Meghoztam a fejezetet, és bocsi az ízelítőért. Most majd meglátjátok, hogy hogyan is alakultak valójában a dolgok, és remélem elnyeri majd a tetszéseteket.
Még annyit, hogy lehet, hogy ez a rész nem lett valami jó, mert jelenleg bedurrantak az izületeim, alíg bírok lábra állni és egy másfél literes vizet sem tudtam egy kézzel felemelni, annyira fájt a könyökem, a lázról nem is beszélve.
Szóval ez a fejezet olyan... ihlethiányos állapotomban íródott, de remélem azért nem lett olyan rossz.
Nagyon várom a komikat, és remélem megajándékoztok jó párral.
Puszii
64. fejezet- Vagyis II. 23. fejezet
(Gillian)
Egyre közelített ajakim felé, és tudtam mi következik. Lehunytam a szemeim, és pont megéreztem, ahogy ajkaink találkoznak. Villámcsapásként érkezett az érzés, és testemen jóleső borzongás futott végig. Kezeimet szinte reflexből fontam nyaka köré, és beletúrtam dús, szőke tincseibe. Alsó ajkaimat látta el apró csókokkal, mire kinyílt a szám, és nyelvével azonnal utat tört benne magának. Már jó egy perce csókolózhattunk, de igazából nem is figyeltem. Nekem ez a kis csók olyan érést váltott ki, mintha megállt volna az idő…
- Nekem… levegő…is…kell…- suttogtam, és kapkodtam a nekem életet jelentő oxigént.
- Sajnálom. Nem kellett volna. –kezdett el mentegetőzni.
- Most erre mit mondjak? –sóhajtottam fel. –Én is sajnálom. Sajnálom, hogy nem előbb tettük meg.
- Huhh, már kezdtem félni. –mosolyodott el.
Mélyen a szemébe néztem, és közben én is mosolyogtam. Keze az arcomra siklott, és kisimította belőle egyik barna tincsemet.
(Gillian)
Egyre közelített ajakim felé, és tudtam mi következik. Lehunytam a szemeim, és pont megéreztem, ahogy ajkaink találkoznak. Villámcsapásként érkezett az érzés, és testemen jóleső borzongás futott végig. Kezeimet szinte reflexből fontam nyaka köré, és beletúrtam dús, szőke tincseibe. Alsó ajkaimat látta el apró csókokkal, mire kinyílt a szám, és nyelvével azonnal utat tört benne magának. Már jó egy perce csókolózhattunk, de igazából nem is figyeltem. Nekem ez a kis csók olyan érést váltott ki, mintha megállt volna az idő…
- Nekem… levegő…is…kell…- suttogtam, és kapkodtam a nekem életet jelentő oxigént.
- Sajnálom. Nem kellett volna. –kezdett el mentegetőzni.
- Most erre mit mondjak? –sóhajtottam fel. –Én is sajnálom. Sajnálom, hogy nem előbb tettük meg.
- Huhh, már kezdtem félni. –mosolyodott el.
Mélyen a szemébe néztem, és közben én is mosolyogtam. Keze az arcomra siklott, és kisimította belőle egyik barna tincsemet.
A pillanatot nem más, mint egy emberi szükséglet zavarta meg. Megkordult a gyomrom, és felnyöszörögtem, de nyöszörgésem átváltott halk kuncogássá.
- Azt hiszem ennem is kellene. Egy pirítós ment le a torkomon eddig. –kezdtem el magyarázni. –Az nem valami sok. Csak megjegyezném.
- Nem kell magyarázkodod –kapott fel. –Ember vagy, és vannak szükségleteid. Ilyen például az étel. Mint nekem a vér. Érted az összefüggést?
- Aha. Ha én eszek, lesz vérem, és neked is vacsorád. –vigyorogtam rá.
Azonnal elkomorult.
- Jaj, csak vicceltem. –nevettem fel. –De letennél?
- Persze. –állított két lábra, a konyha padlójára.
Nos igen. Észre sem vettem, hogy behozott. Ez az egész vámpír dolog elég kiakasztó, és meglepő.
A hűtőhöz mentem, és elővettem a zöldségeket, összedaraboltam őket, és egy tálba szórtam. Vágtam össze egy kis gépsonkát is, és a pirított zsemlekockákkal együtt a tálba tettem, és összekevertem őket. Elővettem egy kis bolti öntetet is, és egy tányérba merve a salátából szórtam rá szószt is, és enni kezdtem.
- Nem gondoltam volna, hogy egy szakács ilyeneket eszik… - jegyezte meg Caius.
- Miért ne? Attól, hogy mesterszakács vagyok, még nem kell állandóan méregdrága dolgokat ennem. –mosolyodtam el. –És különben is, ez az egyik kedvencem.
- Oké. Nekem mindegy, hogy mit eszel. –mosolyodott el.
Ilyenkor olyan édes volt. Azok a kis gödröcskék az arcán, amikor mosolyog… egyszerűen elragadóak. És a szemei… ahogy belenézek, még a lélegzetem is eláll. Sokkal szebb, mint az exem tengerkék szemei. Igaz, az is valami varázslatos volt, de ehhez a vörös és elbűvölő szemhez nem ér fel. Az arca vonala… az álla… a bőre… a haja… az ajkai… Egyszerűen varázslatos az egész lénye.
Azt vettem észre, hogy szüntelenül bámulom, minden apró részletet megnézve rajta.
- Mi ilyen furcsa rajtam? –nézett végig magán. –Valami folt van rajtam? Vagy koszos a ruhám. Hülyén áll a hajam?
- Nem, dehogy. –nevettem fel. –Csak egyszerűen annyira tökéletes vagy…
- Köszönöm. –mosolyodott el. –De én nem érek fel a szépségedhez.
- Azért ne túlozz. –mosolyogtam zavartan, és éreztem, hogy a vér az arcomba tódul.
- És főleg olyankor, amikor elpirulsz. –simogatta meg az arcomat.
- Azt hiszem ennem is kellene. Egy pirítós ment le a torkomon eddig. –kezdtem el magyarázni. –Az nem valami sok. Csak megjegyezném.
- Nem kell magyarázkodod –kapott fel. –Ember vagy, és vannak szükségleteid. Ilyen például az étel. Mint nekem a vér. Érted az összefüggést?
- Aha. Ha én eszek, lesz vérem, és neked is vacsorád. –vigyorogtam rá.
Azonnal elkomorult.
- Jaj, csak vicceltem. –nevettem fel. –De letennél?
- Persze. –állított két lábra, a konyha padlójára.
Nos igen. Észre sem vettem, hogy behozott. Ez az egész vámpír dolog elég kiakasztó, és meglepő.
A hűtőhöz mentem, és elővettem a zöldségeket, összedaraboltam őket, és egy tálba szórtam. Vágtam össze egy kis gépsonkát is, és a pirított zsemlekockákkal együtt a tálba tettem, és összekevertem őket. Elővettem egy kis bolti öntetet is, és egy tányérba merve a salátából szórtam rá szószt is, és enni kezdtem.
- Nem gondoltam volna, hogy egy szakács ilyeneket eszik… - jegyezte meg Caius.
- Miért ne? Attól, hogy mesterszakács vagyok, még nem kell állandóan méregdrága dolgokat ennem. –mosolyodtam el. –És különben is, ez az egyik kedvencem.
- Oké. Nekem mindegy, hogy mit eszel. –mosolyodott el.
Ilyenkor olyan édes volt. Azok a kis gödröcskék az arcán, amikor mosolyog… egyszerűen elragadóak. És a szemei… ahogy belenézek, még a lélegzetem is eláll. Sokkal szebb, mint az exem tengerkék szemei. Igaz, az is valami varázslatos volt, de ehhez a vörös és elbűvölő szemhez nem ér fel. Az arca vonala… az álla… a bőre… a haja… az ajkai… Egyszerűen varázslatos az egész lénye.
Azt vettem észre, hogy szüntelenül bámulom, minden apró részletet megnézve rajta.
- Mi ilyen furcsa rajtam? –nézett végig magán. –Valami folt van rajtam? Vagy koszos a ruhám. Hülyén áll a hajam?
- Nem, dehogy. –nevettem fel. –Csak egyszerűen annyira tökéletes vagy…
- Köszönöm. –mosolyodott el. –De én nem érek fel a szépségedhez.
- Azért ne túlozz. –mosolyogtam zavartan, és éreztem, hogy a vér az arcomba tódul.
- És főleg olyankor, amikor elpirulsz. –simogatta meg az arcomat.
- Nem vagyok pirulós fajta. –rántottam meg a vállam.
Igazából nem szoktam pirulni. Szinte sosem. Csak mióta bekerültem ebbe a természetfeletti világba. Furcsa dolgokat hoznak ki belőlem a vámpírok. Az egyiküktől felpörgök, a másiktól boldog leszek, a harmadik pedig pirulást vált ki belőlem.
Azért nem semmik ezek a természetfeletti lények…
- Furcsa, most mégis pirulsz. –nevetett fel lágyan.
Igazából nem szoktam pirulni. Szinte sosem. Csak mióta bekerültem ebbe a természetfeletti világba. Furcsa dolgokat hoznak ki belőlem a vámpírok. Az egyiküktől felpörgök, a másiktól boldog leszek, a harmadik pedig pirulást vált ki belőlem.
Azért nem semmik ezek a természetfeletti lények…
- Furcsa, most mégis pirulsz. –nevetett fel lágyan.
- Ez nem vicces. –mondtam durcásan. –Nem tudod, hogy milyen rossz érzés, amikor egy kis pirulás mindent elárul. Ráadásul te meg a tökéletes látásod még észre is veszi.
- Ez van. Majd te sem fogsz pirulni. –mosolyodott el.
Én csak halkan felnevettem.
- Amúgy miért is jöttél vissza hozzám?
- Mármint miért jöttem vissza ebbe a szobába?
- Pontosan. –bólintott.
- Oké. Nos… először is, mert Bridget mesélt valamit, amitől teljesen kiborult, és magára hagytuk. Meg… izé… Tudtam, hogy beszélnem kell veled. –motyogtam zavartan. – És sajnálom, nagyon. Tényleg. Nem voltam magamnál. Meg… Az alkohol…
- Az emberek mindent az alkoholra fognak. –mondta keményen. - Mert emberek vagyunk, sérülékeny és öregedő lények, akik hibáznak, és nem mindig gondolják át előre a tetteik következményeit, csak csinálják amit pillanatnyilag jónak látnak. És… - kerestem a szavakat. – Neked könnyű, hisz a vámpírok sosem hibáznak…
- Nem akartam veszekedést szítani. –ölelt magához. – És nem akartam bunkó lenni, és semmi ilyesmi. Tényleg. Nem is haragszok rád amiatt a csók miatt, mert ha nem teszed meg, akkor nem ébredek rá, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beléd estem.
- Hiszek neked. –nyugodtam meg. –És megnyugodtam. És én is nagyon szeretlek téged.
Igazából teljesen be voltam rezelve, hogy nem bocsájtott meg nekem. Habár valahogy biztos megoldottam volna, hogy megbocsájtson. De nem tudnám elviselni, ha miattam, vagyis az én kis emberi hibáim miatt lennénk fasírtban.
- Akkor jó. –tolt el magától, mire elég megilletődve néztem. –Csak menj enni. Alig ettél. Most ez a fontos, nem az a csókolózás, és a szerelmi vallomás. Enned is kellene…
- Ez van. Majd te sem fogsz pirulni. –mosolyodott el.
Én csak halkan felnevettem.
- Amúgy miért is jöttél vissza hozzám?
- Mármint miért jöttem vissza ebbe a szobába?
- Pontosan. –bólintott.
- Oké. Nos… először is, mert Bridget mesélt valamit, amitől teljesen kiborult, és magára hagytuk. Meg… izé… Tudtam, hogy beszélnem kell veled. –motyogtam zavartan. – És sajnálom, nagyon. Tényleg. Nem voltam magamnál. Meg… Az alkohol…
- Az emberek mindent az alkoholra fognak. –mondta keményen. - Mert emberek vagyunk, sérülékeny és öregedő lények, akik hibáznak, és nem mindig gondolják át előre a tetteik következményeit, csak csinálják amit pillanatnyilag jónak látnak. És… - kerestem a szavakat. – Neked könnyű, hisz a vámpírok sosem hibáznak…
- Nem akartam veszekedést szítani. –ölelt magához. – És nem akartam bunkó lenni, és semmi ilyesmi. Tényleg. Nem is haragszok rád amiatt a csók miatt, mert ha nem teszed meg, akkor nem ébredek rá, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beléd estem.
- Hiszek neked. –nyugodtam meg. –És megnyugodtam. És én is nagyon szeretlek téged.
Igazából teljesen be voltam rezelve, hogy nem bocsájtott meg nekem. Habár valahogy biztos megoldottam volna, hogy megbocsájtson. De nem tudnám elviselni, ha miattam, vagyis az én kis emberi hibáim miatt lennénk fasírtban.
- Akkor jó. –tolt el magától, mire elég megilletődve néztem. –Csak menj enni. Alig ettél. Most ez a fontos, nem az a csókolózás, és a szerelmi vallomás. Enned is kellene…
- Oké. –ültem vissza duzzogva.
- Ne durcizz már. –karolt át hátulról. –Tudod, hogy csak neked akarok jót. Ne csináld már.
- Nem csinálom. –mormogtam, és a villámra böktem egy paradicsomdarabot, és a számba vettem.
Sóhajtva az előttem lévő székre, és nézni kezdte, ahogy falatozom.
- Így nem lehet enni. –morogtam, és az üres tányért a mosogatóba tettem.
Majd később összepakolok. Megint kezd fájni a fejem, inkább ledőlök. Úgyhogy megint a selyem ágyneművel borított takaró alatt landoltam, és az oldalamra feküdve vártam a fejfájást.
- Már megint sajog a fejed? –feküdt le mellém Caius.
- Nem csinálom. –mormogtam, és a villámra böktem egy paradicsomdarabot, és a számba vettem.
Sóhajtva az előttem lévő székre, és nézni kezdte, ahogy falatozom.
- Így nem lehet enni. –morogtam, és az üres tányért a mosogatóba tettem.
Majd később összepakolok. Megint kezd fájni a fejem, inkább ledőlök. Úgyhogy megint a selyem ágyneművel borított takaró alatt landoltam, és az oldalamra feküdve vártam a fejfájást.
- Már megint sajog a fejed? –feküdt le mellém Caius.
- Még nem. –sóhajtottam fel. –De már tompultam, szóval nemsokára fájni fog. Sosem hatott nekem sokáig egy gyógyszer sem. Sőt, csoda, hogy eddig eltartott a fejfájás csillapító.
- Oh… Furcsa egy lény vagy te. –mosolyodott el.
- És az beszél, aki egy több száz éves, márványborítású, vért ivó, várban lakó E.T., aki mellesleg élvezi, hogy parancsolgathat másoknak, és több száz éve nem volt fodrásznál, ami még nem is lett volna olyan nagy baj, de az öltözködése…
Igaz, nem is igazán így akartam magam kifejezni, de most ez lett belőle. De a hatása megvolt. Az én kis vámpírom felkacagott, és olyan jó kedve lett hirtelen, hogy én is elmosolyodtam tőle.
- Mi a baj az öltözködésemmel? –állt fel, és körbefordult.
Egy kék, eléggé gyűrött ing volt rajta, ami már szerintem több száz éves is lehet, neonzöld nyakkendővel, és fekete szövetnadrággal, mellesleg lakkcipővel.
- Változtatni kell a stílusodon. Ez valami… régi… Nem is tudom a megfelelő szót erre. –mutattam végig rajta. –Inkább keresek neked valami normális ruhát. Ja, és megjegyezném, hogy a kéket és a zöldet nem lehet egyben hordani.
Felálltam, és a gardróbba vonszoltam magam. Mivel délután van… Na jó, itt van már öt óra…
Oké, gondolkozzunk. Mi állna jól neki? Izompóló kizárva.
- Ki szeretnél kelni az ágyból még ma? –szóltam ki a gardróbból.
- Öhm… Nem. –adta meg a választ.
- Oh, akkor könnyű dolgom van. –nevettem fel, és találomra kivettem egy pólót a sok közül.
- Öltözz. –dobtam az ölébe.
- De ez csak egy póló. –emelte fel.
- Tudom. –mosolyodtam el, és az ágyba bújtam. –Mivel van egy olyan érzésem, hogy te boxert is hordasz, így éjszakára elég a póló is, nem?
- Végül is. –mosolyodott el, és már neki is állt kigombolni az ingjét.
Én oldalra fordultam, és ásítottam egy nagyot.
- Te jó ég. Teljesen el vagyok puhulva. Soha életemben nem aludtam még ennyit. –motyogtam.
- Most bepótolod a lemaradást. –feküdt be mellém.
- Akkor sokat kell pótolnom. –mosolyodtam el, és felé fordultam. –Mivel az eddigi alvásom órában nézve maximum 5 volt…
- Te öt órákat szoktál aludni…maximum? –kerekedtek el a szemei. –Az nem kevés egy kicsit?
- És az beszél, aki egy több száz éves, márványborítású, vért ivó, várban lakó E.T., aki mellesleg élvezi, hogy parancsolgathat másoknak, és több száz éve nem volt fodrásznál, ami még nem is lett volna olyan nagy baj, de az öltözködése…
Igaz, nem is igazán így akartam magam kifejezni, de most ez lett belőle. De a hatása megvolt. Az én kis vámpírom felkacagott, és olyan jó kedve lett hirtelen, hogy én is elmosolyodtam tőle.
- Mi a baj az öltözködésemmel? –állt fel, és körbefordult.
Egy kék, eléggé gyűrött ing volt rajta, ami már szerintem több száz éves is lehet, neonzöld nyakkendővel, és fekete szövetnadrággal, mellesleg lakkcipővel.
- Változtatni kell a stílusodon. Ez valami… régi… Nem is tudom a megfelelő szót erre. –mutattam végig rajta. –Inkább keresek neked valami normális ruhát. Ja, és megjegyezném, hogy a kéket és a zöldet nem lehet egyben hordani.
Felálltam, és a gardróbba vonszoltam magam. Mivel délután van… Na jó, itt van már öt óra…
Oké, gondolkozzunk. Mi állna jól neki? Izompóló kizárva.
- Ki szeretnél kelni az ágyból még ma? –szóltam ki a gardróbból.
- Öhm… Nem. –adta meg a választ.
- Oh, akkor könnyű dolgom van. –nevettem fel, és találomra kivettem egy pólót a sok közül.
- Öltözz. –dobtam az ölébe.
- De ez csak egy póló. –emelte fel.
- Tudom. –mosolyodtam el, és az ágyba bújtam. –Mivel van egy olyan érzésem, hogy te boxert is hordasz, így éjszakára elég a póló is, nem?
- Végül is. –mosolyodott el, és már neki is állt kigombolni az ingjét.
Én oldalra fordultam, és ásítottam egy nagyot.
- Te jó ég. Teljesen el vagyok puhulva. Soha életemben nem aludtam még ennyit. –motyogtam.
- Most bepótolod a lemaradást. –feküdt be mellém.
- Akkor sokat kell pótolnom. –mosolyodtam el, és felé fordultam. –Mivel az eddigi alvásom órában nézve maximum 5 volt…
- Te öt órákat szoktál aludni…maximum? –kerekedtek el a szemei. –Az nem kevés egy kicsit?
- És pont te beszélsz, aki már évszázadok óta nem aludt egy szemhunyásnyit sem. –mosolyogtam rá. –Akkor nem tűnt kevésnek. De most, hogy elpuhultam…
- Nem baj. –húzott a mellkasára. –Aludj csak.
Nem is kellett kétszer mondania…
Reggel kipihenten ébredtem, és jó nagyot nyújtózkodtam. De valami hiányzott. Először le sem esett, hogy mi, de amikor oldalra fordítottam a fejem, az ágyon egy csodaszép, rózsaszín liliom volt, előtte pedig egy levél.
„Jó reggel Kicsim!
Remélem jól aludtál, és sajnálom, hogy nem lehetek itt, amikor felkelsz.
Csak tudod… egy vezetőnek sok a dolga, és jelenleg megbeszélést tartunk.
Nagyon szeretlek, és sietek vissza hozzád.
Csók: Caius. ”
„Jaj, de édes.”- Gondoltam magamban.
A virágot gyorsan vízbe tettem, mielőtt elhervadna, és a nappaliban lévő üvegasztalkára tettem. Csodásan nézett ki a hófehér porcelán vázában ez a rózsaszín, óriás fejű virág. Ráadásul az illata….
Várjunk csak. Milyen nap is van? Szombat…
Hány óra? Fél tíz…
Irány a tévé elé. Ilyenkor mesék vannak. Teljesen meg vagyok húzatva, de amikor szabad hétvégém van, akkor a reggelt úgy kezdem, hogy meséket nézek a TV-be.
- Nem baj. –húzott a mellkasára. –Aludj csak.
Nem is kellett kétszer mondania…
Reggel kipihenten ébredtem, és jó nagyot nyújtózkodtam. De valami hiányzott. Először le sem esett, hogy mi, de amikor oldalra fordítottam a fejem, az ágyon egy csodaszép, rózsaszín liliom volt, előtte pedig egy levél.
„Jó reggel Kicsim!
Remélem jól aludtál, és sajnálom, hogy nem lehetek itt, amikor felkelsz.
Csak tudod… egy vezetőnek sok a dolga, és jelenleg megbeszélést tartunk.
Nagyon szeretlek, és sietek vissza hozzád.
Csók: Caius. ”
„Jaj, de édes.”- Gondoltam magamban.
A virágot gyorsan vízbe tettem, mielőtt elhervadna, és a nappaliban lévő üvegasztalkára tettem. Csodásan nézett ki a hófehér porcelán vázában ez a rózsaszín, óriás fejű virág. Ráadásul az illata….
Várjunk csak. Milyen nap is van? Szombat…
Hány óra? Fél tíz…
Irány a tévé elé. Ilyenkor mesék vannak. Teljesen meg vagyok húzatva, de amikor szabad hétvégém van, akkor a reggelt úgy kezdem, hogy meséket nézek a TV-be.
Úgyhogy szépen a takarómmal, a párnámmal, és egy bögre forró teával a plazmatévé előtti kanapéra telepedtem, és bekapcsoltam.
Épp a Simpson család ment rajta. Tudom, nagyon-nagyon nagy hülyeség, de én bírom. Amikor meséket, vagy inkább ilyen badarságokat nézek, olyan, mintha megint gyerek lennék.
Épp vége volt, amire bekapcsoltam. Na nem baj, ez van. Tom és Jerry. Ez az egyik kedvencem, és pont most kezdődik. Nos igen… ez is nagy badarság, de én szeretem. Ahogy Tom megpróbálja elkapni a kicsi, és nagyon furfangos egeret… Jerry pedig állandóan szívatja a macsekot. De vannak benne eléggé abszurd dolgok is. Például, hogy Tom egy iszonyatosan szűk lefolyóban csúszik le, és amikor kiér belőle, olyan a formája, mint az ereszcsatornának.
Tehát… ilyen nagyon gyerek mese, de én speciel szeretem. Jó rajta nevetni, és elengedni egy kicsit magam.
A francba… vége van. Most már csak főzőműsorok lesznek. Ahhoz meg valahogy nincs kedvem.
Odabattyogtam a DVD-s polc elé, és nekiálltam keresgélni. Egyik nap Bridget hozott át pár darabot… hova is tette? Á, megvan…
Mindenképpen Talán. Tökéletes lesz. Igaz, láttam már valamikor… valamikor régen. Nagyjából emlékszek is rá. A kislány elmegy az apjához, az apa pedig elmesél egy történetet, és a lánynak ki kell találnia, hogy a történetben ki az anyja.
És igen… tökéletesen emlékeztem rá.
Fél tizenkettő után lett vége, én pedig bekapcsoltam a hifit.
Betettem a kedvenc, saját magam által összeállított CD-met, és felhangosítottam.
Ha már Olaszországban vagyunk, együnk valami olaszosat. Bolognai spagetti. Tökéletes lesz. Úgysem ettem mostanában tésztákat. Hússal pedig főleg nem.
Feltettem forrni a vizet, és közben a zenére táncoltam, és énekeltem. Megfőztem a szószt, és közben beletettem a vízbe a tésztát is, és megvártam, amíg kész lett. Ezután megterítettem. Szigorúan egy személyre, és vártam.
Gondolkozunk. Mikor kezdődhetett a megbeszélés?
Már jó pár órája, az biztos. De lehet, hogy már akkor lelépett, amikor elaludtam.
Na jó, én inkább nekiállok enni. Miután megettem a mennyei ételt, elmosogattam.
Épp a Simpson család ment rajta. Tudom, nagyon-nagyon nagy hülyeség, de én bírom. Amikor meséket, vagy inkább ilyen badarságokat nézek, olyan, mintha megint gyerek lennék.
Épp vége volt, amire bekapcsoltam. Na nem baj, ez van. Tom és Jerry. Ez az egyik kedvencem, és pont most kezdődik. Nos igen… ez is nagy badarság, de én szeretem. Ahogy Tom megpróbálja elkapni a kicsi, és nagyon furfangos egeret… Jerry pedig állandóan szívatja a macsekot. De vannak benne eléggé abszurd dolgok is. Például, hogy Tom egy iszonyatosan szűk lefolyóban csúszik le, és amikor kiér belőle, olyan a formája, mint az ereszcsatornának.
Tehát… ilyen nagyon gyerek mese, de én speciel szeretem. Jó rajta nevetni, és elengedni egy kicsit magam.
A francba… vége van. Most már csak főzőműsorok lesznek. Ahhoz meg valahogy nincs kedvem.
Odabattyogtam a DVD-s polc elé, és nekiálltam keresgélni. Egyik nap Bridget hozott át pár darabot… hova is tette? Á, megvan…
Mindenképpen Talán. Tökéletes lesz. Igaz, láttam már valamikor… valamikor régen. Nagyjából emlékszek is rá. A kislány elmegy az apjához, az apa pedig elmesél egy történetet, és a lánynak ki kell találnia, hogy a történetben ki az anyja.
És igen… tökéletesen emlékeztem rá.
Fél tizenkettő után lett vége, én pedig bekapcsoltam a hifit.
Betettem a kedvenc, saját magam által összeállított CD-met, és felhangosítottam.
Ha már Olaszországban vagyunk, együnk valami olaszosat. Bolognai spagetti. Tökéletes lesz. Úgysem ettem mostanában tésztákat. Hússal pedig főleg nem.
Feltettem forrni a vizet, és közben a zenére táncoltam, és énekeltem. Megfőztem a szószt, és közben beletettem a vízbe a tésztát is, és megvártam, amíg kész lett. Ezután megterítettem. Szigorúan egy személyre, és vártam.
Gondolkozunk. Mikor kezdődhetett a megbeszélés?
Már jó pár órája, az biztos. De lehet, hogy már akkor lelépett, amikor elaludtam.
Na jó, én inkább nekiállok enni. Miután megettem a mennyei ételt, elmosogattam.
Még rengeteg időm van… Mit fogok én itt csinálni?
Nekiálltam kitakarítani.
Nekiálltam kitakarítani.
De hiába. Egy bő óra alatt ezzel is végeztem.
Hol lehet már?
Ez kezd idegesítő lenni. Most mégis mit csináljak?
Egyértelmű a válasz… Várok…
De mégis mivel foglaljam el magam? Felkeltem, és elmentem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak.
Ez a kis fürdés pusztán fél órát vett igénybe, hajszárítással együtt. Mezítláb, egy köntösben mentem a nappalira, arra viszont nem számítottam, hogy a talpam méz vizes, így sikerült elcsúsznom, és bevernem a fejem az asztal sarkába, a bokámat pedig a kanapé kemény részébe, aminek következtében eléggé fájt. Ja, és a bal csuklómról ne is beszéljünk. Az ügyesen nekivágtam az asztal lábának, és utána pedig ráestem. Elterültem a padlón, és a sajgó fejemre összpontosítottam. Teljesen összevertem a bal oldalamat. A bokám, a csuklóm, a fejem. Milyen szerencsétlen vagyok én…
Amióta itt vagyok, több szerencsétlenség történt velem, mint eddigi életemben. A vámpírok csaj bajt hoznak rám. Persze ezt a gondolatsor mosolyt csalt az arcomra.
Nagy nehezen felálltam, szinte csak egy lábon visszabaktattam a fürdőszobába, és lemostam vérző homlokomat, és kötést tettem rá. Nem szabad kockáztatni, mégis csak egy vámpírokkal teli épületben vagyok. Miután a fejemet kellőképp elláttam, nekiálltam a bokámmal foglalkozni. Iszonyatosan sajgott, és be is dagadt, valamint egy lila és zöld folt enyhén már látszik is rajta. Estére rémesen fogok kinézni. Bekentem a lábamat valami kencével, amit még Alice adott, és beborítottam, és ugyan így tettem a csuklómmal is. Nagy nehezen az ágyamba baktattam, és óvatosan befeküdtem, és a távirányítóért nyúltam.
Itt rászoktam a tévézésre. Sosem voltam nagy televízió fan, de mostanában rengeteget nézem. A bezártság az oka? Lehet. Így lesz, mindent a „szobafogságra” fogok. Jó kis taktika.
Valahogy csak túlélem.
Na jó, egy kis segítséggel még jól is érezhetem magam itt. De jelenleg, hogy egész napra egyedül hagynak, amikor el sem hagyhatom ezt a lakosztályt.
Sóhajtottam egy nagyot, és lehunytam a szemeimet. Ilyenkor már csak a Háummmm kéne. Röhejes vagyok, az már biztos. Kezdek begyöpösödni.
- Szia Kicsim. –süppedt be az ágy mellettem.
Jé, észre sem vettem, hogy bejött. Még az ajtó sem nyitódott ki.
- Hello. –emeltem rá a tekintetem.
- Történt valami? –ráncolta a homlokát, és szeme vörössége átváltott éjfeketébe.
- Nem. –ráztam meg a fejem.
- Nem tudsz átverni. Éreztem a vér topa illatát, ráadásul nálad felerősödik. –mormogta. –Szóval?
- Elcsúsztam. –adtam meg magam. –Bevertem a fejem az asztal sarkába, a csuklómra ráestem, a bokám pedig a kanapé lábába ütközött.
- Egyszer hagylak magadra. –sóhajtott. –Akkor is bajba sodorod magad.
- Jól vagyok. –vágtam bele a szavába.
- Gondolom. –forgatta meg a szemeit.
- Na, de most komolyan. Elláttam magam, reggelre jól leszek. –bújtam hozzá. –Ígérem.
- Többet nem hagylak magadra.
Hol lehet már?
Ez kezd idegesítő lenni. Most mégis mit csináljak?
Egyértelmű a válasz… Várok…
De mégis mivel foglaljam el magam? Felkeltem, és elmentem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak.
Ez a kis fürdés pusztán fél órát vett igénybe, hajszárítással együtt. Mezítláb, egy köntösben mentem a nappalira, arra viszont nem számítottam, hogy a talpam méz vizes, így sikerült elcsúsznom, és bevernem a fejem az asztal sarkába, a bokámat pedig a kanapé kemény részébe, aminek következtében eléggé fájt. Ja, és a bal csuklómról ne is beszéljünk. Az ügyesen nekivágtam az asztal lábának, és utána pedig ráestem. Elterültem a padlón, és a sajgó fejemre összpontosítottam. Teljesen összevertem a bal oldalamat. A bokám, a csuklóm, a fejem. Milyen szerencsétlen vagyok én…
Amióta itt vagyok, több szerencsétlenség történt velem, mint eddigi életemben. A vámpírok csaj bajt hoznak rám. Persze ezt a gondolatsor mosolyt csalt az arcomra.
Nagy nehezen felálltam, szinte csak egy lábon visszabaktattam a fürdőszobába, és lemostam vérző homlokomat, és kötést tettem rá. Nem szabad kockáztatni, mégis csak egy vámpírokkal teli épületben vagyok. Miután a fejemet kellőképp elláttam, nekiálltam a bokámmal foglalkozni. Iszonyatosan sajgott, és be is dagadt, valamint egy lila és zöld folt enyhén már látszik is rajta. Estére rémesen fogok kinézni. Bekentem a lábamat valami kencével, amit még Alice adott, és beborítottam, és ugyan így tettem a csuklómmal is. Nagy nehezen az ágyamba baktattam, és óvatosan befeküdtem, és a távirányítóért nyúltam.
Itt rászoktam a tévézésre. Sosem voltam nagy televízió fan, de mostanában rengeteget nézem. A bezártság az oka? Lehet. Így lesz, mindent a „szobafogságra” fogok. Jó kis taktika.
Valahogy csak túlélem.
Na jó, egy kis segítséggel még jól is érezhetem magam itt. De jelenleg, hogy egész napra egyedül hagynak, amikor el sem hagyhatom ezt a lakosztályt.
Sóhajtottam egy nagyot, és lehunytam a szemeimet. Ilyenkor már csak a Háummmm kéne. Röhejes vagyok, az már biztos. Kezdek begyöpösödni.
- Szia Kicsim. –süppedt be az ágy mellettem.
Jé, észre sem vettem, hogy bejött. Még az ajtó sem nyitódott ki.
- Hello. –emeltem rá a tekintetem.
- Történt valami? –ráncolta a homlokát, és szeme vörössége átváltott éjfeketébe.
- Nem. –ráztam meg a fejem.
- Nem tudsz átverni. Éreztem a vér topa illatát, ráadásul nálad felerősödik. –mormogta. –Szóval?
- Elcsúsztam. –adtam meg magam. –Bevertem a fejem az asztal sarkába, a csuklómra ráestem, a bokám pedig a kanapé lábába ütközött.
- Egyszer hagylak magadra. –sóhajtott. –Akkor is bajba sodorod magad.
- Jól vagyok. –vágtam bele a szavába.
- Gondolom. –forgatta meg a szemeit.
- Na, de most komolyan. Elláttam magam, reggelre jól leszek. –bújtam hozzá. –Ígérem.
- Többet nem hagylak magadra.
- Na, látod, ez egy csodás ötlet. Nagyon díjazom. –mosolyogtam rá. –Oscar-t érdemelnél érte.
- Nem vágyom a hírnévre. –jelentette ki.
- Elég nagy hírnévnek örvendsz te a természetfeletti lények körében. –nevettem fel.
- Na, próbálj meg aludni.
- Okéé…- forgattam meg a szemeimet, majd lehunytam azokat.
És gondolkodtam.
Életem legjobb döntése volt, hogy elutaztam. Na jó, a szakácsiskola, és a kemény tanulás után a legjobb. Itt… olyan jól, olyan természetesen érzem magam. Caius közelében magamat adhatom. Még az esküvőmön sem volt ilyen jó kedvem. Az is csak azért volt, mert elbódított a szeretetével, és nem láttam tisztán a dolgokat. Ja, és ráadásul az a szerelem is csak átverés volt. Csak az éttermem kellett neki. Csodás, mondhatom. Most elérte azt, amit akart.
Még jó, hogy nem lett gyerekünk. Őt is bántalmazta volna, akár csak engem. Az a szegény kis csöppség is csak miatta nem születhetett meg…
- Nem vágyom a hírnévre. –jelentette ki.
- Elég nagy hírnévnek örvendsz te a természetfeletti lények körében. –nevettem fel.
- Na, próbálj meg aludni.
- Okéé…- forgattam meg a szemeimet, majd lehunytam azokat.
És gondolkodtam.
Életem legjobb döntése volt, hogy elutaztam. Na jó, a szakácsiskola, és a kemény tanulás után a legjobb. Itt… olyan jól, olyan természetesen érzem magam. Caius közelében magamat adhatom. Még az esküvőmön sem volt ilyen jó kedvem. Az is csak azért volt, mert elbódított a szeretetével, és nem láttam tisztán a dolgokat. Ja, és ráadásul az a szerelem is csak átverés volt. Csak az éttermem kellett neki. Csodás, mondhatom. Most elérte azt, amit akart.
Még jó, hogy nem lett gyerekünk. Őt is bántalmazta volna, akár csak engem. Az a szegény kis csöppség is csak miatta nem születhetett meg…
