Először is, nagyon szépen köszönöm a komikat, nagyon jól esett, hogy a fejezethez, és a valentin-napi meglepihez is írtatok :)
Remélem most is kellemes meglepetés fog érni :)
Ja, majd elfelejtettem. Ez a 100. bejegyzés. Én... teljesen bezsongtam tőle. :)
Puszi, és jó olvasást.
63.fejezet- Vagyis II. 22. fejezet.
(Gillian)
Iszonyatos fejfájással ébredtem. Ilyen még talán egyszer sem volt. Felültem az ágyban, és nem az ismerős környezetben voltam. Ez más szobája. De valahogy nem tudtam most ezzel törődni, mert újra belehasított a koponyámba a fájdalom.
- Au…- nyöszörögtem.
Utálom a fejfájást. Mindent kibírok, csak ezt nem. Ezt most komolyan gondoltam. Még azt is jobban szeretem, ha eltörik a kezem, csak a fejem ne fájjon.
- Na, végre felkeltél. –termett az ajtóban egy szőke fej.
Á, Bridget. Oké, azt hiszem be kellene üzemelnem az agyamat.
- Hello. –dörmögtem.
(Gillian)
Iszonyatos fejfájással ébredtem. Ilyen még talán egyszer sem volt. Felültem az ágyban, és nem az ismerős környezetben voltam. Ez más szobája. De valahogy nem tudtam most ezzel törődni, mert újra belehasított a koponyámba a fájdalom.
- Au…- nyöszörögtem.
Utálom a fejfájást. Mindent kibírok, csak ezt nem. Ezt most komolyan gondoltam. Még azt is jobban szeretem, ha eltörik a kezem, csak a fejem ne fájjon.
- Na, végre felkeltél. –termett az ajtóban egy szőke fej.
Á, Bridget. Oké, azt hiszem be kellene üzemelnem az agyamat.
- Hello. –dörmögtem.
- Gyere. A gyógyszer már a pulton, a pirítóst most csinálja Emmett, Alice a teádat főzi, Jasper pedig csak próbál enyhíteni a fejfájásodon.
- Oké. Megyek. –keltem fel.
- Oké. Megyek. –keltem fel.
- Először öltözz át. –mondta, és a foteljában lévő ruhákra mutatott.
Bólintottam egy aprót, de nem kellett volna. A fejem mozgatásától még jobban kezdett el sajogni a buksim. Magamra kapkodtam a fehér farmer rövidnadrágot, a rózsaszín pántnélküli felsőt, és a balerinacipőt, majd megfésültem a hajam, és kimentem. A konyhában tényleg ott sürögtek-forogtak a vámpírok. Halványan elmosolyodtam, és leültem az egyik bárszékre. Elém tett Jasper egy pohár jégkockákkal teli vizet, és egy apró pirulát, amit azonnal be is vettem.
Bólintottam egy aprót, de nem kellett volna. A fejem mozgatásától még jobban kezdett el sajogni a buksim. Magamra kapkodtam a fehér farmer rövidnadrágot, a rózsaszín pántnélküli felsőt, és a balerinacipőt, majd megfésültem a hajam, és kimentem. A konyhában tényleg ott sürögtek-forogtak a vámpírok. Halványan elmosolyodtam, és leültem az egyik bárszékre. Elém tett Jasper egy pohár jégkockákkal teli vizet, és egy apró pirulát, amit azonnal be is vettem.
- Köszönöm. –mosolyodtam el.
- Ugyan. –ölelt meg Alice.
- Mit kell csinálni ezzel a pirítóssal? –morgolódott Emmett. –Nem akar kijönni ebből az izéből.
- Mit kell csinálni ezzel a pirítóssal? –morgolódott Emmett. –Nem akar kijönni ebből az izéből.
Közelről nézegette a pirítót, és közben piszkálgatta a forró részeit.
- A fene gondolná, hogy ez ilyen meleg. –rántotta el a kezét, és közben felkacagott.
- Ha kész lesz, elvileg kiadja. –csókolta meg szerelmét Bridget.
Oké. Addig gondolkodok. Mit csináltam tegnap? Az még tiszta, hogy elmentünk bulizni, táncoltunk, és egymás után gurítottam le az erősebbnél erősebb italokat. Ezután már csak homályos képek maradtak meg. Csókolózok egy pasival… egy helyes pasival… Aztán lerángatnak a táncparkettről, be a kocsiba, aztán gondolom a kocsiba elaludhattam, mert már csak arra emlékeztem, hogy leparkoltunk a garázsba, és… letámadtam Caius-t…
- Te jó ég. –rémültem meg, és a tenyerembe temettem az arcom. –Atya Úr Isten.
- Szerintem emlékszik valamire. –jegyezte meg Emmett.
- A fene gondolná, hogy ez ilyen meleg. –rántotta el a kezét, és közben felkacagott.
- Ha kész lesz, elvileg kiadja. –csókolta meg szerelmét Bridget.
Oké. Addig gondolkodok. Mit csináltam tegnap? Az még tiszta, hogy elmentünk bulizni, táncoltunk, és egymás után gurítottam le az erősebbnél erősebb italokat. Ezután már csak homályos képek maradtak meg. Csókolózok egy pasival… egy helyes pasival… Aztán lerángatnak a táncparkettről, be a kocsiba, aztán gondolom a kocsiba elaludhattam, mert már csak arra emlékeztem, hogy leparkoltunk a garázsba, és… letámadtam Caius-t…
- Te jó ég. –rémültem meg, és a tenyerembe temettem az arcom. –Atya Úr Isten.
- Szerintem emlékszik valamire. –jegyezte meg Emmett.
- Én is úgy gondolom. –mondta Alice.
- Én meg úgy érzem. –tette hozzá Jasper.
- Szerintem is. –nevetett fel lágyan Bridget.
- Mit tettem?! –jajdultam fel.
- Elmondjam? –ajánlotta fel Emmett.
- Szerintem ezt a kérdést nem nekünk szánta. –mondta Bridzs.
- Ou….- nyöszörögtem.
- Csak közvetítek. Jelenleg épp el akar süllyedni. Legalább is már annyira szégyelli magát… - motyogta Jasper. –Hogy csak erre tudtam következtetni.
- Hát így is van. –nyögtem. –Legszívesebben kiugranák az ablakon, vagy felvágnám az ereimet, de ti biztos, hogy nem engednétek.
- Nem hát. De figyi, nincs világvége. –tette le elém Alice a reggelim. –Csak csók volt… meg ingkigombolás… de ez még nem vészes. Tényleg.
- Igen? Szerintem meg igen! Nagyon is rémes. –jajdultam fel. –Amúgy köszi a reggelit. Pont ezt akartam enni.
- Láttam, hogy ezt fogsz kérni. –nevette el magát.
- Amúgy jó étvágyat. Ja, és már az ebédet eszed. –kacsintott Bridget, és beleült szerelme ölébe.
- Mennyi az idő? –pillantottam körbe rémülten.
- Fél tizenkettő múlt. –adta meg a választ Alice.
- Eddig még sosem aludtam. –szörnyülködtem. –Először lesmárolom a ”lakótársam”, - mutattam a macskakörmöket a levegőben. –Ja, előtte jól becsípek, megszégyenítem magam az összes velem együtt élő előtt, ráadásul délig alszok.
- Ez nem vészes. Tényleg. –próbált győzködni Bridget.
- Meg se próbálj meggyőzni. Ennél rosszabb már nem is lehetne. –nyafogtam továbbra is, de közben megkentem a pirítósom.
Innentől csöndben voltunk, csak az én halk rágcsálásom hallatszott. Legalább is nekem halk, nekik a nagy csendben szerintem felért egy hangzavarral is. Nem lehet rossz ez az egész vámpír dolog, de biztos vannak hátrányai is. De ahogy belegondolok, előnye több van… Felülmúlhatatlan erő, szuper gyorsaság, kifinomult látás és hallás, tökéletes memória, sértetlenség legalább is részben… tömören mindenben jobb, mint egy holmi sérülékeny, feledékeny, buta, gyenge és gyorsan öregedő embernek lenni…
- Milyen vámpírnak lenni? –bukott ki belőlem a kérdés.
Mindegyikük megállt a mozdulatban. Pontosabban Bridget megállt a pakolásban, Emmett felhagyott szerelme derekának simogatását, Alice abbahagyta a ruhahajtogatást, míg Jasper a széken kővé dermedt. Felém fordultak, és furcsán néztek rám.
- Én szeretek vámpírnak lenni. –bökte ki Emmett. –Én bírom ezt az egész jobb-vagyok-mindenkinél szitut. Igaz, nem mindig jó, meg minden, de én szeretek erősnek lenni, szeretem, hogy tökéletes a memória, a kifinomult érzékszervek magabiztossá tesznek. Én bírom ezt az egészet.
- Nekem kellett, és kell a legtöbbet szenvednem emiatt a lét miatt. Mármint a szomjam elég erős, gyakran korlátozatlan vagyok… És ilyesmik. Amúgy nem rossz… - mondta el röviden, de kifejezőn Jasper.
- Én ezzel az egésszel úgy vagyok, hogy elmegy. Az emberi életemből nincs mit hiányolnom, mert szinte semmire sem emlékszek. Úgy jó dolog, hogy van kivel leélned a kiszámíthatatlanul hosszú életed. Ez nem egy emberöltő dolog… - mosolyodott el Alice, és Jasper mellé sétált. – Ha van kivel lenned, jó dolog.
- Én nem így szemlélem a dolgokat. –sétált az ablakhoz Bridget, és kinézett az óriási üvegen.
A Nap sütött, és bőre úgy csillogott, mintha milliárd gyémánttal lenne bevonva.
- Én… - sóhajtott fel. –Egyikünknek sem volt választása. Jasper katona volt, de összetalálkozott pár vámpírral, és az egyik őrült átváltoztatta, hogy felhasználja. Alice diliházba került, és egy öreg vámpír változtatta át, mert egy másik fajtánk béli meg akarta ölni. Emmett vadászott, egy medve megtámadta, és Rosalie pedig önző mód átváltoztatta, amikor a saját lényét is utálta. Én… én pedig meghaltam volna. Nem arról van szó, hogy nem örülök neki, hogy így történt, mert akkor minden másként alakult volna… - hunyta le a szemeit. –Csak nekem nehéz. Én emlékszek az egész emberi létemre. Könnyebb lenne, ha csak homályos emlékek maradtak volna meg, de nem. Tudod, így nagyon nehéz. Mindenre emlékszek. Arra, ahogy a húgom egyik iskola reggelén, vagyis amikor először jött gimibe ráugrott az ágyamra, de rosszul érkezett, vagyis az ágy szélére ugrott, és lebukott róla, és beverte a fejét az éjjeli szekrényembe, szóval az első napját már egy méretes sebtapasszal a homlokán kezdte. Emlékszek az első csókomra, az első… mindenre. Emlékszek arra, hogy éhes vagyok, emlékszek a csokoládé ízére. Megjegyzem, az étcsoki volt a kedvencem. Emlékszek a szüleimre, a nagyszüleimre, minden családtagomra és barátomra. –csuklott el a hangja. –A dédimre, aki hét éves koromban meghalt, és nagyon imádtam őt. Nekem ez az egész vámpír dolog előhozta a legrégibb és leghalványabb emlékem. Így míg mindenki más nem emlékszik semmire, én még arra is emlékszek, amit emberi létem alatt már feledésbe indult. Így… szörnyű. Tudod, hogy nem ölelheted magadhoz őket. Tudod… hogy ők már mások… A Húgom már férjhez is ment, gyerekei vannak… Ez tudod hogy tudtam meg? Az internetről. Pár fotót láttam csak. Nem merték nekem elmondani, mert féltek, hogy megbánthatnak vele… Ja, és ráadásul utána a szemembe is hazudtak. De tudod… ez van… bele kell törődni, felsőbbrendű lény vagy, és rád teljesen máshogy tekintenek. Hiába a családom, félnek a reakciómtól. Olyan… más lettem a szemükben. Mindenki máshogy tekint ránk… Nézz magadra. –sóhajtott fel. –Olyan… csodálattal nézel, ahogy csillogok. Majd’ kiesnek a szemeid. Az emberek elalélnak tőlünk. Én nem értem ezt az egész csodálat dolgot. Persze vannak jó dolgok is ebben az egészben. Mondjuk kitűnő bizonyítvány, meg ilyesmik. De tudod én eddig nemigen éreztem meg a lényem jó oldalát. De persze, vannak barátaim. Szerelmem, akit imádok. –pillantott Emmett felé, de vissza is fordult, és tovább kémlelte a tájat. – Én meggondolnám ezt a döntésed. Nem kell kimondanod a kérdést, értettem így is. Jól gondold meg, hogy mikor akarsz átváltozni. Mert az biztos, hogy át kell majd. Csak az nem mindegy, hogy mikor.
- Én meg úgy érzem. –tette hozzá Jasper.
- Szerintem is. –nevetett fel lágyan Bridget.
- Mit tettem?! –jajdultam fel.
- Elmondjam? –ajánlotta fel Emmett.
- Szerintem ezt a kérdést nem nekünk szánta. –mondta Bridzs.
- Ou….- nyöszörögtem.
- Csak közvetítek. Jelenleg épp el akar süllyedni. Legalább is már annyira szégyelli magát… - motyogta Jasper. –Hogy csak erre tudtam következtetni.
- Hát így is van. –nyögtem. –Legszívesebben kiugranák az ablakon, vagy felvágnám az ereimet, de ti biztos, hogy nem engednétek.
- Nem hát. De figyi, nincs világvége. –tette le elém Alice a reggelim. –Csak csók volt… meg ingkigombolás… de ez még nem vészes. Tényleg.
- Igen? Szerintem meg igen! Nagyon is rémes. –jajdultam fel. –Amúgy köszi a reggelit. Pont ezt akartam enni.
- Láttam, hogy ezt fogsz kérni. –nevette el magát.
- Amúgy jó étvágyat. Ja, és már az ebédet eszed. –kacsintott Bridget, és beleült szerelme ölébe.
- Mennyi az idő? –pillantottam körbe rémülten.
- Fél tizenkettő múlt. –adta meg a választ Alice.
- Eddig még sosem aludtam. –szörnyülködtem. –Először lesmárolom a ”lakótársam”, - mutattam a macskakörmöket a levegőben. –Ja, előtte jól becsípek, megszégyenítem magam az összes velem együtt élő előtt, ráadásul délig alszok.
- Ez nem vészes. Tényleg. –próbált győzködni Bridget.
- Meg se próbálj meggyőzni. Ennél rosszabb már nem is lehetne. –nyafogtam továbbra is, de közben megkentem a pirítósom.
Innentől csöndben voltunk, csak az én halk rágcsálásom hallatszott. Legalább is nekem halk, nekik a nagy csendben szerintem felért egy hangzavarral is. Nem lehet rossz ez az egész vámpír dolog, de biztos vannak hátrányai is. De ahogy belegondolok, előnye több van… Felülmúlhatatlan erő, szuper gyorsaság, kifinomult látás és hallás, tökéletes memória, sértetlenség legalább is részben… tömören mindenben jobb, mint egy holmi sérülékeny, feledékeny, buta, gyenge és gyorsan öregedő embernek lenni…
- Milyen vámpírnak lenni? –bukott ki belőlem a kérdés.
Mindegyikük megállt a mozdulatban. Pontosabban Bridget megállt a pakolásban, Emmett felhagyott szerelme derekának simogatását, Alice abbahagyta a ruhahajtogatást, míg Jasper a széken kővé dermedt. Felém fordultak, és furcsán néztek rám.
- Én szeretek vámpírnak lenni. –bökte ki Emmett. –Én bírom ezt az egész jobb-vagyok-mindenkinél szitut. Igaz, nem mindig jó, meg minden, de én szeretek erősnek lenni, szeretem, hogy tökéletes a memória, a kifinomult érzékszervek magabiztossá tesznek. Én bírom ezt az egészet.
- Nekem kellett, és kell a legtöbbet szenvednem emiatt a lét miatt. Mármint a szomjam elég erős, gyakran korlátozatlan vagyok… És ilyesmik. Amúgy nem rossz… - mondta el röviden, de kifejezőn Jasper.
- Én ezzel az egésszel úgy vagyok, hogy elmegy. Az emberi életemből nincs mit hiányolnom, mert szinte semmire sem emlékszek. Úgy jó dolog, hogy van kivel leélned a kiszámíthatatlanul hosszú életed. Ez nem egy emberöltő dolog… - mosolyodott el Alice, és Jasper mellé sétált. – Ha van kivel lenned, jó dolog.
- Én nem így szemlélem a dolgokat. –sétált az ablakhoz Bridget, és kinézett az óriási üvegen.
A Nap sütött, és bőre úgy csillogott, mintha milliárd gyémánttal lenne bevonva.
- Én… - sóhajtott fel. –Egyikünknek sem volt választása. Jasper katona volt, de összetalálkozott pár vámpírral, és az egyik őrült átváltoztatta, hogy felhasználja. Alice diliházba került, és egy öreg vámpír változtatta át, mert egy másik fajtánk béli meg akarta ölni. Emmett vadászott, egy medve megtámadta, és Rosalie pedig önző mód átváltoztatta, amikor a saját lényét is utálta. Én… én pedig meghaltam volna. Nem arról van szó, hogy nem örülök neki, hogy így történt, mert akkor minden másként alakult volna… - hunyta le a szemeit. –Csak nekem nehéz. Én emlékszek az egész emberi létemre. Könnyebb lenne, ha csak homályos emlékek maradtak volna meg, de nem. Tudod, így nagyon nehéz. Mindenre emlékszek. Arra, ahogy a húgom egyik iskola reggelén, vagyis amikor először jött gimibe ráugrott az ágyamra, de rosszul érkezett, vagyis az ágy szélére ugrott, és lebukott róla, és beverte a fejét az éjjeli szekrényembe, szóval az első napját már egy méretes sebtapasszal a homlokán kezdte. Emlékszek az első csókomra, az első… mindenre. Emlékszek arra, hogy éhes vagyok, emlékszek a csokoládé ízére. Megjegyzem, az étcsoki volt a kedvencem. Emlékszek a szüleimre, a nagyszüleimre, minden családtagomra és barátomra. –csuklott el a hangja. –A dédimre, aki hét éves koromban meghalt, és nagyon imádtam őt. Nekem ez az egész vámpír dolog előhozta a legrégibb és leghalványabb emlékem. Így míg mindenki más nem emlékszik semmire, én még arra is emlékszek, amit emberi létem alatt már feledésbe indult. Így… szörnyű. Tudod, hogy nem ölelheted magadhoz őket. Tudod… hogy ők már mások… A Húgom már férjhez is ment, gyerekei vannak… Ez tudod hogy tudtam meg? Az internetről. Pár fotót láttam csak. Nem merték nekem elmondani, mert féltek, hogy megbánthatnak vele… Ja, és ráadásul utána a szemembe is hazudtak. De tudod… ez van… bele kell törődni, felsőbbrendű lény vagy, és rád teljesen máshogy tekintenek. Hiába a családom, félnek a reakciómtól. Olyan… más lettem a szemükben. Mindenki máshogy tekint ránk… Nézz magadra. –sóhajtott fel. –Olyan… csodálattal nézel, ahogy csillogok. Majd’ kiesnek a szemeid. Az emberek elalélnak tőlünk. Én nem értem ezt az egész csodálat dolgot. Persze vannak jó dolgok is ebben az egészben. Mondjuk kitűnő bizonyítvány, meg ilyesmik. De tudod én eddig nemigen éreztem meg a lényem jó oldalát. De persze, vannak barátaim. Szerelmem, akit imádok. –pillantott Emmett felé, de vissza is fordult, és tovább kémlelte a tájat. – Én meggondolnám ezt a döntésed. Nem kell kimondanod a kérdést, értettem így is. Jól gondold meg, hogy mikor akarsz átváltozni. Mert az biztos, hogy át kell majd. Csak az nem mindegy, hogy mikor.
Szorosan összezárta a szemeit, és síri csend támadt.
- Gyertek. –suttogta Alice. –Most hagyjuk itt.
- Én maradok. –mondta Emmett, mi pedig az ajtóhoz mentünk, és elhagytuk a szobát.
(Bridget)
- Gyertek. –suttogta Alice. –Most hagyjuk itt.
- Én maradok. –mondta Emmett, mi pedig az ajtóhoz mentünk, és elhagytuk a szobát.
(Bridget)
- Miért nem mondtad még? –lépett mögém Emmett, és derekam köré fonta kezeit, én pedig belesimultam ölelésébe.
- Mert eddig magamnak sem mertem bevallani. Egyébként pedig nem akartalak ilyen apróságokkal fárasztani, csak Gil-nek tudnia kellett a hátrányokról is.
Ez után csend támadt, én pedig kiélveztem a helyzetet. Mind a kettőnket erős csillogás vett körül. Kívülről varázslatosan festhettünk, de én kevésbé sem voltam ilyen jól lelkileg. Jelenleg rossz, sőt, rémes hangulatom volt. A múlt végiggondolása nem volt valami jó ötlet.
- Tudod… máshogy képzeltem el magam ennyi idő elteltével. Úgy gondoltam, hogy egy ráncosabb, középkorú nő leszek, akinek a legnagyobb gondja az, hogy nem lesz kész az ebéd arra, amire a gyerekei hazaérnek, pedig még a szüleihez is be kell ugrania segíteni nekik. –motyogtam. –Úgy gondoltam, hogy megtalálom a párom, összeházasodunk, lesznek gyerekeink, egy kisfiú, aki szeretett és védelmező bátyja lesz az ikerhúgainak. –mosolyodtam el. –Aztán felnőnek, én a férjemmel megöregszem, unokáink, talán még dédunokáink is lesznek, a dédunokám megígérné nekem, hogy századik születésnapomon elvisz diszkóba, amit én természetesen nem érnék meg. –törtek elő az emlékek. - Én ugyan ezt ígértem meg a Dédimnek. A halála előtt egy héttel, vagyis a születésnapján megígértem neki, hogy elviszem, csak érje meg. A kórházban ünnepeltük meg a születésnapját is. Olyan rossz állapotban volt.
- Ennyire bánod azt, amit tettünk veled? –hasított bele keserű hangja a csendbe. –Megbántad, hogy így lett? Megváltoztatnád?
- Ha tudnám, hogy mi történne a kirándulás alatt, akkor megakadályoznám-e? –kérdeztem vissza, mire egy bólintás volt a válasz. –Nem. Nem változtatnám meg. Sokat jelent nekem, hogy megmentettetek, és szerettetek annyira, hogy nem hagytatok meghalni. És ha nem lettem volna az, ami vagyok, akkor nem lenne ez… - csukott el a hangom. –Még belegondolni is rossz, hogy nem… hogy nem… hogy nem ismerlek meg közelebbről, nem szeretek beléd, és nem tartunk ott, ahol most. Ez nem fér bele a képbe. –nevettem fel halkan. –Tudod… most hogy visszagondolok az álmodozásomra, amit megjegyzek nyolc évesen találtam ki, téged képzellek bele a megöregedő férj szerepébe, magam mellé. És valahogy nem tudlak elképzelni ráncosan, fonnyadtan, és olyan… aszaltan. –kuncogtam már hangosabban. –Inkább vagyok ilyen lény, minthogy elveszítselek.
- Ez megtisztelő. –húzott meg közelebb magához. – Szeretlek. Tudom, már szinte annyiszor mondtam, hogy sablonos szöveg lesz…
- Sosem lesz sablonos szöveg. Sosem fogom megunni, sőt, ha elég sokszor mondod, még talán el is hiszem. –mosolyodtam el.
- Miért, nem hihető? –csókolt bele a nyakamba, mire egész testemben jóleső bizsergés futott végig.
- Hát… - tettettem a gondolkodást.
Újra a nyakamat kezdte el csókolgatni, és a hasamat simogatta.
- Oké, elhiszem. –kuncogtam fel.
- Visszatérve a témára… - kezdett bele Em –Carlisle szerintem érdekesnek fogja találni, hogy az emberi emlékeid felerősödtek.
- Ne merészeld. –fordultam meg a karjaiban. – Nehogy meg mond neki.
- Miért ne? –mondta faarccal.
- Mert akkor nekem, és neked is véged lesz. - fenyegettem meg.
- Ha te ölsz meg, akkor édes halálom lesz. –búgta.
- De most komolyan mondom. Akkor elég hosszú faggatás elé néznék. Szeretem Carlisle-t, de néha sok. –kuncogtam fel.
- Tudom.
- Akkor jó. –mosolyodtam el.
- Szeretlek. Sőt, imádom, amikor mosolyogsz. És ahogy ilyen csillogó fényárban úszol… hmmm… - nyalta meg az alsó ajkát.
Én válaszul szenvedélyesen megcsókoltam. Ő felkapott, én a lábaimat a dereka köré kulcsoltam, és beletúrtam a hajába, ő pedig a hátamat simogatta. Így mentünk el a szobáig, és dőltünk le az ágyra…
(Jasper)
Őszintén megvallva, nem gondoltam volna, hogy ez folyik le kedvenc húgomban. Sosem mondta, és nem is mutatta, hogy ennyire emészti őt a múlt. Nem is nagyon éreztem felőle korábban szomorú érzelmeket. De most, ahogy mesélte. Azt hittem, hogy leesek a székről, annyira intenzív volt. Bánat, hiány, szeretet, vágyakozás… És még sorolhatnám. Egyszerűen… megdöbbentő volt. Ez…nagyon durva… Még jó, hogy én alig emlékszek az emberi életemre. Erre ő szinte részletesen emlékszik mindenre. Nagyon…morbid… Így bünteti a sors szegényt?
Jó, mondjuk ez a sors dolog elé badarság…
- Te jó ég. –suttogta döbbenten Gil, és a fal mentén a földre csúszott. –Ha én mindenre emlékeznék, öngyilkos lennék.
- Na, azt merd megpróbálni. –szólt rá dühösen Alice. –Utána én öllek meg, esküszöm.
- De Alice. –nevetett fel halkan Gil. –Ha öngyilkos leszek, hogy ölsz meg utána?
- Hidd el, megoldanám valahogy. –dörmögte szerelmem durcásan.
- Abban nem kételkedem. –kuncogott Gil. –Hogy mentetek el vásárolni?
- Kocsival, természetesen. –mosolyogtam.
- Nem úgy érti. –forgatta meg a szemeit szerelmem. –Akkor még nem sütött a Nap. Direkt azelőtt jöttünk meg, mielőtt kisütött volna.
- Ohh… Jól jön egy jövőbelátó vámpír. –mosolygott emberi barátunk.
- Az biztos. Nagyon hasznos vagyok. –kuncogott Életem.
- Szerintem is. –karoltam át a derekát.
Azonnal boldogságot, és szerelmet éreztem tőle. Amit nem is csodálok. A kapcsolatunk legelején is hasonló érzelmeket táplált irányomba, de ez folyamatosan erősödik.
Nem értem, hogy ez hogy lehetséges, hisz ez szerintem teljesen képtelenség, de az én Kicsikémtől bármi kitelik. Még ez is…
- Szerintem én felmegyek. Talán eltalálok már a szobámig. –állt fel Gil. –Előbb utóbb úgyis találkoznom kell vele, és bocsánatot kérnem. Te jó ég… Szorítsatok, hogy ne égjek be teljesen.
- Mert eddig magamnak sem mertem bevallani. Egyébként pedig nem akartalak ilyen apróságokkal fárasztani, csak Gil-nek tudnia kellett a hátrányokról is.
Ez után csend támadt, én pedig kiélveztem a helyzetet. Mind a kettőnket erős csillogás vett körül. Kívülről varázslatosan festhettünk, de én kevésbé sem voltam ilyen jól lelkileg. Jelenleg rossz, sőt, rémes hangulatom volt. A múlt végiggondolása nem volt valami jó ötlet.
- Tudod… máshogy képzeltem el magam ennyi idő elteltével. Úgy gondoltam, hogy egy ráncosabb, középkorú nő leszek, akinek a legnagyobb gondja az, hogy nem lesz kész az ebéd arra, amire a gyerekei hazaérnek, pedig még a szüleihez is be kell ugrania segíteni nekik. –motyogtam. –Úgy gondoltam, hogy megtalálom a párom, összeházasodunk, lesznek gyerekeink, egy kisfiú, aki szeretett és védelmező bátyja lesz az ikerhúgainak. –mosolyodtam el. –Aztán felnőnek, én a férjemmel megöregszem, unokáink, talán még dédunokáink is lesznek, a dédunokám megígérné nekem, hogy századik születésnapomon elvisz diszkóba, amit én természetesen nem érnék meg. –törtek elő az emlékek. - Én ugyan ezt ígértem meg a Dédimnek. A halála előtt egy héttel, vagyis a születésnapján megígértem neki, hogy elviszem, csak érje meg. A kórházban ünnepeltük meg a születésnapját is. Olyan rossz állapotban volt.
- Ennyire bánod azt, amit tettünk veled? –hasított bele keserű hangja a csendbe. –Megbántad, hogy így lett? Megváltoztatnád?
- Ha tudnám, hogy mi történne a kirándulás alatt, akkor megakadályoznám-e? –kérdeztem vissza, mire egy bólintás volt a válasz. –Nem. Nem változtatnám meg. Sokat jelent nekem, hogy megmentettetek, és szerettetek annyira, hogy nem hagytatok meghalni. És ha nem lettem volna az, ami vagyok, akkor nem lenne ez… - csukott el a hangom. –Még belegondolni is rossz, hogy nem… hogy nem… hogy nem ismerlek meg közelebbről, nem szeretek beléd, és nem tartunk ott, ahol most. Ez nem fér bele a képbe. –nevettem fel halkan. –Tudod… most hogy visszagondolok az álmodozásomra, amit megjegyzek nyolc évesen találtam ki, téged képzellek bele a megöregedő férj szerepébe, magam mellé. És valahogy nem tudlak elképzelni ráncosan, fonnyadtan, és olyan… aszaltan. –kuncogtam már hangosabban. –Inkább vagyok ilyen lény, minthogy elveszítselek.
- Ez megtisztelő. –húzott meg közelebb magához. – Szeretlek. Tudom, már szinte annyiszor mondtam, hogy sablonos szöveg lesz…
- Sosem lesz sablonos szöveg. Sosem fogom megunni, sőt, ha elég sokszor mondod, még talán el is hiszem. –mosolyodtam el.
- Miért, nem hihető? –csókolt bele a nyakamba, mire egész testemben jóleső bizsergés futott végig.
- Hát… - tettettem a gondolkodást.
Újra a nyakamat kezdte el csókolgatni, és a hasamat simogatta.
- Oké, elhiszem. –kuncogtam fel.
- Visszatérve a témára… - kezdett bele Em –Carlisle szerintem érdekesnek fogja találni, hogy az emberi emlékeid felerősödtek.
- Ne merészeld. –fordultam meg a karjaiban. – Nehogy meg mond neki.
- Miért ne? –mondta faarccal.
- Mert akkor nekem, és neked is véged lesz. - fenyegettem meg.
- Ha te ölsz meg, akkor édes halálom lesz. –búgta.
- De most komolyan mondom. Akkor elég hosszú faggatás elé néznék. Szeretem Carlisle-t, de néha sok. –kuncogtam fel.
- Tudom.
- Akkor jó. –mosolyodtam el.
- Szeretlek. Sőt, imádom, amikor mosolyogsz. És ahogy ilyen csillogó fényárban úszol… hmmm… - nyalta meg az alsó ajkát.
Én válaszul szenvedélyesen megcsókoltam. Ő felkapott, én a lábaimat a dereka köré kulcsoltam, és beletúrtam a hajába, ő pedig a hátamat simogatta. Így mentünk el a szobáig, és dőltünk le az ágyra…
(Jasper)
Őszintén megvallva, nem gondoltam volna, hogy ez folyik le kedvenc húgomban. Sosem mondta, és nem is mutatta, hogy ennyire emészti őt a múlt. Nem is nagyon éreztem felőle korábban szomorú érzelmeket. De most, ahogy mesélte. Azt hittem, hogy leesek a székről, annyira intenzív volt. Bánat, hiány, szeretet, vágyakozás… És még sorolhatnám. Egyszerűen… megdöbbentő volt. Ez…nagyon durva… Még jó, hogy én alig emlékszek az emberi életemre. Erre ő szinte részletesen emlékszik mindenre. Nagyon…morbid… Így bünteti a sors szegényt?
Jó, mondjuk ez a sors dolog elé badarság…
- Te jó ég. –suttogta döbbenten Gil, és a fal mentén a földre csúszott. –Ha én mindenre emlékeznék, öngyilkos lennék.
- Na, azt merd megpróbálni. –szólt rá dühösen Alice. –Utána én öllek meg, esküszöm.
- De Alice. –nevetett fel halkan Gil. –Ha öngyilkos leszek, hogy ölsz meg utána?
- Hidd el, megoldanám valahogy. –dörmögte szerelmem durcásan.
- Abban nem kételkedem. –kuncogott Gil. –Hogy mentetek el vásárolni?
- Kocsival, természetesen. –mosolyogtam.
- Nem úgy érti. –forgatta meg a szemeit szerelmem. –Akkor még nem sütött a Nap. Direkt azelőtt jöttünk meg, mielőtt kisütött volna.
- Ohh… Jól jön egy jövőbelátó vámpír. –mosolygott emberi barátunk.
- Az biztos. Nagyon hasznos vagyok. –kuncogott Életem.
- Szerintem is. –karoltam át a derekát.
Azonnal boldogságot, és szerelmet éreztem tőle. Amit nem is csodálok. A kapcsolatunk legelején is hasonló érzelmeket táplált irányomba, de ez folyamatosan erősödik.
Nem értem, hogy ez hogy lehetséges, hisz ez szerintem teljesen képtelenség, de az én Kicsikémtől bármi kitelik. Még ez is…
- Szerintem én felmegyek. Talán eltalálok már a szobámig. –állt fel Gil. –Előbb utóbb úgyis találkoznom kell vele, és bocsánatot kérnem. Te jó ég… Szorítsatok, hogy ne égjek be teljesen.
- Oké. –ölelte meg Alice.
- Ne izgulj ennyire. –mosolyogtam rá. –Nem lesz semmi gond.
- Remélem is. –sóhajtott egy nagyot, és kiment a szobából.
A szíve hangosan, és egyre gyorsabb ütemben vert, így jelezve, hogy még jobban izgul. De még ha nem is hallanám a szíve játékát, így is érzem a felőle áradó érzelmeket. Elég kusza érzelmeket.
- Meg van zakkanva ez a csaj. –ült le az ölembe Alice. –Teljesen bele van esve Caius-ba, de magának sem meri bevallani. És amikor lép egyet, akkor pedig elszégyelli magát. Persze ebben az előrehaladásban az alkoholnak is volt egy kis szerepe…
- Nagyon lényeges szerepe. –tettem hozzá.
- Legyen neked igazad. –nevetett fel, és megcsókolt. –Nem akarunk elmenni fürdeni?
- Ha szeretnéd. –kaptam fel, és a fürdőbe vittem, ahol megengedte a vizet…
- Ne izgulj ennyire. –mosolyogtam rá. –Nem lesz semmi gond.
- Remélem is. –sóhajtott egy nagyot, és kiment a szobából.
A szíve hangosan, és egyre gyorsabb ütemben vert, így jelezve, hogy még jobban izgul. De még ha nem is hallanám a szíve játékát, így is érzem a felőle áradó érzelmeket. Elég kusza érzelmeket.
- Meg van zakkanva ez a csaj. –ült le az ölembe Alice. –Teljesen bele van esve Caius-ba, de magának sem meri bevallani. És amikor lép egyet, akkor pedig elszégyelli magát. Persze ebben az előrehaladásban az alkoholnak is volt egy kis szerepe…
- Nagyon lényeges szerepe. –tettem hozzá.
- Legyen neked igazad. –nevetett fel, és megcsókolt. –Nem akarunk elmenni fürdeni?
- Ha szeretnéd. –kaptam fel, és a fürdőbe vittem, ahol megengedte a vizet…
___***___
(Gillian)
A szobám felé tartottam, és a pánik, valamint az izgalom együttes erővel lett rajtam úrrá. Igaz, ezekhez egy kis félelem is társult a sok nem annyira lényeges érzelem mellett. Mint például a szerelem. Ilyenkor jön a kérdés, hogy kihez árad ez a szerelem? Nos, erre még én magam sem tudom a választ.
Kifújva az összes levegőmet beléptem a lakosztályba. A lakosztályba, ahol szerencsére Ő nem volt ott. Egyenlőre…
Az ágyra vetettem magam, és a hátamra feküdtem,majd kiterültem. Szó szerint. Lehunytam a szemeimet, és az alvás határán voltam, majd elnyelt a sötétség…
Teáskanna sípolására keltem. Azonnal kiugrottam az ágyból, és a konyhába szaladtam, hogy lezárjam a gázt.
És leesett… Én nem is tettem fel teát főni. Sőt, én semmit nem tettem fel főni. Sőt, én még meg sem közelítettem a konyhát… Akkor…
Hátra fordultam, és azt hittem, hogy szívrohamot kapok. Ijedtemben sikkantottam egyet, majd hangosan fújtam ki a benntartott levegőt.
- A szívbajt hoztad rám. –vetettem a szemére.
- Ez van. –vágott vissza flegmán.
Nem szóltam, csak leültem a kanapéra, és próbáltam lehűteni a forrásnak induló agyvizem, mielőtt felforrt volna. Tömören: iszonyatosan felhúzott.
- Miért nem mondtad, hogy nem szeretsz itt élni? –vágott hozzám egy újabb kérdést.
- Miért? Hazudnom kellene tán?
- Nem azt mondtam. Azt kérdeztem, hogy miért nem szóltál amiatt, hogy el akarsz menni innen? –tette fel a kérdést.
- Miért? Ha azt mondom, hogy haza akarok menni, akkor elengedsz? –mondtam dühösen. –Ha azt mondom, hogy a meghalt családommal akarok lenni, akkor megölsz? Vagy mi?
- Megint mi a fene ütött beléd? Megőrültél? –kezdett el kiabálni. –Én? Megölni téged?
- Miért ne? Így is elegem van az életemből, rosszabb már nem lehet. –mondtam nyugodt hangnemben. –Egyszer érezném jól magam, egyszer lenne jó napom, akkor is elszúrom, pedig nem is voltam tudtában önmagamnak. Akkor is hibáztatsz. Még ha nem is mondod, akkor is tudom, hogy legbelül megvetsz azért, mert megpróbáltam jól érezni magam. Ha nem tudnád, egészen mostanáig elég keserű egy életem volt. Szóval ha lehet, próbálj meg leszállni rólam. Ne vegyél észre, vagy nem tudom. Csak hagyj békén, és a csípős megjegyzéseidtől kímélj meg, ha kérhetem. Köszönöm. –álltam fel, és az ágyhoz mentem.
Ledőltem rá, és hanyatt fekve néztem a plafont. Le kell nyugodnom. A kezem ökölbe szorult, a szemeimet szorosan lezártam, és az állkapcsomat összeszorítottam, és megfeszítettem az egész testem.
Le kell nyugodnom, nem szabad ennél jobban kitörnöm, mert abból csak baj lesz.
Az ágy besüppedt mellettem, és a kezemhez ért egy hideg ujj, majd szét feszítette ökölbe szorult kezemet, és simogatni kezdte.
- Figyi, sajnálom. Tényleg. –vette elő a bűnbánó hangnemét.
A szememet inkább nem nyitottam ki, nem akartam látni ezt az egész szitut.
- Tényleg. Nagyon sajnálom, nem gondoltam komolyan. Légyszi, figyelj rám. –kérlelt.
Csak morogtam egy kicsit, de nem engedelmeskedtem neki.
- Kérlek. Én… én… én… Szeretlek. –szusszantott egyet.
- Mi van? –szóltam vissza azonnal, és a szemeim kipattantak.
- Hogy mit mondtál? –kérdeztem még egyszer, mivel nagyon nem akart válaszolni.
- Igen. Ez van. –sóhajtott fel. –Én fülig beléd estem. Már ha lehet ilyet mondani az én esetemben.
- Mond csak el még egyszer! –ültem fel.
- Nem hiszem el, miért csinálod ezt? –villantak meg a vörös szemei. –Teljesen hülyét csinálok magamból.
- Nem kell sokat tenned érte. –tettem hozzá vigyorogva.
- Ilyenkor olyan szép vagy… -mosolyodott el.
- Jaj, ne már. –takartam el a szemeim. –El fogok pirulni.
- De miért takarod el a szemeid? –nevetett fel.
- Azért, mert akkor nem látom a reakciódat, és nem olyan szörnyű.
- Kíváncsi vagy a reakciómra? –vette el a szemem elől a kezeimet.
- Az legyek? –mosolyogtam rá.
Igazából egyértelműen az voltam. Nagyon is. Sőt, teljesen bezsongtam. Már az is felpörgetett, hogy egy vámpír, egy természetfeletti lény szerelmet vallott nekem. Ráadásul ráébredtem, hogy én oda vagyok ezért a szőke hercegért…
- Nem kell sokat tenned érte. –tettem hozzá vigyorogva.
- Ilyenkor olyan szép vagy… -mosolyodott el.
- Jaj, ne már. –takartam el a szemeim. –El fogok pirulni.
- De miért takarod el a szemeid? –nevetett fel.
- Azért, mert akkor nem látom a reakciódat, és nem olyan szörnyű.
- Kíváncsi vagy a reakciómra? –vette el a szemem elől a kezeimet.
- Az legyek? –mosolyogtam rá.
Igazából egyértelműen az voltam. Nagyon is. Sőt, teljesen bezsongtam. Már az is felpörgetett, hogy egy vámpír, egy természetfeletti lény szerelmet vallott nekem. Ráadásul ráébredtem, hogy én oda vagyok ezért a szőke hercegért…
