 |
| Jane |
Háromnegyed kettő van, de készen van a fejezet :) Remélem mindenki örül neki ;D
Nagyon-nagyon szépen köszönöm a kommenteket, és köszöntöm az új olvasóimat =)
Remélem mindenkinek meg fog felelni a fejezet, és írtok véleményt ;D
Pusziii
91. fejezet- Vagyis II. 50. fejezet
(Jane)
Jelentőségteljesen néztem az egyetlen emberre a körünkben. Ahogy észrevettem, semmit sem tud a vámpírlétről.
- Tömören: A verekedésnél elraboltak, fogságban tartottak, és most pedig kiszabadultam, majd idáig futottam. –motyogtam.
Nem akartam, hogy megtudja Katheryn, hogy mi is történt valójából. Akkor meg kellene tudnia, hogy vámpírok vagyunk, az pedig nem járja. Habár… ha megtudná, akkor meg kellene ölni… Hm, nem is olyan rossz ötlet véletlenül elkotyogni pár szót.
Edward elvigyorodott, és helyeslően bólogatott.
- Esetleg… az irodámban megvizsgálhatnálak? –kérdezte Carlisle.
- Természetesen. –álltam fel, és utána indultam.
Jött velem Bridget, hisz kivizsgálásra nem fog sor kerülni, pusztán elmondom nekik a nem burkolt verziót.
Pár perc múlva már a kényelmes bőrfotelben ültem,Carlisle irodájában. Ők arra vártak, hogy elmondjam a történetet, én pedig összeszedtem a gondolataimat.
- Szóval… Bridget, nem lenne könnyebb ha megnéznéd az emlékemet, és átadnád Carlisle-nek? –kérleltem –Nincs erőm elmondani.
- Ha szeretnéd, Jane. –ült mellém, a karfára, és megfogta a kezemet, én pedig elindítottam az emlékeimet:
„Csata. Volturi katonái harcolnak a várat elfoglalni vágyó vámpírokkal. Az ellenség tábora tapasztalatlan, félénk és újonc. Én próbálom kiszűrni a vezetőiket, és azokkal végezni, hogy aztán a többi katona irányítás nélkül maradjon, és így könnyű dolgunk lesz. Sorban vettem észre a fejeseket, és rövidke közelharc után a máglyára vetettem őket.
Hirtelen erős kezeket éreztem meg a mellkasom körül, majd elnyelt a sötétség.
Éber voltam, csak épp nem uraltam a testemet. Mintha egy nagy, sötét verembe dobtak volna. Éreztem, ahogy rángatnak, ahogy belém-belém rúgnak, ütnek vagy épp harapnak. Nem éreztem az idő múlását.
Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy egy kőtömbnek esek. Innentől láttam, hallottam, éreztem, csak a mozgásomtól fosztottak meg. Így nehéz lesz kiszabadulni…
Hetek teltek el, én pedig mozdulatlanul terültem szét. A torkom eszméletlenül kapart, és az egész testem sajgott. Többször jöttek be, hogy megfosszanak egy-egy testrészemtől, majd megvárták, míg visszaforradt, és újra kínozni kezdtek.
Nem észleltem az idő múlását, csak feküdtem, és már azt kívántam, hogy vége legyen. Hogy megöljenek, széttépjenek, és elégjek. Már megváltás lenne.
Nap, mint nap hallgattam, ahogy beszélgetnek. Mesélnek egymásnak, veszekednek, vagy épp nevetnek. Így tudtam meg, hogy a csatát végül megnyertük, csak pár vámpír menekült meg az ő táborukból.
Már napok óta tervezgettem, hogy hogyan szabadulhatnák ki. Ha többen vannak itt, akkor semmi esélyem.
Eljött, amire vártam. A többiek -hárman- elmentek vadászni, és csak egyetlen fogva tartóm maradt itt. Megvártam, míg bejön a cellámba, aztán mélyen a szemébe néztem. Pár másodperc múlva fájdalmas ordítással esett földre. Ahogy gondoltam, megszűnt a bénaságom, így felpattantam, széttéptem az embert.
Tüzet raktam, majd felgyújtottam. Elbújtam az erdőben, és megvártam, míg a többiek is visszaérnek. Szerencsémre először az egyikük jött, akivel gyorsan végeztem, majd pár másodpercre rá a másik kettő is. Őket nehezebben, de végül máglyára dobtam.
Körbenéztem, és ismerősnek tűnt a környék. Rohanni kezdtem, és levadásztam egy közelembe kerülő állatot. Rémes íze volt, de most nem volt időm, sem erőm emberekre vadászni. A torkomban lévő kaparás enyhült, de egyáltalán nem szűnt meg.
Csak rohantam előre, és gyengének éreztem magam. Igaz, vámpírként ez lehetetlen, mégis így éreztem magam. Nem testileg, de lelkileg teljesen kimerültem.
Futottam a célom felé, egyre közelebbről hallottam a hangokat, majd megpillantottam az ismerős tisztást, és a túl végén a házat. A Cullen villa. ”
- Innentől pedig ti is tudjátok. –motyogtam.
Bridget ölelésében találtam magam. Szorosan húzott magához, és sorban küldte az emlékképeket. A csatát, az eljátszott halálomat, Alec reakcióit, Emmett-el való veszekedését, a Volturi reakcióját, és mindent, ami azokban az időkben történt.
- Köszönöm. –suttogtam.
Még előttem élt az arc. A bátyám arca. A megtört tekintete, a halálra vált kifejezése, majd a zokogás, ami kiszűrődött a bezárt ajtón keresztül.
Miért nem tudtam értesíteni őket? Vagy jelet adni, hogy élek.
És Nicholas. Miért teszi ezt? Ezzel a… nővel van együtt. Nem szeret? Csak hazugság volt, ami történt köztünk? Csak hitegetett?
A neki írt levél. Mi lehet vele? Valószínűleg már rég az egyik szeméttelepen van, a sok rothadásnak indult élelmiszer mellett.
Zokogni akartam. Kiborulni. Törni és zúzni. Nem akartam senkit magam mellé. Csak elmenni, egyenesen Volterrába, hogy ott aztán Alec karjaiba boruljak, és kiadjam az elmúlt hetekben felgyülemlett keserűségemet és feszültségemet.
Órákig álltunk így. Bridget engem ölelt, én pedig gondolkodtam. Carlisle közben kiment, és lent elmesélte a történteket a többieknek. Hallottam a reakciókat, és elképzeltem az arcokat.
- Carlisle mondta, hogy igyál vért. Én pedig adok kontaktlencsét. –mosolygott rám, és elém tolt egy zacskó donorvért.
- Köszi. –motyogtam.
Gyorsan kiszívtam a zacskóban tartózkodó folyadékot, majd behelyeztem a barna kontaktlencsét.
- Bridget. Mi a franc volt annyira fontos? –hallottam a hangot.
- Csitt. –vigyorodott el Bridzs.
Bólintottam egyet, és éreztem, hogy Bridget körbevon a pajzsával, és teljesen elzár a külvilágtól. Valószínűleg az illatom is eltűnt, mert nem éreztem semmi mást, csak Bridget-et, és a házban tartózkodó többi személyt.
- Gyere az irodába. –visította a szőke lány, és engem belökdösött egy raktárszoba-szerűségbe, ami az irodából nyílik, majd egy kacsintás mellett rám csukta az ajtót.
Innentől csak a hallásomra tudtam figyelni, amit teljesen ki is használtam.
Nyitódott az ajtó, majd vissza is csukódott.
- Miért hívtál?
- Van egy meglepetésem. –válaszolta Bridget.
- És mi az? –kíváncsiskodott.
- Gyere. –visította Bridget.
Kicsaptam az ajtót, és Alec nyakába ugrottam. Szorosan öleltem át, ő pedig automatikusan fonta körém a karjait.
- Jane. –sóhajtott fel, és még erősebben szorított magához.
- Hiányoztál, Bátyuskám. –mosolyodtam el, és az arcomat a mellkasába temettem.
- Mi történt? –kérdezte meg hirtelen.
- Ezzel ráérünk. Csak…csak legyél itt. –suttogtam, és a szemem szúrt.
- Zokogd ki magad, Hugicám. –susogta, és leült velem a kanapéra.
Tudtam, hogy Bridget már nincs itt. Kiment a szobából, valószínűleg le, Emmett-hez.
- Nagyon-nagyon hiányoztál. És annyira rossz volt. –keseregtem –És sajnálom, hogy ezeken kellet keresztül menned. Bridget megmutatta az emlékeit, nagyon sajnálom. Én nem akartam.
- Jane. Jane, Jane, Jane. Miért hibáztatod magad? –sóhajtotta- Ne aggódj. Nem hibáztatlak téged. Örülök, hogy itt vagy. Így is teljesen őrült voltam. Nem csodáltam volna, ha Sophie kidob. Elviselhetetlen voltam. Élő halott. És… hiányoztál. Őrülten hiányoztál. Egy időben az is megfordult a fejemben, hogy utánad megyek… mármint a halálba.
- Sosem bocsájtottam volna meg magamnak. –tekertem a fejemet –Szeretlek, és nagyon hiányoztál. Te tartottad bennem a lelket…és Nich. Az, hogy újra láthatlak titeket. De csak neked örülök.
- Én is szeretlek téged, Hugicám. –mosolyodott el.
- Menjünk le a többiekhez. Elég volt a drámázásból. –motyogtam.
- Ha szeretnél. –karolt át, és az ajtó felé irányított.
Pár másodperc múlva már lefelé lépdeltünk a lépcsőn, és épp egy beszélgetés fültanúi lettünk.
- A koszorúslányruhák megérkeztek? –sikkantotta boldogan Bridget.
- Mik érkeztek meg? –kérdeztem értetlenül.
- Ohh, még nem is meséltem volna? –morfondírozott.
- Nem mesélted. –kuncogtam.
- Ennyire hiányos a memóriád? –jött a magas, lenéző hang az egyetlen emberi lénytől.
- Nem, tökéletes az emlékezetem. –dörmögte Bridget–Összeházasodunk Emmett-el. Augusztus másodikán. És tudod ki lesz a koszorúslányom?
- Én. –vigyorgott önelégülten Katheryn.
- Prudence. –mosolygott Bridget, majd elém szökkent, és a fülembe súgott: –És Kate. Na nem, mintha akarnám. És szerinted ki lesz a harmadik?
- Ez csodálatos ötlet, Bridget. –sikkantotta boldogan Alice–De jó, hogy egy ruhával többet rendeltem.
- Te vagy az, Jane. –susogta a fülembe.
Felsikkantottam, és boldogan öleltem magamhoz.
- Köszönöm. –visítottam.
- Ugyan, semmiség.
- Bridget… –motyogtam.
- Tudod, hogy hiányoztál.
- Te is nekem. –öleltem.
- Mi? Ő most jött, és már koszorúslány? –visította Kath.
- Ne már. Megint kezdi. –dörmögte Bridget.
- Ráadásul ezek az ocsmány ruhák lesznek. Nem is tudtam választani! Én ilyet nem veszek fel!
- Én most fognám be a helyedbe. –mondtam felé fordulva.
Rengeteg önuralom kellett ahhoz, hogy ne kínozzam meg. A legkisebb erőfeszítésbe sem telt volna.
- Már miért fognám be? –visította –Nem fogom be! Nekem másik ruha kell. Mást veszek fel, vagy ott sem leszek.
- Látod, az jó ötlet lenne. –vetettem oda.
- Nem. Az esküvői ruhája is ocsmány lesz, és az egész esküvő rémes.
- Fogd be! –ordítottam rá– Nem a te esküvőd! Nincs beleszólásod! Azt sem értem, hogy mi a francnak vagy itt! Húzzál el innen!
- Te sem itt laksz, mégis itt vagy, és parancsolgatsz nekem! –ordított.
- Cseszd meg! –visítottam, és épp készültem bevetni az erőmet.
Nich elém ugrott, és engem lefogva próbált meg megállítani.
- Te meg engedj el. –ordítottam rá –Azonnal!
Ellöktem magamtól, mire végrepült a nappalin, és csúszva megállt a falnál.
- Gyere, Jane. Menjünk fel. –motyogta Bridget.
- Igen, Jane. Hallgass csak a fő kurvára! Igaza van. –visította.
- Na, most volt elég. –állt fel Emmett– Katheryn, te nem tudom, hogy mit képzelsz magadról, de a helyedbe leállítanám magamat. Nincs jogod elbírálni a szervezésünket, a ruhát, és főleg nem Bridget-et. Egy árva szavad sem lehet rá, mert százszor, sőt ezerszer jobb személy, mint te. –mondta gyilkos hangon.
Katheryn megdöbbenve ült. Úgy tűnik, rendesen meglepte Emmett fellépése. Gondolom eddig csendben meghúzódott a háttérben, és csak Bridget lenyugtatásával foglalatoskodott.
- Most pedig, vagy hazahúzol, vagy befogod azt az óriási szádat. -mondta végül.
Carlisle és Esme ledöbbenve ültek a kanapén, látszólag meglepte őket az emberlány ordítozása, valamint az én reakcióm is. Nich csak ült a falnál, és gondolkodva meredt maga elé. Bridget Emmett karjaiba bújt, ugyan így tett Alice is, csakhogy ő Jasper mellkasát ölelte át. Edward és Bella kézenfogva álltak az ajtónál, és halványan mosolyogtak.
Katheryn végül összeszűkítette a szemeit, maga mellé vágta a karjait, dobbantott egyet, és dühös fújtatás keretében felvonult az emeletre, Nich szobájába.
- Izé, bocsi. –motyogtam.
- Köszönöm, hogy megvédtél, Jane. –mosolygott rám Bridget– Nekem nem lett volna elég erőm ahhoz, hogy csak kiabáljak vele.
- Ha ő –böktem Nich felé –nem lép elém, akkor valószínűleg örökre megemlegetné a napot, még ha törölnéd is a memóriáját. Úgy meg akartam kínozni, hogy többet nem mert volna rám nézni sem.
- Díjaztam volna. –motyogta Alice –Hogy merészelte a szervezésemet kritizálni?
- Nyugi, Kicsim. –suttogta a fülébe Jasper.
- Csak veszekedés volt… szópárbaj. –beszélt Esme– Örülök, hogy nem lett több belőle puszta szavaknál.
Én csak megrántottam a vállamat.
- Carlisle, köszönöm a vért. –mosolyogtam rá, majd az ajtó felé vettem az irányt- Szerintem én megyek,és…
- Fel sem próbálod a ruhádat? –kapta el a kezemet Bridget.
- De, felpróbálom. –mosolyogtam rá.
Karon ragadtak, és felhúztak, egyenesen a menyasszony szobájába.
Ott aztán Bridget lenyomott az ágyra, Alice pedig elrohant a ruhákért. Pár másodperc múlva már kivágódott az ajtó, és a vigyorgó Cullen csajszi jelent meg, kezében egy ruhazsákkal.
- Gyorsan vetkőzz fehérneműre. –vigyorodott el- Tökéletes lesz. Mintha csak rád öntötték volna. Olyan jó, hogy megláttam a méreteket. Mármint, mielőtt leadtam volna a rendelést, látomásban megláttam egy cetlire felírva. Aztán azok a feljegyzések alapján is varrattam egyet. Áldom a képességemet.
- Egy kincs vagy, Alice. –jelentettem ki.
- Köszönöm, Jane. –mosolygott rám, és felém nyújtotta a ruhát, én pedig belebújtam abba.
Tökéletes volt. Ahogy gondolták, tökéletesen rám illett. A halványkék anyag lágyan omlott alá, egészen a térdem alá. Pántnélküli volt, a mell alatt, a derekáig, szalaggal átkötve.
- Nagyon szép. –simítottam végig az anyagon.
- Igen, nagyon jól nézel ki benne. –dicsért Bridget.
Halványan elmosolyodtam, jól esett a dicséret. Mástól még jobban esett volna, de az már más kérdés.
- Nem, Katheryn. Nem érdekel. –csapódott az ajtó.
Nich levágtatott a lépcsőn, a lány pedig utána. Gyorsan átvettem a ruhámat, és mi is a nappaliba mentünk, ahol az egész balhé folytatódott.
- Mondom NEM érdekel. –hangsúlyozta ki Nich a tagadószót.
- Miért nem? –hisztizett Kate –Pedig igazam van. Jane egy…egy kurva!
- Ne merészeld annak nevezni Őt. –mondta fojtott hangon az én szőke hercegem, majd ökölbe szorította a kezeit –Menj el!
- Megyek is. –jelentette ki –És soha többé nem jövök vissza.
- Isten áldjon. –nyitotta ki az ajtót Nich –És azt hiszem vége. Szakítok veled.
- Nem. –tiltakozott a lány- Te nem szakíthatsz velem! ÉN szakítok veled. Igen, így van. Soha viszont nem látásra!
Felkapta a táskáját, majd a kabátját is, becsapta maga mögött az ajtót. Beszállt a kocsijába, és elhajtott. Remélem többé nem látom.
Nich arcát fürkésztem. A szemei csillogtak, ahogy rám tévedt a tekintete, és lágyan elmosolyodott. Nem változott. A haja ugyan olyan szőkés volt, mint most is, a szemei jelenleg feketén tekintettek rám, arca karakteres maradt, tökéletes, izmos alakja a ruhái alól is kivehető volt.
Bridget elvigyorodott, majd miután Emmett súgott neki valamit -nem figyeltem oda, így nem tudom, hogy mit, az elmémet teljesen ellepte Nich jelenléte- kitört belőle a nevetés.
- Jaj, de szeretlek. –visította nevetve.
A többiekből is kitört a nevetés.
- Mi olyan vicces? –kérdeztem.
- Emmett és én fogadtunk. –kezdte Bridget.
- Abban a témában, hogy mikor fognak szakítani. Bridget azt mondta, hogy még augusztus előtt, én pedig arra voksoltam, hogy az esküvőn még együtt lesznek. –magyarázta Em.
- És veszített. –jelentette ki diadalittasan a szőke lány.
Boldogan ölelte át szerelme mellkasát, majd egy csókot nyomott az ajakaira.
- Persze, mert a női megérzések kilencven százaléka bejön. –vigyorgott a srác- Tudod, én azt mondtam, hogy túl nagy a mi drága öcsénk büszkesége. Egyedül megjelenni a bátyja esküvőjén? Az rombolná a róla készült illúziót.
- De szemét vagy. –bökte oldalba Bridget.
- Én is szeretlek. –mosolygott Em, és megcsókolta az őt ölelő lányt.
Alec eddig Carlisle-val beszélgetett, de most odajött hozzám és az ölelésébe vont.
Bridget és Emmett... Boldogok. Megérdemlik, hogy azok legyenek. Bridget sok mindenen ment keresztül azért, hogy ezt megkaphassa. És örültem a boldogságuknak. Jelen pillanatban nem érdekelt, hogy nekem mennyi gondom van. Csak néztem őket, és meghatódva, boldogan tituláltam magamban egy mondatot, ami nekem is reményt adott: Az igazi szerelem bármily próbát kiáll, és a jutalom a megérdemelt boldogság.
