Az ezelőtti fejezetben Bridget szemszögéből nézhettétek végig az estét, most pedig Jane gondolataiba nyertek betekintést =)
Remélem örültök neki. :)
Puszii
 |
| Nicholas |
95.fejezet- Vagyis II. 53.fejezet
(Jane)
A mosoly, ami megjelent az ajkaimon, amikor belenéztem a tükörbe, elégedett volt. Nagyon elégedett. És ezt a bizonyos mosolyt önmagam váltottam ki.
A hajamat feltűztem, csak egy tincs maradt ki az arcomnál, amire rávasaltam, így gyengéden hullott alá. A hajamba kettő darab elegáns, fekete és zafírkővel díszített tűt tűztem. A nyakamba és a fülembe is ugyancsak zafírral ellátott ékszer került. Arcomra pirosítót tettem, ajkaimra rúzst, a szempilláimon jó párszor áthúztam a fekete szempillaspirált, a szemeimet kihúztam szemceruzával is, valamint a szemhéjamra kék festéket tettem. A szemembe kék kontaktlencse került, és szinte teljesen elfedte a vörös íriszemet… sötétkék szemem lett, ami még nekem is tetszett.
A ruhám egy zafírkék koktélruha volt, ami a térdem fölött végződött. Pántnélküli volt, így pántnélküli, fekete csipkés melltartót vettem fel a hozzá tartozó tangával. A ruha mellrésze alatt egy fekete szalag futott, ami masniba végződött. És ez alól a szalag alól hullott alá egy lágy, átlátszó fátyol is, amin fekete virágminta volt.
(Jane)
A mosoly, ami megjelent az ajkaimon, amikor belenéztem a tükörbe, elégedett volt. Nagyon elégedett. És ezt a bizonyos mosolyt önmagam váltottam ki.
A hajamat feltűztem, csak egy tincs maradt ki az arcomnál, amire rávasaltam, így gyengéden hullott alá. A hajamba kettő darab elegáns, fekete és zafírkővel díszített tűt tűztem. A nyakamba és a fülembe is ugyancsak zafírral ellátott ékszer került. Arcomra pirosítót tettem, ajkaimra rúzst, a szempilláimon jó párszor áthúztam a fekete szempillaspirált, a szemeimet kihúztam szemceruzával is, valamint a szemhéjamra kék festéket tettem. A szemembe kék kontaktlencse került, és szinte teljesen elfedte a vörös íriszemet… sötétkék szemem lett, ami még nekem is tetszett.
A ruhám egy zafírkék koktélruha volt, ami a térdem fölött végződött. Pántnélküli volt, így pántnélküli, fekete csipkés melltartót vettem fel a hozzá tartozó tangával. A ruha mellrésze alatt egy fekete szalag futott, ami masniba végződött. És ez alól a szalag alól hullott alá egy lágy, átlátszó fátyol is, amin fekete virágminta volt.
Lábaimat kék, fekete csipkés tűsarkúba bújtattam. A tíz centis sarkainak hála határozottan magasabbnak tűntem, aminek külön örültem.
A bal kezem középső ujján az Aro-tól kapott gyűrűt viseltem, mint általában különleges alkalmakkor. A csuklómon az a karlánc díszelgett, amit még Alec ajándékozott nekem első vámpírszületésnapomra.
Jól éreztem magam a bőrömbe. Végre, az utóbbi időszakban először. És talán még enyhén boldog is voltam…
Elővettem a ruhámhoz illő táskámat is, vagyis egy zafírkék, fekete csipkével díszített apró kistáskát. Beletettem a telefonomat, pár papír zsebkendőt, rúzst, szemceruzát és szempillaspirált, a kontaktlencsés dobozomat, készpénzt, a bankkártyámat valamint a személyimet. Csodáltam, hogy ennyi minden belefért, pedig zsúfolás nélkül bele tudtam pakolni.
A mostani örömeim az ilyen apró dolgokban rejlik, mint például, hogy belefértem a táskámba, hogy jól nézek ki, vagy hogy épp láthatom egy kislány boldog mosolyát, amint egy nyalókát nyomok a kezébe.
Mert ezt is tettem. Soha, de soha életemben nem csináltam még ilyet. Egy boltban egy szőke, loknis kislány eltévedt a bevásárlóközpontban, és az egyik sarokban kuporogva sírt, miközben az anyukája nevét nyöszörögte. Majd’ megszakadt rajta a szívem. Így hát odamentem hozzá, és halkan beszélni kezdtem neki. Lassan megnyugodott, majd beszélgetni kezdett velem. Én pedig felvettem a karjaimba, és egy általa választott édességet adtam a kezébe, majd megálltunk középen, és halkan mesélni kezdtem neki. Pár perc múlva megszólalt a hangosbemondó, hogy az anyukája keresi a Lily nevű kislányt. Én pedig a hangosbemondó pultjához vittem a pár éves gyereket, és átnyújtottam a pánik közelében álló anyukájának, aki aztán heves hálálkodásba kezdett. Látszott rajtuk, hogy nem épp állnak a legjobbul anyagi helyzetben… nem is tudom, hogy ezt miért figyeltem meg, egyszerűen csak észrevettem.
Így szinte észrevétlenül bankjegyeket csúsztattam a nő táskájába. Jó sok, legnagyobb értékű bankjegyet… Majd egy puszit nyomtam a kislány arcára, és sarkon fordultam.
Miután elhessegettem az emlékképet, megfogtam a táskámat, és kiléptem a folyosóra. Bezártam a szobámat, a táskámba csúsztattam a kártyámat, és végighaladtam a folyosón, egyenesen a liftig. A cipőm kopogására a folyosó végén lévő srácokból álló csoport felkapta a fejét, és feltűnően végigmért. Én megálltam a lift előtt, és megnyomtam a hívógombot.
A srácok továbbra is engem fürkésztek, így én is vetettem rájuk egy csábos pillantást, majd ezután a szemem sarkából figyeltem őket. Nem voltak rosszak… Huszonkettő- huszonhat évesek lehettek, és kifejezetten jóképűek voltak. Talán… focisták lehettek. Valami nevesebb csapatból, ha ilyen luxus hotelben szállnak meg.
Ők továbbra is rajtam legeltették a szemüket, és elismerő szavakat susogtak. Elégedett voltam magammal, habár ezt a mai este folyamán már többször is éreztem.
Mikor megérkezett a lift, légiesen léptem bele, és megfordultam, így szemben találtam magam a becsukódó ajtón benéző zöld szemekkel. Rámosolyogtam a lift falán lévő önmagamra, és még egyszer átnéztem a kinézetemet. Tökéletes.
Legközelebb csak a különterem szintjén állt meg a felvonó, én pedig kiszálltam belőle. Kecses, de mégis gyors lépteimmel indultam meg a terembe, ahol látszólag már mindenki- a jegyespár kivételével- itt volt. A tekintetek rám szegeződtek, és Emmett emberi haverjai felől sóhajok szálltak fel, és az elismerő szavak sem maradhattak el. Mindezt egy elégedett mosollyal tituláltam egészen addig, amíg egy dühödt, halk, és rendkívül jellegzetes morgás csapta meg a fülemet. Mindez egyetlen személytől jött.
Nicholas… Egy fekete inget viselt, fekete nadrággal, és ugyancsak fekete nyakkendőt viselt. A szőke haja ugyancsak rendezetlenül állt, de ez így volt tökéletes. Passzolt hozzá, ez volt Ő. A hosszú asztal középső-területén ült, Bella mellett, a másik oldalán pedig egy hely, ami üresen állt.
Ahogy végignéztem a termen, feltűnt, hogy a jegyespárnak fenntartott helyet leszámítva ez az egyetlen üres szék. Akkor… Nem. Alice nem tehette ezt velem! Habár… ahogy elnézem, még menthető a helyzet. Az üres hely másik oldalán Felix ül… szóval talán túlélem az estét…
Végigsétáltam a termen, egyenesen a helyemhez, ami mint kiderült, tényleg nekem lett fent tartva. Amint meglátott Felix, felállt, rámmosolygott, majd kihúzta nekem a széket. Miután leültem, ő is visszaült a helyére, és biztatóan megszorította a kezemet. Én válaszként rámosolyogtam, és halkan elsusogtam egy köszönöm-öt. Alec és Sophie velem szemben ült, és bátorítóan nézett rám, ami újabb löketet adott nekem ahhoz, hogy kitartsak a mai este.
Pár perc múlva megjelent a jegyespár is.
Bridget csodálatosan nézett ki. Ragyogott a boldogságtól, a ruhája tökéletesen állt rajta, és mosolygott, ahogy szerelme karjaiba bújt.
Én továbbá a gondolataimba merültem.
Nem szégyellem. Elképzeltem magam, ahogy én állok az oltárnál, a vőlegényemmel az oldalamon… és nem tudtam mást odaképzelni, csak őt… őt, aki mellett ülök, aki rám sem néz, aki hozzám sem szól.
Bridget szavai ébresztettek fel az álmodozásomból:
- Jane… mit is mondhatnák néked? Szeretlek, és köszönöm, hogy itt vagy. Mind az, amin keresztül mentél az utóbbi időben, nagyon megviseld egyaránt téged, egyaránt engem. De ne aggódj, a feszültségek el fognak múlni, és minden rendeződni fog.
Boldog mosollyal az arcán intézte hozzám a szavait, amik igazán meghatottak. Halkan elmotyogtam egy köszönömöt, miközben a szívemhez szorítottam a kezeimet. Ez azt jelentette, hogy szeretlek.
Ő mindig mellettem volt, amikor kellett. Én is segítettem neki, és ő is nekem. Ez így volt fer, és a barátom. Bármit megtennék érte, csak egy szavába kerülne…
A beszéd végeztével a jegyespár leült, majd hoztak ételeket. Egy apró krumplit szedtem a tányéromra, így nem lesz feltűnő, hogy nem eszek… azzal majd csak elnyammogok valahogyan…
Egy kést és egy villát kaptam a kezembe, majd apró falatokra vágtam a zöldséget, és Felix fürkésző tekintetét éreztem magamon. Az első falatot a számhoz emeltem, majd gyorsa lehúztam a villáról a burgonyát, és rágás nélkül lenyeltem.
- Túléltem. –suttogtam Felix-nek.
Kitört belőle a nevetés, és én is így tettem. Elkuncogtam magam. A szörnyű íztől eltekintve, ami a számban uralkodott, jól éreztem magamat. Csodálatosan.
A nevetésre mindenki felénk fordult, és mosolyogtak. Én megöleltem Felix-et, aki továbbra is kuncogott, és arcát a hajamba fúrta.
- Annyira röhejesek vagyunk. –jegyeztem meg.
- És? –kérdezett vissza kuncogva.
- Nem illik a kinézetemhez. –vigyorogtam.
- Ohh, elnézést, Hölgyem. –húzódott el tőlem- Sajnálom, hogy nem Önhöz méltóan viselkedtem…
- Ugyan, semmi gond. –legyintettem nevetve.
Visszafordultam a „kajámhoz”, és újabb falatot vettem a számba. Közben a könyököm véletlenül hozzáért Nich karjához, és mintha áramosság futott volna végig rajta, elrántotta a kezét.
Halványan megráztam a fejemet, majd legyűrtem az emberi étel többi darabját is, és mintha elégedetten jól laktam volna, hátradőltem a székben.
Bridget egy vicces, de dicsérő pillantást küldött felém, mire elvigyorodtam.
- Hogy vagy, Jane? –kérdezte Alec.
- Tökéletesen. –kuncogtam.
- Beszélhetnénk? –hallottam a halk, rekedtes és visszafojtott hangot a bal oldalamról.
- Természetesen. –bólintottam, majd felálltam.
Kimentem a teremből, Nicholas pedig követett. Mint mindig, tökéletesen nézett ki. Ha lett volna időm rá, most elmerengtem volna, de jelenleg lefoglalt, hogy miért hívhatott félre beszélgetni.
A bal kezem középső ujján az Aro-tól kapott gyűrűt viseltem, mint általában különleges alkalmakkor. A csuklómon az a karlánc díszelgett, amit még Alec ajándékozott nekem első vámpírszületésnapomra.
Jól éreztem magam a bőrömbe. Végre, az utóbbi időszakban először. És talán még enyhén boldog is voltam…
Elővettem a ruhámhoz illő táskámat is, vagyis egy zafírkék, fekete csipkével díszített apró kistáskát. Beletettem a telefonomat, pár papír zsebkendőt, rúzst, szemceruzát és szempillaspirált, a kontaktlencsés dobozomat, készpénzt, a bankkártyámat valamint a személyimet. Csodáltam, hogy ennyi minden belefért, pedig zsúfolás nélkül bele tudtam pakolni.
A mostani örömeim az ilyen apró dolgokban rejlik, mint például, hogy belefértem a táskámba, hogy jól nézek ki, vagy hogy épp láthatom egy kislány boldog mosolyát, amint egy nyalókát nyomok a kezébe.
Mert ezt is tettem. Soha, de soha életemben nem csináltam még ilyet. Egy boltban egy szőke, loknis kislány eltévedt a bevásárlóközpontban, és az egyik sarokban kuporogva sírt, miközben az anyukája nevét nyöszörögte. Majd’ megszakadt rajta a szívem. Így hát odamentem hozzá, és halkan beszélni kezdtem neki. Lassan megnyugodott, majd beszélgetni kezdett velem. Én pedig felvettem a karjaimba, és egy általa választott édességet adtam a kezébe, majd megálltunk középen, és halkan mesélni kezdtem neki. Pár perc múlva megszólalt a hangosbemondó, hogy az anyukája keresi a Lily nevű kislányt. Én pedig a hangosbemondó pultjához vittem a pár éves gyereket, és átnyújtottam a pánik közelében álló anyukájának, aki aztán heves hálálkodásba kezdett. Látszott rajtuk, hogy nem épp állnak a legjobbul anyagi helyzetben… nem is tudom, hogy ezt miért figyeltem meg, egyszerűen csak észrevettem.
Így szinte észrevétlenül bankjegyeket csúsztattam a nő táskájába. Jó sok, legnagyobb értékű bankjegyet… Majd egy puszit nyomtam a kislány arcára, és sarkon fordultam.
Miután elhessegettem az emlékképet, megfogtam a táskámat, és kiléptem a folyosóra. Bezártam a szobámat, a táskámba csúsztattam a kártyámat, és végighaladtam a folyosón, egyenesen a liftig. A cipőm kopogására a folyosó végén lévő srácokból álló csoport felkapta a fejét, és feltűnően végigmért. Én megálltam a lift előtt, és megnyomtam a hívógombot.
A srácok továbbra is engem fürkésztek, így én is vetettem rájuk egy csábos pillantást, majd ezután a szemem sarkából figyeltem őket. Nem voltak rosszak… Huszonkettő- huszonhat évesek lehettek, és kifejezetten jóképűek voltak. Talán… focisták lehettek. Valami nevesebb csapatból, ha ilyen luxus hotelben szállnak meg.
Ők továbbra is rajtam legeltették a szemüket, és elismerő szavakat susogtak. Elégedett voltam magammal, habár ezt a mai este folyamán már többször is éreztem.
Mikor megérkezett a lift, légiesen léptem bele, és megfordultam, így szemben találtam magam a becsukódó ajtón benéző zöld szemekkel. Rámosolyogtam a lift falán lévő önmagamra, és még egyszer átnéztem a kinézetemet. Tökéletes.
Legközelebb csak a különterem szintjén állt meg a felvonó, én pedig kiszálltam belőle. Kecses, de mégis gyors lépteimmel indultam meg a terembe, ahol látszólag már mindenki- a jegyespár kivételével- itt volt. A tekintetek rám szegeződtek, és Emmett emberi haverjai felől sóhajok szálltak fel, és az elismerő szavak sem maradhattak el. Mindezt egy elégedett mosollyal tituláltam egészen addig, amíg egy dühödt, halk, és rendkívül jellegzetes morgás csapta meg a fülemet. Mindez egyetlen személytől jött.
Nicholas… Egy fekete inget viselt, fekete nadrággal, és ugyancsak fekete nyakkendőt viselt. A szőke haja ugyancsak rendezetlenül állt, de ez így volt tökéletes. Passzolt hozzá, ez volt Ő. A hosszú asztal középső-területén ült, Bella mellett, a másik oldalán pedig egy hely, ami üresen állt.
Ahogy végignéztem a termen, feltűnt, hogy a jegyespárnak fenntartott helyet leszámítva ez az egyetlen üres szék. Akkor… Nem. Alice nem tehette ezt velem! Habár… ahogy elnézem, még menthető a helyzet. Az üres hely másik oldalán Felix ül… szóval talán túlélem az estét…
Végigsétáltam a termen, egyenesen a helyemhez, ami mint kiderült, tényleg nekem lett fent tartva. Amint meglátott Felix, felállt, rámmosolygott, majd kihúzta nekem a széket. Miután leültem, ő is visszaült a helyére, és biztatóan megszorította a kezemet. Én válaszként rámosolyogtam, és halkan elsusogtam egy köszönöm-öt. Alec és Sophie velem szemben ült, és bátorítóan nézett rám, ami újabb löketet adott nekem ahhoz, hogy kitartsak a mai este.
Pár perc múlva megjelent a jegyespár is.
Bridget csodálatosan nézett ki. Ragyogott a boldogságtól, a ruhája tökéletesen állt rajta, és mosolygott, ahogy szerelme karjaiba bújt.
Én továbbá a gondolataimba merültem.
Nem szégyellem. Elképzeltem magam, ahogy én állok az oltárnál, a vőlegényemmel az oldalamon… és nem tudtam mást odaképzelni, csak őt… őt, aki mellett ülök, aki rám sem néz, aki hozzám sem szól.
Bridget szavai ébresztettek fel az álmodozásomból:
- Jane… mit is mondhatnák néked? Szeretlek, és köszönöm, hogy itt vagy. Mind az, amin keresztül mentél az utóbbi időben, nagyon megviseld egyaránt téged, egyaránt engem. De ne aggódj, a feszültségek el fognak múlni, és minden rendeződni fog.
Boldog mosollyal az arcán intézte hozzám a szavait, amik igazán meghatottak. Halkan elmotyogtam egy köszönömöt, miközben a szívemhez szorítottam a kezeimet. Ez azt jelentette, hogy szeretlek.
Ő mindig mellettem volt, amikor kellett. Én is segítettem neki, és ő is nekem. Ez így volt fer, és a barátom. Bármit megtennék érte, csak egy szavába kerülne…
A beszéd végeztével a jegyespár leült, majd hoztak ételeket. Egy apró krumplit szedtem a tányéromra, így nem lesz feltűnő, hogy nem eszek… azzal majd csak elnyammogok valahogyan…
Egy kést és egy villát kaptam a kezembe, majd apró falatokra vágtam a zöldséget, és Felix fürkésző tekintetét éreztem magamon. Az első falatot a számhoz emeltem, majd gyorsa lehúztam a villáról a burgonyát, és rágás nélkül lenyeltem.
- Túléltem. –suttogtam Felix-nek.
Kitört belőle a nevetés, és én is így tettem. Elkuncogtam magam. A szörnyű íztől eltekintve, ami a számban uralkodott, jól éreztem magamat. Csodálatosan.
A nevetésre mindenki felénk fordult, és mosolyogtak. Én megöleltem Felix-et, aki továbbra is kuncogott, és arcát a hajamba fúrta.
- Annyira röhejesek vagyunk. –jegyeztem meg.
- És? –kérdezett vissza kuncogva.
- Nem illik a kinézetemhez. –vigyorogtam.
- Ohh, elnézést, Hölgyem. –húzódott el tőlem- Sajnálom, hogy nem Önhöz méltóan viselkedtem…
- Ugyan, semmi gond. –legyintettem nevetve.
Visszafordultam a „kajámhoz”, és újabb falatot vettem a számba. Közben a könyököm véletlenül hozzáért Nich karjához, és mintha áramosság futott volna végig rajta, elrántotta a kezét.
Halványan megráztam a fejemet, majd legyűrtem az emberi étel többi darabját is, és mintha elégedetten jól laktam volna, hátradőltem a székben.
Bridget egy vicces, de dicsérő pillantást küldött felém, mire elvigyorodtam.
- Hogy vagy, Jane? –kérdezte Alec.
- Tökéletesen. –kuncogtam.
- Beszélhetnénk? –hallottam a halk, rekedtes és visszafojtott hangot a bal oldalamról.
- Természetesen. –bólintottam, majd felálltam.
Kimentem a teremből, Nicholas pedig követett. Mint mindig, tökéletesen nézett ki. Ha lett volna időm rá, most elmerengtem volna, de jelenleg lefoglalt, hogy miért hívhatott félre beszélgetni.
- Mi a gond? –álltam meg a fal mellett, a táskámat szorongatva.
Megállt előttem, jó pár méterre, és engem fürkészett.
- Hogy vagy? –kérdezte hanyagul.
- Mihelyt feldolgoztam a történteket, tökéletesen leszek. –válaszoltam mogorván.
- Nem úgy tűnt, mintha még nem lennél túl rajtam. Olyan jól bújogattál ahhoz a Felixhez. –morogta.
- Ohh, képzeld csak, nem minden körülötted forog. Fáj, mi? –tekertem a fejemet- És én még reménykedtem, hogy normális beszélgetés elé nézünk.
Sóhajtottam egyet.
- Lehetne normális, ha te nem csinálnád állandóan ezt!
- Mit? –kérdeztem vissza.
- A női hisztit!
- Na jó, Nicholas! –álltam elé- Most fogd be!
- Miért? Mi lesz, ha nem? Megkínzol? Újra elmész, ahogy a csata előtt is? Netán most tényleg meghalsz? –kiabálta.
- Azt akarod? –kérdeztem halkan.
- Igen, azt akarom! –ordította a szemembe.
Mintha minden elcsendesült volna… a teremben az ismerőseim- vámpírok- még levegőt sem vettek. Hallottam, ahogy valaki hátratolja a székét, és az ajtó felé indul meg, de megállítják, így az ajtók csukva maradtak, egyedül hagyva engem, és Őt.
Nem tagadom. Abban a pillanatban, csak egy másodpercre, de lehullott a maszkom. Újra az a megtört lány lettem, aki már hónapok óta vagyok… Szemeim szúrtak, a kezeim megremegtek… Lehajtottam a fejemet, és megfordultam.
Mögöttem egy lift volt, épp most szálltak ki belőle a vendégek. Sietős lépteimmel felé kezdtem el menni, és nem tagadom, a vége felé már szinte futottam. Messzebb van ez a lift, mint gondoltam…
- Jane! –kiáltotta utánam Nich.
Épp beálltam a liftbe, és már csukódtak is az ajtók, én pedig lecsúsztam a tükörfal mentén. Az arcomat a tenyereimbe temettem, és néma csendben, a gondolataimba merültem.
Már el kellett volna indulnia ennek az átkozott felvonónak! -tudatosult magamban.
Felnéztem, és felpattantam. Nich állt a csukott ajtók helyén, és engem nézett.
Most nem azokat a mérges szemeit szegezte rám… most gyámoltalan volt, kedves és…bánatos. A régi Nicholas-t láttam magam előtt…
- Sajnálom. –állt be a liftbe.
- Húzz innen! –dörmögtem.
- Nem. –tekerte a fejét, és elém állt.
Megállt előttem, jó pár méterre, és engem fürkészett.
- Hogy vagy? –kérdezte hanyagul.
- Mihelyt feldolgoztam a történteket, tökéletesen leszek. –válaszoltam mogorván.
- Nem úgy tűnt, mintha még nem lennél túl rajtam. Olyan jól bújogattál ahhoz a Felixhez. –morogta.
- Ohh, képzeld csak, nem minden körülötted forog. Fáj, mi? –tekertem a fejemet- És én még reménykedtem, hogy normális beszélgetés elé nézünk.
Sóhajtottam egyet.
- Lehetne normális, ha te nem csinálnád állandóan ezt!
- Mit? –kérdeztem vissza.
- A női hisztit!
- Na jó, Nicholas! –álltam elé- Most fogd be!
- Miért? Mi lesz, ha nem? Megkínzol? Újra elmész, ahogy a csata előtt is? Netán most tényleg meghalsz? –kiabálta.
- Azt akarod? –kérdeztem halkan.
- Igen, azt akarom! –ordította a szemembe.
Mintha minden elcsendesült volna… a teremben az ismerőseim- vámpírok- még levegőt sem vettek. Hallottam, ahogy valaki hátratolja a székét, és az ajtó felé indul meg, de megállítják, így az ajtók csukva maradtak, egyedül hagyva engem, és Őt.
Nem tagadom. Abban a pillanatban, csak egy másodpercre, de lehullott a maszkom. Újra az a megtört lány lettem, aki már hónapok óta vagyok… Szemeim szúrtak, a kezeim megremegtek… Lehajtottam a fejemet, és megfordultam.
Mögöttem egy lift volt, épp most szálltak ki belőle a vendégek. Sietős lépteimmel felé kezdtem el menni, és nem tagadom, a vége felé már szinte futottam. Messzebb van ez a lift, mint gondoltam…
- Jane! –kiáltotta utánam Nich.
Épp beálltam a liftbe, és már csukódtak is az ajtók, én pedig lecsúsztam a tükörfal mentén. Az arcomat a tenyereimbe temettem, és néma csendben, a gondolataimba merültem.
Már el kellett volna indulnia ennek az átkozott felvonónak! -tudatosult magamban.
Felnéztem, és felpattantam. Nich állt a csukott ajtók helyén, és engem nézett.
Most nem azokat a mérges szemeit szegezte rám… most gyámoltalan volt, kedves és…bánatos. A régi Nicholas-t láttam magam előtt…
- Sajnálom. –állt be a liftbe.
- Húzz innen! –dörmögtem.
- Nem. –tekerte a fejét, és elém állt.
- Azt mondtam, hogy menj ki innen! –szóltam rá, és ellöktem magamtól.
Nem kellett sokat várnom, hogy újra közel legyen hozzám. Nich hozzám vetődött, az egyik kezét a fejem mellé- a tükörnek- nyomta, a másikkal pedig a derekamat ragadta meg, és közelebb húzott magához.
Megcsókolt. Újra, újra, és újra. Olyan hévvel és szenvedéllyel, mint talán még sosem. Nyelveink vad táncot jártak, és legközelebb csak akkor váltunk szét, amikor megállt a lift, és egy fiatal srác szállt be.
Úgy rebbentünk szét, mint a madarak, és a felvonó két legtávolabbi részébe mentünk.
A szemünk sarkából figyeltük egymást. A srác, aki beszállt a felvonóba, most engem nézett, és elismerően füttyentett. Zavartan és türelmetlenül néztem, ahogy a gombok sorban felvillannak, míg végül megállt az én szobám szintjén, így Nich és én kiszálltunk. Megvártuk, míg becsukódik a lift ajtaja, és újra egymásnak estünk.
Elváltunk egy kicsit, és előkotortam a táskám aljából a kártyámat, majd kinyitottam a szobám ajtaját.
Újra az ajkaira tapadtam, majd közben kioldoztam a nyakkendőjét, és levettem róla.
Aztán ujjaim szőke, rövidebb tincseibe siklottak, a másik kezem pedig az inge alá, a hasizmára tévedt. Ahogy megérezte simogató kezemet, belenyögött a csókunkba, majd megragadta a hajtűimet, és egy határozott mozdulattal kihúzta azokat, ennek következtében a kontyom széthullott, és tincseim elterültek a vállamon.
Az ajkaimról áttért a nyakam kényeztetésére, miközben felkapott, és az ágyig lépdelt velem. Ott elfektetett rajta, majd a vállamat is végigcsókolta.
- Hogy kell levenni ezt a nyamvadt… -kezdett el morogni.
Elkuncogtam magam, majd megemeltem a felsőtestemet, hogy megtalálhassa a ruhám cipzárját. Végül leszedte rólam a koktélruhámat, és a dekoltázsom csókolgatásához kezdett.
Jóleső bizsergés rázta meg a testemet, majd hirtelen ötlettől vezérelve fordítottam magunkon, így én kerültem felülre. Ráültem a csípőjére, és szó szerint letéptem róla az ingjét.
- Majd veszel másikat. –csókoltam meg, majd a szájáról áttértem a nyakára, onnan pedig a mellkasára. Elégedett sóhaj hagyta el a száját, majd fordított rajtunk.
Szenvedélyesen csókolt, miközben levette magáról a nadrágot, és kezeivel végigsimított a nyakamtól kezdve az egész testemen. A jóleső bizsergés újra birtokba vette a testemet, de most nem tétlenkedtem.
Kényeztettük egymást, kiismertük egymás testét, és nem álltunk meg.
Életünkben először, egymással szeretkeztünk.
~
A mellkasán feküdtem, és az izmait simogattam.
- Nem is értem, hogy ezt miért gondolhattad. –tekerte a fejét- Mindig téged szerettelek. Nehéz bevallanom, de Katheryn csak egy… pótlék volt. Mindig te jártál a fejemben, és nem mertem beismerni, hogy…hogy szeretlek, hogy hiányoztál…
- Én is szeretlek téged. –csókoltam meg- Te is nagyon hiányoztál nekem. Te tartottad bennem a lelket… vagyis az, hogy ha kiszabadulok, te vársz rám… Nem kicsi volt a csalódottságom…
- Sajnálom. –ölelt megához.
- Az a lényeg, hogy most minden rendben… -mosolyodtam el.
- De várom, hogy láthassam Bridget arcát, amint meglát minket. –vigyorodott el ördögien.
- Hát igen, emlékezetes lesz. –kuncogtam, majd a nyakamhoz nyúltam, viszont ott nem találtam meg, amit kerestem- Hol van?
Gyorsan felültem, és a szememmel az ágy körül kezdtem el keresgélni.
- Micsoda, Kicsim? –kérdezte, és ő is felült.
- Az ékszereim. –mondtam kétségbeesve.
- Észre sem vetted, hogy levettem rólad? –vigyorgott- A szekrény fiókában vannak, ne aggódj.
- Huh. –fújtam ki a levegőmet - Gonosz vagy. Rám hozod a szívbajt. –kuncogtam, mikor átöleltem a mellkasát.
- Én is szeretlek téged. –nyomott egy csókot a fejem búbjára.
- Tudom. És nagyon jó érzés. –vigyorogtam, majd újabb, szenvedélyes csókban részesítettem.
Nem kellett sokat várnom, hogy újra közel legyen hozzám. Nich hozzám vetődött, az egyik kezét a fejem mellé- a tükörnek- nyomta, a másikkal pedig a derekamat ragadta meg, és közelebb húzott magához.
Megcsókolt. Újra, újra, és újra. Olyan hévvel és szenvedéllyel, mint talán még sosem. Nyelveink vad táncot jártak, és legközelebb csak akkor váltunk szét, amikor megállt a lift, és egy fiatal srác szállt be.
Úgy rebbentünk szét, mint a madarak, és a felvonó két legtávolabbi részébe mentünk.
A szemünk sarkából figyeltük egymást. A srác, aki beszállt a felvonóba, most engem nézett, és elismerően füttyentett. Zavartan és türelmetlenül néztem, ahogy a gombok sorban felvillannak, míg végül megállt az én szobám szintjén, így Nich és én kiszálltunk. Megvártuk, míg becsukódik a lift ajtaja, és újra egymásnak estünk.
Elváltunk egy kicsit, és előkotortam a táskám aljából a kártyámat, majd kinyitottam a szobám ajtaját.
Újra az ajkaira tapadtam, majd közben kioldoztam a nyakkendőjét, és levettem róla.
Aztán ujjaim szőke, rövidebb tincseibe siklottak, a másik kezem pedig az inge alá, a hasizmára tévedt. Ahogy megérezte simogató kezemet, belenyögött a csókunkba, majd megragadta a hajtűimet, és egy határozott mozdulattal kihúzta azokat, ennek következtében a kontyom széthullott, és tincseim elterültek a vállamon.
Az ajkaimról áttért a nyakam kényeztetésére, miközben felkapott, és az ágyig lépdelt velem. Ott elfektetett rajta, majd a vállamat is végigcsókolta.
- Hogy kell levenni ezt a nyamvadt… -kezdett el morogni.
Elkuncogtam magam, majd megemeltem a felsőtestemet, hogy megtalálhassa a ruhám cipzárját. Végül leszedte rólam a koktélruhámat, és a dekoltázsom csókolgatásához kezdett.
Jóleső bizsergés rázta meg a testemet, majd hirtelen ötlettől vezérelve fordítottam magunkon, így én kerültem felülre. Ráültem a csípőjére, és szó szerint letéptem róla az ingjét.
- Majd veszel másikat. –csókoltam meg, majd a szájáról áttértem a nyakára, onnan pedig a mellkasára. Elégedett sóhaj hagyta el a száját, majd fordított rajtunk.
Szenvedélyesen csókolt, miközben levette magáról a nadrágot, és kezeivel végigsimított a nyakamtól kezdve az egész testemen. A jóleső bizsergés újra birtokba vette a testemet, de most nem tétlenkedtem.
Kényeztettük egymást, kiismertük egymás testét, és nem álltunk meg.
Életünkben először, egymással szeretkeztünk.
~
A mellkasán feküdtem, és az izmait simogattam.
- Nem is értem, hogy ezt miért gondolhattad. –tekerte a fejét- Mindig téged szerettelek. Nehéz bevallanom, de Katheryn csak egy… pótlék volt. Mindig te jártál a fejemben, és nem mertem beismerni, hogy…hogy szeretlek, hogy hiányoztál…
- Én is szeretlek téged. –csókoltam meg- Te is nagyon hiányoztál nekem. Te tartottad bennem a lelket… vagyis az, hogy ha kiszabadulok, te vársz rám… Nem kicsi volt a csalódottságom…
- Sajnálom. –ölelt megához.
- Az a lényeg, hogy most minden rendben… -mosolyodtam el.
- De várom, hogy láthassam Bridget arcát, amint meglát minket. –vigyorodott el ördögien.
- Hát igen, emlékezetes lesz. –kuncogtam, majd a nyakamhoz nyúltam, viszont ott nem találtam meg, amit kerestem- Hol van?
Gyorsan felültem, és a szememmel az ágy körül kezdtem el keresgélni.
- Micsoda, Kicsim? –kérdezte, és ő is felült.
- Az ékszereim. –mondtam kétségbeesve.
- Észre sem vetted, hogy levettem rólad? –vigyorgott- A szekrény fiókában vannak, ne aggódj.
- Huh. –fújtam ki a levegőmet - Gonosz vagy. Rám hozod a szívbajt. –kuncogtam, mikor átöleltem a mellkasát.
- Én is szeretlek téged. –nyomott egy csókot a fejem búbjára.
- Tudom. És nagyon jó érzés. –vigyorogtam, majd újabb, szenvedélyes csókban részesítettem.
 |
| Jane ruhája |
