Ma kifejezetten jó napom van. =)
Egyrészt, mert már csak egy nap van a télből, és holnaptól pedig már csak egy évszak a nyáár =) Tudjátok... pozitív gondolkodás jóó dolog (=
Másrészt pedig ma nem volt annyira ramaty az idő. Kisütött a Nap, és végre érezhettem a meleg sugarakat a bőrömön. Annyira vártam már a jó időt, hogy az hihetetlen. Remélem most már meg is marad =)
Ezek örömében hoztam nektek meg már most a frisst =) Most remélem mindenki happy, és szorítok, hogy mindenkinél jó idő legyen, és ellépjen a színről ez a zord tél, amit utállok.
Szóval jóó olvasást mindenkinek, és remélem megajándékoztok jópár komival =)
Pusziii
 |
| Cicus =) a fejezet közepe felé lép színre :) |
66.fejezet- Vagyis II. 25. fejezet
(Bridget)
- Győztem. –suttogtam, miközben fogaimat a nyakához érintettem.
- Már megint. –sóhajtott Jaz.
- Négy-egy. –jelentette ki győzelemittasan Mandy. –A mester javára.
- Héé. –szóltam rá.
- Ezt nem a volturis rangodra értettem. –nevetett fel.
- Ja, oké. –mosolyodtam el.
- Visszavágót követelek. –mondta gyorsan Jaz.
- Ötös meccsben egyeztünk meg. –szóltam rá. –És ez már négyszer játszottad el velem, szóval már a huszadik meccsnél jártunk. –mosolyogtam rá.
- Tudom. –dörmögte. –De nem ér, hogy legyőzöl.
Lehuppant mellém a fűbe, és durcás arckifejezést vágott.
- Most már csak az hiányozna, hogy hasra vesd magad, és nekiállj csapkodni, meg rángatózni, és közben sikítozni. –böktem ki.
- Megtegyem? Megteszem. –fenyegetett meg.
- Akkor először hadd kössem két copfba a hajad. –mosolyogtam rá.
- Hogy csinálod? –kérdezte érdeklődve.
- Mit?
- Hát, hogy ilyen profi vagy.
- Tehetség. –húztam ki magam büszkén.
- Egomanó. –mormogta az orra alatt.
- Hallottam ám. –szóltam rá nevetve.
- Az volt a cél. –mosolyodott el.
- Na, gyertek. Menjünk. –pattantam fel, és Jaz-t felhúztam, mivel nagyon nem akart jönni.
- Én megyek, majd még beszélünk. –suhant el Mandy.
(Bridget)
- Győztem. –suttogtam, miközben fogaimat a nyakához érintettem.
- Már megint. –sóhajtott Jaz.
- Négy-egy. –jelentette ki győzelemittasan Mandy. –A mester javára.
- Héé. –szóltam rá.
- Ezt nem a volturis rangodra értettem. –nevetett fel.
- Ja, oké. –mosolyodtam el.
- Visszavágót követelek. –mondta gyorsan Jaz.
- Ötös meccsben egyeztünk meg. –szóltam rá. –És ez már négyszer játszottad el velem, szóval már a huszadik meccsnél jártunk. –mosolyogtam rá.
- Tudom. –dörmögte. –De nem ér, hogy legyőzöl.
Lehuppant mellém a fűbe, és durcás arckifejezést vágott.
- Most már csak az hiányozna, hogy hasra vesd magad, és nekiállj csapkodni, meg rángatózni, és közben sikítozni. –böktem ki.
- Megtegyem? Megteszem. –fenyegetett meg.
- Akkor először hadd kössem két copfba a hajad. –mosolyogtam rá.
- Hogy csinálod? –kérdezte érdeklődve.
- Mit?
- Hát, hogy ilyen profi vagy.
- Tehetség. –húztam ki magam büszkén.
- Egomanó. –mormogta az orra alatt.
- Hallottam ám. –szóltam rá nevetve.
- Az volt a cél. –mosolyodott el.
- Na, gyertek. Menjünk. –pattantam fel, és Jaz-t felhúztam, mivel nagyon nem akart jönni.
- Én megyek, majd még beszélünk. –suhant el Mandy.
- Oké, persze. –intettem utána.
Jaz felé fordultam, aki csak bőszén mosolygott, miután elolvasott egy neki küldött SMS-t.
- Mitől lett hirtelen ilyen jó kedved? –kezdtem el gyanakodni.
- Semmi, semmi. –vágta rá egy kicsit túl gyorsan is.
Elég dühösen, és morcosan nézhettem rá, mert egyszer csak megadta magát.
- Nem mondhatom el. –sóhajtott fel. –Hidd el, örülni fogsz neki.
- Ami titokkal kezdődik, annak rossz vége lesz. –szóltam rá. –Szóval jobb lesz, ha elmondod.
- Akkor már nem lenne titok. –mondta azonnal. –És ne is próbálkozz. Nem tudsz csőbe húzni.
- Oké. –adtam meg magam. –Biztos, hogy nem mondod el?
- A-a. –tekerte a fejét.
- Oké, legyen. –indultam el a vár felé.
- Most addig nem fogsz szóba állni velem, amíg ki nem derül, igaz? –jött mellém.
Csak bólintottam.
Egy kicsit húzom az agyát, és nem szólok hozzá, de ha még jó darabig nem árulja el, akkor én sem strapálom magam.
Jaz felé fordultam, aki csak bőszén mosolygott, miután elolvasott egy neki küldött SMS-t.
- Mitől lett hirtelen ilyen jó kedved? –kezdtem el gyanakodni.
- Semmi, semmi. –vágta rá egy kicsit túl gyorsan is.
Elég dühösen, és morcosan nézhettem rá, mert egyszer csak megadta magát.
- Nem mondhatom el. –sóhajtott fel. –Hidd el, örülni fogsz neki.
- Ami titokkal kezdődik, annak rossz vége lesz. –szóltam rá. –Szóval jobb lesz, ha elmondod.
- Akkor már nem lenne titok. –mondta azonnal. –És ne is próbálkozz. Nem tudsz csőbe húzni.
- Oké. –adtam meg magam. –Biztos, hogy nem mondod el?
- A-a. –tekerte a fejét.
- Oké, legyen. –indultam el a vár felé.
- Most addig nem fogsz szóba állni velem, amíg ki nem derül, igaz? –jött mellém.
Csak bólintottam.
Egy kicsit húzom az agyát, és nem szólok hozzá, de ha még jó darabig nem árulja el, akkor én sem strapálom magam.
A szobámba száguldottunk, ahol már Alice és Em várt, és valamiről elmélyülten beszélgettek. Nem akartam hallgatózni, így inkább gyorsan átöltöztem, és már el is tűntem. Had beszélgessenek csak, én nem akarom őket zargatni.
Dem-hez mentem, mert úgy éreztem, hogy már nagyon régóta nem beszélgettünk. Sőt, igazam is volt. Több, mint egy hónapja nem tudtam vele normálisan beszélgetni, mert mindig csak a rohanás ment.
Egy gyors kopogás, és a szokásos szó elhangzása után beléptem a nagyon pasis lakosztályba.
Mert az volt… Sötét, barnás falak, fekete bőr kanapé, és hozzá tartozó két fotel. Óriási plazma TV, alatta a DVD lejátszó, és a játékkonzolok.
Egy félreeső falon, egy üveges szekrényben tárolta az ezekhez tartozó lemezeket, és programokat. Persze rengeteg volt belőle, még így is, hogy a felét elpakolta dobozokba. Volt még három helyiség. Fürdőszoba, hálószoba, amik szinte ugyan úgy voltak berendezve, mint a nappali, és egy gardrób.
Nem volt meglepő, hogy a nappalijában találtam, egy gitárral a kezébe, és pengetett. És természetesen halkan dúdolt hozzá. Énekelni tud, de nem szokott. Sőt, szinte csoda volt, hogy egyszer előttem lebukott, ahogy énekelt. Nem értettem, hogy miért csinálta, de aztán elárulta a titkát. Azóta csak velem énekel…és csak akkor, ha más nem hallja.
Ahogy megérezte, hogy ott vagyok, a kedvenc számunkat kezdte el pengetni. Elmosolyogtam, és leültem elé a padlóra, mivel ő ugyancsak ott ült.
- Ninety miles outside Chicago… - kezdtem el énekelni. (Someday We’ll Know)
Egy darabig az elején egyedül énekeltem, utána ő szólózott egy kicsit, utána pedig együtt énekeltünk. Nos igen. Az én magas, tisztán csengő hangom, és az ő férfias, kissé rekedtes, de mégis tiszta hangja tökéletesen passzolt egymással, és valami varázslatos összképet adott.
A zene ritmusára automatikusan mozogtam, és ha a hangomat is kiengedem… Dem a lábát mozgatta az ütemre, és folyamatosan játszott, és énekelt velem együtt.
Lepengette az utolsó ütemet, én pedig nevetve öleltem meg mosolygó barátomat.
- Jöhet a következő? –mosolygott, és kinézett.
A Nap közeledett a horizont felé, egy kis része már eltűnt a kíváncsi szemek elől, viszont narancssárga színű sugarai ellepték az égboltot.
Dem újra pengetni kezdett, és az egyik kedvenc dalom következett. Azonnal felvettem a ritmust és halkan dúdoltam.
- Let me hold you for last time… - kezdett énekelni.
(Broken String.- http://www.youtube.com/watch?v=26PAgklYYvo)
Az elején ő énekel, és most végre igazán elengedte a hangját. Nem görcsösen énekelt, hanem olyan… nyugodt volt, és elengedte magát. Nem izgatta magát amiatt, hogy netán valaki meghallja. Sőt…
Én is bekapcsolódtam az énekbe, így még hangosabb lett a dal.
És élveztük… Jó volt egyet kikapcsolódni. Úgy igazából elengedni magam. Zenélés közben nem gondoltam semmi másra, csak a ritmus szólt, a szöveg pedig pörgött a fejemben, és csak Dem volt a látókörömben. Minden mást kizártam.
- Köszönöm. –mosolyogtam az előttem ülő vámpír pasira, amikor befejezte a számot.
- Én köszönöm, hogy jöttél, és énekeltél velem egyet. –nevetett fel. –Mást úgysem tudnék rávenni.
- Pedig szép hangod van. –sóhajtottam fel. –Én pedig mindig éneklek veled, csak szólj. Más nem énekel velem, csak Te. Szóval egymásra vagyunk utalva.
- Amúgy miért jöttél? Mert kétlem, hogy ez vezérelt volna ide, az én szerény kis lakosztályomba. –mosolyodott el, és visszatette a gitárját a tokjába.
- Csak beszélgetni. Mostanában annyira keveset dumáltunk. –ültem le a kanapéra.
Akkor már a hecc kedvéért hadd viselkedjek úgy, mint egy három éves.
Megfordultam a kanapén, így pont szembe kerültem a háttámlájával, átvetettem rajta a lábamat, és hátrafeküdtem az ülő alkalmatosságon, és a fejem pont lelógott róla.
- Ilyenkor mit érzel? –nevetett fel, és felém fúj egy kis levegőt, így a lelógó hajam életre kelt, és mindenfelé szállt.
- Semmit, de tök jó buli. –nevettem fel. –Próbáld ki.
És ugyan úgy helyezkedett el mellettem, mint én.
Ha valaki bejön a szobába, elég furcsán nézhetünk ki. Mivel az ajtóból valószínűleg csak a lábaink látszanak a háttámla tetején.
Mind a ketten a lenyugvó Napot kezdtük el bámulni. Fordítva néztük az egészet, fejetetején állt a világ. Mindketten elnémultunk, és a gondolatainkba merültünk.
- Tök rossz magányosnak lenni. –sóhajtott fel.
- Miért nem keresel valakit? Pontosabban Dem… - gondolkodtam el. –Eddig annyi barátnőd volt. De mindegyiket kidobtad egy kis apróságért. Ha valakivel együtt akarsz élni, ha valakivel együtt akarod megpillantani a nap első és utolsó sugarait, és együtt tölteni az egész napot…akkor el kell viselned a rossz tulajdonságait is. Most gondolj bele. Én nem lennék együtt senkivel, ha a hibáimért kidobnának. Sőt, tíz percig sem tartanának a kapcsolataim. El kell viselni a hibákat és a rossz szokásokat. Az a lényeg, hogy ne próbáld meg megváltoztatni. Ha szereted, akkor az egészét szereted. Nem csak a szemét, nem csak a haját, nem csak azt, hogy kedves. Hanem egyben az egészet. Jót, és rosszat is.
- Neked nincs véletlenül társkapcsolati tanácsadói diplomád? Vagy pszichológiai?–nevetett fel.
- Nem, nincs. –kacagtam vele. –De ha nagyon szeretnéd, elmehetek tanulni. –mosolyogtam rá.
- Csak az én kedvemért? –pislogott nagyokat.
- Hát persze. –nevettem fel. –Senki más sem küldene egyetemre, pszichológiát tanulni.
- Mert mindenki tudja, hogy nem lennél olyan hülye, hogy azt tanulj. –vigyorgott.
- Én tanulnák azt. –mosolyodtam el. –De amilyen gyorsan én megtanulnám az anyagot… mit csinálnák a többi időbe? Mert a középsulit elviselem, ha van társaságom. De kit ráncigáljak magammal egy EGYETEMRE? –hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
- Az egyetemen jó csajok vannak. –gondolkodott el. –Egy napot ott töltenék veled. A többi a te dolgod. –nevetett fel.
- Ne kezdj ki emberekkel. –mosolyogtam rá. –És mit csinálnák én a többi időben? Években? Jaj, most képzeld el. –nevettem fel. –Egész nap egyedül ülnék ott, senki sem lenne velem,és még a tanárnál is okosabb lennék. Mindenkinek elege lenne belőlem.
- Nem kell ahhoz sok idő, hogy valakinek elege legyen belőled. –incselkedett.
- Héé. Ez nem ér. Ezt nekem kellene mondanom neked. –nevettem fel. –Olyan kis gonosz vagy.
- Én? Gonosz? –nézett csodálkozva rám. –Hát, nem tévedsz valami sokat.
- Mondtam én. –nevettem fel, és tovább néztem az eget. – Még szerencse, hogy ekkora ablakod van.
- Miért? –kérdezett vissza.
- Mert innen nagyon szép az ég. –sóhajtottam fel.
- Gyere, mutatok valamit. –ragadott karon, felkapta a gitárját és kiugrott velem az ablakon.
- Dem, te most elrabolsz? –kacagtam fel.
- Vehetjük úgy is. –vigyorgott, és szélsebesen futni kezdett.
Tartottam vele a könnyű tempót, és jó darabig száguldottunk, és egy idő után az előttem haladó vámpír lassított, így követtem a példáját.
Egy nagyon gyönyörű kis patakhoz értünk, körülötte szikladarabok, és egy sík terület, amit Dem leterített egy pokróccal, amit egy dobozból vett elő, egy fa odvából.
- Gyertyát nem gyújtok. –kacagott.
- Ne is. Nem akarok én gyertyafényes éjszakát tölteni veled. –biztosítottam nevetve.
- Én sem veled, ha ez megnyugtat. –vágott vissza, és hátradőlt a pléden.
- Annyira ismerős ez a hely. –néztem körbe.
- Ha a gondolataimba nem néztél bele, akkor nem tudom, hogy hol láttad, mert itt még biztos, hogy nem jártál. –mosolyodott el. –Itt még senki sem járt.
- És ezt te honnan tudod? –ültem le mellé, és felhúztam a lábaimat.
- Mert szinte minden szabadidőmet itt töltöm, és még egy idegen illatot sem éreztem. –pillantott körbe. –Ja, és képzeld. Rám szállt egy tigris. Fél éve zaklat.
- Egy tigris? Egy állat? Ráadásul tigris? –voltam kérdőre.
- Aha. Nem tudom, hogy keveredett ide, ráadásul miért nem fél tőlem, de általában itt van. Tök aranyos. Mindig idejön, és lefekszik elém. Gyakran egész éjszaka itt van, és csak néz. Azokkal az óriási, édes szemeivel. –ábrándozott.
- Tök úgy beszélsz róla, mintha ő lenne életed szerelme. Dem, ugye nem? Ugye nem estél bele egy tigrisbe? –nevettem rajta.
- Jó vicc. Egy nőstény tigrisbe? Na ne ugrass. –kacagott ő is.
Már hallottam, ahogy egy állat közeledik, mancsait óvatosan helyezi le a földre, a szíve kalimpál, és illata betöltötte a területet.
- Cicus. –dörmögte Dem.
Az állat óvatosan lépdelt ki a bokor takarásából, és a megszólításra morgott egy kicsit.
- Ne félj Cicus. –hívta Dem óvatosan és megfontoltan.
Az állat csak felmordult, megrázta a fejét, és leült elénk.
Dem-hez mentem, mert úgy éreztem, hogy már nagyon régóta nem beszélgettünk. Sőt, igazam is volt. Több, mint egy hónapja nem tudtam vele normálisan beszélgetni, mert mindig csak a rohanás ment.
Egy gyors kopogás, és a szokásos szó elhangzása után beléptem a nagyon pasis lakosztályba.
Mert az volt… Sötét, barnás falak, fekete bőr kanapé, és hozzá tartozó két fotel. Óriási plazma TV, alatta a DVD lejátszó, és a játékkonzolok.
Egy félreeső falon, egy üveges szekrényben tárolta az ezekhez tartozó lemezeket, és programokat. Persze rengeteg volt belőle, még így is, hogy a felét elpakolta dobozokba. Volt még három helyiség. Fürdőszoba, hálószoba, amik szinte ugyan úgy voltak berendezve, mint a nappali, és egy gardrób.
Nem volt meglepő, hogy a nappalijában találtam, egy gitárral a kezébe, és pengetett. És természetesen halkan dúdolt hozzá. Énekelni tud, de nem szokott. Sőt, szinte csoda volt, hogy egyszer előttem lebukott, ahogy énekelt. Nem értettem, hogy miért csinálta, de aztán elárulta a titkát. Azóta csak velem énekel…és csak akkor, ha más nem hallja.
Ahogy megérezte, hogy ott vagyok, a kedvenc számunkat kezdte el pengetni. Elmosolyogtam, és leültem elé a padlóra, mivel ő ugyancsak ott ült.
- Ninety miles outside Chicago… - kezdtem el énekelni. (Someday We’ll Know)
Egy darabig az elején egyedül énekeltem, utána ő szólózott egy kicsit, utána pedig együtt énekeltünk. Nos igen. Az én magas, tisztán csengő hangom, és az ő férfias, kissé rekedtes, de mégis tiszta hangja tökéletesen passzolt egymással, és valami varázslatos összképet adott.
A zene ritmusára automatikusan mozogtam, és ha a hangomat is kiengedem… Dem a lábát mozgatta az ütemre, és folyamatosan játszott, és énekelt velem együtt.
Lepengette az utolsó ütemet, én pedig nevetve öleltem meg mosolygó barátomat.
- Jöhet a következő? –mosolygott, és kinézett.
A Nap közeledett a horizont felé, egy kis része már eltűnt a kíváncsi szemek elől, viszont narancssárga színű sugarai ellepték az égboltot.
Dem újra pengetni kezdett, és az egyik kedvenc dalom következett. Azonnal felvettem a ritmust és halkan dúdoltam.
- Let me hold you for last time… - kezdett énekelni.
(Broken String.- http://www.youtube.com/watch?v=26PAgklYYvo)
Az elején ő énekel, és most végre igazán elengedte a hangját. Nem görcsösen énekelt, hanem olyan… nyugodt volt, és elengedte magát. Nem izgatta magát amiatt, hogy netán valaki meghallja. Sőt…
Én is bekapcsolódtam az énekbe, így még hangosabb lett a dal.
És élveztük… Jó volt egyet kikapcsolódni. Úgy igazából elengedni magam. Zenélés közben nem gondoltam semmi másra, csak a ritmus szólt, a szöveg pedig pörgött a fejemben, és csak Dem volt a látókörömben. Minden mást kizártam.
- Köszönöm. –mosolyogtam az előttem ülő vámpír pasira, amikor befejezte a számot.
- Én köszönöm, hogy jöttél, és énekeltél velem egyet. –nevetett fel. –Mást úgysem tudnék rávenni.
- Pedig szép hangod van. –sóhajtottam fel. –Én pedig mindig éneklek veled, csak szólj. Más nem énekel velem, csak Te. Szóval egymásra vagyunk utalva.
- Amúgy miért jöttél? Mert kétlem, hogy ez vezérelt volna ide, az én szerény kis lakosztályomba. –mosolyodott el, és visszatette a gitárját a tokjába.
- Csak beszélgetni. Mostanában annyira keveset dumáltunk. –ültem le a kanapéra.
Akkor már a hecc kedvéért hadd viselkedjek úgy, mint egy három éves.
Megfordultam a kanapén, így pont szembe kerültem a háttámlájával, átvetettem rajta a lábamat, és hátrafeküdtem az ülő alkalmatosságon, és a fejem pont lelógott róla.
- Ilyenkor mit érzel? –nevetett fel, és felém fúj egy kis levegőt, így a lelógó hajam életre kelt, és mindenfelé szállt.
- Semmit, de tök jó buli. –nevettem fel. –Próbáld ki.
És ugyan úgy helyezkedett el mellettem, mint én.
Ha valaki bejön a szobába, elég furcsán nézhetünk ki. Mivel az ajtóból valószínűleg csak a lábaink látszanak a háttámla tetején.
Mind a ketten a lenyugvó Napot kezdtük el bámulni. Fordítva néztük az egészet, fejetetején állt a világ. Mindketten elnémultunk, és a gondolatainkba merültünk.
- Tök rossz magányosnak lenni. –sóhajtott fel.
- Miért nem keresel valakit? Pontosabban Dem… - gondolkodtam el. –Eddig annyi barátnőd volt. De mindegyiket kidobtad egy kis apróságért. Ha valakivel együtt akarsz élni, ha valakivel együtt akarod megpillantani a nap első és utolsó sugarait, és együtt tölteni az egész napot…akkor el kell viselned a rossz tulajdonságait is. Most gondolj bele. Én nem lennék együtt senkivel, ha a hibáimért kidobnának. Sőt, tíz percig sem tartanának a kapcsolataim. El kell viselni a hibákat és a rossz szokásokat. Az a lényeg, hogy ne próbáld meg megváltoztatni. Ha szereted, akkor az egészét szereted. Nem csak a szemét, nem csak a haját, nem csak azt, hogy kedves. Hanem egyben az egészet. Jót, és rosszat is.
- Neked nincs véletlenül társkapcsolati tanácsadói diplomád? Vagy pszichológiai?–nevetett fel.
- Nem, nincs. –kacagtam vele. –De ha nagyon szeretnéd, elmehetek tanulni. –mosolyogtam rá.
- Csak az én kedvemért? –pislogott nagyokat.
- Hát persze. –nevettem fel. –Senki más sem küldene egyetemre, pszichológiát tanulni.
- Mert mindenki tudja, hogy nem lennél olyan hülye, hogy azt tanulj. –vigyorgott.
- Én tanulnák azt. –mosolyodtam el. –De amilyen gyorsan én megtanulnám az anyagot… mit csinálnák a többi időbe? Mert a középsulit elviselem, ha van társaságom. De kit ráncigáljak magammal egy EGYETEMRE? –hangsúlyoztam ki az utolsó szót.
- Az egyetemen jó csajok vannak. –gondolkodott el. –Egy napot ott töltenék veled. A többi a te dolgod. –nevetett fel.
- Ne kezdj ki emberekkel. –mosolyogtam rá. –És mit csinálnák én a többi időben? Években? Jaj, most képzeld el. –nevettem fel. –Egész nap egyedül ülnék ott, senki sem lenne velem,és még a tanárnál is okosabb lennék. Mindenkinek elege lenne belőlem.
- Nem kell ahhoz sok idő, hogy valakinek elege legyen belőled. –incselkedett.
- Héé. Ez nem ér. Ezt nekem kellene mondanom neked. –nevettem fel. –Olyan kis gonosz vagy.
- Én? Gonosz? –nézett csodálkozva rám. –Hát, nem tévedsz valami sokat.
- Mondtam én. –nevettem fel, és tovább néztem az eget. – Még szerencse, hogy ekkora ablakod van.
- Miért? –kérdezett vissza.
- Mert innen nagyon szép az ég. –sóhajtottam fel.
- Gyere, mutatok valamit. –ragadott karon, felkapta a gitárját és kiugrott velem az ablakon.
- Dem, te most elrabolsz? –kacagtam fel.
- Vehetjük úgy is. –vigyorgott, és szélsebesen futni kezdett.
Tartottam vele a könnyű tempót, és jó darabig száguldottunk, és egy idő után az előttem haladó vámpír lassított, így követtem a példáját.
Egy nagyon gyönyörű kis patakhoz értünk, körülötte szikladarabok, és egy sík terület, amit Dem leterített egy pokróccal, amit egy dobozból vett elő, egy fa odvából.
- Gyertyát nem gyújtok. –kacagott.
- Ne is. Nem akarok én gyertyafényes éjszakát tölteni veled. –biztosítottam nevetve.
- Én sem veled, ha ez megnyugtat. –vágott vissza, és hátradőlt a pléden.
- Annyira ismerős ez a hely. –néztem körbe.
- Ha a gondolataimba nem néztél bele, akkor nem tudom, hogy hol láttad, mert itt még biztos, hogy nem jártál. –mosolyodott el. –Itt még senki sem járt.
- És ezt te honnan tudod? –ültem le mellé, és felhúztam a lábaimat.
- Mert szinte minden szabadidőmet itt töltöm, és még egy idegen illatot sem éreztem. –pillantott körbe. –Ja, és képzeld. Rám szállt egy tigris. Fél éve zaklat.
- Egy tigris? Egy állat? Ráadásul tigris? –voltam kérdőre.
- Aha. Nem tudom, hogy keveredett ide, ráadásul miért nem fél tőlem, de általában itt van. Tök aranyos. Mindig idejön, és lefekszik elém. Gyakran egész éjszaka itt van, és csak néz. Azokkal az óriási, édes szemeivel. –ábrándozott.
- Tök úgy beszélsz róla, mintha ő lenne életed szerelme. Dem, ugye nem? Ugye nem estél bele egy tigrisbe? –nevettem rajta.
- Jó vicc. Egy nőstény tigrisbe? Na ne ugrass. –kacagott ő is.
Már hallottam, ahogy egy állat közeledik, mancsait óvatosan helyezi le a földre, a szíve kalimpál, és illata betöltötte a területet.
- Cicus. –dörmögte Dem.
Az állat óvatosan lépdelt ki a bokor takarásából, és a megszólításra morgott egy kicsit.
- Ne félj Cicus. –hívta Dem óvatosan és megfontoltan.
Az állat csak felmordult, megrázta a fejét, és leült elénk.
- Ért minket? –fordultam barátom felé. –Csak mert nagyon olyan, mintha mindent értene.
- Nem tudom. Sokszor van olyan érzésem, hogy tudja, hogy miről beszélek neki. –mosolyodott el. –Tudod, ha úgy vesszük, ő többet tud rólam, mint akárki. Mindent neki mondok el.
- Aranyos kistigris, az biztos. –nevettem fel, mire az állat felmordult, és összeszűkített szemekkel nézett rám. –Oké, oké. Nagytigris. Így megfelel?
Erre újra nekifogott Dem arcának bámulásához.
- Lehet, hogy tényleg ért minket. –gondolkodott el.
- De nagyon furcsa, hogy nem fél tőlem sem. –mosolyodtam el, és megsimogattam az állat fejét.
- Nem tudom. Sokszor van olyan érzésem, hogy tudja, hogy miről beszélek neki. –mosolyodott el. –Tudod, ha úgy vesszük, ő többet tud rólam, mint akárki. Mindent neki mondok el.
- Aranyos kistigris, az biztos. –nevettem fel, mire az állat felmordult, és összeszűkített szemekkel nézett rám. –Oké, oké. Nagytigris. Így megfelel?
Erre újra nekifogott Dem arcának bámulásához.
- Lehet, hogy tényleg ért minket. –gondolkodott el.
- De nagyon furcsa, hogy nem fél tőlem sem. –mosolyodtam el, és megsimogattam az állat fejét.
Felém fordította kobakját, és szemei csillogtak. Mintha… boldog lenne.
- Most olyan…boldognak tűnik. –mondtam. Az állat megnyalta a kezemet, és visszafordult Dem felé, aki ugyan csak megsimogatta.
- Szerintem nagyon szép. –jegyezte meg Dem, és kezei továbbra is óvatosan siklottak a tigris dús bundáján.
Az állat hirtelen felkapta a fejét. Én is éreztem. Egy vegetáriánus vámpír volt az, aki szélsebesen tartott felénk. A tigris felpattant, és vicsorítani kezdett az érkező vámpír felé. Ám amikor meglátta, hogy ki az, visszavette a laza testtartását, és a vámpír gyorsan eltűnt. A tigris felénk pillantott, bólintott egyet, és a sziklákon ugrálva elment.
- Hát ez meg? –döbbentem meg.
- Mindig a vámpírral van. Érzem az illatát. De furcsa, hogy ma ilyen közel jött. Szerintem félti a tigrisét, mert téged még nem ismer. –gondolkodott el.
- Olyan furcsa vagy… nem vagy biztos önmagadban. –sóhajtottam fel.
- Majd lesz jobb is. –nevetett fel, és újra hátradőlt a pokrócon.
Én is így tettem, és az egyik kezemet a fejem alá tettem, és így bámultam a csillagokat.
- Hullócsillag. –sikkantottam fel. –Kívánj valamit.
- Megvan. –mondta szinte azonnal. –És te?
- Ez a te kívánsághullócsillagod volt. –nevettem fel. –Egy csillaggal egyszerre ketten nem kívánhatnak.
- Akkor a következő a tiéd? –mosolygott.
- Oké. –nevettem fel. –De úgysem jön több.
- Ha te mondod. –sóhajtott fel, és tovább kémlelte az eget. –Mikor mentek vissza?
- Nem tudom… - gondolkodtam el. –Először túl kell élnem, vagyis élnünk a csatát, aztán majd utána meglátom… De szerintem elég hamar… körülbelül egy hét. Na, ezt elmagyarázom, mert elég félreérthető. Nem azért akarok annyira hamar elmenni, mert nem szeretek itt lenni. Sőt. Ti vagytok a családom, ez az életem, de Emmett miatt lemondok erről. Szóval…Ők pedig szerintem minél előbb a családjukkal akarnak lenni. Ráadásul semmit sem mondunk nekik erről az egészről, amíg haza nem érünk.
- Nehéz az élet… - kommentálta.
- Főleg, hogy már nem is élünk. –mosolyodtam el.
- Hát igen… - kuncogott. –Milyen most a családdal élni?
- Igazából Alec odaadta a házát, és ott élek. –mosolyodtam el. –De amúgy még mindig olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt. Sőt, talán jobb is. Az elején meg sem mertek ölelni, féltek tőlem. De végül is Jasper után mindenki feloldódott, és megismerték az új énem.
- Ami mellesleg sokkal királyabb, mint a régi. –kommentálta.
- Ez már csak egy vélemény. –nevettem fel. –Szóval, utána összevesztünk jó párszor Em-mel, de a végén kibékültünk, és újra együtt vagyunk.
- Szóval újra a boldog életedet éled. –suttogta.
- Mondhatjuk így is.
- Akkor egyre kevesebbet fogsz ide jönni?
- Dehogy. Nem tudtok megszabadulni tőlem. Sokszor fogok ide jönni. –jelentettem ki.
- Becsszó? –kérdezett rá.
- Becsszó. –biztosítottam.
Végül az egész éjszakát végig beszélgettük, és jókat nevettünk egymás hülyeségein.
- Ideje lenne visszamenni. –néztem bele a Napba. Már tíz óra környékén járhatott az idő.
- Akkor gyere. –húzott fel a földről.
A pokrócot gyorsan összehajtotta, visszatette a fa odvába, és száguldani kezdtünk a vár felé.
- Most olyan…boldognak tűnik. –mondtam. Az állat megnyalta a kezemet, és visszafordult Dem felé, aki ugyan csak megsimogatta.
- Szerintem nagyon szép. –jegyezte meg Dem, és kezei továbbra is óvatosan siklottak a tigris dús bundáján.
Az állat hirtelen felkapta a fejét. Én is éreztem. Egy vegetáriánus vámpír volt az, aki szélsebesen tartott felénk. A tigris felpattant, és vicsorítani kezdett az érkező vámpír felé. Ám amikor meglátta, hogy ki az, visszavette a laza testtartását, és a vámpír gyorsan eltűnt. A tigris felénk pillantott, bólintott egyet, és a sziklákon ugrálva elment.
- Hát ez meg? –döbbentem meg.
- Mindig a vámpírral van. Érzem az illatát. De furcsa, hogy ma ilyen közel jött. Szerintem félti a tigrisét, mert téged még nem ismer. –gondolkodott el.
- Olyan furcsa vagy… nem vagy biztos önmagadban. –sóhajtottam fel.
- Majd lesz jobb is. –nevetett fel, és újra hátradőlt a pokrócon.
Én is így tettem, és az egyik kezemet a fejem alá tettem, és így bámultam a csillagokat.
- Hullócsillag. –sikkantottam fel. –Kívánj valamit.
- Megvan. –mondta szinte azonnal. –És te?
- Ez a te kívánsághullócsillagod volt. –nevettem fel. –Egy csillaggal egyszerre ketten nem kívánhatnak.
- Akkor a következő a tiéd? –mosolygott.
- Oké. –nevettem fel. –De úgysem jön több.
- Ha te mondod. –sóhajtott fel, és tovább kémlelte az eget. –Mikor mentek vissza?
- Nem tudom… - gondolkodtam el. –Először túl kell élnem, vagyis élnünk a csatát, aztán majd utána meglátom… De szerintem elég hamar… körülbelül egy hét. Na, ezt elmagyarázom, mert elég félreérthető. Nem azért akarok annyira hamar elmenni, mert nem szeretek itt lenni. Sőt. Ti vagytok a családom, ez az életem, de Emmett miatt lemondok erről. Szóval…Ők pedig szerintem minél előbb a családjukkal akarnak lenni. Ráadásul semmit sem mondunk nekik erről az egészről, amíg haza nem érünk.
- Nehéz az élet… - kommentálta.
- Főleg, hogy már nem is élünk. –mosolyodtam el.
- Hát igen… - kuncogott. –Milyen most a családdal élni?
- Igazából Alec odaadta a házát, és ott élek. –mosolyodtam el. –De amúgy még mindig olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt. Sőt, talán jobb is. Az elején meg sem mertek ölelni, féltek tőlem. De végül is Jasper után mindenki feloldódott, és megismerték az új énem.
- Ami mellesleg sokkal királyabb, mint a régi. –kommentálta.
- Ez már csak egy vélemény. –nevettem fel. –Szóval, utána összevesztünk jó párszor Em-mel, de a végén kibékültünk, és újra együtt vagyunk.
- Szóval újra a boldog életedet éled. –suttogta.
- Mondhatjuk így is.
- Akkor egyre kevesebbet fogsz ide jönni?
- Dehogy. Nem tudtok megszabadulni tőlem. Sokszor fogok ide jönni. –jelentettem ki.
- Becsszó? –kérdezett rá.
- Becsszó. –biztosítottam.
Végül az egész éjszakát végig beszélgettük, és jókat nevettünk egymás hülyeségein.
- Ideje lenne visszamenni. –néztem bele a Napba. Már tíz óra környékén járhatott az idő.
- Akkor gyere. –húzott fel a földről.
A pokrócot gyorsan összehajtotta, visszatette a fa odvába, és száguldani kezdtünk a vár felé.
- Amúgy miért is jöttél át hozzám? –kérdezett rá újra.
- Azért, mert a többiek valamit titkolnak előlem, és ezt nagyon nem szeretem. –rántottam meg a vállam.
- Á, szóval csak azért jöttél hozzám, hogy ne kelljen nézned, ahol titkolóznak. Tehát ha nem tennék ezt a többiek, akkor nem jöttél volna?
- Héé. –szóltam rá, és a vállába bokszoltam. –Ne forgasd ki a szavaimat.
- Azért, mert a többiek valamit titkolnak előlem, és ezt nagyon nem szeretem. –rántottam meg a vállam.
- Á, szóval csak azért jöttél hozzám, hogy ne kelljen nézned, ahol titkolóznak. Tehát ha nem tennék ezt a többiek, akkor nem jöttél volna?
- Héé. –szóltam rá, és a vállába bokszoltam. –Ne forgasd ki a szavaimat.
- Eszembe sem volt. –karolt át az egyik kezével, és mind a ketten nevettünk.
Persze ez csak egy ilyen baráti, laza átkarolás volt. Természetesen az összes volturis tudja, hogy milyen a kapcsolatom Dem-mel, és nem fognak pletykálni, valamint valótlan dolgokat állítani.
- Délután edzésen velem leszel. –jelentette ki.
Persze ez csak egy ilyen baráti, laza átkarolás volt. Természetesen az összes volturis tudja, hogy milyen a kapcsolatom Dem-mel, és nem fognak pletykálni, valamint valótlan dolgokat állítani.
- Délután edzésen velem leszel. –jelentette ki.
- Ha szeretnéd. –mosolyogtam rá, és megálltam az ablakom alatt. –Szia Dem.
- Szia Bridzs. –intett.
- Vigyázz a tigrisedre. –intettem még az ablakból.
- Te meg… - gondolkodott el. –Nem tudom, majd ha eszembe jut valami, akkor mondom.
- Szia Bridzs. –intett.
- Vigyázz a tigrisedre. –intettem még az ablakból.
- Te meg… - gondolkodott el. –Nem tudom, majd ha eszembe jut valami, akkor mondom.
- Hihetetlen vagy. –nevettem, és bementem.
A kanapén a nyugodt arcot vágó Emmett-et találtam. Persze nem volt az. Látszott a testtartásán, hogy nagyon ideges, és legszívesebben azonnal leordítaná a fejemet. Ilyenkor jobb, ha hagyom. Így a fürdőmbe mentem, és a ruháim ledobása után beálltam a meleg vízsugár alá. Nagyon jó érzés volt, ahogy a meleg cseppek leperegnek márvány testemről, és hangos koppanással érkeznek le a zuhanykabin aljára. Persze csak az én füleimnek volt hangos. Miután elvégeztem a szokásos rutint, és egy hajmosáson is túl voltam, kiléptem a vízsugár alól, szárazra töröltem a testem, és belebújtam egy fehérnemű-szettbe, utána pedig magamra a kaptam a fehér köntösöm, és nekiálltam megszárítani a hajam. Persze ez a nagy lobonc amire száraz lesz… Épp a felénél tartottam, amikor nyitódott az ajtó, és Em lépett be rajta.
Még mindig elég dühös. Látom, hogy összeszorítja ajkait, és megfeszíti az izmait, és visszanyeli a szavait. Miért nem tör ki? Előbb túlesnék ezen az egészen. Utálom, ha valaki dühös, és inkább magában ordítozik, minthogy hangosan is megtegye azt. Sokkal jobb, ha tudom, hogy kinek mi a baja velem, minthogy magában elátkozzon. Mondjuk nekem már teljesen mindegy, mert pokolra vagyok ítélve, szóval akár el is átkozhatnak, szórjanak rám átkot, akkor is mindegy lesz.
Már éreztem, hogy jön a kitörés, mert egyre gyorsabban kezdte el venni a levegőt, és a nyaka is megfeszült, nem beszélve arról, hogy keze ökölbe szorult.
De erre azért nem számítottam. Amit a fejemhez vág…vagy fog vágni… és ahogyan ezt megteszi. A látomás sem jöhetett volna jobbkor.
A kanapén a nyugodt arcot vágó Emmett-et találtam. Persze nem volt az. Látszott a testtartásán, hogy nagyon ideges, és legszívesebben azonnal leordítaná a fejemet. Ilyenkor jobb, ha hagyom. Így a fürdőmbe mentem, és a ruháim ledobása után beálltam a meleg vízsugár alá. Nagyon jó érzés volt, ahogy a meleg cseppek leperegnek márvány testemről, és hangos koppanással érkeznek le a zuhanykabin aljára. Persze csak az én füleimnek volt hangos. Miután elvégeztem a szokásos rutint, és egy hajmosáson is túl voltam, kiléptem a vízsugár alól, szárazra töröltem a testem, és belebújtam egy fehérnemű-szettbe, utána pedig magamra a kaptam a fehér köntösöm, és nekiálltam megszárítani a hajam. Persze ez a nagy lobonc amire száraz lesz… Épp a felénél tartottam, amikor nyitódott az ajtó, és Em lépett be rajta.
Még mindig elég dühös. Látom, hogy összeszorítja ajkait, és megfeszíti az izmait, és visszanyeli a szavait. Miért nem tör ki? Előbb túlesnék ezen az egészen. Utálom, ha valaki dühös, és inkább magában ordítozik, minthogy hangosan is megtegye azt. Sokkal jobb, ha tudom, hogy kinek mi a baja velem, minthogy magában elátkozzon. Mondjuk nekem már teljesen mindegy, mert pokolra vagyok ítélve, szóval akár el is átkozhatnak, szórjanak rám átkot, akkor is mindegy lesz.
Már éreztem, hogy jön a kitörés, mert egyre gyorsabban kezdte el venni a levegőt, és a nyaka is megfeszült, nem beszélve arról, hogy keze ökölbe szorult.
De erre azért nem számítottam. Amit a fejemhez vág…vagy fog vágni… és ahogyan ezt megteszi. A látomás sem jöhetett volna jobbkor.
