Más élet- II. 24. fejezet

Sziasztok!
Nos, igen. Meghoztam a frisst, remélem mindenki örül neki =)
Köszönöm a kommenteket, nagyon jól estek, és remélem a mostani fejezethez is legalább ennyit kapok =)
Mert tudjátok: Ha látom, hogy érdekel titeket az, amit írok, akkor szívesen fogok leülni a gép elé, és írni. De ehhez ti is kelletek. És minél több komi, annál korábbi friss :)
Puszi, és jóó olvasást :)

65. fejezet- Vagyis II. 24. fejezet
(Jasper)

Nem tudtam mire jutni ezzel az üggyel. És annyira felzaklatott, hogy nem jövök rá a besúgó kilétére. Ráadásul Bridget senki gondolataiban sem vett észre semmi különöset.
- Nem. Szerintem nem jönnek sokan.–mondta Bridzs. –Jaz, te mit gondolsz?
- Nem tudom. Kiszámíthatatlanok. A várat eddig nem támadták meg, csak a csoportot, ott pedig nem kevesen voltak. –gondolkodtam el.
- Igen. –mondta Aro. –Igaz.
Hát igen… épp a tárgyalóban vagyunk, amit még évekkel ezelőtt Bridget alakított ki az egyik emeleten. Hátradőltem a bőr fotelben, és eszembe jutott a négy órája lefolyt veszekedés.

„- Jó, hogy nem haza akarsz küldeni. –pattant fel Emmett.

- Az sokkal biztonságosabb lenne neked. –próbálta győzködni és nyugtatni is egyben Bridget.
- Aha. Azt hiszed, hogy itt hagylak egyedül? Aztán majdcsak túl éled. Vagy nem. –ordított Em.
- Ne kiabálj. Nekem sem olyan könnyű a helyzetem, mint hiszed. Képzeld, rá kell jönnöm, hogy ki a besúgó, ráadásul edzenem kell a csapatokat, felkészíteni mindenkit az ütközetre, ja, és még azt is ki kéne találnom, hogy az mikor lesz. Lehet, hogy csak évek múlva, de lehet, hogy már itt állnak a kapuban. –vágott vissza szikrázó szemekkel.
- Nyugalom, gyerekek. –próbálta őket csitítgatni Aro.
- Bridget, Emmett. Ne most. Nem a megfelelő pillanat erre. –dörmögte Marcus.
- Oké. –ült le Emmett, és próbált lenyugodni. –De akkor sem megyek haza.
- Szörnyen gyerekes vagy. –forgatta meg a szemeit Bridzs.
- És ha igen? Akkor mi van? Ez a gyerek jobban tud harcolni, mint pár másik vámpír. –vágott vissza Em.
- Te jó ég. Most komolyan arról folyik a vita, hogy kinek mi a biztonságosabb? –fújtatott Alice. –Ezen nem szoktam felhúzni magam, de hihetetlenek vagytok. A másiknak akartok jót, az istenit. Amúgy meg mind a ketten itt lesztek a csata idején, ami egy hét múlva lesz.  ”

- Rendben, gondoljunk bele. Egy hét múlva lesz a támadás, hajnalban. –kezdett bele Bridget. –Ali, azt nem láttad, hogy hányan vannak?
- Nem. Senkit sem láttam, csak azt, hogy Gil aggódik, ránéz a naptárra, és ott az a nap van bekarikázva, és alá írva, hogy csata. Utána pedig ugrott a kép, és egy tisztáson voltunk, valami óriási sík területen, és felkészülve vártuk őket, majd egy bokorból morgás hallatszott, és vége. De már elmondtam egyszer.

- Oké. Ez több mint a semmi. Neki kell állni teljes erőből felkészíteni a többieket, és mihamarabb megtalálni a besúgót. Apropó, erről a dologról ne beszéljetek máskor, senkinek sem. Azért vagyunk itt mi, mert bennetek megbízok. –pillantott körbe Bridzs. –És ti nem lehettek az árulók, szóval ha lehet másnak ne beszéljetek róla.
- Rendben. –bólintott Jane.
- Egy hetünk van… -Alec.
- Neki kell állni képezni a csapatokat. –gondolkodott el Dem.
- Ráadásul nem szabad megtudniuk, hogy miért álltunk neki a gyors kiképzésnek. –tette hozzá Sophie.
- És jól kell csinálnunk. –jegyezte meg Felix.

- Na jó, vámpírok vagyunk, összehozzuk. –mosolyodott el Caius. –Már tudjátok, hogy hány órája vagyunk itt?
- Jó sok. Legalább hét. De megvan az időpont, és a helyszín. Hála a jövőbe látó manónak. –ölelte át Bridzs Szerelmemet.
- Héé. Nem kicsúfolni. –nevetett fel Alice.

- Én nem csúfoltalak. –vigyorgott Bridget. –Na, befejeztük? Többre úgysem jutunk.
- Szerintem sem. –adta meg magát Aro. –Menjetek a dolgotokra.
- Oké. –pattant fel Bridget. –Szerintem én elmegyek vadászni.
- Én is megyek veled. –álltam fel.
- És mi is. –nevetett fel Alice, és Em felé bökött.
- Oké. Menjetek csak. –mosolyodott el Aro, és mindenki elhagyta a termet, mi pedig az ablakon át távoztunk.


                                                ***___***

(Bridget)

Hihetetlen, hogy Emmett-el már másodszor veszekedünk ugyan azon a dolgon.
- Sajnálom. –karolt át hátulról.
- Én is. –mondtam hűvösen.
- Mondtam én, hogy itt fogok maradni. –mondta mosolyogva.
- Kösz, ez most igazán nem segít a kedélyállapotomon. –dörmögtem.
- Ne csináld már. –fordított meg a karjaiban. –Szeretlek, és csak azért akarok itt maradni, hogy rád vigyázzak.
- Tudok vigyázni magamra. –bizonygattam. –Nem kell miattam aggódni. De ha te itt leszel, én azzal leszek elfoglalva, hogy nehogy valami bajod essen, és így nem fogok tudni koncentrálni, és megsérülhetek.
- Nem ugratsz be. –csókolt meg. –Ez nem fog összejönni. Akkor is itt maradok, és vigyázok rád.
- Veszett ügy, igaz? –sóhajtottam lemondóan.
- Igen. –csókolt meg még egyszer. –Nem éri meg emiatt veszekedni, mert már el van döntve.
- Az otthoniaknak nem kellene szólni. –hunytam be a szemeimet.
- Miért?
- Azért, mert nem akarom ezzel terhelni őket. Majd ha valami baj történik, csak akkor szólunk nekik, de nagyon remélem semmi sem lesz. Sőt, inkább ajánlom, hogy ne legyen semmi.
- Én meg kijelentem, hogy semmi sem lesz. –húzta ki magát.
- Aha. –nevettem fel. –Akkor tényleg nem lesz semmi.
- Csak bízz magadban, és bennem. –húzott szorosan a mellkasához.
- Én próbálkozok. –mosolyodtam el.

- Ideje lesz visszaindulni. Már hajnalodik. –nézett a horizontra.
- Menjünk. –kulcsoltam össze az ujjainkat, és futásnak eredtünk.
- Akkor nem haragszol? –vette elő a kedvenc mosolyát.
- Csak szarul esett, hogy mindenki előtt nekiállsz velem ordítani, amikor nekem van igazam, de felejtsük el. –szorítottam meg a kezét.
- Majd kiengesztellek. –jelentette ki vigyorogva.
Felkuncogtam, és a vár felé húztam.
- Ennyire várod? –húzogatta a szemöldökét.
- Alice-ék már otthon vannak, és várnak. –jelentettem ki nevetve. –Nem sokára kezdődik a kiképzés, és veled fogok verekedni.
- Én veled? Nem lesz egy kicsit könnyű dolgom?
- Nem. –ráztam meg a fejem. –Sőt. Ne bízz ennyire magadba.
- Miért ne? –karolt át.
- Azért ne, mert nem fogsz legyőzni. –jelentettem ki.
- Fogadunk?
- Kettő dologban is akarsz veszíteni egyszerre? –tettettem a csodálkozást.
- Kettő dologban nyerni. –nevetett fel.
- Oké. Ha szeretnéd, fogadhatunk. –mentem bele. –Mi a tét?
- Ha nyerek, úgy csináljuk, ahogy szeretném. Ha te nyersz, akkor úgy, ahogy szeretnéd. –jelentette ki kerek perec.
- Oké. –egyeztem bele. –De jó éjszakám lesz.
- Így is, úgyis az lenne. –Nevetett fel.
Elsiettünk a szobám felé, ahol már vártak…


                                         ***___***

(Jenny)

- Akkor megyünk? –mosolygott rám.
- Ha szeretnéd. –bólintottam.
- Akkor jelentsük be. –húzott fel, és a bőröndök közötti szlalomozás után lesiettünk a lépcsőn.
A nappaliban mindenki ott volt, persze azok kivételével, akik Volterrában vendégeskedtek.
- Valahogy éreztem, hogy ez lesz. –dőlt hátra Edward. –Hajrá.
- Kösz. –biccentettem.
- Elköltözünk. –jelentette ki Chriss kerítés nélkül.
- Persze nem azért, mert nem szeretünk titeket, vagy meguntunk titeket, vagy ilyesmi. –magyaráztam azonnal. –Csak ti így vagytok egy család, és mi máshová tartozunk. Tudjátok, hogy mostanában mennyit vendégeskedtünk a Denali családnál. Oda szeretnénk menni, és már megbeszéltük velük is. Remélem nem sértettünk meg senkit ezzel.
- Kicsikéim, dehogy is. Azt szeretném, ha boldogok lennétek, és ha ehhez környezetváltozás, vagyis új család kell, akkor legyen. –ölelt meg minket.
- Köszönjük. –szorítottam magamhoz. –Szeretlek Anya.
- Én is. –mosolygott, és átengedte az utat a többieknek.

Egy megható, és hosszú búcsúzkodás után lehordtuk a bőröndjeinket, bepakoltunk a kocsiba, és elhajtottunk.
- Nem gondoltam volna, hogy rávesszük magunkat erre a döntésre. –szólalt meg Szerelmem a hosszú csend után, és közben a sebváltón összekulcsolt ujjainkat simogatta.
- Miért ne? –mosolyogtam rá. –Ha szeretnél, odamegyünk. Megmondtam a legelején is. Örülök, hogy jóban vagy Dymon-nal is. És az egész családdal is csodálatos a kapcsolatunk. 
- Én ennek csak örülök. –nevetett fel halkan.

Az utat vég beszélgettük, és sokat nevettünk. Felhoztuk a kedvenc emlékeinket, felemlegettük a legszebb pillanatokat, de a legrosszabbakat is.
- Meg is jöttünk. –állította meg az autót.
- Na, tudják, hogy ideköltözünk, de azt nem, hogy mikor jövünk. –susogtam a fülébe, és halkan kiszálltam.
- Psszt. –nevetett fel.
Az ajtóhoz osontunk, és egy gyors mozdulattal löktük ki azt, és egyszerre elkiabáltuk magunkat.
- Sziasztooook! –kiáltottuk el magunkat.

Se válasz, se mozdulat, se semmi.

                                      ***___***


(Emmett)

- Nem, ezt nem így. –mondta már sokadszorra Életem Értelme.
Már láttam rajta, hogy kezdi feladni, és a higgadt idegállapotának utolsó szálán táncol. Már vagy négy órája itt szenvedünk velük. Hihetetlen. Azt hittem, hogy a legtöbb Volturi nagyon jó harcos, sőt, profik. Ehhez képest…
- Figyeljetek. Megmutatjuk. –mosolyogtam a többiekre.
Nos igen. Épp az első edzést, vagy inkább kiképzést tartjuk, a vadászat után vagy két órával. Persze abban az időben sem unatkoztunk. Nagyon nem.

- Oké. Már megint veszíteni fogsz. –sóhajtott lemondóan.
- Felejtsd el. –nevettem fel, és megálltam tőle elég messze, támadó állásba.
Egyszerre lendültünk neki. Én ütöttem, ő rúgott. Eltaszított több száz méterre, egy folyóban végezve, és amire kijöttem már előttem is állt.
- Vesztesz. –nevetett fel.
- Ne fogadj rá. –mosolyogtam rá, és feldobtam.
Jó pár méter repült felfelé, és közben szaltót dobott, és csinálta a bámulatos dolgait a levegőben. Ezt még sosem láttam. Ilyenkor… olyan csodálatos. Ahogy rásüt a Nap arany sugara, ahogy az megcsillan a bőrén, ezernyi gyémántként csillog. Ráadásul még a fizika szabályait meghazudtolva pörög a levegőbe, és madárként szárnyal.
- Te jó ég. Nektek ez lesz a vesztetek. –nevetett fel, miután kecsesen landolt a talajon. –Hihetetlen, hogy milyen gyorsan el lehet vonni a figyelmeteket. 
- Ha egy ilyen csodálatos lény vonja el a figyelmemet, akkor az utolsó emlékem valami eszméletlenül csodálatos lesz. –motyogtam még mindig döbbenten.

(Bridget)

- Szóljak valakinek? Irina megteszi? –dörmögtem dühösen.
Persze nem voltam mérges. Kicsit sem. Sőt, csak örültem, hogy újra megérezhettem, hogy mennyire szeret. Igaz, ez minden mozdulatában benne van, de az a csodálat, amit néha sugall felém, egyszerűen eláraszt pozitív energiákkal. Egyszerűen… varázslatos.
- Igen. –vágott vissza sértődötten, és ugyancsak dühösen.
Nem vettem komolyan, hogy felhúzta magát. Mivel az ajkai sarkában ott bujkált egy apró mosoly. Engem nem tudott átverni, hiába is próbálta. Na jó, néhány esetben még át tudnak verni, de próbálom ezt kikupálni.
- Oké. –mormogtam, és elővettem a mobilom, és már tárcsáztam is.
Persze egy teljesen ismeretlen, és képtelen számot. Ilyen biztos, hogy nincs.
- Sajnálom, szerintem azóta telefonszámot cserét. –tettem zsebre a telefont, miután a számot nem kapcsolták.
- Lehetséges. –kommentálta dühösen.
- Jaj, téged annyira könnyű átverni, hogy az már nevetséges. –karoltam át a nyakát. –Ezt is képezned kéne.
- Hééé. Nem tehetek róla, hogy benned megbízok, és bármit megteszek. –dörmögte sértődötten.
- Macim. –suttogtam ajkaiba. –Annyira édes vagy.
- Hé. Ez így nem járja. Nekem kellene téged ilyen jelzőkkel illetnem. –mondta felháborogva.
- Ami késik, az nem múlik. –mosolyogtam.
- Szeretlek Édesem. –csókolt meg. -

- Csak úgy szólok, hogy nem hiába vagyunk itt. –szólalt meg egy vámpír, megszakítva ezzel nyelveink táncát.
- Oké. Akkor rendeződjetek párokba, és sok szerencsét. –mosolyogtam rájuk.
Emmett sürgős dologra hivatkozva elment. Végignéztem rajta, ahogy egyre távolabb került tőlem, és újra kijelenthetem. Nagyon szeretem.
Igaz, nem csak a külseje az, ami megfogott. Habár ebben a farmerben, a bézs pólóban, és a zöldes színű sapkában istenien nézett ki. Igaz, nem értettem, hogy minek rá a sapka, de az Istenért sem akarta levenni.
Leültem a fűbe, és néztem, ahogy a többiek egymást próbálják legyőzni. Jobban ment nekik, mint az elején. Sokkal jobban. De még bőven van mit csiszolni rajtuk.
- Bridgeeeeet! –vetődött valaki a nyakamba, és a nagy sebességtől eldőltünk a fűbe. –Hiányoztál.
Leugrott rólam, és felhúzott, majd a nyakamba csimpaszkodott.
- Őrült Nőszemély. –nevettem fel. –Hiányoztál Mandy.
- Te is nekem. Vagyis nekünk. –intett maga mögé, ahol a többiek várakoztak.
Mindenkit vég ölelgettem. Nos igen. Az első csoport, akit elkezdtem képezni. Csak amikor elmentem, Jane vette át őket.
- Hol voltatok idáig? Nem ma jöttem. –mosolyogtam rájuk.
- Küldetés, aztán vadászat. –magyarázta Mandy.
- Oké. Nincs semmi baj. Lenne kedvetek beállni? –intettem a harcoló tömeg felé.
- Persze. Sokat fejlődtünk ám. –dicsekedett, és már neki is álltak edzeni.
- Azt megnézem. –nevettem fel, és minden figyelmemet rájuk összepontosítottam.
Jó pár percig vizsgálgattam mindenki harci technikáját, és szokásait, amíg végül mindenki elemzését befejeztem.
- Oké, elég lesz. –szóltam hangosan. –Egész jó. A védekezésre nagyon figyeljetek. Most pedig mehettek, és holnap ugyanilyenkor, ugyan itt.
- Van egy dolog, amit feltétlenül el kell mondanom. –huppant le mellém Mandy.
- És mit? –kíváncsiskodtam.
- Hiányoztááááál. –ugrott újra a nyakamba.
- Tudom. –nevettem fel. –Már mondtad. Nem is egyszer.
- Na, de képzeld. Találkoztam az anyámmal. –mosolyodott el. –Nála töltöttünk pár napot. Aro-nak is elmondtuk, és mivel nem történt semmi szabályszegés, életben maradhat. És annyira boldog voltam. Ő azt hitte, hogy meghaltam. De biztosítottam, hogy csak elköltöztem, és nagyon sajnálom, hogy nem szóltam. Végül is volt az eltűnésem napján egy óriási veszekedésünk, szóval volt mire alapoznom. És megbocsájtott, és elég nehezen engedett el, de megígértem neki, hogy párszor még benézek, mielőtt végleg meghalok. Persze ezt nem mondtam neki, csak azt, hogy párszor meglátogatom. De te is tudod, hogy ötven éven keresztül nem mehetek oda, amikor egy aprócskát sem változok. –mosolygott keserűen.
- De te legalább találkozhattál vele. –öleltem meg.
- Tudom, hogy te nem láthattad az édesanyádat miután átváltoztál… - sóhajtott fel.
- Ugyan, hagyjuk. Örülök neki, hogy boldog vagy. –biztosítottam.
- Én is. –vigyorgott.
Csak elnevettem magam.
- Na, legyőzöl? –termett a látóterembe Jaz, közben vigyorgott.
- Ha nagyon szeretnéd. –pattantam fel. –Ezt nézd, nagyon tanulságos lesz.
- Minden érzékemet rátok fogom összpontosítani. –nevetett fel, és hasra feküdt a pázsiton, és minket kezdett szuggerálni.
- Oké. Na Jaz, lássuk, mit tudsz. –nevettem fel, és felé vetődtem.


                                 ***___***

(Nich)

- Igen, baj van, de nem árulhatom el. –sóhajtott a telefonba Jane.
- Kicsikém. Ha nem szeretnéd, nem mondod el, de én mindig itt leszek, hogy meghallgassalak. –biztosítottam.
- De nem biztos, hogy mindig lesz alkalmam elmondani. –suttogta.
- Ezt hogy érted? –estem kétségbe.
- Nem érdekes. –mormogta szomorúan. –Mennem kell. Szeretlek, nagyon hiányzol, csókollak.
- Én is téged. –mondtam azonnal, de már csak a tárcsahangnak.

- Mi lehet a baja? –suttogtam a ködbe.
- Nem tudom. –lépett mögém Anya.
- De mi volt ez az egész „Nem biztos, hogy mindig lesz alkalmam elmondani.” dolog?
- Ha tudnám, elmondanám. De jelenleg semmit sem tudok a dologról. –sóhajtott fel mellettem.
- Nehéz az élet Anya. –öleltem magamhoz.
- Tudom.
- Főleg, hogy már nem is élünk. –nevettem fel.

- Te sem változol sosem. –borzolta össze a hajamat.
- Emmett a bébiszitterem. Mit vársz? –kuncogtam.
- Nem is értem, hogy miért reménykedtem. –mosolygott. –Sosem változtatnálak meg titeket. Tökéletesek vagytok.
- Szeretlek Anya. –nyomtam egy cuppanós puszit az arcára.

- Én is téged. –ölelt meg még egyszer. –Bemegyek Carlisle-hoz. Ne egyedül kelljen ott lennie egész éjszaka.
- Ő vállal éjszakai műszakot. Habár akinek aludnia nem kell… - vigyorogtam.
- Az embereknek aludniuk is kell. –mosolyodott el Esme.
- Tudom, ezért legtöbbször Apa éjszakás.
- Pontosan. Na, bemegyek hozzá. Vigyázz magadra.
- Meglesz. –mosolyodtam el, és már ott sem volt.

Mi lehet az én Jane-mmel? Sosem csinált még ilyet…