Először is, köszönöm a két rendszeres komizónak, Cherry-nek, és Eveliin-nek.
A következő fejezet szombatra várható.
Pusz
14.fejezet
(Bridget)
Fájdalom. Perzselő tűz, mely minden másodperccel erősebb. Közeledik a szívem felé, lassan leszállva végtagjaimról. Utolsó dolgok, amikre emlékszek. Medve, zuhanás, sikítások, fájdalom. Nem hittem volna, hogy a halál ilyen keserves érzést hoz magával. Azt kívántam, hogy senki se érezze ezt, ami velem történik. Egyszer csak meghallottam pár hangot.
-Alice. Nyugi. Ha nem nyugtatnálak, akkor már rég a nyakában lennél. Kérlek. – Jasper?
-Hát, igen. Jót tesznek a nyugalom hullámaid. Mikor mondjuk meg neki, hogy mik vagyunk, és, hogy ő is vámpír lett?- nyugalomhullám? Vámpír. VÁMPÍÍÍR? Mi?
-Nyugi, Alice. Nem kell ezen rágódnod. Hallotta. És most eléggé fel van zaklatva. Nem is, meg van ijedve. Kiolvastam a gondolataiból. És most is hall minket.- Edward? Edward vámpír? Mindenki vámpír? ÉN IS VÁMPÍR VAGYOK? Hogyan?
-Na, mikor kel fel?- Emmett. Emmett menj innen! Úgysem hallod, de menj innen! Vámpírok! Menj.!
-Ez vicces. Emmett, épp most utasított, hogy menj innen, mert vámpírok vannak itt. Eléggé vicces. – nevetett mindenki.
-Nyugi, hugi. Te is az vagy. Vagy leszel. Ha végre kész leszel. Alice?- Emmett. Hugi?
-Még két perc. Nem is 95 másodperc. 90 másodperc múlva fel fog kelni. Ne aggódjatok. Láttam. Ja, és szóljatok Carlisle-nak. – Carlisle? Ő is? Nem hiszem el! Miért nem mondták el?
-Nyugi, Bridget. Nyugodj meg. Majd ha te is képes leszel beszélni, akkor mindent elmagyarázunk. De nyugodj meg. Nem valami könnyű nekem. Mindenki érzelme…- Jasper megpaskolta a kezemet. Azt hiszem. Mi ez a mindenki érzelme? Oké, akkor rakjuk össze. Ha jól értem, akkor Edward hallja a gondolataimat, Jasper érzi az érzelmeimet, és Alice meg látta a mit is? Ja, a jövőt. Atya, Úr, Isten.
-Ügyes. Kitaláltad. Gratulálok.- mondta Edward. Te jó ég. Mi van itt? Állatkert? Hová kerültem? Diliházba? Vagy csak ugratnak. Erre Edward hangosan nevetett.
-Nem, nem állatkert, de a diliházat sem találtad el. És viccnek meg egy kicsit durva.- mondta még mindig nevetve.
Egy váratlan pillanatban a fájdalom a szívemnél erősödött, felsikítottam. A tűz leszállt a végtagjaimról. A szívem nekiállt őrült tempóban verni, és miután a fájdalom, és a tűz a tetőfokára hágott, a szívem egy utolsó, óriásit dobbant, majd végleg megállt, ezzel a tűz is abbamaradt. Vártam, hogy mikor dobban még egyszer, csak vártam, és vártam. Ha nem dobog a szívem, akkor voltaképpen nem is élek. Hirtelen a sok aggodalom abba maradt, és kinyitottam a szemem. Mindent sokkal, de sokkal jobban, tisztábban láttam. Felültem, de olyan gyorsan, hogy szinte beleszédültem. Megláttam, hogy mindenki az ajtóban tolong. Emmett, Edward, és Jasper pedig legelöl, mögötte mindenki más. Megtapogattam az arcomat, és teljesen sima volt. Semmi karmolás. Legalább is nem érzem. De hogy?
-Alice.- szólt csilingelő hangom. Ez nem én vagyok. A kis manó kidugta Jasper mellett a fejét, és elvigyorodott.
-Nem fog bántani. Emmett, Jasper. Nem bíztok benne? Kérlek. Nem bántana. Egyikünket sem.- mondta, miközben kibújt Jazz mellett.
-Igaza van. Csak nagyon érdekesnek talál mindent.- mondta Ed, miközben engem bámult.
-Mi olyan érdekes rajtam Edward, hogy ennyire kell bámulni?- kérdeztem, és meglepődtem magabiztosságomon.
-Nézd meg magad.- hozott be egy nagy tükröt Alice. Belenéztem. Ez meg ki? Mert biztos, hogy nem én. Ez egy csodálatos, hófehér bőrű, vörös szemű csaj. Vörös szemű???
-Miért?- néztem Edwardra, és felpattantam az orvosi ágyról.
-Még emberi vér van az ereidben. Maximum fél év. – mondta mosolyogva.
-Mindenről tudni akarok. És, nem fogok semmit csinálni. Miért gondoltátok, hogy bántok valakit? Nem is tudnám. –néztem Jasper-re értetlenül, közben Alice a karjaimba vetette magát. Én pedig visszaöleltem. Semmit sem értettem.
-Oké, Alice, hogyha elengedsz, akkor mindent elmondanátok? Semmit sem értek? És hogy vagyok itt, amikor egy medve támadott meg? És a sebhelyek? És mi van a családommal? Meg kellett volna halnom!!- kezdtem egyre hisztérikusabb hangnemre váltani.- És? Hmmm? Mi ez?- szagoltam bele a levegőbe, és elkezdett egyre jobban kaparni a torkom.
-Hegyi oroszlán. Mit keres itt egy oroszlán?- Edward. Ezt miért tőlem kérdezi? Ekkor valamiért nem uraltam a testemet, és kiugrottam az ablakon, és az oroszlánra vetettem magam. Belemélyesztettem a fogaimat az ütőerébe, és kiszívtam a vérét. Nem igen volt ideje ellenkezni. Amikor végeztem, felálltam, és megtöröltem a számat. Elsuttogtam egy „Bocsi” –t, és futásnak eredtem. Ha egy oroszlánt ilyen könnyen megölök, akkor bárkit képes vagyok megölni. Nem akarok gyilkos lenni. Ha jól hallottam, ami biztos, akkor mindenki utánam indult. Egyre gyorsabban futottam, senki sem tudott utolérni. Egyszer csak Edward hangját hallottam meg.
-Úgy fél kiló méterre lehet előttünk. Észak felé tart. Látom a fejében. – EDWARD! Ne olvass már a gondolatainkban! Elegem van!
-Nem hallok senkit! Bridget-et sem!- Ez én voltam?
-Mit hallottál utoljára?- kérdezte Carlisle. Közben megálltam, hogy jobban halljam.
-Azt, hogy Bridget azt mondja, hogy ne olvass már a gondolatainkban. És ennyi. Többet nem hallottam.- ezt én csináltam. Örömömben felsikítottam. Nem is tudtam, hogy lehet, de Sikerült! Tök jó! Jeeeee. Igaz, azt sem tudom, hogy hogyan csináltam, de az most nem lényeges. Elvettem Edward erejét. Ez nagyon jó. Közben odaértek hozzám a többiek, és elég érdekesen néztek rám. Nem lehettem mindennapi látvány. Egy nő, mini ruhában, és magas sarkúban ugrál az erdő közepén.
-Alice. Alice. Alice.- ugrottam a nyakába
-Én voltam. Én voltam. Alice. Én voltam. Edwardnak nincs már ereje –trilláztam, és örömömben őt is megöleltem.
-Te voltál?- nézett értetlenül.
-Arra gondoltam, hogy ne tudja használni az erejét, és tessék. - Erre elvigyorogtam, és magamra mutattam. -Menjünk vissza. Tartoztok még egy vallomással nekem. –mutattam végig rajtuk, majd bizonytalanul néztem körbe. Most merre? Mindenki elnevette magát, majd Emmett és Alice kézen fogtak, és elvezettek a házhoz. Bementünk, és leültünk a kanapéra. Teljesen fesztelenül éreztem magam. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Carlisle leült velem szembe, és sorban mindenki helyet fogalt.
-Szóval. Hol is kezdjem.- nézett komolyan Carlisle.
-Mondjuk az elején.- néztem rá kíváncsian.
-Rendben. Szóval. Kezdjük ott, hogy Alice látta a medvetámadást, és a szakadékot is. Szóval az egészet. Elment oda, és megmentett. Elhozott ide, én pedig átváltoztattalak. Így vámpír lettél, mint mi. –mosolygott.
-Mi az, hogy vámpír?- ezen Emmett jót derült. Aztán segítségkérőn néztem Edwardra. Gondoltam, ő majd megérti.
-Szerintem úgy érti, hogy mi takar maga alatt, mik a tulajdonságaink.- nevetett velem. Ezt a csilingelő hangot még meg kell szoknom.
-Kezdem a kedvencemmel. Nagyon nagy erő.- szólt közbe Emmett.
-Gyorsaság.- mondta Edward.
-Szépség.- Rosalie.
-Tökéletes látás, és hallás.- Jasper.
-plusz, mínusz, képesség.- mondta Carlisle.
-Hát, igen. Azokat már ismerem.- vigyorogtam.
-Még emberi vér van az ereidben. Maximum fél év. – mondta mosolyogva.
-Mindenről tudni akarok. És, nem fogok semmit csinálni. Miért gondoltátok, hogy bántok valakit? Nem is tudnám. –néztem Jasper-re értetlenül, közben Alice a karjaimba vetette magát. Én pedig visszaöleltem. Semmit sem értettem.
-Oké, Alice, hogyha elengedsz, akkor mindent elmondanátok? Semmit sem értek? És hogy vagyok itt, amikor egy medve támadott meg? És a sebhelyek? És mi van a családommal? Meg kellett volna halnom!!- kezdtem egyre hisztérikusabb hangnemre váltani.- És? Hmmm? Mi ez?- szagoltam bele a levegőbe, és elkezdett egyre jobban kaparni a torkom.
-Hegyi oroszlán. Mit keres itt egy oroszlán?- Edward. Ezt miért tőlem kérdezi? Ekkor valamiért nem uraltam a testemet, és kiugrottam az ablakon, és az oroszlánra vetettem magam. Belemélyesztettem a fogaimat az ütőerébe, és kiszívtam a vérét. Nem igen volt ideje ellenkezni. Amikor végeztem, felálltam, és megtöröltem a számat. Elsuttogtam egy „Bocsi” –t, és futásnak eredtem. Ha egy oroszlánt ilyen könnyen megölök, akkor bárkit képes vagyok megölni. Nem akarok gyilkos lenni. Ha jól hallottam, ami biztos, akkor mindenki utánam indult. Egyre gyorsabban futottam, senki sem tudott utolérni. Egyszer csak Edward hangját hallottam meg.
-Úgy fél kiló méterre lehet előttünk. Észak felé tart. Látom a fejében. – EDWARD! Ne olvass már a gondolatainkban! Elegem van!
-Nem hallok senkit! Bridget-et sem!- Ez én voltam?
-Mit hallottál utoljára?- kérdezte Carlisle. Közben megálltam, hogy jobban halljam.
-Azt, hogy Bridget azt mondja, hogy ne olvass már a gondolatainkban. És ennyi. Többet nem hallottam.- ezt én csináltam. Örömömben felsikítottam. Nem is tudtam, hogy lehet, de Sikerült! Tök jó! Jeeeee. Igaz, azt sem tudom, hogy hogyan csináltam, de az most nem lényeges. Elvettem Edward erejét. Ez nagyon jó. Közben odaértek hozzám a többiek, és elég érdekesen néztek rám. Nem lehettem mindennapi látvány. Egy nő, mini ruhában, és magas sarkúban ugrál az erdő közepén.
-Alice. Alice. Alice.- ugrottam a nyakába
-Én voltam. Én voltam. Alice. Én voltam. Edwardnak nincs már ereje –trilláztam, és örömömben őt is megöleltem.
-Te voltál?- nézett értetlenül.
-Arra gondoltam, hogy ne tudja használni az erejét, és tessék. - Erre elvigyorogtam, és magamra mutattam. -Menjünk vissza. Tartoztok még egy vallomással nekem. –mutattam végig rajtuk, majd bizonytalanul néztem körbe. Most merre? Mindenki elnevette magát, majd Emmett és Alice kézen fogtak, és elvezettek a házhoz. Bementünk, és leültünk a kanapéra. Teljesen fesztelenül éreztem magam. Csak azt nem tudtam, hogy miért. Carlisle leült velem szembe, és sorban mindenki helyet fogalt.
-Szóval. Hol is kezdjem.- nézett komolyan Carlisle.
-Mondjuk az elején.- néztem rá kíváncsian.
-Rendben. Szóval. Kezdjük ott, hogy Alice látta a medvetámadást, és a szakadékot is. Szóval az egészet. Elment oda, és megmentett. Elhozott ide, én pedig átváltoztattalak. Így vámpír lettél, mint mi. –mosolygott.
-Mi az, hogy vámpír?- ezen Emmett jót derült. Aztán segítségkérőn néztem Edwardra. Gondoltam, ő majd megérti.
-Szerintem úgy érti, hogy mi takar maga alatt, mik a tulajdonságaink.- nevetett velem. Ezt a csilingelő hangot még meg kell szoknom.
-Kezdem a kedvencemmel. Nagyon nagy erő.- szólt közbe Emmett.
-Gyorsaság.- mondta Edward.
-Szépség.- Rosalie.
-Tökéletes látás, és hallás.- Jasper.
-plusz, mínusz, képesség.- mondta Carlisle.
-Hát, igen. Azokat már ismerem.- vigyorogtam.
-Halhatatlanság.- mondta Alice.
-Nem változik a testünk.- Esme.
-Vért iszunk.- Carlisle.
-Elő márványtömb vagy.- mondta mosolyogva Emmett.
-Tökéletes memória.- Jasper.
-Oké. Ennyi elég is lesz szerintem. –mondtam.- most hazamegyek. A családom biztosan megijedt. Köszönöm, hogy megmentettetek.- mondtam, mire mindegyikük érdekesen kezdett el nézni, és Jasper vissza húzott a kanapéra.
-Nem mész te sehová!! – kiáltott rám. Furcsán néztem rá.
-Miért?- kérdeztem, közben próbáltam újra felállni, de visszanyomott.
-Mert megölheted őket. Újszülött vagy. Vérrel táplálkozol. Szerinted miért kapar a torkod?- mondta, miközben felemelte a hangját. Megölhetem a családom. Az én családom. Megölhetem őket. Egy gyilkos lehetek, vagy már vagyok. Egy gyilkos. Sosem ölném meg a családom, de megtörténhet. És miért kapar a torkom? Most nem vészes. Nem is figyelek rá. De ezek szerint amiatt van. Vérrel táplálkozok, de az oroszlán is elég volt. Nem kell nekem semmi. Se vér, se semmi. Nem akarok gyilkos lenni. Nem akarok. Elmegyek…és akkor senkit sem bántok. Ez az. Ha senkivel sem érintkezek, akkor az esély sincs meg rá, hogy öljek. Ez lesz az. Na, akkor ha Jasper elenged végre, már megyek is. És soha többé nem találkozok senkivel. Talán kibírom. Ránéztem Edwardra. Gondolom hallotta, vagyis ha nagyon koncetrálok, akkor halja. Talán. Erre csak bólintott. Elmondtam mégegyszer az egészet, és befejeztem a koncentrálást.
-Jasper. Engedd el.- nézett rá.- Nem megy a családjához. Igaz, még mindig nem hallom a gondolatokat, csak az előbb az övét. Nem hagyná, hogy a családja meghaljon miatta. –Erre Jasper elengedett, én pedig nagyon gyorsan elkezdtem futni az erdőbe.
-Nem változik a testünk.- Esme.
-Vért iszunk.- Carlisle.
-Elő márványtömb vagy.- mondta mosolyogva Emmett.
-Tökéletes memória.- Jasper.
-Oké. Ennyi elég is lesz szerintem. –mondtam.- most hazamegyek. A családom biztosan megijedt. Köszönöm, hogy megmentettetek.- mondtam, mire mindegyikük érdekesen kezdett el nézni, és Jasper vissza húzott a kanapéra.
-Nem mész te sehová!! – kiáltott rám. Furcsán néztem rá.
-Miért?- kérdeztem, közben próbáltam újra felállni, de visszanyomott.
-Mert megölheted őket. Újszülött vagy. Vérrel táplálkozol. Szerinted miért kapar a torkod?- mondta, miközben felemelte a hangját. Megölhetem a családom. Az én családom. Megölhetem őket. Egy gyilkos lehetek, vagy már vagyok. Egy gyilkos. Sosem ölném meg a családom, de megtörténhet. És miért kapar a torkom? Most nem vészes. Nem is figyelek rá. De ezek szerint amiatt van. Vérrel táplálkozok, de az oroszlán is elég volt. Nem kell nekem semmi. Se vér, se semmi. Nem akarok gyilkos lenni. Nem akarok. Elmegyek…és akkor senkit sem bántok. Ez az. Ha senkivel sem érintkezek, akkor az esély sincs meg rá, hogy öljek. Ez lesz az. Na, akkor ha Jasper elenged végre, már megyek is. És soha többé nem találkozok senkivel. Talán kibírom. Ránéztem Edwardra. Gondolom hallotta, vagyis ha nagyon koncetrálok, akkor halja. Talán. Erre csak bólintott. Elmondtam mégegyszer az egészet, és befejeztem a koncentrálást.
-Jasper. Engedd el.- nézett rá.- Nem megy a családjához. Igaz, még mindig nem hallom a gondolatokat, csak az előbb az övét. Nem hagyná, hogy a családja meghaljon miatta. –Erre Jasper elengedett, én pedig nagyon gyorsan elkezdtem futni az erdőbe.
