16.fejezet
(Prue)
Már több, mint két hónapja. Két hónapja, hogy az életem összetört. Két hónapja, hogy egyel kevesebb lett a család. Két hónapja, hogy túráztunk. Két hónapja, hogy a medve megölte Bridgetet. Két hónapja, hogy mindenki lelki világa összemorzsolódott. Két hónapja, hogy nem mozdultam ki. Csak az utóbbi pár hétben iskolába.
Ma végre, először az utóbbi két hónapban, kimozdulok. Lemegyek a La-push-i partra. Egyedül. Kiszellőztetem a fejem. Már úton vagyok a part felé. Séta. Elvileg csodákat tehet. Hát, én még nem érzem. Csak a fájdalmat, a szívemben, és immár a lábaimban is. De legalább végre látom a partot. A homokon csak úgy csillog a napsugár. Leültem a víztől egy-két méterre, és figyeltem. Gondolkodtam. Mindenről. Az utóbbi két hónapról. Az utóbbi két hónap hogyan is telt el? Ültem, gondolkodtam, kutyát sétáltattam, gépeztem, ettem, tisztálkodtam, aludtam, tanultam. Ennyi. Azt hiszem mást nem is csináltam. Csak a fontosabb dolgokat tettem meg. Minek kikapcsolódnom, ha Bridget már nincs itt? Minek, ha nem mondhatom el senkinek, hogy mennyire jól éreztem magam? Minek, ha nincs, aki velem jönne, vagy fedezne? Minek, ha sehogy sem érezném magam jól?
Megszorítottam a nyakláncomat, ami tőle kaptam. „Erről a nyakláncról majd mindig eszedbe jutok.” Mondta, mikor odaadta nekem. Születésnapomra. Utolsó ajándék tőle. Elkezdtem zokogni, felhúztam a lábaimat, és a térdemre hajtottam. Már vagy tíz perce folyattak a könnyeim, amikor lépteket hallottam. Felemeltem a fejem, és egy nagyon jóképű, valószínűleg indán fiú szemébe néztem. Lefagyott, ahogy én is. Ilyen szép szemeket. Csodálatos, meleg, mély, gesztenyebarna szemek. Elvesztem a tekintetében. Várjunk csak, ha a szeme ilyen szép, akkor a teste milyen lehet? Végignéztem rajta. Rövid, barna haj. Barnás bőr, de nem az a szokásos indián bőr. Kidolgozott test, amit egy farmer térdnadrág mögé rejtett. Úgy 190 cm magas lehet. A szemem újra visszatéved gesztenyebarna szemeihez. Sokáig nézhettem Őt, mert egyszer csak szúrásokat éreztem a lábamba. Akkor vettem észre, hogy a bal lábamra ültem, hogy kényelmesebb legyen. Gyorsan fordultam, és a hátamra feküdtem. Az egész lábam zsibbadt. Elkezdtem fujtatni a homokban, és forgolódtam. A srác csak kitágult szemekkel nézett rám. Vicces lehet. Egyszer csak odajött hozzám, leült a homokba, és nevetett.
-Most mi olyan vicces?- néztem rá. Habár tudtam. Egy csaj, aki kisírt szemekkel, a lábát fogva fetreng a homokba. Tényleg vicces látvány lehet.
-Bocsi, csak ez…nagyon…vicces. –nevetett. Ez a hang. Hmmm.
-Szerintem nem.- néztem rá durcásan, közben abbamaradt a lábamban a kicsi tűk szurkálása.
-Bocs. Tényleg. Én Matthew Clearwater vagyok. De csak Matt. - nyújtotta a kezét.
-Prudence Bather, de csak Prue. –mosolyogtam rá. Mosolyogtam. Ez a séta tényleg jót tett.
-Nagyon örülök Prue. Nem állsz fel, és jössz el velem egy kicsit sétálni? Nehogy át kelljen élned még egy ilyen traumát, hogy elzsibbad a lábad.- mosolyogott, miközben kezet nyújtott, ezzel segítve felállni. Elfogadtam a segítséget.
-Te nem fázol? Én így majdnem megfagyok.- mutattam végig magamon. Sport cipő, póló, pulcsi, kabát, hosszú farmer, és még sál is volt rajtam. Mégis fáztam.
-Nem, de felmelegítselek?- nézett rám kihívóan. Én csak nevettem, mire átkarolt, és azonnal melegem lett. Jóleső bizsergés futott végig a testemet. Sétáltunk, és mindenféléről beszélgettünk. Már órák óta mehettünk, amikor egy elég rossz kérdést tett fel.
-Van testvéred?- kérdezte. Lefagytam. Ő ment volna tovább, de mikor meglátta, hogy megálltam, Ő is megállt. Nem jött valami jókor ez a kérdés. Sőt. Az arcomat a tenyerembe temettem. Nem sírhatok. Most nem. Egyszer csak egy forró érintést éreztem meg az állam alatt. Matt felemelte az államat, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Rossz ötlet volt. Elvesztem a tekintetében, így nem figyelve könnyeimre. Kicsordult egy könnycseppem. Letörölte, és megölelt.
-Sajnálom. Nem kellett volna ilyeneket kérdeznem. Sajnálom.- még erősebben szorított, de jól esett.
-Semmi gond. Majd elmondom. Visszamegyünk, és elmondom oké? –néztem rá, és újra bal keze a vállamon hevert. Bólogatott, és elindultunk. Hamar visszaértünk, és már ment le a nap, leültünk a homokba, és megnéztük a naplementét.
-Ohh, nem hiszem el. Nem érek haza.- ugrottam fel.
-Haza? Hol laksz?
-Messze. Körülbelül két óra amíg hazaérek.- mondtam elgondolkodva. Lehet, hogy három is volt, amíg idegértem.
-Oké, akkor elkísérlek. –mosolygott.
-Hát…öhm…jó. – mondtam, felsegítettem volna a földről, de már mellettem állt. Ekkor egy autó állt meg mellettünk, és anyu ugrott ki belőle, majd a nyakamba omlott.
-Azt hittem, valami bajod lett. Nem akarom, hogy veled is hasonló történjen, mint Bridget-tel. Nagyon féltelek.- sírta el magát.
-Sajnálom, anyu. Épp mentem volna haza, de elment az idő. Sajnálom, és ne aggódj. Vigyázok magamra.- töröltem le róla a könnyeket.
-Öhm, azt hiszem én megyek.- mondta zavartan a mögöttem álló Matt.
-Sajnálom. Tényleg. Majd még látjuk egymást.- mosolyogtam rá, megöleltem, ő pedig visszaölelt.
-Majd, akkor még…-mondta, de nem tudta befejezni.
-Persze, találkozunk.
-Megkereslek.- mosolygott.
-Oké. Majd akkor mesélek. Most megyek. Szia.- mondtam, és belenéztem mélybarna szemeibe. Elvesztem. Gyorsan elfordítottam a fejem. Ez nem jó ötlet, vagyis nem szabadna ennyit a szemébe néznem. Nincs rám jó hatással. Elmentem a kocsihoz, beültem, és anyuval hazahajtottunk. Szinte nem is szóltunk egymáshoz. Felmentem a szobámba, elvégeztem az esti tisztálkodást, és lefeküdtem. Hamar elaludtam, és egy gesztenyebarna szempárral álmodtam…
