Nos igen, 20:00 előtt hoztam. :D Bocsi, hogy előbb nem tudtam feltenni, de tanulnom is kellett, meg focimeccs... xD
Tehát, jó olvasást, és köszi a komikat.
Pussz
41. fejezet
(Bridget)
Végül Carlisle felállt, és beszélni kezdett.
- Bridget…arról lenne szó, hogy…- Igen? –húztam fel a szemöldököm, mivel csaknem akarta kibökni a mondatot.
- Arról, hogy örökbe fogadhatnánk Nicholast. –fejezte be Esme.
- Ez komoly? –ültem le döbbenetemben a székre.
- Igen. –vigyorgott Alice.
- De szavazást kellene tartanunk. –mosolygott Esme.
- Hát jó. –tértem vissza az ”élők” közé.
- Bridget? –Szólított meg Carlisle.
- Egyértelmű. Igen. –mosolyogtam.
- Emmett. –fordult felé a családfő.
- Igen. Higgyétek el, ha meglátjátok, azonnal beleszerettek. –mondta édesen.
- Alice?
- Igen. Az a kisfiú egy csoda. Nem érdemel ilyen sorsot.
- Jasper?
- Igen. Nem szoktam az ilyen ügyek mellett kiállni, de most igen. –mosolyodott el halványan.
- Edward?
- Nem. –morrant fel. –Nem biztonságos.
- Rendben. Bella?
- Ohh, kétfelé oszlok. A szívem igent, az agyam nemet súg. –sóhajtott fel. –Nem.
- Chriss?
- Nem.
- Jenny.
- Igen. –mosolygott. - Ahogy elmeséltétek, megérdemli, hogy egy családban nőjön fel.
- Esme? –fordult felesége felé Carlisle.
- Igen. –mosolygott meghatottan.
- Én pedig igennel szavazok. Már azért is, mert mindegyikünk tudja, hogy gyermeket szeretnétek. És mivel nem adhatjuk meg ezt nektek, csak ezzel az egy eséllyel. –mosolyodott el. –Akkor szerintem eldőlt. Nicholast örökbe fogadjuk, és már reggel megyünk, és elintézzük a papírokat, majd az esküvő után elhozzuk. –mosolygott, majd felém, és Alice felé fordult. –Szüksége lesz a kicsinek egy szobára, és ruhákra.
- Mikor megyünk? –fordult bezsongva felém Alice.
- Holnap, suli után, azonnal. Addig tervezzük meg. –fogtam karon, majd felrángattam a szobájába, és bekapcsoltam a gépét.
Megterveztük, hogy az egyik vendégszobát alakítjuk át, vagyis az egyetlen egyet, ami azon az emeleten van, ahol mi is lakunk. Így csak átlépek a srégen lévő szobába. Eldöntöttük, hogy először világoskékre fessük a falakat, majd vészünk több árnyalatú kéket is, és az oldalfalaknak a közepén kisebb-nagyobb csíkok lesznek. Megbeszéltük, hogy az ágya mellé felfestünk pár Disney figurát. Pluto-t, és Tigrist mindenképp. A plafonon foszforeszkáló csillagok. Erre én beszéltem rá. Egy olyan fa keretes ágy lesz a szoba közepén, aminek van egy kicsi kiemelkedése szélül, tehát le nem fog esni. Világos fa lesz, és az ágynemű sötétkék, és jó puha. Lesz benne egy sima, fehér szőnyeg, ami a világos fa parkettán lesz, a szoba közepén. Egy kisebb fa asztal lesz a fal mellett, és előtte egy puha fotel. A szobában szétszórva, de mégis rendben játékok, plüssök, és egyéb dolgok, amikre egy körül belül egyéves fiúnak szüksége lehet. Két ajtó nyílik majd a szobából, mind a kettő fehér. Az egyik a fürdő. Megegyeztünk, hogy ott főleg a fehéret használjuk, de a kéket sem mellőzzük. A gardróbot rá bíztam. Amikor kész lettünk a 3D-s modellel, Alice feltette a pendrive-re, és lementünk a nappaliba, ahol a többiek beszélgettek. Rácsatlakoztatta a TV-re, és megmutatta nekik a szoba terveit.
- Ügyes. –mosolygott Esme, majd megölelt minket. –Mikor álltok neki?
- Holnap, iskola után. Elmegyünk, megvásároljuk a hozzá való dolgokat, és nekiállunk. –vigyorgott izgatottan a mellettem ugráló manó. –De most kipakolunk a szobából.
- Hé, ez nem volt betervezve. –kiáltottam a lépcső tetejéről.
- Engem az nem érdekel. Gyere. –húzott.
Megadtam magam, és elkezdtük kivinni a szobából a felesleges dolgokat. Először az ágyat, majd az asztalt, leszedtük a függönyt, a szőnyeget, mindent. Egy teljesen üres, halványsárga szoba volt már csak.
- Huhh, suliba kell menni. Nem gondoltam volna, hogy így elmegy az idő. Még van egy óra elkészülni. Ja, és neked még át kell másolni a matekfüzeted. –pattant fel, és belevetette magát a gardróbba.
- Én lezuhanyozok is. Te is tedd meg. Ja, tényleg. –kiáltottam vissza neki, és a szobámba szaladtam, majd ruháimat ledobva a zuhany forró vize alá vetettem magam.
Vagy öt perc zuhanyzás után kiléptem a zuhany alól, magam köré tekertem egy törölközőt, megszárítottam a hajam, enyhén kivasaltam, tehát egy kicsit látszott benne még a hullám, de nem volt egyértelmű. Átsuhantam a gardróbba, és felkaptam a kikészített fehérneműimet, majd egy fehér farmert, egy halványrózsaszín felsőt, rózsaszín magas sarkút, egy fehér bőrdzsekit, és a táskámba bedobáltam a cuccaimat. Gyorsan elővettem a matek füzetem, meg egy ürest is, és villámgyorsan, pontosabban öt perc alatt átmásoltam. Már suhantam is le a lépcsőn. Alice-val egyszerre.
- Mehetünk. –kiáltottuk immár a garázsból.
- Az én kocsimmal megyünk. –jelentettem ki, és bepattantam a vezető ülésbe.
Alice az anyósülésre, Em és Jasper pedig hátra.
- Ügyesek voltatok. –nyomott egy csókot ajkaimra Emim, miután én hátra fordultam, hogy üdvözöljem őket.
- Köszi. –virultam ki, majd visszafordultam, hogy vezetni tudjak.
Kiszáguldottam a garázsból, fel a főútra, onnan pedig az iskola parkolójába.
- Huh, de jó, hogy holnap nem kell jönnünk. –szálltam ki, Emhez préselődtem, mire átkarolt hátulról.
- Mit tervezel? –vigyorgott kajánul.
- Ne akard azt te megtudni. –csókoltam meg.
(Bridget)
Végül Carlisle felállt, és beszélni kezdett.
- Bridget…arról lenne szó, hogy…- Igen? –húztam fel a szemöldököm, mivel csaknem akarta kibökni a mondatot.
- Arról, hogy örökbe fogadhatnánk Nicholast. –fejezte be Esme.
- Ez komoly? –ültem le döbbenetemben a székre.
- Igen. –vigyorgott Alice.
- De szavazást kellene tartanunk. –mosolygott Esme.
- Hát jó. –tértem vissza az ”élők” közé.
- Bridget? –Szólított meg Carlisle.
- Egyértelmű. Igen. –mosolyogtam.
- Emmett. –fordult felé a családfő.
- Igen. Higgyétek el, ha meglátjátok, azonnal beleszerettek. –mondta édesen.
- Alice?
- Igen. Az a kisfiú egy csoda. Nem érdemel ilyen sorsot.
- Jasper?
- Igen. Nem szoktam az ilyen ügyek mellett kiállni, de most igen. –mosolyodott el halványan.
- Edward?
- Nem. –morrant fel. –Nem biztonságos.
- Rendben. Bella?
- Ohh, kétfelé oszlok. A szívem igent, az agyam nemet súg. –sóhajtott fel. –Nem.
- Chriss?
- Nem.
- Jenny.
- Igen. –mosolygott. - Ahogy elmeséltétek, megérdemli, hogy egy családban nőjön fel.
- Esme? –fordult felesége felé Carlisle.
- Igen. –mosolygott meghatottan.
- Én pedig igennel szavazok. Már azért is, mert mindegyikünk tudja, hogy gyermeket szeretnétek. És mivel nem adhatjuk meg ezt nektek, csak ezzel az egy eséllyel. –mosolyodott el. –Akkor szerintem eldőlt. Nicholast örökbe fogadjuk, és már reggel megyünk, és elintézzük a papírokat, majd az esküvő után elhozzuk. –mosolygott, majd felém, és Alice felé fordult. –Szüksége lesz a kicsinek egy szobára, és ruhákra.
- Mikor megyünk? –fordult bezsongva felém Alice.
- Holnap, suli után, azonnal. Addig tervezzük meg. –fogtam karon, majd felrángattam a szobájába, és bekapcsoltam a gépét.
Megterveztük, hogy az egyik vendégszobát alakítjuk át, vagyis az egyetlen egyet, ami azon az emeleten van, ahol mi is lakunk. Így csak átlépek a srégen lévő szobába. Eldöntöttük, hogy először világoskékre fessük a falakat, majd vészünk több árnyalatú kéket is, és az oldalfalaknak a közepén kisebb-nagyobb csíkok lesznek. Megbeszéltük, hogy az ágya mellé felfestünk pár Disney figurát. Pluto-t, és Tigrist mindenképp. A plafonon foszforeszkáló csillagok. Erre én beszéltem rá. Egy olyan fa keretes ágy lesz a szoba közepén, aminek van egy kicsi kiemelkedése szélül, tehát le nem fog esni. Világos fa lesz, és az ágynemű sötétkék, és jó puha. Lesz benne egy sima, fehér szőnyeg, ami a világos fa parkettán lesz, a szoba közepén. Egy kisebb fa asztal lesz a fal mellett, és előtte egy puha fotel. A szobában szétszórva, de mégis rendben játékok, plüssök, és egyéb dolgok, amikre egy körül belül egyéves fiúnak szüksége lehet. Két ajtó nyílik majd a szobából, mind a kettő fehér. Az egyik a fürdő. Megegyeztünk, hogy ott főleg a fehéret használjuk, de a kéket sem mellőzzük. A gardróbot rá bíztam. Amikor kész lettünk a 3D-s modellel, Alice feltette a pendrive-re, és lementünk a nappaliba, ahol a többiek beszélgettek. Rácsatlakoztatta a TV-re, és megmutatta nekik a szoba terveit.
- Ügyes. –mosolygott Esme, majd megölelt minket. –Mikor álltok neki?
- Holnap, iskola után. Elmegyünk, megvásároljuk a hozzá való dolgokat, és nekiállunk. –vigyorgott izgatottan a mellettem ugráló manó. –De most kipakolunk a szobából.
- Hé, ez nem volt betervezve. –kiáltottam a lépcső tetejéről.
- Engem az nem érdekel. Gyere. –húzott.
Megadtam magam, és elkezdtük kivinni a szobából a felesleges dolgokat. Először az ágyat, majd az asztalt, leszedtük a függönyt, a szőnyeget, mindent. Egy teljesen üres, halványsárga szoba volt már csak.
- Huhh, suliba kell menni. Nem gondoltam volna, hogy így elmegy az idő. Még van egy óra elkészülni. Ja, és neked még át kell másolni a matekfüzeted. –pattant fel, és belevetette magát a gardróbba.
- Én lezuhanyozok is. Te is tedd meg. Ja, tényleg. –kiáltottam vissza neki, és a szobámba szaladtam, majd ruháimat ledobva a zuhany forró vize alá vetettem magam.
Vagy öt perc zuhanyzás után kiléptem a zuhany alól, magam köré tekertem egy törölközőt, megszárítottam a hajam, enyhén kivasaltam, tehát egy kicsit látszott benne még a hullám, de nem volt egyértelmű. Átsuhantam a gardróbba, és felkaptam a kikészített fehérneműimet, majd egy fehér farmert, egy halványrózsaszín felsőt, rózsaszín magas sarkút, egy fehér bőrdzsekit, és a táskámba bedobáltam a cuccaimat. Gyorsan elővettem a matek füzetem, meg egy ürest is, és villámgyorsan, pontosabban öt perc alatt átmásoltam. Már suhantam is le a lépcsőn. Alice-val egyszerre.
- Mehetünk. –kiáltottuk immár a garázsból.
- Az én kocsimmal megyünk. –jelentettem ki, és bepattantam a vezető ülésbe.
Alice az anyósülésre, Em és Jasper pedig hátra.
- Ügyesek voltatok. –nyomott egy csókot ajkaimra Emim, miután én hátra fordultam, hogy üdvözöljem őket.
- Köszi. –virultam ki, majd visszafordultam, hogy vezetni tudjak.
Kiszáguldottam a garázsból, fel a főútra, onnan pedig az iskola parkolójába.
- Huh, de jó, hogy holnap nem kell jönnünk. –szálltam ki, Emhez préselődtem, mire átkarolt hátulról.
- Mit tervezel? –vigyorgott kajánul.
- Ne akard azt te megtudni. –csókoltam meg.
- Francba is, mit csinálnak eddig Edward-ék. –fújtatott Alice. –Én azon lepődtem meg, hogy Bella nem-et mondott…- sóhajtott.
- Hidd el, én is. Eddig nem ilyen volt. Most nagyon furcsa valami…- karolta át Jasper.
- Én sem értem. Jenny és Chriss olyan tartózkodóak velünk. Velem legalább is. –bújtam Emim karjai közé.
- Nyugi. Mi mindig itt leszünk egymásnak. –súgta halkan Alice.
Egy hálás pillantást küldtem felé, majd Em kezét megfogva, elindultam az iskola épülete felé. Alice és Jasper - vagyis, akikre mostanság számíthatok- mögöttünk lépdelt. Úgy döntöttünk, hogy bekísérjük Alice-t a terembe, és ott maradunk vele egy kicsit. Így is tettünk. Amikor beléptünk a terembe, ahol a kicsi manónak lesz órája, mindenki elhallgatott, és kíváncsian fürkésztek minket. Elkísértük Alice-t a leghátsó padhoz, ahol egyedül ült. Jaz lehuppant mellé, mi pedig a falnak támaszkodva beszélgettünk velük.
- Azt hiszem, mennünk kéne. Mindjárt becsengetnek. –néztem az órára, ami azt jelezte, hogy alig van pár perc, és az óra elkezdődik.
- És még nincsenek itt. –fújtatott. –Sziasztok. –csókolta meg Jasper-t, engem megölelt, Emimet pedig egy cuppanós puszival jutalmazta, mi pedig kilibbentünk a teremből.
Besietünk a saját termünkbe, leültünk a padunkba, és fél perc múlva már kezdődött is az óra.
Amikor kicsengettek az idegesítő, és unalmas óráról, majd még jó pár ilyen órának néztünk elé.
Végre az ebédlő felé tartottunk, és mivel a tanár öt percet ráhúzott az órára, a többiek már bent ültek. Alice a telefonjával babrált, miközben hátradőlt a székben, és mérges arckifejezést vágott. Leültünk hozzájuk, és egy gyors köszönés után legjobb barátnőm felé fordultam.
- Mikor indulunk? –mosolyogtam rá.
- Nem tudom. –puffogott.
- Alice. –mondtam nyugodtan.
- Még egy óra. Biológiára nem mentek be, mivel furcsa lenne, ha belétek törne a tű. Ja, meg Jasper nemigen fogja bírni, hogy mellette az emberek agyon szurkálják magukat, csak hogy egy kis vért csapoljanak le magukból. –suhant át egy apró mosoly az arcán.
- Akkor már csak egy óra. –vidultam fel.
- Igen. Épp most nézem, hogy hol lehetne mit megvenni. –koppantott a fejére.
- Hidd el, én is. Eddig nem ilyen volt. Most nagyon furcsa valami…- karolta át Jasper.
- Én sem értem. Jenny és Chriss olyan tartózkodóak velünk. Velem legalább is. –bújtam Emim karjai közé.
- Nyugi. Mi mindig itt leszünk egymásnak. –súgta halkan Alice.
Egy hálás pillantást küldtem felé, majd Em kezét megfogva, elindultam az iskola épülete felé. Alice és Jasper - vagyis, akikre mostanság számíthatok- mögöttünk lépdelt. Úgy döntöttünk, hogy bekísérjük Alice-t a terembe, és ott maradunk vele egy kicsit. Így is tettünk. Amikor beléptünk a terembe, ahol a kicsi manónak lesz órája, mindenki elhallgatott, és kíváncsian fürkésztek minket. Elkísértük Alice-t a leghátsó padhoz, ahol egyedül ült. Jaz lehuppant mellé, mi pedig a falnak támaszkodva beszélgettünk velük.
- Azt hiszem, mennünk kéne. Mindjárt becsengetnek. –néztem az órára, ami azt jelezte, hogy alig van pár perc, és az óra elkezdődik.
- És még nincsenek itt. –fújtatott. –Sziasztok. –csókolta meg Jasper-t, engem megölelt, Emimet pedig egy cuppanós puszival jutalmazta, mi pedig kilibbentünk a teremből.
Besietünk a saját termünkbe, leültünk a padunkba, és fél perc múlva már kezdődött is az óra.
Amikor kicsengettek az idegesítő, és unalmas óráról, majd még jó pár ilyen órának néztünk elé.
Végre az ebédlő felé tartottunk, és mivel a tanár öt percet ráhúzott az órára, a többiek már bent ültek. Alice a telefonjával babrált, miközben hátradőlt a székben, és mérges arckifejezést vágott. Leültünk hozzájuk, és egy gyors köszönés után legjobb barátnőm felé fordultam.
- Mikor indulunk? –mosolyogtam rá.
- Nem tudom. –puffogott.
- Alice. –mondtam nyugodtan.
- Még egy óra. Biológiára nem mentek be, mivel furcsa lenne, ha belétek törne a tű. Ja, meg Jasper nemigen fogja bírni, hogy mellette az emberek agyon szurkálják magukat, csak hogy egy kis vért csapoljanak le magukból. –suhant át egy apró mosoly az arcán.
- Akkor már csak egy óra. –vidultam fel.
- Igen. Épp most nézem, hogy hol lehetne mit megvenni. –koppantott a fejére.
- Hát jó. –pacsiztam bele a kezébe, amit feltartott.
Az ebédszünetben megbeszéltük, hogy hol vesszük meg a dolgokat.
Elmentünk órára. Francia…kiakasztóan baromságokat szokott mondani a tanár. A rossz kiejtés miatt teljesen más mondatokat mond, mint amiket szeretne…
Így, már az ötödik percben a fejemet fogtam…
Amikor hallottam, ahogy az óra üt még egyet, és megszólalt a csengő. Megkönnyebbülve álltam fel, és pakoltam össze a cuccomat. Kivettem a táskámból az átmásolt matekfüzetemet, és odalibbentem Polly padjához.
- Szia. Tessék. –adtam át mosolyogva a füzetet.
- Ohh, szia Bridget. Nem kellett volna. –pirult el.
- Megígértem. És nem tartott olyan sok időbe. Ebből tanulj. A végén ott van minden fontos képlet. Helyesen. –tettem hozzá mosolyogva, majd elköszöntem, és az ajtóhoz táncoltam. Kézen ragadtam Szerelmemet, és kisiettem a teremből. Az ajtóban már Alice állt, és izgatottan ugrándozott Jasper mellett, miközben a kocsimhoz mentünk. Beszálltam a vezető ülésbe, mellém Emim, hátra Jasper és Alice. Összekulcsolt kezeinket a sebváltóra tettem, és beindítottam a kocsit. Pont ekkor húzott el mellettünk a család többi tagja a kocsival, de még nem is intettek. Kezdtem dühös lenni rájuk. Kiszáguldottam a parkolóból, és erősen nyomtam a gázt.
- Nyugi. –suttogta Jasper, közben nyugalom hullámokat küldött.
- Kérlek, Jasper, ne most. –fújtam ki a levegőt.
Megálltam az út szélén, elengedtem Emim kezét, hátradöntöttem a fejem, és az orrnyergemet kezdtem el masszírozni. Elég viccesen nézhettem ki, mivel Alice elnevette magát. Kinyitottam az egyik szemem.
Az ebédszünetben megbeszéltük, hogy hol vesszük meg a dolgokat.
Elmentünk órára. Francia…kiakasztóan baromságokat szokott mondani a tanár. A rossz kiejtés miatt teljesen más mondatokat mond, mint amiket szeretne…
Így, már az ötödik percben a fejemet fogtam…
Amikor hallottam, ahogy az óra üt még egyet, és megszólalt a csengő. Megkönnyebbülve álltam fel, és pakoltam össze a cuccomat. Kivettem a táskámból az átmásolt matekfüzetemet, és odalibbentem Polly padjához.
- Szia. Tessék. –adtam át mosolyogva a füzetet.
- Ohh, szia Bridget. Nem kellett volna. –pirult el.
- Megígértem. És nem tartott olyan sok időbe. Ebből tanulj. A végén ott van minden fontos képlet. Helyesen. –tettem hozzá mosolyogva, majd elköszöntem, és az ajtóhoz táncoltam. Kézen ragadtam Szerelmemet, és kisiettem a teremből. Az ajtóban már Alice állt, és izgatottan ugrándozott Jasper mellett, miközben a kocsimhoz mentünk. Beszálltam a vezető ülésbe, mellém Emim, hátra Jasper és Alice. Összekulcsolt kezeinket a sebváltóra tettem, és beindítottam a kocsit. Pont ekkor húzott el mellettünk a család többi tagja a kocsival, de még nem is intettek. Kezdtem dühös lenni rájuk. Kiszáguldottam a parkolóból, és erősen nyomtam a gázt.
- Nyugi. –suttogta Jasper, közben nyugalom hullámokat küldött.
- Kérlek, Jasper, ne most. –fújtam ki a levegőt.
Megálltam az út szélén, elengedtem Emim kezét, hátradöntöttem a fejem, és az orrnyergemet kezdtem el masszírozni. Elég viccesen nézhettem ki, mivel Alice elnevette magát. Kinyitottam az egyik szemem.
- Mi van? –morrantam fel.
- Semmi. –kuncogott tovább.
Csak megforgattam a szemem, és folytattam a lenyugtatásomat. Fél perc múlva lábam újra a gázon volt, és befordultam a parkolóba. Ott immár nyugodtan szálltam ki a kocsiból. A többiek megütközve néztek.
- Most mi van? –húztam fel a szemöldököm.
- Semmi. Csak, olyan hamar lenyugodtál. –szállt ki Jaz.
- Semmi. –kuncogott tovább.
Csak megforgattam a szemem, és folytattam a lenyugtatásomat. Fél perc múlva lábam újra a gázon volt, és befordultam a parkolóba. Ott immár nyugodtan szálltam ki a kocsiból. A többiek megütközve néztek.
- Most mi van? –húztam fel a szemöldököm.
- Semmi. Csak, olyan hamar lenyugodtál. –szállt ki Jaz.
- Le tudom nyugtatni magam. –mosolyodtam el halványan.
- Pedig szívesen segítettem volna. –sóhajtott fel Em, de a szája sarkában ott bujkált az a bizonyos Emmett féle kaján vigyor.
- Majd otthon megbeszéljük. –kacsintottam rá, és Alice-t karon ragadva behúztam az épületbe.
- Ott kezdünk. –húzott a gyermek bútorokat tartalmazó üzlet felé.
_* Pár óra múlva *_
Miután voltunk a festék-, bútor-, játék-, gyermekruha- boltba, és persze a családi összeg egy részét elvertük, a kocsiba bepakolva hazahajtottunk.
- Nekiállunk már ma? –hajolt előre Alice.
- Hát...- sóhajtottam fel. Legyen, álljunk neki.
- Rendben, akkor először festünk. –vigyorgott.
- Tudom. Először a sima kékkel kell kétszer áthúzni a falat, és utána jöhet a minta. –termettem a szobába, a festékes dobozokkal a kezembe. –Alice, ecsetet ugye vettünk?
- Öhm…ooo…- húzta el a száját.
- Jaj de jó, hogy nem öltöztem még át. –forgattam meg a szemeimet, és már lent is voltam a garázsban. –Hogy felejthetted el? –kérdeztem hangosan.
- Nem tudom. –vigyorgott, és beugrott a kocsiba.
Gyorsan kihajtottam a garázsból, és eszeveszett száguldásba kezdtem.
- Pedig szívesen segítettem volna. –sóhajtott fel Em, de a szája sarkában ott bujkált az a bizonyos Emmett féle kaján vigyor.
- Majd otthon megbeszéljük. –kacsintottam rá, és Alice-t karon ragadva behúztam az épületbe.
- Ott kezdünk. –húzott a gyermek bútorokat tartalmazó üzlet felé.
_* Pár óra múlva *_
Miután voltunk a festék-, bútor-, játék-, gyermekruha- boltba, és persze a családi összeg egy részét elvertük, a kocsiba bepakolva hazahajtottunk.
- Nekiállunk már ma? –hajolt előre Alice.
- Hát...- sóhajtottam fel. Legyen, álljunk neki.
- Rendben, akkor először festünk. –vigyorgott.
- Tudom. Először a sima kékkel kell kétszer áthúzni a falat, és utána jöhet a minta. –termettem a szobába, a festékes dobozokkal a kezembe. –Alice, ecsetet ugye vettünk?
- Öhm…ooo…- húzta el a száját.
- Jaj de jó, hogy nem öltöztem még át. –forgattam meg a szemeimet, és már lent is voltam a garázsban. –Hogy felejthetted el? –kérdeztem hangosan.
- Nem tudom. –vigyorgott, és beugrott a kocsiba.
Gyorsan kihajtottam a garázsból, és eszeveszett száguldásba kezdtem.
- Jajj, Alice. –sóhajtottam fel, közben feltekertem a hangerőt, hisz egy gyors és pörgős szám ment, amit kívülről fújtam.
- Tudom, nem is értem, hogy mehetett ki a fejemből. –mondta ki végül, de vigyorgott.
- Értem már. Direkt ment ki a fejedből. –mosolyogtam.
- Nem. Tényleg. –vágott komoly, és megilletődött fejet.
- Jól van. –sóhajtottam fel, és beálltam a parkolóba.
Kipattantunk a kocsiból, és besiettünk az épületbe. Ott újra a festő cuccokat árusító üzletbe, most az ecsetek, és egyéb dolgok felé. Vettünk két hengert, vagy hat darab közepes méretű ecsetet, és tíz-tizenkét különböző méretűt. Fizettünk, és Alice a táskával a kezében kilibbent a boltból, majd sietősen elindult, csakhogy nem a kijárat irányába. Gyors léptekkel lépdelt az épület leg távolabbi részébe. Meghallottam, hogy miért siet, és én is belehúztam.
- Hagyjál már! –mondta egy női hang, és be tudtam azonosítani, hogy ki az. Már az illatról is.
- Megbánod még ezt! –válaszolta a férfi.
Majd egy csattanás, én pedig belehúztam. Ott is termettem, a kihalt részben, ahol Polly a földön ült, és a vöröslő arcát fogta, Noel pedig felette állt. Előbb odaértem, mint Alice, és ellöktem onnan azt a barom Noel-t. Közben Alice felsegítette Polly-t.
- Hülye ribanc, hívtad a barátnőidet mi? Azt hiszitek, hárman elég lesztek ötünk ellen? –mondta fölényesen, és kiléptek a fal mögül a barátai is.
- Tudod, nem akarunk sem verekedést, sem vért. –kezdtem bele teljesen nyugodtan. –Csakhogy erről már lecsúsztatok. Tehát, először mondjad csak el, hogy mi a bajod?
- Ohh, a kis barátnőd egy kurva. –nevetett gúnyosan.
- Igen? Ohh, persze. Csak pár embert találsz, akit még nem döntöttél ágynak. És ő pont közötte van? Oh, mily csalódás lehet, hogy valaki ellen tud állni az undorító bájadnak. –folytattam nyugodtan. –Vidd ki Alice. A kocsiban találkozunk.
- Rendben. –bólintott, és kikísérte a megilletődött, és zokogó lányt.
- Na, így már tényleg könnyű dolgunk lesz. Még úgy is meg kell bosszulnom, hogy kiálltál mellette. –hadarta Noel, közben megszorította a felkaromat.
Legalább is próbált erőt kifejteni.
- Tudod, én nem vagyok az erőszak híve. Szerintem a normális emberek meg tudják a dolgokat oldani anélkül is. De mint látszik, te nem vagy az. –vettem elő a kemény formámat. –Most pedig, ha még egyszer is hozzáérsz, velem gyűlik meg a bajod. –sziszegtem a fogaim között.
- Azt hiszed, hogy félek tőled? –nevetett, közben egy gúnyos pillantást küldtek felém a haverjai.
- Hidd el, jobban tennéd. –válaszoltam, és körbe pillantottam, majd beleszagoltam a levegőbe, és egy kis fülelés után megállapítottam, hogy senki sincs ebben a kihalt részben.
- Tudjuk mi, hogy nem vagy mindennapi. Vannak forrásaink. –mondta magabiztosan, majd beugrott az ablakon Rosalie.
- Rosalie. –morogtam. Alice, Alice, Alice. Gyere vissza, de gyorsan.
- Ohh, nem csak egyedül vagyok. Tudod milyen jó mostanság a Volturi-ban. –villantotta meg a vörösen izzó szemeit.
Majd beugrott még Alec és Jane. De jó. Hármuk ellen semmi esélyem.
- Aro milyen boldog lesz, ha megtudja, hogy emberekkel szövetkeztek. –pillantottam gúnyosan a két nagyon tehetséges vámpír felé.
- Engedélyt kaptunk arra, hogy elpusztítsunk. –morogta Jane.
- Arra is, hogy elkotyogjátok a titkot ennyi embernek? –húztam fel a szemöldököm.
- Öhm…- vakarta meg Alec a tarkóját.
- Tehát nem. Hát, akkor biztosan nagyon boldog lesz. –gúnyolódtam.
- Ehhez neked semmi közöd. –kezdett el kínozni Jane.
Bridget. Egy kis nyugalom. Erős vagy. Ez csak az elmédben van. És szűntesd meg a fájdalmat. Nyugodtan álltam fel, miután Jane-t megfosztottam az erejétől.
- Mi történt? –sikkantott fel.
- Ohh, hát nem csak nektek van erőtök. –feleltem gúnyosan. Alice, siess már vissza.
- Ha Aro ezt meghallja. –csillant fel Alec szeme.
- Mi van, Alec, csak nem megtetszettem? –kacérkodtam, próbáltam elfojtani a haragom.
- Öhm…- mondta zavartan.
- Nem kéne őket elküldeni? –mutattam az emberek felé.
- Tudod, éhes is vagyok. –gúnyolódott Rosalie.
- Jahm, persze. Átváltottál gyilkossá. Nagyon…öhm…példamutató. Gondolom nektek az nem mondták, hogy ti lesztek a vacsorák. –fordultam az emberek felé.
- Hogy mi? Egyáltalán mik vagytok? Mi csak annyit tudunk, hogy meg akarsz bosszulni rajta. –fordult Rosalie felé Noel. Szemében kétségbeesés csillant.
- Ohh, ha te tudnád, hogy mik vagyunk. Menjetek el! Megtettétek, amit kellett. –felelte erélyesen Rosalie, mire eltűntek a helyszínről.
Szerencse, hogy elmentek.
- Most pedig, jöjjön a móka. –mondta vigyorogva Rosalie, és Alec lebénított.
A francba is, hogy csak egy erőt tudok elvenni. Élettelenül estem össze, és Alec felkapott.
- Nem kell ennek a szukának akkora kényelem. –morgott Rosalie.
- Tudom, nem is értem, hogy mehetett ki a fejemből. –mondta ki végül, de vigyorgott.
- Értem már. Direkt ment ki a fejedből. –mosolyogtam.
- Nem. Tényleg. –vágott komoly, és megilletődött fejet.
- Jól van. –sóhajtottam fel, és beálltam a parkolóba.
Kipattantunk a kocsiból, és besiettünk az épületbe. Ott újra a festő cuccokat árusító üzletbe, most az ecsetek, és egyéb dolgok felé. Vettünk két hengert, vagy hat darab közepes méretű ecsetet, és tíz-tizenkét különböző méretűt. Fizettünk, és Alice a táskával a kezében kilibbent a boltból, majd sietősen elindult, csakhogy nem a kijárat irányába. Gyors léptekkel lépdelt az épület leg távolabbi részébe. Meghallottam, hogy miért siet, és én is belehúztam.
- Hagyjál már! –mondta egy női hang, és be tudtam azonosítani, hogy ki az. Már az illatról is.
- Megbánod még ezt! –válaszolta a férfi.
Majd egy csattanás, én pedig belehúztam. Ott is termettem, a kihalt részben, ahol Polly a földön ült, és a vöröslő arcát fogta, Noel pedig felette állt. Előbb odaértem, mint Alice, és ellöktem onnan azt a barom Noel-t. Közben Alice felsegítette Polly-t.
- Hülye ribanc, hívtad a barátnőidet mi? Azt hiszitek, hárman elég lesztek ötünk ellen? –mondta fölényesen, és kiléptek a fal mögül a barátai is.
- Tudod, nem akarunk sem verekedést, sem vért. –kezdtem bele teljesen nyugodtan. –Csakhogy erről már lecsúsztatok. Tehát, először mondjad csak el, hogy mi a bajod?
- Ohh, a kis barátnőd egy kurva. –nevetett gúnyosan.
- Igen? Ohh, persze. Csak pár embert találsz, akit még nem döntöttél ágynak. És ő pont közötte van? Oh, mily csalódás lehet, hogy valaki ellen tud állni az undorító bájadnak. –folytattam nyugodtan. –Vidd ki Alice. A kocsiban találkozunk.
- Rendben. –bólintott, és kikísérte a megilletődött, és zokogó lányt.
- Na, így már tényleg könnyű dolgunk lesz. Még úgy is meg kell bosszulnom, hogy kiálltál mellette. –hadarta Noel, közben megszorította a felkaromat.
Legalább is próbált erőt kifejteni.
- Tudod, én nem vagyok az erőszak híve. Szerintem a normális emberek meg tudják a dolgokat oldani anélkül is. De mint látszik, te nem vagy az. –vettem elő a kemény formámat. –Most pedig, ha még egyszer is hozzáérsz, velem gyűlik meg a bajod. –sziszegtem a fogaim között.
- Azt hiszed, hogy félek tőled? –nevetett, közben egy gúnyos pillantást küldtek felém a haverjai.
- Hidd el, jobban tennéd. –válaszoltam, és körbe pillantottam, majd beleszagoltam a levegőbe, és egy kis fülelés után megállapítottam, hogy senki sincs ebben a kihalt részben.
- Tudjuk mi, hogy nem vagy mindennapi. Vannak forrásaink. –mondta magabiztosan, majd beugrott az ablakon Rosalie.
- Rosalie. –morogtam. Alice, Alice, Alice. Gyere vissza, de gyorsan.
- Ohh, nem csak egyedül vagyok. Tudod milyen jó mostanság a Volturi-ban. –villantotta meg a vörösen izzó szemeit.
Majd beugrott még Alec és Jane. De jó. Hármuk ellen semmi esélyem.
- Aro milyen boldog lesz, ha megtudja, hogy emberekkel szövetkeztek. –pillantottam gúnyosan a két nagyon tehetséges vámpír felé.
- Engedélyt kaptunk arra, hogy elpusztítsunk. –morogta Jane.
- Arra is, hogy elkotyogjátok a titkot ennyi embernek? –húztam fel a szemöldököm.
- Öhm…- vakarta meg Alec a tarkóját.
- Tehát nem. Hát, akkor biztosan nagyon boldog lesz. –gúnyolódtam.
- Ehhez neked semmi közöd. –kezdett el kínozni Jane.
Bridget. Egy kis nyugalom. Erős vagy. Ez csak az elmédben van. És szűntesd meg a fájdalmat. Nyugodtan álltam fel, miután Jane-t megfosztottam az erejétől.
- Mi történt? –sikkantott fel.
- Ohh, hát nem csak nektek van erőtök. –feleltem gúnyosan. Alice, siess már vissza.
- Ha Aro ezt meghallja. –csillant fel Alec szeme.
- Mi van, Alec, csak nem megtetszettem? –kacérkodtam, próbáltam elfojtani a haragom.
- Öhm…- mondta zavartan.
- Nem kéne őket elküldeni? –mutattam az emberek felé.
- Tudod, éhes is vagyok. –gúnyolódott Rosalie.
- Jahm, persze. Átváltottál gyilkossá. Nagyon…öhm…példamutató. Gondolom nektek az nem mondták, hogy ti lesztek a vacsorák. –fordultam az emberek felé.
- Hogy mi? Egyáltalán mik vagytok? Mi csak annyit tudunk, hogy meg akarsz bosszulni rajta. –fordult Rosalie felé Noel. Szemében kétségbeesés csillant.
- Ohh, ha te tudnád, hogy mik vagyunk. Menjetek el! Megtettétek, amit kellett. –felelte erélyesen Rosalie, mire eltűntek a helyszínről.
Szerencse, hogy elmentek.
- Most pedig, jöjjön a móka. –mondta vigyorogva Rosalie, és Alec lebénított.
A francba is, hogy csak egy erőt tudok elvenni. Élettelenül estem össze, és Alec felkapott.
- Nem kell ennek a szukának akkora kényelem. –morgott Rosalie.
- Nem bánthatjuk. –súgta Alec.
- Jajj, a kicsi Alec szíve csak nem meglágyult? –gúnyolódott Rose, Jane csak dühösen fújtatott.
- Nem. –felelte keményen.
Kiugrott az ablakon, a többiek előre szaladtak, legalább is ahogy hallottam.
- Ne mozogj. –súgta Alec nagyon halkan. –Nem lesz semmi gond.
- Gyere már! –kiáltott Rosalie, és Alec gyorsabban kezdett futni.
„Alice! Hol vagy már? Azt ne mond, hogy nem látod ezt az egészet!”- Sikongattam gondolatban.
- Jajj, a kicsi Alec szíve csak nem meglágyult? –gúnyolódott Rose, Jane csak dühösen fújtatott.
- Nem. –felelte keményen.
Kiugrott az ablakon, a többiek előre szaladtak, legalább is ahogy hallottam.
- Ne mozogj. –súgta Alec nagyon halkan. –Nem lesz semmi gond.
- Gyere már! –kiáltott Rosalie, és Alec gyorsabban kezdett futni.
„Alice! Hol vagy már? Azt ne mond, hogy nem látod ezt az egészet!”- Sikongattam gondolatban.
- Tedd le! –lökött ki Alec kezéből Rosalie, majd belém rúgott egyet, és repültem.
A fájdalmat éreztem, de mást nem. Aztán elém lépett, és felemelte a kezem. Majd a fogait belemélyesztette a kezembe. Basszus, a vámpír méreg még így is fáj, hogy vámpír vagyok? Gondolatban felsikoltottam, és elkezdtem volna vergődni, ha tudtam volna. Aztán még egy rúgás, még jó pár harapás. És már csak a fájdalom, és a bal kezem hiánya maradt…
Koomiiiiiit kérek...
A fájdalmat éreztem, de mást nem. Aztán elém lépett, és felemelte a kezem. Majd a fogait belemélyesztette a kezembe. Basszus, a vámpír méreg még így is fáj, hogy vámpír vagyok? Gondolatban felsikoltottam, és elkezdtem volna vergődni, ha tudtam volna. Aztán még egy rúgás, még jó pár harapás. És már csak a fájdalom, és a bal kezem hiánya maradt…
