- Nagyon nagy baj. –bólintottam.
Gyorsan felvettem a ruhámat, egy fekete sportcipőt, egy fekete farmert, fekete pólót, és egy bőrdzsekit, összefogtam a hajam, a hátamra vetettem a volturis köpenyem, és már kint is voltam a gardróbból.
- Mi a nagyon nagy baj? –állt elém Alec.
Csak megráztam a fejem, és suhantam. De Em az ajtó előtt elkapott.
- Mi a baj? –suttogta a fülembe.
- Támadás. –suttogtam vissza, és kiszabadítottam magam ölelő karjai közül, majd újra a Nagyterem felé haladtam, ahol a többiek már tanácskoztak, miután villámgyorsan kihallgatták a négy túlélőt, akik épp mentek ki a teremből.
- Itt vagyok. –ültem le a trónomra.
- Most mi legyen? –türelmetlenkedett Marcus.
- Mi lenne? Egy kis harc. –válaszoltam. –Vegyétek úgy, mintha egy hosszan tartó edzés elé néznénk, ami életre, halálra megy.
- Furcsa nézet. –sóhajtott Aro. –Viszont nem gondolkodik mindenki így. Valaki már most látja a halálunkat.
- Az most mindegy. Az a lényeg, hogy nem szabad pániknak lennie. Mindenkit meg kell győznünk, hogy ügyesek, jók, és túléljük.
- Rendben. –sóhajtott Aro.
- Hívjunk mindenkit ide. Be kell jelenteni. –felelte Marcus.
- Megyek, szólok pár vámpírnak. –álltam fel, és már ott sem voltam.
Azonnal a szobámba mentem, ahol a barátaim még mindig beszélgettek.
- A Nagyterembe. –sóhajtottam, és még pár vámpírnak még szóltam, majd Szerelmemmel kézen fogva indultunk a gyűlésre.
- Nem lesz semmi baj. –suttogta a fülembe.
- Nagyon remélem. –sóhajtottam.
Maga felé fordított, és biztatóan nézett rám, majd egy gyors, de annál szenvedélyesebb csókot nyomott az ajkaimra, majd átkarolva tolt a terem felé. Amire beértünk, már majdnem mindenki bent volt. Csak pár személy hiányzott. Emmett ottmaradt az ajtónál, de nekem mennem kellett a trónomhoz. Elfoglaltam a helyem, és Aro beszélni kezdett.
- Veszély fenyeget minket. Az egész Volturit. Gondolom már elért hozzátok a hír, hogy a küldetésről a csapat eléggé megfogyatkozva ért vissza. A négy vámpír, akik túlélték a támadást, csak annyit tudtak mondani, hogy a semmiből bukkantak fel, és azonnal támadtak. Előre megszervezett támadás volt, és ezt ellenünk követték el. –mondta erőteljes hangon. –Most ide tartanak, de nem tudni, hogy mikorra tervezik a támadást.
- Viszont. –vettem át a szót Aro bólintása után. –Őrizzük meg a hidegvérünk. Mindenkinek készen kell állni a lehetséges támadásra. Sem pánikot, és menekülést nem tűrünk el. Most a várból kilépni veszélyes, így mindenki a falak között marad, amíg mi engedélyt nem adunk rá.
- Ahogy mondja. –folytatta Aro. –Most állandó éberséget várok el mindenkitől. Edzőcsoportok lesznek Bridget vezetésével. Most pedig mindenki elmehet.
A beszéd után majdnem mindenki elhagyta a termet.
- Kik lehetnek azok? –gondolkodott hangosan Jane.
- Fogalmam sincs Jane. De nem lenne rossz megtudni. –sóhajtottam, és felálltam.
Szerelmem mellé siettem, és együtt hagytuk el a termet.
- Miért van olyan érzésem, hogy ez rosszabb, mint gondoltam? –sóhajtott, közben átkarolta a derekam.
- Mert az is.
- Huh, akkor bunyóra készülünk. Király lesz. –zsongott be.
- Szörnyű vagy. –nevettem el magam.
- De így szeretsz, nem? –vigyorgott.
- Pontosan. –feleltem, erre gyorsan maga felé fordított, és lecsapott az ajkaimra.
Csókcsatánkat egy köhintés zavarta meg.
- Milyen szép is a szerelem. Viszont elálljátok az utat. –mosolygott Caius.
- Hupsz, bocsi. –húztam félre Szerelmemet. –És ne is tagadd, te is beleestél ebbe az óriási, de kellemes csapdába.
- Egy szóval sem tagadom. –rántotta meg a vállát, és már ott sem volt.
- Gyere, menjünk. Van egy olyan érzésem, hogy a többiek már várnak. –karolt át Em, és a szobám felé tolt, ahol tényleg ott voltak a többiek.
- Mennyire rossz a helyzet? –támadott le azonnal Jane.
- Hát…- sóhajtottam. –Nem tudom biztosan. Csak annyit tudok, hogy csak négyen tértek vissza a küldetésből. De végül is mindent elmondtunk. Ha valami újat megtudok, akkor szólok nektek oké? De jelenleg csak annyi infó áll a rendelkezésünkre, amennyit a ti tudtotokra is adtunk. Ez iszonyatosan zavaró. –sóhajtottam fel dühösen. –Nem szeretek tanácstalan lenni. Utálom azt, ha kijátszanak. Rühellem, ha nem tudom, mi lesz az „A” lépés után. Hogy utána a B jön, vagy a C? Ez rémes, hogy nem tudom, hogy mikor támadnak, egyáltalán támadnak-e. –már dühösen fújtatva hadartam le, amikor Em ölelő karjait éreztem magam körül.
- Nyugodj le. –parancsolt rám lágyan.
- Nem. –szólt éles hangom. –Nem nyugszok le, amíg minden rendben nem lesz.
- Pedig muszáj lesz lenyugodnod, mert így nem leszel senki segítségére. –mondta dühösen, közben a szemembe nézett. –Sőt, csak rontasz a helyzeten. Nem te mondtad az imént, hogy nyugodtnak kell maradni, és nem pánikolni? Hát, Drágám, te épp ezt teszed. Be vagy pánikolva. És az embereket már arcon öntenénk egy pohár vízzel, vagy ilyesmi. De valószínű, hogy a vámpírokra nem hat, szóval mást hirtelen nem tudok kitalálni. Szóval nyugodj le, mert nagyon idegesít, hogy ilyen vagy. –magyarázta élesen, szerelemmel a hangjában.
Nagy nehezen, de lenyugodtam. Közelsége, hangja, és illata lenyugtatott egy kicsit. Nagyrészt pedig a saját ésszerűsége hatott rám.
- Jé, te tudsz komoly és határozott is lenni. –mosolyodtam el.
- Nem gondoltad volna, igaz? –kuncogott.
- Hát… - csókoltam meg.
- Miért van olyan érzésem, hogy ez rosszabb, mint gondoltam? –sóhajtott, közben átkarolta a derekam.
- Mert az is.
- Huh, akkor bunyóra készülünk. Király lesz. –zsongott be.
- Szörnyű vagy. –nevettem el magam.
- De így szeretsz, nem? –vigyorgott.
- Pontosan. –feleltem, erre gyorsan maga felé fordított, és lecsapott az ajkaimra.
Csókcsatánkat egy köhintés zavarta meg.
- Milyen szép is a szerelem. Viszont elálljátok az utat. –mosolygott Caius.
- Hupsz, bocsi. –húztam félre Szerelmemet. –És ne is tagadd, te is beleestél ebbe az óriási, de kellemes csapdába.
- Egy szóval sem tagadom. –rántotta meg a vállát, és már ott sem volt.
- Gyere, menjünk. Van egy olyan érzésem, hogy a többiek már várnak. –karolt át Em, és a szobám felé tolt, ahol tényleg ott voltak a többiek.
- Mennyire rossz a helyzet? –támadott le azonnal Jane.
- Hát…- sóhajtottam. –Nem tudom biztosan. Csak annyit tudok, hogy csak négyen tértek vissza a küldetésből. De végül is mindent elmondtunk. Ha valami újat megtudok, akkor szólok nektek oké? De jelenleg csak annyi infó áll a rendelkezésünkre, amennyit a ti tudtotokra is adtunk. Ez iszonyatosan zavaró. –sóhajtottam fel dühösen. –Nem szeretek tanácstalan lenni. Utálom azt, ha kijátszanak. Rühellem, ha nem tudom, mi lesz az „A” lépés után. Hogy utána a B jön, vagy a C? Ez rémes, hogy nem tudom, hogy mikor támadnak, egyáltalán támadnak-e. –már dühösen fújtatva hadartam le, amikor Em ölelő karjait éreztem magam körül.
- Nyugodj le. –parancsolt rám lágyan.
- Nem. –szólt éles hangom. –Nem nyugszok le, amíg minden rendben nem lesz.
- Pedig muszáj lesz lenyugodnod, mert így nem leszel senki segítségére. –mondta dühösen, közben a szemembe nézett. –Sőt, csak rontasz a helyzeten. Nem te mondtad az imént, hogy nyugodtnak kell maradni, és nem pánikolni? Hát, Drágám, te épp ezt teszed. Be vagy pánikolva. És az embereket már arcon öntenénk egy pohár vízzel, vagy ilyesmi. De valószínű, hogy a vámpírokra nem hat, szóval mást hirtelen nem tudok kitalálni. Szóval nyugodj le, mert nagyon idegesít, hogy ilyen vagy. –magyarázta élesen, szerelemmel a hangjában.
Nagy nehezen, de lenyugodtam. Közelsége, hangja, és illata lenyugtatott egy kicsit. Nagyrészt pedig a saját ésszerűsége hatott rám.
- Jé, te tudsz komoly és határozott is lenni. –mosolyodtam el.
- Nem gondoltad volna, igaz? –kuncogott.
- Hát… - csókoltam meg.
- Bridget. –kopogtattak az ajtómon. –Tudom, hogy sokan vagytok itt. Bejöhetünk?
- Gyertek csak. –szóltam vissza.
- Hello. –lépett be Gil, és félénk hangja csengett a csendben.
- Gyertek csak. –szóltam vissza.
- Hello. –lépett be Gil, és félénk hangja csengett a csendben.
- Sziasztok. –jött be Caius is, és helyet foglaltak egy-egy széken.
- Mester. –hajoltak meg hirtelen a többiek Em, és az én kivételemmel.
- Ezt most mellőzzük. –sóhajtott fel Caius.
- Oké. –mondták.
- Semmi egyéb nem áll a rendelkezésünkre igaz? –mondta tanácstalanul a szőke vezető.
- Nem. –ráztam meg a fejem. –Semmi.
- Mester. –hajoltak meg hirtelen a többiek Em, és az én kivételemmel.
- Ezt most mellőzzük. –sóhajtott fel Caius.
- Oké. –mondták.
- Semmi egyéb nem áll a rendelkezésünkre igaz? –mondta tanácstalanul a szőke vezető.
- Nem. –ráztam meg a fejem. –Semmi.
- Valamit tudnod kell. –vakarta meg a tarkóját. –Igaz, nem szabadna elmondanom, de lehet, hogy könnyebben összeáll a fejedben a kép ezzel az infóval, mint a mi gyenge logikájú agyunkban.
- Na, ne izélj, bökd ki. –kezdtem el türelmetlenkedni.
- Nem tudtuk megölni Rosalie csapatát. Nem találtuk meg. –bökte ki végül.
- Hogy mi? –döbbentem le. –Miért nem mondtátok? Mindegyikőtök hazudott nekem? –kiabáltam. –A szemembe hazudtatok? Mind átvertetek? Ennyit jelentettem én nektek? Hogy tehettétek ezt velem? Mit gondoltatok? Netán azt, hogy örömömbe majd a nyakatokba fogok ugrani, hogy átbasztátok az agyam?
- Sajnálom. –suttogta lehajtott fejjel.
- Sajnálhatod is! –ordítottam, és felpattantam, majd az ablakon keresztül távoztam.
Csak futottam, és futottam. Hogy tehették ezt velem? Az egész Volturi, a családom a szemembe hazudott? Elértem az én kedvenc fámhoz, és felmásztam a tetejére. A Nap pont ekkor kelt fel. Próbáltam rendezni a dolgokat a fejemben. Nem sok sikerrel. A többiek már a keresésemre indultak. Gondolom féltenek, nehogy valami bajom essen. Elzártam magam tőlük. Már amennyire tudtam. Próbáltam mozdulatlan lenni. Most hagyjanak békén. Fel kell dolgoznom, hogy átvertek. És mit ne mondjak, nagyon szar érzés, hogy a második családom, akikbe teljes mértékbe megbíztam, hazudtak.
A fejemet a fa törzsének támasztottam, és elmélkedtem. Most mit csináljak?
Egyértelmű, hogy maradok. Szükség van itt rám. Ha elmegyek, cserbenhagyom őket, és ha emiatt valakinek valami baja esne, azt nem bocsájtanám meg magamnak.
Ekkor vettem észre, hogy Szerelmem megáll a fa közelében. Teljesen mozdulatlan lettem, levegőt sem vettem.
- Ne strapáld magad Kicsim, érzem, hogy itt vagy. –mondta hangosan.
- Nem strapálom magam. –válaszoltam halkan.
- Na, ne izélj, bökd ki. –kezdtem el türelmetlenkedni.
- Nem tudtuk megölni Rosalie csapatát. Nem találtuk meg. –bökte ki végül.
- Hogy mi? –döbbentem le. –Miért nem mondtátok? Mindegyikőtök hazudott nekem? –kiabáltam. –A szemembe hazudtatok? Mind átvertetek? Ennyit jelentettem én nektek? Hogy tehettétek ezt velem? Mit gondoltatok? Netán azt, hogy örömömbe majd a nyakatokba fogok ugrani, hogy átbasztátok az agyam?
- Sajnálom. –suttogta lehajtott fejjel.
- Sajnálhatod is! –ordítottam, és felpattantam, majd az ablakon keresztül távoztam.
Csak futottam, és futottam. Hogy tehették ezt velem? Az egész Volturi, a családom a szemembe hazudott? Elértem az én kedvenc fámhoz, és felmásztam a tetejére. A Nap pont ekkor kelt fel. Próbáltam rendezni a dolgokat a fejemben. Nem sok sikerrel. A többiek már a keresésemre indultak. Gondolom féltenek, nehogy valami bajom essen. Elzártam magam tőlük. Már amennyire tudtam. Próbáltam mozdulatlan lenni. Most hagyjanak békén. Fel kell dolgoznom, hogy átvertek. És mit ne mondjak, nagyon szar érzés, hogy a második családom, akikbe teljes mértékbe megbíztam, hazudtak.
A fejemet a fa törzsének támasztottam, és elmélkedtem. Most mit csináljak?
Egyértelmű, hogy maradok. Szükség van itt rám. Ha elmegyek, cserbenhagyom őket, és ha emiatt valakinek valami baja esne, azt nem bocsájtanám meg magamnak.
Ekkor vettem észre, hogy Szerelmem megáll a fa közelében. Teljesen mozdulatlan lettem, levegőt sem vettem.
- Ne strapáld magad Kicsim, érzem, hogy itt vagy. –mondta hangosan.
- Nem strapálom magam. –válaszoltam halkan.
- Oh, a fa tetején vagy. Király. –mormogta, és már neki is állt mászni.
Egy másodperc múlva már fent ült mellettem.
Egy másodperc múlva már fent ült mellettem.
- Rám is haragszol? –ölelt magához.
- Nem. Dehogyis. –szorítottam magamhoz. –Csak…
- Nem kell magyaráznod. Valahogy értem, hogy érezhetsz. –nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Akkor jó. –csókoltam meg. –Most már csak egy a kérdés. Mit csináljak?
- Mit?... –tanakodott. –Hát, mindenképp itt kell maradnunk.
- Maradnom. –helyesbítettem.
- Nem hagylak egyedül, szóval maradnunk.
- Dehogynem. Te mész haza, hogy biztonságban legyél.
- Nem. Én itt maradok veled, mert tudni akarom, hogy jól vagy. És vigyázni akarok rád. –csókolt meg.
- Inkább nem veszekszek veled. –sóhajtottam fel.
- Na, az jó ötlet. –vigyorgott. –De visszatérve a tervre. Beszélsz telefonon Alice-val, hátha lát valamit. De szerintem nem fog, ha eddig sem látott semmit.
- Gázos helyzet… - motyogtam. –Oh, már csak ez hiányzott.
A homlokomon landolt egy kövér esőcsepp, és utána záporoztak a társai is.
- Szeretem az esőt. –mosolyodtam el. –Olyan jó esőben énekelni.
- Akkor tedd azt. –vigyorgott, és szorosan magához húzott.
Én a mellkasának döntöttem a hátam, és néztem a napfelkeltét. Nekiálltam dúdolni, és a dúdolásból éneklés lett. Ének az esőben
- Táncolnék százegy éjen át, s dúdolnám szívünk dallamát, míg az eső csak hull. Mintha minden cseppje ütné a zongorát. Táncolnék… - suttogta Szerelmem a dal refrénjét.
- Nemrég találtam rá a neten. Megtetszett. –mosolyodtam el.
- Egy angyal küldte értem biztos Őt. Mert a szerelem mellé küldött jégesőt… - csókolt meg. –Csakhogy téged nem küldtek, te magad szálltál le az égből.
- Hé, nem vagyok angyal. Az túl… - pár pillanatig gondolkodtam, majd folytattam – Tiszta, szentes, és semmi rosszat nem tehet. De én rossz vagyok.
- De még milyen rossz. –kuncogott, és elővette azt a bizonyos kaján mosolyát, amit annyira imádtam. –És nem is baj. Én szeretem, ha rossz vagy.
- Ha nagyon rossz. –egészítettem ki vigyorogva.
- Pontosan. –csókolt meg most sokkal szenvedélyesebben, aminek én csak örültem.
De mégis megszakítottam csókcsatánkat.
- Figyi, le fogunk esni a fáról. –kuncogtam.
- Én még nem próbáltam egy fán. –vigyorgott. –Kitudja, lehet, hogy sokkal jobb, mint bárhol.
- Nem. Dehogyis. –szorítottam magamhoz. –Csak…
- Nem kell magyaráznod. Valahogy értem, hogy érezhetsz. –nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Akkor jó. –csókoltam meg. –Most már csak egy a kérdés. Mit csináljak?
- Mit?... –tanakodott. –Hát, mindenképp itt kell maradnunk.
- Maradnom. –helyesbítettem.
- Nem hagylak egyedül, szóval maradnunk.
- Dehogynem. Te mész haza, hogy biztonságban legyél.
- Nem. Én itt maradok veled, mert tudni akarom, hogy jól vagy. És vigyázni akarok rád. –csókolt meg.
- Inkább nem veszekszek veled. –sóhajtottam fel.
- Na, az jó ötlet. –vigyorgott. –De visszatérve a tervre. Beszélsz telefonon Alice-val, hátha lát valamit. De szerintem nem fog, ha eddig sem látott semmit.
- Gázos helyzet… - motyogtam. –Oh, már csak ez hiányzott.
A homlokomon landolt egy kövér esőcsepp, és utána záporoztak a társai is.
- Szeretem az esőt. –mosolyodtam el. –Olyan jó esőben énekelni.
- Akkor tedd azt. –vigyorgott, és szorosan magához húzott.
Én a mellkasának döntöttem a hátam, és néztem a napfelkeltét. Nekiálltam dúdolni, és a dúdolásból éneklés lett. Ének az esőben
- Táncolnék százegy éjen át, s dúdolnám szívünk dallamát, míg az eső csak hull. Mintha minden cseppje ütné a zongorát. Táncolnék… - suttogta Szerelmem a dal refrénjét.
- Nemrég találtam rá a neten. Megtetszett. –mosolyodtam el.
- Egy angyal küldte értem biztos Őt. Mert a szerelem mellé küldött jégesőt… - csókolt meg. –Csakhogy téged nem küldtek, te magad szálltál le az égből.
- Hé, nem vagyok angyal. Az túl… - pár pillanatig gondolkodtam, majd folytattam – Tiszta, szentes, és semmi rosszat nem tehet. De én rossz vagyok.
- De még milyen rossz. –kuncogott, és elővette azt a bizonyos kaján mosolyát, amit annyira imádtam. –És nem is baj. Én szeretem, ha rossz vagy.
- Ha nagyon rossz. –egészítettem ki vigyorogva.
- Pontosan. –csókolt meg most sokkal szenvedélyesebben, aminek én csak örültem.
De mégis megszakítottam csókcsatánkat.
- Figyi, le fogunk esni a fáról. –kuncogtam.
- Én még nem próbáltam egy fán. –vigyorgott. –Kitudja, lehet, hogy sokkal jobb, mint bárhol.
- Nem azért, de szerintem elég kényelmetlen lenne, még nekünk is. –nyomtam egy gyors csókot ajkaira, és leugrottam az észveszejtő magasságból.
Jó, nekünk, vámpíroknak nem magasság, de az embereknek még lenézni is szörnyű, nemhogy leugrani. Em utánam kapott, de akkor már mindegy volt. Kecsesen értem földet, és elfogott a nevethetnék.
- Csak nem féltettél? Na, gyere le Macim, mert be kellene mennünk átöltözni. És ha nem tűnne fel, és mindig szakad az eső. –tartottam fel a kezem, majd egy új ötlet suhant át az agyamon.
Tánc. Hát persze. Táncolni is szeretek az esőben. Hogy ez miért nem jutott először eszembe? De mindegy is, az a lényeg, hogy most már táncolok. És ettől feldobódtam. De komolyan. Sokkal…jobb lett a kedvem.
- Tényleg be kellene mennünk. –nevetett fel Emmett. –De ha jobban belegondolok, inkább táncolj csak egy kicsit.
Ezt elmondta, és tovább legeltette rajtam a szemeit, és én végig éreztem magamon a tekintetét, főleg a hátsómat fürkészte, amit én nevetve vettem észre.
- Most miért? Baj, hogy a formás popsidat nézem? –vigyorodott el.
- Nem, á, miért lenne baj. –kuncogtam. –De tényleg be kellene mennünk.
- Hát, akkor gyere. –csúsztatta a kezét az enyémbe, és az ablakom alá sétáltunk, majd felugrottunk.
- Nem megyünk zuhanyozni? –húztam a fürdő felé.
- De, persze. –vigyorgott rám, és már a zuhany alatt is láttunk.
**__Napokkal később__**
(Bridget)
- Nem, ez nem jelent semmi jót. –sóhajtottam.
- De most mit tehetnénk? Eltűntek. –dörmögte Caius.
- Azt tehetjük, hogy a keresésükre indulunk. Vagy indulok. Nekem mindegy. –álltam fel, és az ajtó felé indultam. - De én nem ülök itt ölbe tett kézzel, és várom, hogy jöjjenek. Így ismertek ti engem? De csakhogy tudjátok, ha ti nem tesztek semmit, majd én.
- Még mindig dühös vagy amiatt, hogy elhallgattunk előtted pár dolgot? –suttogta Aro.
Jó, nekünk, vámpíroknak nem magasság, de az embereknek még lenézni is szörnyű, nemhogy leugrani. Em utánam kapott, de akkor már mindegy volt. Kecsesen értem földet, és elfogott a nevethetnék.
- Csak nem féltettél? Na, gyere le Macim, mert be kellene mennünk átöltözni. És ha nem tűnne fel, és mindig szakad az eső. –tartottam fel a kezem, majd egy új ötlet suhant át az agyamon.
Tánc. Hát persze. Táncolni is szeretek az esőben. Hogy ez miért nem jutott először eszembe? De mindegy is, az a lényeg, hogy most már táncolok. És ettől feldobódtam. De komolyan. Sokkal…jobb lett a kedvem.
- Tényleg be kellene mennünk. –nevetett fel Emmett. –De ha jobban belegondolok, inkább táncolj csak egy kicsit.
Ezt elmondta, és tovább legeltette rajtam a szemeit, és én végig éreztem magamon a tekintetét, főleg a hátsómat fürkészte, amit én nevetve vettem észre.
- Most miért? Baj, hogy a formás popsidat nézem? –vigyorodott el.
- Nem, á, miért lenne baj. –kuncogtam. –De tényleg be kellene mennünk.
- Hát, akkor gyere. –csúsztatta a kezét az enyémbe, és az ablakom alá sétáltunk, majd felugrottunk.
- Nem megyünk zuhanyozni? –húztam a fürdő felé.
- De, persze. –vigyorgott rám, és már a zuhany alatt is láttunk.
**__Napokkal később__**
(Bridget)
- Nem, ez nem jelent semmi jót. –sóhajtottam.
- De most mit tehetnénk? Eltűntek. –dörmögte Caius.
- Azt tehetjük, hogy a keresésükre indulunk. Vagy indulok. Nekem mindegy. –álltam fel, és az ajtó felé indultam. - De én nem ülök itt ölbe tett kézzel, és várom, hogy jöjjenek. Így ismertek ti engem? De csakhogy tudjátok, ha ti nem tesztek semmit, majd én.
- Még mindig dühös vagy amiatt, hogy elhallgattunk előtted pár dolgot? –suttogta Aro.
- Én? Sosem. –mondtam szarkasztikusan. –De. Nagyon is. Egy nagyon fontos dolgot hallgattatok el előlem. Mi van, ha engem támadnak meg egy vadászat közben, vagy ilyesmi? Talán nem csak magatokra kellett volna gondolni. –szűrtem ki a fogaim között, és kimentem a teremből.
Felmentem a szobámba, magamra kaptam a kabátom, és nem törődtem azzal, hogy szóljak bárkinek is, beültem a kocsimba, és a városba hajtottam. Mentem pár kört egy elég hosszú úton, tövig nyomott gázzal, és száguldottam. Lecsukhatnak, vagy tudom is én. Egy órát bőven kocsikáztam, és a telefonom már vagy századszor csörgött. Felváltva hívnak. A végén már némára tettem az üzemmódot, hívjanak csak. O… Azt hiszem Emmett elég mérges lesz rám, ha hazaérek. Most valószínűleg aggódik. De dühös is lehet. Mit fogok én ezért kapni… Végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek. Nem érdemes itt szórakozni, csak kocsikázni, ha semmire sem jutok.
Így visszamentem, beálltam a garázsba, és kiszálltam. Szépen és halkan felugrottam a szobámba, leültem a zongora elé, és játszani kezdtem. Oh, most mit lehetne tenni? Adjam fel az egészet, és menjek haza? Otthon pedig élném az életem, mintha misem történt volna… Dehogyis… ez az én esetemben képtelenség lenne. Nem tudnák úgy élni, hogy más miattam van veszélyben. De… Jasper. Hát persze! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe! Jasper tudna segíteni. Csak valahogy ide kellene jutnia, ami mostanában elég veszélyes lenne…
Gyorsan tárcsáztam Jasper számát… Kicseng…kicseng… és megszakad. Huh, de jó. Újra hívtam, de megint ugyan az. Inkább tárcsáztam Alice számát.
- Tessék. –szólt bele.
- Szia Alice. Tudnád adni a férjedet? –hadartam le.
- Igen, persze. Jasper.
- Köszi Alice. –suttogtam.
- Szia Bridget. –szólt bele most már Jasper.
- Szia Jazz. Van egy kis gondom. –sóhajtottam. –Bajban vagyunk, és nem találom az ellenséget. Azt sem tudom, hogy milyen terv alapján mennek, meg ilyesmik.
- Segítség kellene? Mert segítek. De semmit sem tudok róluk.
- Épp ez az. Én sem. Csak úgy gondoltam, hogy ketten összehozhatunk valamit.
- Összekészülök, és indulok. –mondta azonnal.
- Jaj, köszönöm Jazz. Örök hálám. De ne gyere egyedül.
- Akkor Alice-val megyünk.
- Oké. De repülővel gyertek, és utána azonnal kocsiba. Küldök ki értetek autót. –mondtam megkönnyebbülten. –És fokozottan figyeljetek.
- Oké, vigyázni fogunk. De te is vigyázz magadra. És Alice azt üzeni, hogy a leg előbbi géppel megyünk.
- Oké. Köszi. Szeretlek titeket, vigyázzatok magatokra.
- Mi is téged. –hallottam Alice hangját, majd miután Jazz is elköszönt, letettem a telefont.
- Azt hittem, valami bajod esett. –hallottam meg Em hangját mögülem, ahogy épp az ajtófélfának támaszkodik. –Azt hittem, hogy elkaptak, vagy ilyesmi. Fel tudod te fogni, hogy milyen érzés volt ez nekem? A telefont sem vetted fel, azt hittem, hogy soha többé nem látlak…
- Sajnálom. –suttogtam, és a telefonomat kezdtem el bámulni.
- A francba is, aggódtam. –villámgyorsan mellettem termett, és magához húzott. –Féltelek, kis butus.
- Sajnálom. –suttogtam a mellkasába. –Szeretlek.
- Én is téged. És ne aggódj. Minden rendben lesz. –simogatta a hátamat.
- Remélem is. És tényleg sajnálom… csak… egyedül kellett lennem egy kicsit a gondolataimmal.
- Ugyan, mondtam, hogy semmi baj. Rád nem lehet haragudni. Legalább is én nem tudok. És megértelek. Csak jobban örültem volna, hogyha szólsz előtte, vagy felveszed a telefont, vagy akármi. Már teljesen rám hoztad a szívbajt.
- Oh, majd legközelebbre feliratok neked valami gyógyszert, nehogy szívrohamot kapj. –humorizáltam.
- Na, látod, az jó lesz. Amúgy megjegyzem, hogy Gilian elájult. Úgy megijedt tőled, amikor megtudtad, hogy hazudtak neked. Vicces volt. –nevetett. –És most is, ha meglát egyikünket, nekiáll reszketni. Úgy, hogy, beszélned kellene vele.
- Egy kicsit elszúrtam igaz? –sóhajtottam fel. –De miért nem mondtátok előbb?
- Hát, azóta nem jön ki a szobájából, és Caius csak most mondta nekem is.
- Jó, akkor menjünk, látogassuk meg. Viszek neki pár ruhát is, mert úgy láttam, az én ruhatáramból táplálkozik. –kuncogtam fel, és a kezemre terítettem pár kényelmes darabot, és már suhantunk is Caius szobája felé.
- De tényleg fél. Először még tőlem is megijedt. Tőlem. –nevetett Szerelmem. –Jó, tudom, ijesztő vagyok. Na de ennyire?
- Csak a sokk miatt. Egy felbőszült vámpír nem lehet szép látvány. –mosolyodtam el.
- Nekem tetszett. Nagyon… tüzes voltál. –csúszott a keze a derekamról a hátsómra.
- Komolyan, én már nem is értem, hogy miért strapálom magam. –sóhajtottam fel, és megcsókoltam. –Te sosem fogsz változni.
- De. Már sokat változtam. –húzta ki magát büszkén.
- Aha, látom. –nyomtam egy csókot az ajkaira, és kopogtam.
- Szabad. –hallottam Caius hangját az ajtó túloldaláról.
- Nem hozzád jöttem. –mosolyogtam rá gúnyosan –Gillian-nal szeretnék beszélni.
- A konyhában van, főz. –mormogta.
- Kösz. –suttogtam, és a konyha felé vettem az irányt.
Gil épp zöldséget darabolt, de ahogy meglátott, félrecsúszott az óriási kés, és elvágta a kezét.
Felszisszent, és azonnal a csaphoz ment, és hidegvizet folyatott rá. Én visszamentem a nappaliba, és magamhoz vettem az elsősegély csomagot, és elhúztam Gil kezét a vízsugár alól.
- Csak ne bánts. –suttogta.
- Bántani?- nevettem fel –Én? Téged? Felejtsd el.
Szépen megtöröltem a kezét, és ekkor láttam, hogy a mutató ujját olyan szinten elvágta, hogy már látszott a csont.
- Hát, szépen elintézted magam. –sóhajtottam fel. –Ülj le, nehogy összeess nekem.
Leült a konyhában egy székre, én pedig a keze alá terítettem egy rongyot, hisz a vér még mindig folyt az ujjából. Elég rendesen elsápadt, és dülöngélt a széken.
- El ne ájulj, ha lehet. Elég ramatyul festesz. Hozok egy pohár vizet. –mondtam, és gyorsan öntöttem neki egy pohárba, és az ép kezébe nyomta. -Lehet, hogy össze kellene varrni. –sóhajtottam fel. –De mivel itt nincs érzéstelenítő, és orvosi végzettségem sincs, így csak bekötöm. Ja, lefertőtlenítem. Csípni fog.
Ráfújtam egy kis fertőtlenítőt, mire el akarta húzni a kezét.
- Légy szíves, bírd egy kicsit. Így csak megnehezíted a dolgom. –hadartam, és bekentem betadinnal, rátekertem a kezére egy kis gézt, és leukoplast-ot is.
- Köszi. –sóhajtott.
- Szívesen. Szerintem inkább megcsinálom ezt én. –álltam a zöldségek mellé. –Te csak mond, hogy mit csináljak.
Nekiálltunk ketten főzni. Pontosabban én főztem, ő pedig adta a feladatokat…
Puszi, és ne feledjétek. A jelentkezési határidő nemsokára lejár ;)
Felmentem a szobámba, magamra kaptam a kabátom, és nem törődtem azzal, hogy szóljak bárkinek is, beültem a kocsimba, és a városba hajtottam. Mentem pár kört egy elég hosszú úton, tövig nyomott gázzal, és száguldottam. Lecsukhatnak, vagy tudom is én. Egy órát bőven kocsikáztam, és a telefonom már vagy századszor csörgött. Felváltva hívnak. A végén már némára tettem az üzemmódot, hívjanak csak. O… Azt hiszem Emmett elég mérges lesz rám, ha hazaérek. Most valószínűleg aggódik. De dühös is lehet. Mit fogok én ezért kapni… Végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek. Nem érdemes itt szórakozni, csak kocsikázni, ha semmire sem jutok.
Így visszamentem, beálltam a garázsba, és kiszálltam. Szépen és halkan felugrottam a szobámba, leültem a zongora elé, és játszani kezdtem. Oh, most mit lehetne tenni? Adjam fel az egészet, és menjek haza? Otthon pedig élném az életem, mintha misem történt volna… Dehogyis… ez az én esetemben képtelenség lenne. Nem tudnák úgy élni, hogy más miattam van veszélyben. De… Jasper. Hát persze! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe! Jasper tudna segíteni. Csak valahogy ide kellene jutnia, ami mostanában elég veszélyes lenne…
Gyorsan tárcsáztam Jasper számát… Kicseng…kicseng… és megszakad. Huh, de jó. Újra hívtam, de megint ugyan az. Inkább tárcsáztam Alice számát.
- Tessék. –szólt bele.
- Szia Alice. Tudnád adni a férjedet? –hadartam le.
- Igen, persze. Jasper.
- Köszi Alice. –suttogtam.
- Szia Bridget. –szólt bele most már Jasper.
- Szia Jazz. Van egy kis gondom. –sóhajtottam. –Bajban vagyunk, és nem találom az ellenséget. Azt sem tudom, hogy milyen terv alapján mennek, meg ilyesmik.
- Segítség kellene? Mert segítek. De semmit sem tudok róluk.
- Épp ez az. Én sem. Csak úgy gondoltam, hogy ketten összehozhatunk valamit.
- Összekészülök, és indulok. –mondta azonnal.
- Jaj, köszönöm Jazz. Örök hálám. De ne gyere egyedül.
- Akkor Alice-val megyünk.
- Oké. De repülővel gyertek, és utána azonnal kocsiba. Küldök ki értetek autót. –mondtam megkönnyebbülten. –És fokozottan figyeljetek.
- Oké, vigyázni fogunk. De te is vigyázz magadra. És Alice azt üzeni, hogy a leg előbbi géppel megyünk.
- Oké. Köszi. Szeretlek titeket, vigyázzatok magatokra.
- Mi is téged. –hallottam Alice hangját, majd miután Jazz is elköszönt, letettem a telefont.
- Azt hittem, valami bajod esett. –hallottam meg Em hangját mögülem, ahogy épp az ajtófélfának támaszkodik. –Azt hittem, hogy elkaptak, vagy ilyesmi. Fel tudod te fogni, hogy milyen érzés volt ez nekem? A telefont sem vetted fel, azt hittem, hogy soha többé nem látlak…
- Sajnálom. –suttogtam, és a telefonomat kezdtem el bámulni.
- A francba is, aggódtam. –villámgyorsan mellettem termett, és magához húzott. –Féltelek, kis butus.
- Sajnálom. –suttogtam a mellkasába. –Szeretlek.
- Én is téged. És ne aggódj. Minden rendben lesz. –simogatta a hátamat.
- Remélem is. És tényleg sajnálom… csak… egyedül kellett lennem egy kicsit a gondolataimmal.
- Ugyan, mondtam, hogy semmi baj. Rád nem lehet haragudni. Legalább is én nem tudok. És megértelek. Csak jobban örültem volna, hogyha szólsz előtte, vagy felveszed a telefont, vagy akármi. Már teljesen rám hoztad a szívbajt.
- Oh, majd legközelebbre feliratok neked valami gyógyszert, nehogy szívrohamot kapj. –humorizáltam.
- Na, látod, az jó lesz. Amúgy megjegyzem, hogy Gilian elájult. Úgy megijedt tőled, amikor megtudtad, hogy hazudtak neked. Vicces volt. –nevetett. –És most is, ha meglát egyikünket, nekiáll reszketni. Úgy, hogy, beszélned kellene vele.
- Egy kicsit elszúrtam igaz? –sóhajtottam fel. –De miért nem mondtátok előbb?
- Hát, azóta nem jön ki a szobájából, és Caius csak most mondta nekem is.
- Jó, akkor menjünk, látogassuk meg. Viszek neki pár ruhát is, mert úgy láttam, az én ruhatáramból táplálkozik. –kuncogtam fel, és a kezemre terítettem pár kényelmes darabot, és már suhantunk is Caius szobája felé.
- De tényleg fél. Először még tőlem is megijedt. Tőlem. –nevetett Szerelmem. –Jó, tudom, ijesztő vagyok. Na de ennyire?
- Csak a sokk miatt. Egy felbőszült vámpír nem lehet szép látvány. –mosolyodtam el.
- Nekem tetszett. Nagyon… tüzes voltál. –csúszott a keze a derekamról a hátsómra.
- Komolyan, én már nem is értem, hogy miért strapálom magam. –sóhajtottam fel, és megcsókoltam. –Te sosem fogsz változni.
- De. Már sokat változtam. –húzta ki magát büszkén.
- Aha, látom. –nyomtam egy csókot az ajkaira, és kopogtam.
- Szabad. –hallottam Caius hangját az ajtó túloldaláról.
- Nem hozzád jöttem. –mosolyogtam rá gúnyosan –Gillian-nal szeretnék beszélni.
- A konyhában van, főz. –mormogta.
- Kösz. –suttogtam, és a konyha felé vettem az irányt.
Gil épp zöldséget darabolt, de ahogy meglátott, félrecsúszott az óriási kés, és elvágta a kezét.
Felszisszent, és azonnal a csaphoz ment, és hidegvizet folyatott rá. Én visszamentem a nappaliba, és magamhoz vettem az elsősegély csomagot, és elhúztam Gil kezét a vízsugár alól.
- Csak ne bánts. –suttogta.
- Bántani?- nevettem fel –Én? Téged? Felejtsd el.
Szépen megtöröltem a kezét, és ekkor láttam, hogy a mutató ujját olyan szinten elvágta, hogy már látszott a csont.
- Hát, szépen elintézted magam. –sóhajtottam fel. –Ülj le, nehogy összeess nekem.
Leült a konyhában egy székre, én pedig a keze alá terítettem egy rongyot, hisz a vér még mindig folyt az ujjából. Elég rendesen elsápadt, és dülöngélt a széken.
- El ne ájulj, ha lehet. Elég ramatyul festesz. Hozok egy pohár vizet. –mondtam, és gyorsan öntöttem neki egy pohárba, és az ép kezébe nyomta. -Lehet, hogy össze kellene varrni. –sóhajtottam fel. –De mivel itt nincs érzéstelenítő, és orvosi végzettségem sincs, így csak bekötöm. Ja, lefertőtlenítem. Csípni fog.
Ráfújtam egy kis fertőtlenítőt, mire el akarta húzni a kezét.
- Légy szíves, bírd egy kicsit. Így csak megnehezíted a dolgom. –hadartam, és bekentem betadinnal, rátekertem a kezére egy kis gézt, és leukoplast-ot is.
- Köszi. –sóhajtott.
- Szívesen. Szerintem inkább megcsinálom ezt én. –álltam a zöldségek mellé. –Te csak mond, hogy mit csináljak.
Nekiálltunk ketten főzni. Pontosabban én főztem, ő pedig adta a feladatokat…
Puszi, és ne feledjétek. A jelentkezési határidő nemsokára lejár ;)
