15. fejezet
(Bridget)
Utánam eredt Emmett. Gondolom Edward elmondhatta neki.
-Bridget! Bridget! Állj meg! Kérlek.- erre egyre gyorsabban kezdtem el futni. Jött utánam. Egyszer csak megálltam, nagyon furcsa szagot kezdtem el érezni, ami kaparta a torkomat. Egyszer csak hat farkas ugrott elém. Nagyobbak voltak, mint a normális farkasok, és vicsorítottak. Hátra hőköltem, de nem estem el. Az egyik rám ugrott, és lelökött a fölre, majd rám állt. Elkezdtem morogni, ahogy ő is.
-Velünk van! –kiáltotta Emmett. Erre a farkas vicsorított, és még jobban lenyomott.
-Azért vörös a szeme, mert újszülött. Ma változott át, de nagyon jó az önuralma. Engedjétek el! A mi területünkön vagytok még.- egyre dühösebb lett. A farkas leszállt rólam, és visszahátrált a társaihoz.
-Ezek meg…- mondtam sokkolva, miközben Emmett felsegített.
-Farkasok. Majd otthon elmondom. Gyere. – húzott a ház felé, miközben én még mindig a hat farkast figyeltem. Elkezdtem futni, de lefutottam Emmettet, és másfelé vettem az irányt. Egy tisztást találtam. Nagyon szép volt. Ahogy a napfény megcsillant a patakon… Néztem, néztem, és csak néztem. A családomra gondoltam…Akit soha többé nem láthatok. Szörnyű.
Emmett közben beért. Leültem a fűbe, és gondolkodtam. Odaült mellém.
-Figyelj. Edward elmondta. Nem leszel gyilkos. Nagyon nagy az uralmad. Nem fogsz te senki sem megölni. Majd én vigyázok rád.- ölelt meg, én pedig sírtam a karjaiban. Könnyek nélkül. Nincs könnyem. Hová tűntek? Nekem kellenek.
-Miért nincsenek könnyeim?- kérdeztem, miután abbahagytam az ideiglenes idegi kivonulásomat.
-Már nem is lesznek. Sajnálom. Vámpír lettél. Nincs már körforgás a testedben. Nem kering semmi benned. – nézett rám.
-Oké. Értem. Menjünk haza. –álltam fel, miközben még mindig ölelt.
(Bridget)
Utánam eredt Emmett. Gondolom Edward elmondhatta neki.
-Bridget! Bridget! Állj meg! Kérlek.- erre egyre gyorsabban kezdtem el futni. Jött utánam. Egyszer csak megálltam, nagyon furcsa szagot kezdtem el érezni, ami kaparta a torkomat. Egyszer csak hat farkas ugrott elém. Nagyobbak voltak, mint a normális farkasok, és vicsorítottak. Hátra hőköltem, de nem estem el. Az egyik rám ugrott, és lelökött a fölre, majd rám állt. Elkezdtem morogni, ahogy ő is.
-Velünk van! –kiáltotta Emmett. Erre a farkas vicsorított, és még jobban lenyomott.
-Azért vörös a szeme, mert újszülött. Ma változott át, de nagyon jó az önuralma. Engedjétek el! A mi területünkön vagytok még.- egyre dühösebb lett. A farkas leszállt rólam, és visszahátrált a társaihoz.
-Ezek meg…- mondtam sokkolva, miközben Emmett felsegített.
-Farkasok. Majd otthon elmondom. Gyere. – húzott a ház felé, miközben én még mindig a hat farkast figyeltem. Elkezdtem futni, de lefutottam Emmettet, és másfelé vettem az irányt. Egy tisztást találtam. Nagyon szép volt. Ahogy a napfény megcsillant a patakon… Néztem, néztem, és csak néztem. A családomra gondoltam…Akit soha többé nem láthatok. Szörnyű.
Emmett közben beért. Leültem a fűbe, és gondolkodtam. Odaült mellém.
-Figyelj. Edward elmondta. Nem leszel gyilkos. Nagyon nagy az uralmad. Nem fogsz te senki sem megölni. Majd én vigyázok rád.- ölelt meg, én pedig sírtam a karjaiban. Könnyek nélkül. Nincs könnyem. Hová tűntek? Nekem kellenek.
-Miért nincsenek könnyeim?- kérdeztem, miután abbahagytam az ideiglenes idegi kivonulásomat.
-Már nem is lesznek. Sajnálom. Vámpír lettél. Nincs már körforgás a testedben. Nem kering semmi benned. – nézett rám.
-Oké. Értem. Menjünk haza. –álltam fel, miközben még mindig ölelt.
-Emmett. Elengednél?- kérdeztem nevetve.
-Hát, nem is tudom. Nem.- mondta, erre felkapott, és futott.- Így nem fogsz még egyszer elszökni. –nevetett, miközben beértünk a nappaliba.
-Hé, még csak kettőnél tartok. –mutattam az újammal is a számot. Mind a ketten nevetésben törtünk ki. Ugyanúgy, mint a nappaliban mindenki. Eddig nem is figyeltem, hogy mind itt vannak.
-Sajnálom. –néztem rájuk. –Emmett, végre letennél? És akkor mesélj. Látom, alig bírod magadban tartani.- mosolyogtam rá, miközben letett.
-Találkoztunk a farkasokkal.- mosolyogta, mire Carlisle idegesen felpattant.
-Mi történt? Ugye nem bántottak. Átléptétek a határt.- hadarta, és fel-alá járkált.
-Nem. Mind a kettőre. De ha nem állítom meg.- húzta ki magát Em, mire hasba vágtam.
-Oké. Akkor ha abbahagytátok, akkor beszélhetnénk.- folytatta a családfő.
-Persze. Bocsi.- mondtam lehajtott fejjel, miközben leültünk a kanapéra.
-Szóval. Ha már mindent tudsz, akkor esetlen valami kérdés?- nézett a szemembe.
-Nem. Nincs.- mondtam, miközben kihúztam magam, és végigmértem ruháimat. Nem is vészes. Annyira nem roncsolta össze az a farkas vagy mi.
-Akkor. Hát…itt maradnál velünk, vagy elmész?- hajtotta le a fejét. Nem is tudom. Ha megyek, akkor még magányosabb leszek. Akkor hát az első. Ekkor Alice a nyakamba ugrott.
-Igen. Igen. Igen. Igen. Igen.- mondta, miközben szorosan megölelt. Én csak nevettem, ahogy mindenki más is.
-Szóval. Igen. Köszönöm, hogy itt maradhatok. –mosolyogtam rá. Mindenki megölelt.
-Hát, akkor üdvözlünk a családban.- mondta Esme. Miután még egy jót beszélgettünk, Alice felvezetett az egyik vendégszobába.
-Bocsi. Még nincs szobád. De ne aggódj. Mindent megoldok.- vigyorgott, miközben én körbenéztem a szobába. Egy egyszerű, barack színű hálószobával találtam szembe magam. Középen az egyik falon volt az ágy, vele szembe a plazma TV, jó pár berendezési tárgy, és még két ajtó. Az egyik a gardrób volt, tele ruhákkal. Alice. -.- . A másik pedig a fürdő volt. Ugyan azok a színek uralkodtak. Egy sarok kád, és egy zuhany, wc, csapok foglaltak helyet benne. Az óriási tükörről ne is beszéljünk.
-Hát, nem is tudom. Nem.- mondta, erre felkapott, és futott.- Így nem fogsz még egyszer elszökni. –nevetett, miközben beértünk a nappaliba.
-Hé, még csak kettőnél tartok. –mutattam az újammal is a számot. Mind a ketten nevetésben törtünk ki. Ugyanúgy, mint a nappaliban mindenki. Eddig nem is figyeltem, hogy mind itt vannak.
-Sajnálom. –néztem rájuk. –Emmett, végre letennél? És akkor mesélj. Látom, alig bírod magadban tartani.- mosolyogtam rá, miközben letett.
-Találkoztunk a farkasokkal.- mosolyogta, mire Carlisle idegesen felpattant.
-Mi történt? Ugye nem bántottak. Átléptétek a határt.- hadarta, és fel-alá járkált.
-Nem. Mind a kettőre. De ha nem állítom meg.- húzta ki magát Em, mire hasba vágtam.
-Oké. Akkor ha abbahagytátok, akkor beszélhetnénk.- folytatta a családfő.
-Persze. Bocsi.- mondtam lehajtott fejjel, miközben leültünk a kanapéra.
-Szóval. Ha már mindent tudsz, akkor esetlen valami kérdés?- nézett a szemembe.
-Nem. Nincs.- mondtam, miközben kihúztam magam, és végigmértem ruháimat. Nem is vészes. Annyira nem roncsolta össze az a farkas vagy mi.
-Akkor. Hát…itt maradnál velünk, vagy elmész?- hajtotta le a fejét. Nem is tudom. Ha megyek, akkor még magányosabb leszek. Akkor hát az első. Ekkor Alice a nyakamba ugrott.
-Igen. Igen. Igen. Igen. Igen.- mondta, miközben szorosan megölelt. Én csak nevettem, ahogy mindenki más is.
-Szóval. Igen. Köszönöm, hogy itt maradhatok. –mosolyogtam rá. Mindenki megölelt.
-Hát, akkor üdvözlünk a családban.- mondta Esme. Miután még egy jót beszélgettünk, Alice felvezetett az egyik vendégszobába.
-Bocsi. Még nincs szobád. De ne aggódj. Mindent megoldok.- vigyorgott, miközben én körbenéztem a szobába. Egy egyszerű, barack színű hálószobával találtam szembe magam. Középen az egyik falon volt az ágy, vele szembe a plazma TV, jó pár berendezési tárgy, és még két ajtó. Az egyik a gardrób volt, tele ruhákkal. Alice. -.- . A másik pedig a fürdő volt. Ugyan azok a színek uralkodtak. Egy sarok kád, és egy zuhany, wc, csapok foglaltak helyet benne. Az óriási tükörről ne is beszéljünk.
Ahogy kiértem Alice várt, és az ágyamon ült.
-Na, milyen? Ez nem a végleges. –vigyorgott.
-Oké. Értem. Tényleg. Még meg sem mutattam a házat. Mit rejtegettek?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-Koporsót, vér szökőkutat, és csontvázakat. –vigyorgott.- Na gyere.- húzott maga után, és megmutatta a házat. A saját szobájukkal kezdte, ami az enyém mellett volt, a harmadik emeleten. Egy sárga-fehér szobával találtam szembe magam. Ez volt a nyugalom központja. Megnyugtató színek. Egy francia ágy volt a szoba közepén, egyéb berendezési tárgyakkal együtt. Két ajtó nyílt a szobából. Az egyik a fürdő, amiben egy kicsit erősebb színek voltak. Egy óriási beépített sarokkád, ami fával volt kívülről bevonva. A színek mint mindig, passzoltak egymáshoz. Aztán jött a gardrób. GARDRÓB. Ez nem is gardrób, ez egy pláza.
-Atya, Úr, Isten. Alice. Ez hatalmas.- néztem rá leesett állal, amire csak kuncogott.
-Nem is. Én még nagyobbat akartam. –erre hitetlenkedve néztem rá.
-Oké, menjünk tovább.- Edwardék szobája. Ugyan ezen az emeleten. Behúzott, és egy kék- drapp szobával találtam szembe magam. Ez Bella ízlése. Látszott rajta. Látszott a megfontoltság, a nyugalom, és az ízlés. Modernkor. A gardrób nem volt akkora mint Aliceé.
-Tudom, ez csak a fele. Nem engedtek nagyobbat.- szomorodott el, és megmutatta a fürdőt is. Utána kihúzott. Lejjebb mentünk egy emeletet. Bementünk Rosalie és Emmett szobájába. Fekete-fehér szoba. Nem hittem volna.
-Azt hittem, pink szoba lesz.- nevetett velem együtt Alice.
-Ezt megjegyeztem.- kiáltott fel Emmett.
-Emmett, bátyus. Hát, bármily sértő is, az a te ízlésedet tükrözi. –nevettem, közben Alice behúzott a gardróbba, és a fürdőbe. Sietősen távozott, és rángatott maga után. Bementünk Esme, és Carlisle szobájába. Ez egy hangulatos, piros, barack, és drapp színű szoba volt. Tipikus felnőtt, érett szoba. A fürdőbe is hasonló színek domináltak. A gardrób talán itt volt a legkisebb. Kimentünk, és beléptünk egy másik helyiségbe. Ez egy nagyon nagy, tárgyalóhoz hasonló helyiség. Egy óriási tárgyaló asztal, székekkel volt a szobában. Leválasztva, egy iroda. Az sem volt kicsi. Sőt. Egy fenyő íróasztal, gurulós bőr szék, laptop. Könyvespolc, két teljes falon, tele mindenféle tipusú, méretű, és korú könyvel.
A tortúra után lementünk a nappaliba. Ott ült mindenki. Emmett, Jasper, és Edward a TV-ben néztek foci meccset. Jasper rám kapta a tekintetét.
-Na, milyen? Ez nem a végleges. –vigyorgott.
-Oké. Értem. Tényleg. Még meg sem mutattam a házat. Mit rejtegettek?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-Koporsót, vér szökőkutat, és csontvázakat. –vigyorgott.- Na gyere.- húzott maga után, és megmutatta a házat. A saját szobájukkal kezdte, ami az enyém mellett volt, a harmadik emeleten. Egy sárga-fehér szobával találtam szembe magam. Ez volt a nyugalom központja. Megnyugtató színek. Egy francia ágy volt a szoba közepén, egyéb berendezési tárgyakkal együtt. Két ajtó nyílt a szobából. Az egyik a fürdő, amiben egy kicsit erősebb színek voltak. Egy óriási beépített sarokkád, ami fával volt kívülről bevonva. A színek mint mindig, passzoltak egymáshoz. Aztán jött a gardrób. GARDRÓB. Ez nem is gardrób, ez egy pláza.
-Atya, Úr, Isten. Alice. Ez hatalmas.- néztem rá leesett állal, amire csak kuncogott.
-Nem is. Én még nagyobbat akartam. –erre hitetlenkedve néztem rá.
-Oké, menjünk tovább.- Edwardék szobája. Ugyan ezen az emeleten. Behúzott, és egy kék- drapp szobával találtam szembe magam. Ez Bella ízlése. Látszott rajta. Látszott a megfontoltság, a nyugalom, és az ízlés. Modernkor. A gardrób nem volt akkora mint Aliceé.
-Tudom, ez csak a fele. Nem engedtek nagyobbat.- szomorodott el, és megmutatta a fürdőt is. Utána kihúzott. Lejjebb mentünk egy emeletet. Bementünk Rosalie és Emmett szobájába. Fekete-fehér szoba. Nem hittem volna.
-Azt hittem, pink szoba lesz.- nevetett velem együtt Alice.
-Ezt megjegyeztem.- kiáltott fel Emmett.
-Emmett, bátyus. Hát, bármily sértő is, az a te ízlésedet tükrözi. –nevettem, közben Alice behúzott a gardróbba, és a fürdőbe. Sietősen távozott, és rángatott maga után. Bementünk Esme, és Carlisle szobájába. Ez egy hangulatos, piros, barack, és drapp színű szoba volt. Tipikus felnőtt, érett szoba. A fürdőbe is hasonló színek domináltak. A gardrób talán itt volt a legkisebb. Kimentünk, és beléptünk egy másik helyiségbe. Ez egy nagyon nagy, tárgyalóhoz hasonló helyiség. Egy óriási tárgyaló asztal, székekkel volt a szobában. Leválasztva, egy iroda. Az sem volt kicsi. Sőt. Egy fenyő íróasztal, gurulós bőr szék, laptop. Könyvespolc, két teljes falon, tele mindenféle tipusú, méretű, és korú könyvel.
A tortúra után lementünk a nappaliba. Ott ült mindenki. Emmett, Jasper, és Edward a TV-ben néztek foci meccset. Jasper rám kapta a tekintetét.
-Mi ilyen furcsa rajtam?- kérdeztem.
-Nem vagy szomjas?- kérdezett vissza.
-Nem.
-Tiszta Bella.- mosolygott.
-Hm?- néztem értetlenül.
-Hatalmas önuralmad van. Pedig még csak egy napja alakultál át. Pont mint én.- mosolyogott, és megölelt az érintett. –Ja, és még az erőd is kialakult.- mondta, miután én arra az esetre gondoltam, amikor Edwardnak elvettem az erejét. Az az arckifejezés. Elnevettem magam, mire Ed morgott.
-Bocsi. –nevettem tovább.
-Akkor mondjuk kapcsold be, és akkor nem látom.
-Jó ötlet.- erre elvettem az erejét, de csak úgy, hogy engem ne halljon. – Így jó?- nevettem.
-Tökély. –mosolyogott a végére.
-Oké. Akkor. Sétálok egyet. Nem jön valaki?- kérdeztem. Erre Emm, és Jazz felpattant, Alice-val az élen kiindultak.
-Oké. –mosolyogtam, és utánuk eredtem.
-Hugi…meg kell tanítani harcolni. –vigyorgott Emmett.
-Aham. Tök jó.- mondtam.
-Szerintem is. Majd én megtanítalak.- még nagyobb vigyor terült el az arcán.
-Te? Na persze. A maci, aki brummogni is alig tud, harcot tanít. Jó vicc.- nevettem, mire nekem rontott. Én könnyű szerrel kikerültem, és leterítettem.
-Ez hogy?- nézett rám csodálkozva Jazz.
-Ohh, még öt éve bokszot, és karatét tanultam. –nevettem, miközben leszálltam Emmettről, aki csak sértődötten nézett rám.
-Csodálatos. De azért én majd adok egy kis rutint okéjs?- ölelt meg Jasper.
-Persze. Bármikor. – nevettem.
-Nahm, nem megyünk?- nézett Alice.
-De. Persze, türelmetlen kisasszony. Mit tervezel, hogy ennyire sietsz?- mosolyogtam rá.
-Nem vagy szomjas?- kérdezett vissza.
-Nem.
-Tiszta Bella.- mosolygott.
-Hm?- néztem értetlenül.
-Hatalmas önuralmad van. Pedig még csak egy napja alakultál át. Pont mint én.- mosolyogott, és megölelt az érintett. –Ja, és még az erőd is kialakult.- mondta, miután én arra az esetre gondoltam, amikor Edwardnak elvettem az erejét. Az az arckifejezés. Elnevettem magam, mire Ed morgott.
-Bocsi. –nevettem tovább.
-Akkor mondjuk kapcsold be, és akkor nem látom.
-Jó ötlet.- erre elvettem az erejét, de csak úgy, hogy engem ne halljon. – Így jó?- nevettem.
-Tökély. –mosolyogott a végére.
-Oké. Akkor. Sétálok egyet. Nem jön valaki?- kérdeztem. Erre Emm, és Jazz felpattant, Alice-val az élen kiindultak.
-Oké. –mosolyogtam, és utánuk eredtem.
-Hugi…meg kell tanítani harcolni. –vigyorgott Emmett.
-Aham. Tök jó.- mondtam.
-Szerintem is. Majd én megtanítalak.- még nagyobb vigyor terült el az arcán.
-Te? Na persze. A maci, aki brummogni is alig tud, harcot tanít. Jó vicc.- nevettem, mire nekem rontott. Én könnyű szerrel kikerültem, és leterítettem.
-Ez hogy?- nézett rám csodálkozva Jazz.
-Ohh, még öt éve bokszot, és karatét tanultam. –nevettem, miközben leszálltam Emmettről, aki csak sértődötten nézett rám.
-Csodálatos. De azért én majd adok egy kis rutint okéjs?- ölelt meg Jasper.
-Persze. Bármikor. – nevettem.
-Nahm, nem megyünk?- nézett Alice.
-De. Persze, türelmetlen kisasszony. Mit tervezel, hogy ennyire sietsz?- mosolyogtam rá.
-Semmit. –vágta rá kicsit gyorsan.
-Aha.- mondtam úgy, hogy érezni lehessen, hogy nem vettem be. Elkezdtünk Alice után futni. Egyszer csak valaki megragadott hátulról. Előttünk egy folyó volt. Jasper pedig bele akart dobni. Csakhogy ő sem úszta meg. Őt Emmett kapta fel, és így beleugrott velünk a folyóba. Ők csak nevettek, én pedig dühösen fujtattam, miközben kimásztam a jeges vízből.
-Ezt muszáj volt? Egy tök jó ruha volt. A cipőről ne is beszéljünk. –morogtam. Nem hiszem el. Tetszett ez az összeállítás. Ekkor megláttam Alicet aki nevetett a parton. NEVETETT. Odafutottam, gondoltam nem vette észre, hogy mit fogok csinálni. Így könnyedén felemeltem, és bedobtam a tóba. Mindezt egy másodperc alatt. Ekkor már én is nevettem. Alice dühösen dugta ki buksiját a víz alól.
-Ugye, milyen jó érzés. Gondolom ezt nem láttad.- néztem rá. Mire elvigyorodott.
-Nem hát. –vigyorgott.- viszont téged láttalak. –nevetett.
-Oké, hát. Induljunk vissza. Szerintem. Amúgy Bridget köszönöm. –mosolyogott Jasper.
-Mit Jazz?- nevettem. Most meg mit köszön?
-Alice mostanában nagyon boldog. Sőt, annál is boldogabb. Emmettel együtt. Mindenki örül neked, csak egy személy nem. De vele nem kell törődni. –monda, és úgy vigyorgott, hogy a fogain megcsillant a napfény. Ez tök jó. Még ezt is láttam. Elnevettem magam.
-Ohh, hát ezt nem kell köszönni. Ha ti nem lennétek, most én sem.- ölelt meg minket.- De most tényleg menjünk. Szerintem már várnak otthon. – mondtam, és elindultunk Haza. Haza. Igen. Most már ez az otthonom.
-Aha.- mondtam úgy, hogy érezni lehessen, hogy nem vettem be. Elkezdtünk Alice után futni. Egyszer csak valaki megragadott hátulról. Előttünk egy folyó volt. Jasper pedig bele akart dobni. Csakhogy ő sem úszta meg. Őt Emmett kapta fel, és így beleugrott velünk a folyóba. Ők csak nevettek, én pedig dühösen fujtattam, miközben kimásztam a jeges vízből.
-Ezt muszáj volt? Egy tök jó ruha volt. A cipőről ne is beszéljünk. –morogtam. Nem hiszem el. Tetszett ez az összeállítás. Ekkor megláttam Alicet aki nevetett a parton. NEVETETT. Odafutottam, gondoltam nem vette észre, hogy mit fogok csinálni. Így könnyedén felemeltem, és bedobtam a tóba. Mindezt egy másodperc alatt. Ekkor már én is nevettem. Alice dühösen dugta ki buksiját a víz alól.
-Ugye, milyen jó érzés. Gondolom ezt nem láttad.- néztem rá. Mire elvigyorodott.
-Nem hát. –vigyorgott.- viszont téged láttalak. –nevetett.
-Oké, hát. Induljunk vissza. Szerintem. Amúgy Bridget köszönöm. –mosolyogott Jasper.
-Mit Jazz?- nevettem. Most meg mit köszön?
-Alice mostanában nagyon boldog. Sőt, annál is boldogabb. Emmettel együtt. Mindenki örül neked, csak egy személy nem. De vele nem kell törődni. –monda, és úgy vigyorgott, hogy a fogain megcsillant a napfény. Ez tök jó. Még ezt is láttam. Elnevettem magam.
-Ohh, hát ezt nem kell köszönni. Ha ti nem lennétek, most én sem.- ölelt meg minket.- De most tényleg menjünk. Szerintem már várnak otthon. – mondtam, és elindultunk Haza. Haza. Igen. Most már ez az otthonom.
