Bocsi, hogy csak most hoztam, de a félév miatt rengeteget kellett tanulnom.
Viszont most itt van, és nagyon örülnék a kominak, mégha két szó is.
És sajnálom, de csak jövő hétvégén lesz friss.
Egyrészt, mert most nem tudok összehozni egy normális fejezetet sem, olyan rémes lelki állapotban vagyok.
Másrészt, pedig ez volt az utolsó kész fejezetem, és ha visszanéztek az első indokra, megértitek.
Legalább is remélem.
Na, puszi, és jó olvasást.
55. fejezet –Vagyis II. 14. fejezet
(Bridget)
Nyitódott az ajtó, és Bella dugta be rajta a fejét, majd amikor látta, hogy bejöhet, belibbent a szoba közepére, és leült a szőnyegre. Pár percig csendben nézett, majd belekezdett…
- Figyeljetek. Én tényleg nem akartam, és nem is akarok rosszat. Csak Emmett miatt tettem mindent… - sóhajtott.
Em-el összenéztünk.
- Ezt hogy érted? –jött a kérdés Szerelmemtől.
- Hát… én azt akartam, hogy… hogy boldog legyél…
- De Bella… Én az vagyok. Vele. –húzott magához Emmett.
- Tudom. Már tudom…- mosolygott keserűen. – Későn jöttem rá a dolgokra. Eddig olyan volt, mintha más szemein keresztül látnálak titeket, és nem azokat láttam, amiket kellett volna… Olyan volt, mintha átalakítanám a magam módja szerint… Elég furcsa, de most már rájöttem, hogy ez nem így a jó. És épp ezért szeretnék bocsánatot kérni. Tudom, hogy szörnyen, és kibírhatatlanul viselkedtem, de sajnálom…Én nem akartam senki életét megkeseríteni, vagy hasonlók… Tényleg sajnálom az egészet. Mindent. Azt is, amit azután tettem, hogy elmentél Bridget. Megkeserítettem Emmett életét. Sajnálom. Mindent.
- Ugyan, semmi gond. –szóltam, mielőtt Emmett olyat mondott volna, ami csak rontana a helyzeten. – Megértem, hogy csak jót akartál ennek a nagy mamlasznak.
- Milyen mamlasz? –hördült fel mosolyogva.
- Hogy milyen? Hát nagy. –koppintottam a feje búbjára. –De így szeretem
- Az jó. –húzott még közelebb magához, és egy csókot nyomott a számra.
- Akkor… én megyek is. Nem akarok zavarni, érezzétek jól magatokat, tartsatok ki egymás mellett… Oh, nem fejtem ki. Értitek ti, hogy mire gondolok. És tényleg nagyon sajnálom. Sziasztok. –libbent ki a szobából.
- Oké. Szia Bella. –szóltunk utána egyszerre, és egymásra mosolyogtunk Szerelmemmel.
- Hát… ez furcsa volt… - vakarta meg a tarkóját Em, én pedig csak elmosolyodtam.
- Ez van… De legalább visszakaptuk Bellát. –bújtam mellkasához.
- És akkor talán többet lehetünk együtt, itt, a többiekkel, a családdal. –nyomott csókot ajkaimra minden szó után.
Végigdöntött az ágyon, simogatni kezdte testem vonalát, közben édes csókokkal halmozott el. Fordítottam helyzetünkön, így én voltam felül, letéptem róla a pólót, és én halmoztam el immár csupasz mellkasát puszikkal. Újra fordított rajtunk, és ő tépte le rólam a felsőm, és simogatni kezdte mellkasomat, majd kezét követte a csókja vonala is. Felhúztam magamhoz csókokra, és vadul álltunk neki csókolózni. Fordítottam magunkon… Csakhogy kicsi volt az ágy, és a padlón landoltunk, én Szerelmemen, aki azonnal nekiállt nevetni, majd én is követtem a hangos nevetésbe. Még pár percig nevettünk, majd újra felültünk az ágyra. Kopogtak, és miután kimondtuk, hogy szabad, manó húgom dugta be rajta a fejét.
- Bocsi. –lépett be Alice. –Nem hallottam semmit, így úgy döntöttem, hogy bejövök. Csak egy pólót hoztam neked. Egy kicsit kivágottabb, de remélem ez is megfelel. –vigyorgott. –Tessék.
Felém dobta, én pedig megnéztem.
- Köszönöm Alice. Örök hálám. –mosolyogtam rá. –Remélem nem gond.
- Úgy tűnik, hogy gond? Oh, most jut eszembe. Még nem is láttad a gardróbom. Bridget! Még nem láttad a gardróbom. –sipított fel. –Most azonnal jössz, és megnézed.
- Alice. Felveszem a pólót. Oké? Addig várj. –mondtam, mert már neki is állt a karomnál fogva húzni. Gyorsan magamra kaptam a pink pólót, és Alice után indultam.
(Bridget)
Nyitódott az ajtó, és Bella dugta be rajta a fejét, majd amikor látta, hogy bejöhet, belibbent a szoba közepére, és leült a szőnyegre. Pár percig csendben nézett, majd belekezdett…
- Figyeljetek. Én tényleg nem akartam, és nem is akarok rosszat. Csak Emmett miatt tettem mindent… - sóhajtott.
Em-el összenéztünk.
- Ezt hogy érted? –jött a kérdés Szerelmemtől.
- Hát… én azt akartam, hogy… hogy boldog legyél…
- De Bella… Én az vagyok. Vele. –húzott magához Emmett.
- Tudom. Már tudom…- mosolygott keserűen. – Későn jöttem rá a dolgokra. Eddig olyan volt, mintha más szemein keresztül látnálak titeket, és nem azokat láttam, amiket kellett volna… Olyan volt, mintha átalakítanám a magam módja szerint… Elég furcsa, de most már rájöttem, hogy ez nem így a jó. És épp ezért szeretnék bocsánatot kérni. Tudom, hogy szörnyen, és kibírhatatlanul viselkedtem, de sajnálom…Én nem akartam senki életét megkeseríteni, vagy hasonlók… Tényleg sajnálom az egészet. Mindent. Azt is, amit azután tettem, hogy elmentél Bridget. Megkeserítettem Emmett életét. Sajnálom. Mindent.
- Ugyan, semmi gond. –szóltam, mielőtt Emmett olyat mondott volna, ami csak rontana a helyzeten. – Megértem, hogy csak jót akartál ennek a nagy mamlasznak.
- Milyen mamlasz? –hördült fel mosolyogva.
- Hogy milyen? Hát nagy. –koppintottam a feje búbjára. –De így szeretem
- Az jó. –húzott még közelebb magához, és egy csókot nyomott a számra.
- Akkor… én megyek is. Nem akarok zavarni, érezzétek jól magatokat, tartsatok ki egymás mellett… Oh, nem fejtem ki. Értitek ti, hogy mire gondolok. És tényleg nagyon sajnálom. Sziasztok. –libbent ki a szobából.
- Oké. Szia Bella. –szóltunk utána egyszerre, és egymásra mosolyogtunk Szerelmemmel.
- Hát… ez furcsa volt… - vakarta meg a tarkóját Em, én pedig csak elmosolyodtam.
- Ez van… De legalább visszakaptuk Bellát. –bújtam mellkasához.
- És akkor talán többet lehetünk együtt, itt, a többiekkel, a családdal. –nyomott csókot ajkaimra minden szó után.
Végigdöntött az ágyon, simogatni kezdte testem vonalát, közben édes csókokkal halmozott el. Fordítottam helyzetünkön, így én voltam felül, letéptem róla a pólót, és én halmoztam el immár csupasz mellkasát puszikkal. Újra fordított rajtunk, és ő tépte le rólam a felsőm, és simogatni kezdte mellkasomat, majd kezét követte a csókja vonala is. Felhúztam magamhoz csókokra, és vadul álltunk neki csókolózni. Fordítottam magunkon… Csakhogy kicsi volt az ágy, és a padlón landoltunk, én Szerelmemen, aki azonnal nekiállt nevetni, majd én is követtem a hangos nevetésbe. Még pár percig nevettünk, majd újra felültünk az ágyra. Kopogtak, és miután kimondtuk, hogy szabad, manó húgom dugta be rajta a fejét.
- Bocsi. –lépett be Alice. –Nem hallottam semmit, így úgy döntöttem, hogy bejövök. Csak egy pólót hoztam neked. Egy kicsit kivágottabb, de remélem ez is megfelel. –vigyorgott. –Tessék.
Felém dobta, én pedig megnéztem.
- Köszönöm Alice. Örök hálám. –mosolyogtam rá. –Remélem nem gond.
- Úgy tűnik, hogy gond? Oh, most jut eszembe. Még nem is láttad a gardróbom. Bridget! Még nem láttad a gardróbom. –sipított fel. –Most azonnal jössz, és megnézed.
- Alice. Felveszem a pólót. Oké? Addig várj. –mondtam, mert már neki is állt a karomnál fogva húzni. Gyorsan magamra kaptam a pink pólót, és Alice után indultam.
Bementem a Jaz-el közös szobájukba, ahol mint mindig, most is a nyugalom szinte kézzel tapintható volt. Halványzöld falak, fa padló, fehér bútorok. Egyszerűen természetes. Divatmániás barátnőm azonnal a gardrób ajtaja felé kezdett el húzni, és előtte megállva kinyitotta a kétágú ajtót. A szemem elé tárult a már ismerős gardrób. Alice emlékeimben jobban kiismertem ezt a helyiséget, mint a saját tenyeremet.
- Na, milyen? Na, milyen? –ugrándozott előttem e helyiség tulajdonosa.
- Alice. Körbenézek először, de amúgy tökéletes. –néztem körbe az óriási szobában.
Mindenhol ruhák, cipők, kiegészítők, persze évszak-, szín-, időjárás-, esemény szerint rendezve. Az egész csodálatos volt.
- Alice. Ez, mint mindig, csodálatos. Te mindenhez értesz. Nem értem, hogy miért kételkedsz abban, hogy tökéletesen tudsz berendezni egy gardróbot. Habár mindent tökéletesen megcsinálsz. Szerintem ezzel te tisztában vagy. És ez egy veleszületett adottság. –mosolyogtam rá.
Alice visítva, és kacagva ugrott a nyakamba.
- Köszönöm. Ilyen szépet még senki sem mondott nekem. –törölte meg játékosan a szemét, mintha csak a könnyeit szeretné onnan eltüntetni.
- Na, milyen? Na, milyen? –ugrándozott előttem e helyiség tulajdonosa.
- Alice. Körbenézek először, de amúgy tökéletes. –néztem körbe az óriási szobában.
Mindenhol ruhák, cipők, kiegészítők, persze évszak-, szín-, időjárás-, esemény szerint rendezve. Az egész csodálatos volt.
- Alice. Ez, mint mindig, csodálatos. Te mindenhez értesz. Nem értem, hogy miért kételkedsz abban, hogy tökéletesen tudsz berendezni egy gardróbot. Habár mindent tökéletesen megcsinálsz. Szerintem ezzel te tisztában vagy. És ez egy veleszületett adottság. –mosolyogtam rá.
Alice visítva, és kacagva ugrott a nyakamba.
- Köszönöm. Ilyen szépet még senki sem mondott nekem. –törölte meg játékosan a szemét, mintha csak a könnyeit szeretné onnan eltüntetni.
- Na, én ezt nem hiszem. –mosolyogtam rá.
- Jó, rendben. De akkor is nagyon jól esett. És akkor még áll, amit megbeszéltünk? –suttogta az utolsó mondatot.
- Igen. Persze. Számítok a segítségedre. –mosolyogtam rá, majd gondolatban üzentem neki: „ Jane-t elküldöm egy kicsit Nich-el, azt te úgyis látni fogod, ha elmennek, és akkor lejössz, és megcsináljuk a dolgokat. Rendben?”- Persze. –vigyorgott rám.
- Köszönöm. –öleltem meg. – Úgy örülök, hogy újra rendben köztünk minden.
- Én is szeretném, ha hasonló, vagy ugyanolyan lenne a kapcsolatunk, mint annak idején. Én nagyon szeretlek, és iszonyatosan hiányoztál.
- Te is nekem Alice. Az én hiperaktív, divat és vásárlásmániás, manó húgom. –öleltem meg még egyszer a kuncogó barátnőmet.
- Elmehetnénk valamikor vásárolni. –adta meg az ötletet.
- Szombaton, rendben? –mosolyogtam rá.
- Arra gondoltam… hogy mi lenne… ha… beiratkoznál a suliba? –vigyorodott el.
- Nem tudom Alice… Lehetséges… Még meggondolom. Végül is, ma még csak szerda van. Holnap éjszaka hazamegy Jane… Addig vele leszek. De meggondolom. Rendben? –ajánlottam fel.
- Igen. Persze. De most menj vissza szerelmedhez, mert már biztos, hogy hiányol. –kuncogott.
- Az biztos… - libbentem az ajtóhoz. –Még egyszer köszönöm Alice.
- Szívesen. –intett, és belevetette magát a ruhái közé, én pedig Szerelmemhez mentem.
- Végre. Visszatértél. –mosolygott. –Már azt hittem, hogy elnyelt Armani.
- Jé, történelmi pillanat. Emmett el tudta olvasni az alsónadrágja márkáját. Jippi. Ezt beleírom a nagykönyvbe. –hallatszott a szomszéd szobából Alice hangja, mire elnevettem magam.
- Amúgy örülnék neki, ha velem járnál iskolába. De ezt te is tudod.
- Nem tudom Emmett… Még semmi sem biztos. Majd minden alakul valahogy. –mosolyogtam rá.
- Rendben. Ez a te dolgod. –húzott magához.
- Amúgy… mikor is pakolsz össze? –bújtam karjai közé, közben végcsókoltam a nyakát, az álla vonalát, és haladtam az ajkai felé.
- Nem is tudom. –sóhajtott, és megcsókolt.
- Mi lenne, ha most mennénk? –mosolyogtam rá kajánul, közben belibbentem a gardróbba, és egy sporttáskába kezdtem el ruhákat dobálni.
Na jó, nem dobáltam őket, hanem beletettem, mivel most hajtogattam össze mindent, így nem akartam, hogy azonnal meggyűrődjön. Mikor már majdnem végeztem, Em mögém osont, és magához húzott, majd vadul megcsókolt, de eltoltam magamtól.
- Jó, rendben. De akkor is nagyon jól esett. És akkor még áll, amit megbeszéltünk? –suttogta az utolsó mondatot.
- Igen. Persze. Számítok a segítségedre. –mosolyogtam rá, majd gondolatban üzentem neki: „ Jane-t elküldöm egy kicsit Nich-el, azt te úgyis látni fogod, ha elmennek, és akkor lejössz, és megcsináljuk a dolgokat. Rendben?”- Persze. –vigyorgott rám.
- Köszönöm. –öleltem meg. – Úgy örülök, hogy újra rendben köztünk minden.
- Én is szeretném, ha hasonló, vagy ugyanolyan lenne a kapcsolatunk, mint annak idején. Én nagyon szeretlek, és iszonyatosan hiányoztál.
- Te is nekem Alice. Az én hiperaktív, divat és vásárlásmániás, manó húgom. –öleltem meg még egyszer a kuncogó barátnőmet.
- Elmehetnénk valamikor vásárolni. –adta meg az ötletet.
- Szombaton, rendben? –mosolyogtam rá.
- Arra gondoltam… hogy mi lenne… ha… beiratkoznál a suliba? –vigyorodott el.
- Nem tudom Alice… Lehetséges… Még meggondolom. Végül is, ma még csak szerda van. Holnap éjszaka hazamegy Jane… Addig vele leszek. De meggondolom. Rendben? –ajánlottam fel.
- Igen. Persze. De most menj vissza szerelmedhez, mert már biztos, hogy hiányol. –kuncogott.
- Az biztos… - libbentem az ajtóhoz. –Még egyszer köszönöm Alice.
- Szívesen. –intett, és belevetette magát a ruhái közé, én pedig Szerelmemhez mentem.
- Végre. Visszatértél. –mosolygott. –Már azt hittem, hogy elnyelt Armani.
- Jé, történelmi pillanat. Emmett el tudta olvasni az alsónadrágja márkáját. Jippi. Ezt beleírom a nagykönyvbe. –hallatszott a szomszéd szobából Alice hangja, mire elnevettem magam.
- Amúgy örülnék neki, ha velem járnál iskolába. De ezt te is tudod.
- Nem tudom Emmett… Még semmi sem biztos. Majd minden alakul valahogy. –mosolyogtam rá.
- Rendben. Ez a te dolgod. –húzott magához.
- Amúgy… mikor is pakolsz össze? –bújtam karjai közé, közben végcsókoltam a nyakát, az álla vonalát, és haladtam az ajkai felé.
- Nem is tudom. –sóhajtott, és megcsókolt.
- Mi lenne, ha most mennénk? –mosolyogtam rá kajánul, közben belibbentem a gardróbba, és egy sporttáskába kezdtem el ruhákat dobálni.
Na jó, nem dobáltam őket, hanem beletettem, mivel most hajtogattam össze mindent, így nem akartam, hogy azonnal meggyűrődjön. Mikor már majdnem végeztem, Em mögém osont, és magához húzott, majd vadul megcsókolt, de eltoltam magamtól.
- Emmett. Nem lehet. Majd otthon. –bújtam ki a karjai közül.
- És miért nem lehet? Ezelőtt nem ellenkeztél. –nézett szomorúan, és sértődötten.
- És miért nem lehet? Ezelőtt nem ellenkeztél. –nézett szomorúan, és sértődötten.
- Azért, mert mit gondolnának rólam, hogy már most, itt… - ráztam a fejem, és suttogtam.
- De miért? Ez természetes. –ellenkezett.
- Neked igen. Másoknak nem biztos. És ezelőtt azért engedtem, mert nem bírtam ellenállni. –simítottam végig az arcán. – Majd otthon.
- Rendben. –ment távolabb. –Csak azért megyek távol Tőled, mert nem bírom megállni.
- Oké. –mosolyogtam rá.
Gyorsan bepakoltam a táskába még pár pólót, és boxert, majd felemeltem a táskáját.
- Megyünk?
- Persze. –vigyorgott csibészesen. –Csak nem sietsz?
- Hát… Nem is tudom… - mosolyogtam kihívóan, kacsintottam, és már nyitottam is ki a szobaajtót, Ő pedig jött utánam.
Lent Jane és Carlisle beszélgettek Volterráról.
- De miért? Ez természetes. –ellenkezett.
- Neked igen. Másoknak nem biztos. És ezelőtt azért engedtem, mert nem bírtam ellenállni. –simítottam végig az arcán. – Majd otthon.
- Rendben. –ment távolabb. –Csak azért megyek távol Tőled, mert nem bírom megállni.
- Oké. –mosolyogtam rá.
Gyorsan bepakoltam a táskába még pár pólót, és boxert, majd felemeltem a táskáját.
- Megyünk?
- Persze. –vigyorgott csibészesen. –Csak nem sietsz?
- Hát… Nem is tudom… - mosolyogtam kihívóan, kacsintottam, és már nyitottam is ki a szobaajtót, Ő pedig jött utánam.
Lent Jane és Carlisle beszélgettek Volterráról.
- Tőlem is kérdezhetted volna Carlisle. –mosolyogtam rá.
- Tudom. –adta meg a tömör választ. –Csak nem akartam. Még lesz időm téged kikérdezni.
- Huh… Miért gondolom azt, hogy félnem kéne? –mentem Em mögé, elbújtam a nevető Kedvesem mögött, és oldalt néztem ki.
- Tudom. –adta meg a tömör választ. –Csak nem akartam. Még lesz időm téged kikérdezni.
- Huh… Miért gondolom azt, hogy félnem kéne? –mentem Em mögé, elbújtam a nevető Kedvesem mögött, és oldalt néztem ki.
- Nem kell félni. –kacagott Carlisle.
- Akkor jó. –mosolyogtam rá. –Akkor majd még átlépünk…
- Akkor jó. –mosolyogtam rá. –Akkor majd még átlépünk…
- Várlak titeket…- mosolygott ránk.
- Mi még maradunk. –mondta Nich.
- Rendben. –bólintottam. –Sziasztok!
- Sziasztok! –jött a válasz mindenkitől, és Esme elém is ugrott, és megölelt mind a kettőnket, majd vissza is suhant a félkész süteményéhez, amit az árvaházba készít.
Jasper is lejött, és megölelt.
- Majd még beszélni szeretnék veled. –kacsintott rám.
- Rendben. –kuncogtam. –Nagyon megváltoztál.
- Oh, csak boldog vagyok. –mosolygott. –Tudod, visszajöttél, meg ez a sok pozitív érzés… Felvillanyoz.
- Akkor most nehogy valami vizes dologhoz érj. Megrázna az áram. –vigyorogtam rá. –És akkor nem kellene hajzselével bajlódnod…
- Jó ötlet… - mosolygott. –Azon gondolkodtam, hogy átmegyek majd később. Nagyon később.
- Oké. De csak tényleg később. –karolt át Emmett, és az ajtó felé húzott. –Megy az időnk. Tik-tak.
- Szörnyű vagy. –kuncogtam, és még az autómból visszaintettem, majd már ott sem voltunk.
Emmett szörnyen gyorsan vezetett, de volt miért mennie. Az út közben a kezem a combjára csúsztattam, és simogattam. A kocsi egyre gyorsabban ment, és már eszeveszett gyorsasággal a száguldott. Így az öt perces utat kettő perc alatt tettük meg, otthon pedig Em valahogy bement a bejárati ajtón, mivel a kulcs nálam volt… Tehát szinte betörte az ajtót, és becipelt, közben csókolgatott, és már a hálószobában voltunk…ruhák nélkül…
*___*
(Nicholas)
Jane… Az én Janem… Milyen furcsa ezt mondani. Akarom mondani gondolni. Még a neve hallatára is melegség önt el, és vágyom arra, hogy megérintsem, lássam csodálatos arcát, szőke tincseit, vörös íriszét, meg akarom csókolni, magamhoz ölelni, és félpercenként a fülébe súgni, hogy szeretem.
De mit álmodozok én itt? Már megkaptam Őt. Itt ül mellettem, hozzám bújva, közben Apának mesél az életéről. Neki egy kicsi más formában adja elő a dolgokat, de a lényeg ugyan az. Szenvedett. Vagy még mindig szenved…
- Biztos, hogy tudni akarod Carlisle? –kérdezte bizonytalanul Jane, miután Bridget és Emmett elment.
- Igen, tudni szeretném, az étkezési szokásaitokat. –bólintott rá Apám.
- De előre bocsánatot kérek. Az étkezés nálunk az, hogy egy vagy kéthetente egy vámpírnő kimegy a városba, és emberi csoporttal beszélget, és felajánlja nekik, hogy megnézhetik a várat. –fintorodott el. –Meg is nézik, de első, és egyben utolsó állomásuk a nagyterem… Innen had ne kelljen kifejtenem. Amúgy amikor ott voltál, akkor nem láttad elégszer?
- De. Csak azt hittem, egy kicsit változtattak… - sóhajtott keserűen.
- Hát változott… Bridget hatására egy hónapban csak maximum 4 csoport jöhet… Akkor pedig ő nincs ott. Akkor ő vadászik… - mosolyodott el Jane. –Igaz, még próbál minket rávenni, hogyha mindenképp ennél az életmódnál maradunk, akkor próbáljuk meg tartóztatni magunkat…
- És miért nem álltok át? –jött a kérdés Apámtól.
- Ez elég rosszul érint. Megpróbáltam már. Nem ment. Egyszerűen túl sokáig éltem embereken. Több száz év hosszú idő…
- Megértem… Még egy próbát nem akarsz tenni? –bizakodott továbbra is az orvos, de Jane-n látszott, hogy ez a témát nem hozta volna fel.
- Hiába tenném. Ott túl sok az emberi vér. Nem bírnám megállni. Nekem már az is haladás, hogy fel tudok ülni egy repülőre, és kibírom az utat.
- Értem… De ettél már állatot?
- Apa… Kérlek. Nem hagynánk már ezt a témát. –sóhajtottam fel.
- De. Bocsánat, hogy felhoztam. Láttam ez rosszul érintett. –hajtotta fel a fejét bűnbánóan Apa.
- Semmi gond. Már megszoktam… - rántotta meg a vállát Jane. –Kíváncsi vagy még valamire?
- Igen. Aro és a többi vezető hogy van mostanában?- tette fel a következő kérdést.
- Jól. Igazából most mindenkinek hiányzik Bridget, de jól vannak. Eléggé megváltoztak ők is. Sokkal… vidámabbak, engedékenyebbek lettek…- mondta ki, közben aranyosan ráncolta a szemöldökét. –Ami persze jó, csak furcsa… Főleg Caius.
- Az miért? Mert tudom, hogy ő volt az, akitől mindenki félt…de… - nézett értetlenül Carlisle.
- Hát… szöges ellentétje a régi énjének. Harcol, edz, tanít, magyaráz, sportos ruhákat is felvesz… meg hasonlók. Segítőkész… Persze a régi énje is megvan… de… nemigen használja… - mosolyodott el édesen.
- Furcsa… Sosem láttam ilyennek… - elmélkedett Apa.
- Mert nem is volt még ilyen. –kuncogott fel a szőke angyal. –Bridget mindenkit megváltoztatott. Hihetetlen, hogy milyen hatással van az emberekre…
- Ránk is csodálatos hatással volt… - jött le a lépcsőn Jasper és Alice, és elültek közénk.
- Rendben. –bólintottam. –Sziasztok!
- Sziasztok! –jött a válasz mindenkitől, és Esme elém is ugrott, és megölelt mind a kettőnket, majd vissza is suhant a félkész süteményéhez, amit az árvaházba készít.
Jasper is lejött, és megölelt.
- Majd még beszélni szeretnék veled. –kacsintott rám.
- Rendben. –kuncogtam. –Nagyon megváltoztál.
- Oh, csak boldog vagyok. –mosolygott. –Tudod, visszajöttél, meg ez a sok pozitív érzés… Felvillanyoz.
- Akkor most nehogy valami vizes dologhoz érj. Megrázna az áram. –vigyorogtam rá. –És akkor nem kellene hajzselével bajlódnod…
- Jó ötlet… - mosolygott. –Azon gondolkodtam, hogy átmegyek majd később. Nagyon később.
- Oké. De csak tényleg később. –karolt át Emmett, és az ajtó felé húzott. –Megy az időnk. Tik-tak.
- Szörnyű vagy. –kuncogtam, és még az autómból visszaintettem, majd már ott sem voltunk.
Emmett szörnyen gyorsan vezetett, de volt miért mennie. Az út közben a kezem a combjára csúsztattam, és simogattam. A kocsi egyre gyorsabban ment, és már eszeveszett gyorsasággal a száguldott. Így az öt perces utat kettő perc alatt tettük meg, otthon pedig Em valahogy bement a bejárati ajtón, mivel a kulcs nálam volt… Tehát szinte betörte az ajtót, és becipelt, közben csókolgatott, és már a hálószobában voltunk…ruhák nélkül…
*___*
(Nicholas)
Jane… Az én Janem… Milyen furcsa ezt mondani. Akarom mondani gondolni. Még a neve hallatára is melegség önt el, és vágyom arra, hogy megérintsem, lássam csodálatos arcát, szőke tincseit, vörös íriszét, meg akarom csókolni, magamhoz ölelni, és félpercenként a fülébe súgni, hogy szeretem.
De mit álmodozok én itt? Már megkaptam Őt. Itt ül mellettem, hozzám bújva, közben Apának mesél az életéről. Neki egy kicsi más formában adja elő a dolgokat, de a lényeg ugyan az. Szenvedett. Vagy még mindig szenved…
- Biztos, hogy tudni akarod Carlisle? –kérdezte bizonytalanul Jane, miután Bridget és Emmett elment.
- Igen, tudni szeretném, az étkezési szokásaitokat. –bólintott rá Apám.
- De előre bocsánatot kérek. Az étkezés nálunk az, hogy egy vagy kéthetente egy vámpírnő kimegy a városba, és emberi csoporttal beszélget, és felajánlja nekik, hogy megnézhetik a várat. –fintorodott el. –Meg is nézik, de első, és egyben utolsó állomásuk a nagyterem… Innen had ne kelljen kifejtenem. Amúgy amikor ott voltál, akkor nem láttad elégszer?
- De. Csak azt hittem, egy kicsit változtattak… - sóhajtott keserűen.
- Hát változott… Bridget hatására egy hónapban csak maximum 4 csoport jöhet… Akkor pedig ő nincs ott. Akkor ő vadászik… - mosolyodott el Jane. –Igaz, még próbál minket rávenni, hogyha mindenképp ennél az életmódnál maradunk, akkor próbáljuk meg tartóztatni magunkat…
- És miért nem álltok át? –jött a kérdés Apámtól.
- Ez elég rosszul érint. Megpróbáltam már. Nem ment. Egyszerűen túl sokáig éltem embereken. Több száz év hosszú idő…
- Megértem… Még egy próbát nem akarsz tenni? –bizakodott továbbra is az orvos, de Jane-n látszott, hogy ez a témát nem hozta volna fel.
- Hiába tenném. Ott túl sok az emberi vér. Nem bírnám megállni. Nekem már az is haladás, hogy fel tudok ülni egy repülőre, és kibírom az utat.
- Értem… De ettél már állatot?
- Apa… Kérlek. Nem hagynánk már ezt a témát. –sóhajtottam fel.
- De. Bocsánat, hogy felhoztam. Láttam ez rosszul érintett. –hajtotta fel a fejét bűnbánóan Apa.
- Semmi gond. Már megszoktam… - rántotta meg a vállát Jane. –Kíváncsi vagy még valamire?
- Igen. Aro és a többi vezető hogy van mostanában?- tette fel a következő kérdést.
- Jól. Igazából most mindenkinek hiányzik Bridget, de jól vannak. Eléggé megváltoztak ők is. Sokkal… vidámabbak, engedékenyebbek lettek…- mondta ki, közben aranyosan ráncolta a szemöldökét. –Ami persze jó, csak furcsa… Főleg Caius.
- Az miért? Mert tudom, hogy ő volt az, akitől mindenki félt…de… - nézett értetlenül Carlisle.
- Hát… szöges ellentétje a régi énjének. Harcol, edz, tanít, magyaráz, sportos ruhákat is felvesz… meg hasonlók. Segítőkész… Persze a régi énje is megvan… de… nemigen használja… - mosolyodott el édesen.
- Furcsa… Sosem láttam ilyennek… - elmélkedett Apa.
- Mert nem is volt még ilyen. –kuncogott fel a szőke angyal. –Bridget mindenkit megváltoztatott. Hihetetlen, hogy milyen hatással van az emberekre…
- Ránk is csodálatos hatással volt… - jött le a lépcsőn Jasper és Alice, és elültek közénk.
- Meghiszem azt. –mosolygott Esme. –Na, én megyek az árvaházba. Sziasztok. Vigyázzatok magatokra.
És már itt sem volt. Már csak az autót lehetett hallani, és utána semmit.
- Mikor mész vissza? –tette fel az újabb kérdést Apa.
- Holnapután reggel. Elvileg. De lehet, hogy előbb… - sóhajtott fel Jane, mire óriási keserűség, és bánat öntött el.
Belegondolni, hogy Jane elmegy, és lehet, hogy soha többé nem látom… Elkezdett esni odakinn az eső. Először csak csöpörgött, majd mintha dézsából öntenék. Aztán Jane hozzám bújt, és melegség áradt szét a testemben, és kisütött a nap is. Így a nap meleg sugarai az esőfátylon keresztül jutottak be a szobába, szivárványt kreálva. Mindenki a színekben gyönyörködött, de gyorsan el is múlt a hirtelen időjárás változás, ezzel a szivárvány is. Próbálom szabályozni az erőm, de nem mindig sikerül…
- Ügyes voltál, Fiam. –dicsért meg Apa. –Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan vissza tudod vonni az erőd.
- Köszönöm. –bólintottam aprót. –Próbálkozok…
- És nagyon jól megy. –vigyorgott rám Jane, kivillantva tökéletes, és hófehér fogsorát.
A többiek felkuncogtak mellettünk, de Carlisle csak köhintett egyet. Ja, persze. Már vagy két perce Angyalom tökéletes arcát fixírozom.
- Bocsi…- makogtam mosolyogva.
- Semmi gond. –mondta Alice, de közben próbálta visszafojtani a kuncogását.
Aztán látomása támadt, és gyorsan megrázta a fejét, így eloszlatva a látomást.
- Mit láttál Drágám? –ölelte meg Jasper.
- Ne akard tudni. –kuncogott. –Bridget elfelejtette a pajzsát, maradjunk annyiban…
- Ou… Értem… - nevetett fel Jazz. –Nemigen tartóztatják magukat igaz?
És már itt sem volt. Már csak az autót lehetett hallani, és utána semmit.
- Mikor mész vissza? –tette fel az újabb kérdést Apa.
- Holnapután reggel. Elvileg. De lehet, hogy előbb… - sóhajtott fel Jane, mire óriási keserűség, és bánat öntött el.
Belegondolni, hogy Jane elmegy, és lehet, hogy soha többé nem látom… Elkezdett esni odakinn az eső. Először csak csöpörgött, majd mintha dézsából öntenék. Aztán Jane hozzám bújt, és melegség áradt szét a testemben, és kisütött a nap is. Így a nap meleg sugarai az esőfátylon keresztül jutottak be a szobába, szivárványt kreálva. Mindenki a színekben gyönyörködött, de gyorsan el is múlt a hirtelen időjárás változás, ezzel a szivárvány is. Próbálom szabályozni az erőm, de nem mindig sikerül…
- Ügyes voltál, Fiam. –dicsért meg Apa. –Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan vissza tudod vonni az erőd.
- Köszönöm. –bólintottam aprót. –Próbálkozok…
- És nagyon jól megy. –vigyorgott rám Jane, kivillantva tökéletes, és hófehér fogsorát.
A többiek felkuncogtak mellettünk, de Carlisle csak köhintett egyet. Ja, persze. Már vagy két perce Angyalom tökéletes arcát fixírozom.
- Bocsi…- makogtam mosolyogva.
- Semmi gond. –mondta Alice, de közben próbálta visszafojtani a kuncogását.
Aztán látomása támadt, és gyorsan megrázta a fejét, így eloszlatva a látomást.
- Mit láttál Drágám? –ölelte meg Jasper.
- Ne akard tudni. –kuncogott. –Bridget elfelejtette a pajzsát, maradjunk annyiban…
- Ou… Értem… - nevetett fel Jazz. –Nemigen tartóztatják magukat igaz?
- Hát… - kacagott fel Alice. – Ahogy mondod. Már csak remélem, hogy minden egyben marad.
- Öhm… - köhögött fel Carlisle.
- Bocsiiii. –nézett rá angyalian Alice. –Tudom, hogy nem szereted, ha előtted ilyenekről tárgyalunk…
- Semmi gond. –mosolygott rá Apa.
Alice mosolyogva megölelte, és visszaugrándozott Szerelme mellé. Én csak kuncogva figyeltem a történteket, és szorosan magamhoz húztam Angyalomat, aki mosolyogva, kiscica módjára bújt karjaim közé. Odakint újra kisütött a nap, és már nem is akartam visszafogni az erőmet.
***____***
(Alec)
- Persze, hogy igen. - forgatta a szemeit Sophie.
- Mennyire? –villantottam rá egy kaján mosolyt.
- Nagyon. Jaj, Te olyan lökött vagy. –bökte meg a mellkasom. –Miért is kérdezgetsz az érzéseimről?
- Csak mert. –karoltam át a derekát. –Nem érdekelhet?
- De ha a tudtodra adtam, hogy megőrülök érted, akkor miért szórakozol? –kuncogott.
- Mert élvezem. –csókolgattam végig a nyakát, majd egyre lejjebb haladtam. – És tudom, hogy ezzel ki tudlak akasztani… - már a dekoltázsát halmoztam el édes csókjaimmal. –És…
- Oké, elég lesz. Értem. –húzott fel magához, és megcsókolt.
Szenvedélyesen, odaadóan, és megállíthatatlan csókáradat közepén találtam magam. De élveztem.
- Sziasztok Fiatalok! –rontott be vigyorogva Felix az ajtón.
- Felix. Most komolyan. Mi a francért rontasz be te mindig? –mordult rá Sophie, miután Felix belépője után szétrebbentünk, de még mindig átkaroltam a derekát.
- Ez már szokásoddá fog válni? –dünnyögtem, közben dühös szemekkel néztem rá.
- Nem tudom… - dőlt le az ágyunkra, kezeit a feje felé tette, és a plafont kezdte el bámulni, és látszólag csak hallgatott minket. – Viszont arra gondoltam… Hogy mi lenne…
Elvettem a hallását, legalább is annyira, hogy engem és Sophie-t ne hallja.
- Elmennénk állatokat keresni…- folytatta.
- Sophie. Mi lenne, ha kiosonnánk? –suttogtam a fülébe.
- Siessünk. –ragadott karon, és már kint sem volt.
- És Bridget-nek küldenénk képeket… És… - hallottuk még Felix hangját, de elsuhantunk, ki a bárból, be az erdőbe, ahol nevetve álltunk meg.
Ott azonnal összekulcsoltuk kezeinket, és sétálgatni kezdtünk. Szinte minden lépés után csókot váltottunk, és szerelmesen összebújva mentünk az erdőbe. Történeteket meséltünk egymásnak, emlékeket hoztunk fel, amin jóízűeket nevettünk. Egyszerűen… természetesen éreztük magunkat. Most nem volt az, hogy mi vagyunk a csúcsragadozók, azok, akiktől mindenki fél. Most nyugodtak, emberiek voltunk. Nem hittem volna, hogy valaha is ezt gondolom, de így van. Magamat a táplálékomhoz hasonlítom… Az érzések végül is megegyezhetnek.
- Fogadunk, hogy Bridget tud már rólunk? –mosolygott rám.
- Az biztos. Jane nem tudja ilyen ügyekben tartani a száját. –karoltam át, és tovább sétálgattunk.
- Ma jön egy csoport… Indulnunk kellene vissza. –mosolygott rám Kedvesem.
- Hát menjünk… De félni kell Felix-től. –sóhajtott fel.
- Dehogy kell. Én elveszem a látást, hallást, te meg mondjuk a fejére borítasz egy nagy tál vizet. –adtam az ötletet, mire felkacagott.
- Öhm… - köhögött fel Carlisle.
- Bocsiiii. –nézett rá angyalian Alice. –Tudom, hogy nem szereted, ha előtted ilyenekről tárgyalunk…
- Semmi gond. –mosolygott rá Apa.
Alice mosolyogva megölelte, és visszaugrándozott Szerelme mellé. Én csak kuncogva figyeltem a történteket, és szorosan magamhoz húztam Angyalomat, aki mosolyogva, kiscica módjára bújt karjaim közé. Odakint újra kisütött a nap, és már nem is akartam visszafogni az erőmet.
***____***
(Alec)
- Persze, hogy igen. - forgatta a szemeit Sophie.
- Mennyire? –villantottam rá egy kaján mosolyt.
- Nagyon. Jaj, Te olyan lökött vagy. –bökte meg a mellkasom. –Miért is kérdezgetsz az érzéseimről?
- Csak mert. –karoltam át a derekát. –Nem érdekelhet?
- De ha a tudtodra adtam, hogy megőrülök érted, akkor miért szórakozol? –kuncogott.
- Mert élvezem. –csókolgattam végig a nyakát, majd egyre lejjebb haladtam. – És tudom, hogy ezzel ki tudlak akasztani… - már a dekoltázsát halmoztam el édes csókjaimmal. –És…
- Oké, elég lesz. Értem. –húzott fel magához, és megcsókolt.
Szenvedélyesen, odaadóan, és megállíthatatlan csókáradat közepén találtam magam. De élveztem.
- Sziasztok Fiatalok! –rontott be vigyorogva Felix az ajtón.
- Felix. Most komolyan. Mi a francért rontasz be te mindig? –mordult rá Sophie, miután Felix belépője után szétrebbentünk, de még mindig átkaroltam a derekát.
- Ez már szokásoddá fog válni? –dünnyögtem, közben dühös szemekkel néztem rá.
- Nem tudom… - dőlt le az ágyunkra, kezeit a feje felé tette, és a plafont kezdte el bámulni, és látszólag csak hallgatott minket. – Viszont arra gondoltam… Hogy mi lenne…
Elvettem a hallását, legalább is annyira, hogy engem és Sophie-t ne hallja.
- Elmennénk állatokat keresni…- folytatta.
- Sophie. Mi lenne, ha kiosonnánk? –suttogtam a fülébe.
- Siessünk. –ragadott karon, és már kint sem volt.
- És Bridget-nek küldenénk képeket… És… - hallottuk még Felix hangját, de elsuhantunk, ki a bárból, be az erdőbe, ahol nevetve álltunk meg.
Ott azonnal összekulcsoltuk kezeinket, és sétálgatni kezdtünk. Szinte minden lépés után csókot váltottunk, és szerelmesen összebújva mentünk az erdőbe. Történeteket meséltünk egymásnak, emlékeket hoztunk fel, amin jóízűeket nevettünk. Egyszerűen… természetesen éreztük magunkat. Most nem volt az, hogy mi vagyunk a csúcsragadozók, azok, akiktől mindenki fél. Most nyugodtak, emberiek voltunk. Nem hittem volna, hogy valaha is ezt gondolom, de így van. Magamat a táplálékomhoz hasonlítom… Az érzések végül is megegyezhetnek.
- Fogadunk, hogy Bridget tud már rólunk? –mosolygott rám.
- Az biztos. Jane nem tudja ilyen ügyekben tartani a száját. –karoltam át, és tovább sétálgattunk.
- Ma jön egy csoport… Indulnunk kellene vissza. –mosolygott rám Kedvesem.
- Hát menjünk… De félni kell Felix-től. –sóhajtott fel.
- Dehogy kell. Én elveszem a látást, hallást, te meg mondjuk a fejére borítasz egy nagy tál vizet. –adtam az ötletet, mire felkacagott.
- El lenne ázva. De nem. –mosolygott. –Nem gonoszkodunk szegény vámpírocskával…
- Nem-e? Jó… Nem… - mondtam le róla, viszont új ötlet született meg a fejemben. –Akkor majd este gonoszkodok veled…
- Rendben. Alig várom. –kacsontott rám. –Ha még annál is gonoszabb leszel, mint tegnap… Akkor… Kapni fogsz este. –vigyorgott rám.
- Igen? És mégis mit? –húztam magamhoz.
- Várd ki. –nyomott egy csókot ajkaimra, majd már suhantunk is kézen fogva, a várba, a vacsorát várva…
- Nem-e? Jó… Nem… - mondtam le róla, viszont új ötlet született meg a fejemben. –Akkor majd este gonoszkodok veled…
- Rendben. Alig várom. –kacsontott rám. –Ha még annál is gonoszabb leszel, mint tegnap… Akkor… Kapni fogsz este. –vigyorgott rám.
- Igen? És mégis mit? –húztam magamhoz.
- Várd ki. –nyomott egy csókot ajkaimra, majd már suhantunk is kézen fogva, a várba, a vacsorát várva…
