Egy kis meglepetés. Fejezet... :D Remélem mindenki boldog xD Azért hoztam, mert valószínűleg hétköznap nem lesz, mert sok a TZ. -.-...
Na, pussz.
41. fejezet
(Bridget)
Majd már nem éreztem a bal kezemet. Auuuuuuuuuuuuuuuuuuuu
- Muszáj volt? –emelt fel Alec.
- Igen.
- Hagyd békén. –kiáltotta. –Semmi okod nincs, hogy bántsd.
- Ohh, a kis Alec szerelmes. Itt már csak egy a gond. Foglalt a kisasszony. Még hozzá az én férjemet vette el tőlem–felelte gúnyosan Rosalie.
- Ez nem azt jelenti, hogy nem kell megvédenem. –morogta, majd hallottam, ahogy a másik két Volturi is erőtlenül dől a földre.
- Nyugi. Siessünk. –állt fel, és suhant. –Azért nem adom vissza a mozgásodat, mert nem akarom, hogy nekem támadj. Ne aggódj. Elviszlek hozzátok. A bal karod majd visszanő. –próbált megnyugtatni. De nem érdekelt. Csak a fájdalom. Basszus, meghalok. Igaz, már nem is élek, de ez részletkérdés. Alice, nem hiszem el, hogy nem láttad ezt az egészet.
- Nyugalom. Mindjárt ott vagyunk. –mondta, én pedig már éreztem is a családom vámpír illatát. –Visszaadom a mozgásod, de nem ajánlom, hogy mozogj. Úgy rosszabb.
Visszaadta, én pedig akkor eszméltem fel igazán, amikor fel akartam emelni a bal kezem.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. –sikítottam.
- Nyugi. Tudom hogy fáj. –súgta. –Ne mozogj, mert csak rosszabb lesz.
- Miért nem veszed el a fájdalmamat? – nyökögtem.
- Nem tudom. Nálad nem megy, valamiért. –aggodalmaskodott. –Ha lehetne, már nem éreznél semmit. Nyugodj meg. Mindjárt ott leszünk.
Már hallottam, ahogy Alice aggodalmasan utasítja a többieket, hogy jöjjenek, segítsenek, mert elraboltak.
- Au. –nyögtem.
- Tudom. A vámpír méreg is hat rád még. –súgta, és már láttam a házat.
Fájdalmamban Alec mellkasához nyomtam a fejem. Próbáltam koncentrálni, de nem nagyon sikerült.
- Mi történt? –ugrott ki Emmett az ablakon, és átvett Alec karjaiból. –Mit tettél vele? –kiáltotta dühösen.
- Hagyd. –nyögtem ki, és Szerelmemhez préseltem magam.
- Hiányzik a bal kezed Kicsim. –mondta aggodalmasan.
- Kinyírom azt a ribancot. –fújtatott Alec.
- Mi lenne, ha ezt máskor vitatnátok meg? –jött ki bosszúsan Jasper. –Nagyon fáj neki.
- Mit keres itt egy Volturi? –sikkantott Alice, és a kedves Volturisra vetette magát.
- Nem tett… semmi… rosszat. –nyökögtem.
- Kicsim. –termett a szobánkban Emmett. Letett az ágyra, és betakart. –Hívja már valaki Carlisle-t. Nyugi kicsim. A francba is. –csapott Szerelmem az éjjeli szekrényre, ami összetörött.
- Ne rombolj. – nyökögtem ki. Miért fáj ez?
- Rendben. Ki tette ezt? Kinyírom. –vált fenyegetővé a hangja.
- Alec. –súgtam halkan.
- Ő tette? –morogta.
Megráztam a fejem. Alec mellettem termett, és megfogta még épp jobb kezemet. Vagyis azon csak harapás van.
- Igen?
- Nyírd ki helyettem is. –súgtam.
(Bridget)
Majd már nem éreztem a bal kezemet. Auuuuuuuuuuuuuuuuuuuu
- Muszáj volt? –emelt fel Alec.
- Igen.
- Hagyd békén. –kiáltotta. –Semmi okod nincs, hogy bántsd.
- Ohh, a kis Alec szerelmes. Itt már csak egy a gond. Foglalt a kisasszony. Még hozzá az én férjemet vette el tőlem–felelte gúnyosan Rosalie.
- Ez nem azt jelenti, hogy nem kell megvédenem. –morogta, majd hallottam, ahogy a másik két Volturi is erőtlenül dől a földre.
- Nyugi. Siessünk. –állt fel, és suhant. –Azért nem adom vissza a mozgásodat, mert nem akarom, hogy nekem támadj. Ne aggódj. Elviszlek hozzátok. A bal karod majd visszanő. –próbált megnyugtatni. De nem érdekelt. Csak a fájdalom. Basszus, meghalok. Igaz, már nem is élek, de ez részletkérdés. Alice, nem hiszem el, hogy nem láttad ezt az egészet.
- Nyugalom. Mindjárt ott vagyunk. –mondta, én pedig már éreztem is a családom vámpír illatát. –Visszaadom a mozgásod, de nem ajánlom, hogy mozogj. Úgy rosszabb.
Visszaadta, én pedig akkor eszméltem fel igazán, amikor fel akartam emelni a bal kezem.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. –sikítottam.
- Nyugi. Tudom hogy fáj. –súgta. –Ne mozogj, mert csak rosszabb lesz.
- Miért nem veszed el a fájdalmamat? – nyökögtem.
- Nem tudom. Nálad nem megy, valamiért. –aggodalmaskodott. –Ha lehetne, már nem éreznél semmit. Nyugodj meg. Mindjárt ott leszünk.
Már hallottam, ahogy Alice aggodalmasan utasítja a többieket, hogy jöjjenek, segítsenek, mert elraboltak.
- Au. –nyögtem.
- Tudom. A vámpír méreg is hat rád még. –súgta, és már láttam a házat.
Fájdalmamban Alec mellkasához nyomtam a fejem. Próbáltam koncentrálni, de nem nagyon sikerült.
- Mi történt? –ugrott ki Emmett az ablakon, és átvett Alec karjaiból. –Mit tettél vele? –kiáltotta dühösen.
- Hagyd. –nyögtem ki, és Szerelmemhez préseltem magam.
- Hiányzik a bal kezed Kicsim. –mondta aggodalmasan.
- Kinyírom azt a ribancot. –fújtatott Alec.
- Mi lenne, ha ezt máskor vitatnátok meg? –jött ki bosszúsan Jasper. –Nagyon fáj neki.
- Mit keres itt egy Volturi? –sikkantott Alice, és a kedves Volturisra vetette magát.
- Nem tett… semmi… rosszat. –nyökögtem.
- Kicsim. –termett a szobánkban Emmett. Letett az ágyra, és betakart. –Hívja már valaki Carlisle-t. Nyugi kicsim. A francba is. –csapott Szerelmem az éjjeli szekrényre, ami összetörött.
- Ne rombolj. – nyökögtem ki. Miért fáj ez?
- Rendben. Ki tette ezt? Kinyírom. –vált fenyegetővé a hangja.
- Alec. –súgtam halkan.
- Ő tette? –morogta.
Megráztam a fejem. Alec mellettem termett, és megfogta még épp jobb kezemet. Vagyis azon csak harapás van.
- Igen?
- Nyírd ki helyettem is. –súgtam.
- Rendben. Ha Aro megtudja, hogy egy ilyen tehetséget akart megölni, akkor úgyis büntetést kap. Főleg, hogy csak egy képessége van. –morogta.
- Mi? –ébredtem fel.
- Blokkolni tud pár erőt. De nem igen megy neki. Nagy koncentrálásra van szüksége. A tiédnél sokkal gyengébb. Azért nem látott Alice. Csakhogy jó pár férfi vámpírt az ujja köré csavart… –magyarázta.
Bólintottam egyet, majd feltettem a legfontosabb kérdést.
- A gyűrűm?
- Megvan. Ne aggódj. –adta át Szerelmemnek. – Először nem értettem, hogy miért azt tépte le. De most már összeállt a kép.
- El lehet menni Volturicska. Nincs szükség a társaságodra. –mondta gorombán Emmett.
Alec felállt, és az ajtóhoz sétált…
- Várj, ne menj! –mondtam nyugodtan.
Már sokkal jobban éreztem magam, így feltornáztam magam az ágyban.
- Uhh, hogy nézek ki. –pillantottam végig magamon.
- Mi? –ébredtem fel.
- Blokkolni tud pár erőt. De nem igen megy neki. Nagy koncentrálásra van szüksége. A tiédnél sokkal gyengébb. Azért nem látott Alice. Csakhogy jó pár férfi vámpírt az ujja köré csavart… –magyarázta.
Bólintottam egyet, majd feltettem a legfontosabb kérdést.
- A gyűrűm?
- Megvan. Ne aggódj. –adta át Szerelmemnek. – Először nem értettem, hogy miért azt tépte le. De most már összeállt a kép.
- El lehet menni Volturicska. Nincs szükség a társaságodra. –mondta gorombán Emmett.
Alec felállt, és az ajtóhoz sétált…
- Várj, ne menj! –mondtam nyugodtan.
Már sokkal jobban éreztem magam, így feltornáztam magam az ágyban.
- Uhh, hogy nézek ki. –pillantottam végig magamon.
- Ne aggódj, jól leszel. –fogta meg Em a jobb kezem.
- Miért ne menjek? –fordult felém Alec.
- Azért, mert megmentettél. Nem kellett volna, de megtetted. –mosolyodtam el halványan.
- Megyek, és jól megkínzom a szőke kedvencet. Itt már csak az a gond, hogy Jane-nel a legjobb barátnők lettek. –tördelte a kezeit.
- Hogy mi? –sipítottam fel, és döbbentem le.
- Igen. Ez van. –túrt bele a hajába.
- De ki? –szólt közbe Emmett.
- Rosalie. –mondtuk egyszerre.
- Mi? –rontott be az ajtón Alice és Jasper.
- Hogy vagy? Komolyabb sérülésed van? –nézett körbe.
Ja, persze. Be vagyok takarva. Tehát a bal karomat nem láthatja. Jobb kezemmel felemeltem a takarót, fedetlenül hagyva már gyógyulásnak indult karomat.
- Ohh…- kapta kezét szája elé Alice.
- Nincs semmi baj. Jól leszek. Csak marad egy kis nyoma…- sóhajtottam fel.
- Meg is harapott? –dühöngött Emmett. Kiugrott az ablakon, és elkezdte az erdőt irtani.
- Emmett. Gyere vissza. Most szükségem van rád. –sóhajtottam fel.
- Bocsi. –termett mellettem. Szemében megbánás, fájdalom, és bűntudat szikráját véltem felfedezni.
- Nincs Polly-nak szemüvege? –fordultam Alice mellé.
- Kontaktlencse. –vigyorgott.
- Épségben hazavitted?
- Haza. Igen. Az a hülye Noel…- morgolódott.
- Ha csak ők lettek volna ott, akkor semmi gond nem lett volna. –mosolyogtam.
- Milyen jól kezeled már. Amikor letépték a kezemet, akkor én napokig csak fetrengtem a fájdalomtól. –komorult el Alec.
- Segít Jasper. –mosolyogtam.
- Egy kis jókedv bármire képes. –mosolygott. –De így is nagyon fáj neki.
- Majd helyre jövök… - legyintettem.
- Miért ne menjek? –fordult felém Alec.
- Azért, mert megmentettél. Nem kellett volna, de megtetted. –mosolyodtam el halványan.
- Megyek, és jól megkínzom a szőke kedvencet. Itt már csak az a gond, hogy Jane-nel a legjobb barátnők lettek. –tördelte a kezeit.
- Hogy mi? –sipítottam fel, és döbbentem le.
- Igen. Ez van. –túrt bele a hajába.
- De ki? –szólt közbe Emmett.
- Rosalie. –mondtuk egyszerre.
- Mi? –rontott be az ajtón Alice és Jasper.
- Hogy vagy? Komolyabb sérülésed van? –nézett körbe.
Ja, persze. Be vagyok takarva. Tehát a bal karomat nem láthatja. Jobb kezemmel felemeltem a takarót, fedetlenül hagyva már gyógyulásnak indult karomat.
- Ohh…- kapta kezét szája elé Alice.
- Nincs semmi baj. Jól leszek. Csak marad egy kis nyoma…- sóhajtottam fel.
- Meg is harapott? –dühöngött Emmett. Kiugrott az ablakon, és elkezdte az erdőt irtani.
- Emmett. Gyere vissza. Most szükségem van rád. –sóhajtottam fel.
- Bocsi. –termett mellettem. Szemében megbánás, fájdalom, és bűntudat szikráját véltem felfedezni.
- Nincs Polly-nak szemüvege? –fordultam Alice mellé.
- Kontaktlencse. –vigyorgott.
- Épségben hazavitted?
- Haza. Igen. Az a hülye Noel…- morgolódott.
- Ha csak ők lettek volna ott, akkor semmi gond nem lett volna. –mosolyogtam.
- Milyen jól kezeled már. Amikor letépték a kezemet, akkor én napokig csak fetrengtem a fájdalomtól. –komorult el Alec.
- Segít Jasper. –mosolyogtam.
- Egy kis jókedv bármire képes. –mosolygott. –De így is nagyon fáj neki.
- Majd helyre jövök… - legyintettem.
- Ki volt az a lány? –csillant fel a Volturi szeme.
- Polly. Egy osztálytárs. Noel állandóan szemétkedik vele, mert még nem tudott vele lefeküdni. –forgattam meg a szemem.
- Mindenki mást megkapott? –fogta a fejét Alec.
- Majdnem mindenkit. –nevettem fel. –Minket nem.
- Értem. Majd megkeresem…- szorította ökölbe a kezét Alec.
- Nem kell. Majd én elintézem. Figyelj. Menj vissza Volterrába. –szólt Alice.
- Majd megyek. Csak meg kell bizonyosodnom róla, hogy a lánnyal minden rendben van. –sóhajtott fel.
- Alec szerelmeeeeeeees. –énekeltem. Auuu….
*Másnap*
Még szerencse, hogy suliba nem kell menni. Süt a nap. Szerencse, hogy Rosalie csak a kézfejemet szakította le, így az még az éjszaka folyamán helyrejött. Már teljesen jól vagyok. Esme és Carlisle tegnap elintézte a papírokat. Kiderült, hogy a kis Nich apukája meghalt, és az anyukájának nem kellett. Valamint van egy féltestvére. December huszonnegyedikén született, karácsony napján. Minden fontos adatot kiderítettünk róla, és már hétfőn el is hozhatjuk.
Amikor tegnap este Carlisle és Esme hazaért, (az árvaházból) csodálkozva néztek, és elárasztottak aggódásukkal. Apa azonnal megvizsgált, és megállapította, hogy gyorsan helyrejövök.
Alec az éjszaka elment, és megígérte, hogy hívni fog, és jelenteni Rosalie-ról.
Alice az éjszaka kifestette a szobát. Legalább is az alap festéket rákente.
Most épp öltözök, igaz, még a bal kezemet nem tudom olyan profin használni, mint eddig, de már jól vagyok. Egy rövidgatya, egy topp, és egy tornacsuka. Kész. Hajamat feltűztem, és már indultam is a félig kész szobába. Alice már ott várt. Kezembe nyomott egy ecsetet.
- Már fel is rajzoltak a csíkokat? –néztem körbe. A falon fel voltak rajzolva a csíkok vonalai.
- Igen. Láttam, hogy ide lesznek, szóval egy kicsit segítettem. –vigyorgott. –Jól vagy?
- Köszi Alice, jól. –nevettem, majd nekiálltam festeni.
Húsz perc múlva az egész szobában a hat csík fel volt festve. Jó ötlet volt. Az oldal falak közepén lett csak csíkos. Odaálltunk, az ajtóval szeme lévő falhoz. Nekiálltunk felrajzolni az előre megbeszélt, és megnézett rajzot.
Fél óra múlva már a festésnek álltunk neki.
Újabb fél óra múlva büszkén, és jó festékesen néztük kész művünket.
A művünk Micimackót és társait, vagyis Malackát, Tigris, Fülest és Nyuszit ábrázolja, egy fa mellett állva.
Valamint a másik oldalra –a még be nem rakott ágy másik oldalára –egy nagyon szépen felírt Nicholas-t.
- Már csak meg kell száradnia, és akkor be is rendezhetjük. –vigyorgott manó Húgocskám.
- Rendben. –nevettem. –Akkor délután. Mivel éjszaka indulunk Denali-ba.
- Tényleg. Azon gondolkodtam, hogy felhívom Kate-t, hogy lehetne-e egy szobába összekészülnünk. Mert nem lenne szerencsés egy ilyen hosszú utat végigülni a kocsiban felöltözve, kisminkelve, és belőtt hajjal. –ráncolta a homlokát.
- Biztos megengedi. –nevettem.
- Igen. Megengedi. –vigyorgott. – Menjünk fürdeni. Rémesen nézel ki.
- Te sem vagy jobb. Jól áll az arcodon a felirat. –böktem a jobb arcféltekére.
- Tetszik a szívecske a homlokodon. –nevetett, és elfutott
- Na, most elkaplak. –futottam utána.
A nappaliban volt, Jasper mögé bújt, és vigyorgott.
- Alice. Gyere ki. –nevettem.
- Rendben. –ugrott elém.
- Polly. Egy osztálytárs. Noel állandóan szemétkedik vele, mert még nem tudott vele lefeküdni. –forgattam meg a szemem.
- Mindenki mást megkapott? –fogta a fejét Alec.
- Majdnem mindenkit. –nevettem fel. –Minket nem.
- Értem. Majd megkeresem…- szorította ökölbe a kezét Alec.
- Nem kell. Majd én elintézem. Figyelj. Menj vissza Volterrába. –szólt Alice.
- Majd megyek. Csak meg kell bizonyosodnom róla, hogy a lánnyal minden rendben van. –sóhajtott fel.
- Alec szerelmeeeeeeees. –énekeltem. Auuu….
*Másnap*
Még szerencse, hogy suliba nem kell menni. Süt a nap. Szerencse, hogy Rosalie csak a kézfejemet szakította le, így az még az éjszaka folyamán helyrejött. Már teljesen jól vagyok. Esme és Carlisle tegnap elintézte a papírokat. Kiderült, hogy a kis Nich apukája meghalt, és az anyukájának nem kellett. Valamint van egy féltestvére. December huszonnegyedikén született, karácsony napján. Minden fontos adatot kiderítettünk róla, és már hétfőn el is hozhatjuk.
Amikor tegnap este Carlisle és Esme hazaért, (az árvaházból) csodálkozva néztek, és elárasztottak aggódásukkal. Apa azonnal megvizsgált, és megállapította, hogy gyorsan helyrejövök.
Alec az éjszaka elment, és megígérte, hogy hívni fog, és jelenteni Rosalie-ról.
Alice az éjszaka kifestette a szobát. Legalább is az alap festéket rákente.
Most épp öltözök, igaz, még a bal kezemet nem tudom olyan profin használni, mint eddig, de már jól vagyok. Egy rövidgatya, egy topp, és egy tornacsuka. Kész. Hajamat feltűztem, és már indultam is a félig kész szobába. Alice már ott várt. Kezembe nyomott egy ecsetet.
- Már fel is rajzoltak a csíkokat? –néztem körbe. A falon fel voltak rajzolva a csíkok vonalai.
- Igen. Láttam, hogy ide lesznek, szóval egy kicsit segítettem. –vigyorgott. –Jól vagy?
- Köszi Alice, jól. –nevettem, majd nekiálltam festeni.
Húsz perc múlva az egész szobában a hat csík fel volt festve. Jó ötlet volt. Az oldal falak közepén lett csak csíkos. Odaálltunk, az ajtóval szeme lévő falhoz. Nekiálltunk felrajzolni az előre megbeszélt, és megnézett rajzot.
Fél óra múlva már a festésnek álltunk neki.
Újabb fél óra múlva büszkén, és jó festékesen néztük kész művünket.
A művünk Micimackót és társait, vagyis Malackát, Tigris, Fülest és Nyuszit ábrázolja, egy fa mellett állva.
Valamint a másik oldalra –a még be nem rakott ágy másik oldalára –egy nagyon szépen felírt Nicholas-t.
- Már csak meg kell száradnia, és akkor be is rendezhetjük. –vigyorgott manó Húgocskám.
- Rendben. –nevettem. –Akkor délután. Mivel éjszaka indulunk Denali-ba.
- Tényleg. Azon gondolkodtam, hogy felhívom Kate-t, hogy lehetne-e egy szobába összekészülnünk. Mert nem lenne szerencsés egy ilyen hosszú utat végigülni a kocsiban felöltözve, kisminkelve, és belőtt hajjal. –ráncolta a homlokát.
- Biztos megengedi. –nevettem.
- Igen. Megengedi. –vigyorgott. – Menjünk fürdeni. Rémesen nézel ki.
- Te sem vagy jobb. Jól áll az arcodon a felirat. –böktem a jobb arcféltekére.
- Tetszik a szívecske a homlokodon. –nevetett, és elfutott
- Na, most elkaplak. –futottam utána.
A nappaliban volt, Jasper mögé bújt, és vigyorgott.
- Alice. Gyere ki. –nevettem.
- Rendben. –ugrott elém.
- Gyere fürdeni.
- Megyek, Anyuci, megyek. –mondta gyerekes hangon.
- Alice. –kacagtam fel, és a szobámban termettem.
A fürdőbe mentem, ledobtam a ruháimat, és beálltam a zuhany alá. A zuhany alján színes víz csörgedezett le a lefolyóba. Amikor minden festéket leszedtem magamról, nevetve ugrottam ki a zuhanyfülkéből. Megtörölköztem, és felkaptam egy rövidnacit, és egy toppot, egy papuccsal. A hajamat nem szárítottam meg. Elkezdtem vizsgálni a jobb kezemen a harapásokat. Még a bőrömnél is hidegebbek voltak. A jobb csuklóm körbe volt harapva, úgy nézett ki, mint egy karkötő. X alakban következtek egymás után. Egy örök emlék. Így lehetne tetkót csinálni. Lefutottam a nappaliba, ahol már Alice várt.
- Először takarítunk. –jelentettem ki.
Felmentem a szobába, és Alice is fél perc múlva ott termett. Egy kanna vegyszeres vízzel, és két szivaccsal. Gyorsan felmostuk a parkettot, leszedve ezzel a festék cseppeket. Majd az ablakokat is megpucoltuk gyorsan, és immár készen néztem körbe. Majd levittük a dolgokat, és Alice elpakolta őket.
- Megszáradt a festék. –énekelte izgatottan, mikor mellém ugrált.
- Megyek, Anyuci, megyek. –mondta gyerekes hangon.
- Alice. –kacagtam fel, és a szobámban termettem.
A fürdőbe mentem, ledobtam a ruháimat, és beálltam a zuhany alá. A zuhany alján színes víz csörgedezett le a lefolyóba. Amikor minden festéket leszedtem magamról, nevetve ugrottam ki a zuhanyfülkéből. Megtörölköztem, és felkaptam egy rövidnacit, és egy toppot, egy papuccsal. A hajamat nem szárítottam meg. Elkezdtem vizsgálni a jobb kezemen a harapásokat. Még a bőrömnél is hidegebbek voltak. A jobb csuklóm körbe volt harapva, úgy nézett ki, mint egy karkötő. X alakban következtek egymás után. Egy örök emlék. Így lehetne tetkót csinálni. Lefutottam a nappaliba, ahol már Alice várt.
- Először takarítunk. –jelentettem ki.
Felmentem a szobába, és Alice is fél perc múlva ott termett. Egy kanna vegyszeres vízzel, és két szivaccsal. Gyorsan felmostuk a parkettot, leszedve ezzel a festék cseppeket. Majd az ablakokat is megpucoltuk gyorsan, és immár készen néztem körbe. Majd levittük a dolgokat, és Alice elpakolta őket.
- Megszáradt a festék. –énekelte izgatottan, mikor mellém ugrált.
- Akkor ez azt jelenti, hogy berendezhetjük a szobát?
- Igen. –ugrándozott izgatottan.
- Rendben. Ki segít? –néztem körbe.
- Igen. –ugrándozott izgatottan.
- Rendben. Ki segít? –néztem körbe.
- Én nem. –mentegetőzött mindenki.
- Rendben. Hol van Emmett? –füleltem. Sehol.
- Nem tudom. –mondta Jasper.
- Elment gondolkodni. –mondta unottan Edy.
- Oké. Akkor, Alice. Mehetünk berendezni. –nevettem, és már a szobában is voltam.
*Fél óra múlva*
- Egy kicsit balra.
- Így jó? –tettem le az ágyat.
- Egy kicsit jobbra. –válaszolta Alice.
- Most? –tettem le.
- Balra. –irányított unottan.
- Oké. Alice. Itt jó lesz. Én fel nem emelem még egyszer ezt az ágyat. – duffogtam.
- Nem is kell. Eddig is tökéletes volt. –vigyorgott.
- Igen? –húztam fel a szemöldököm.
- Igen, de olyan jó volt szívatni. –kacagott.
- Rendben. Ha befejezted a nevetést, folytathatnánk a bepakolást. – puffogtam.
- Oké. Rendezhetjük. –nevetett, majd kiadta az utasításokat.
Felhoztuk a dobozokat, és a táskákat az egyik raktárnak használatos szobából, és már neki is láttunk.
Három perc múlva már a párnák az ágyon, a függöny az ablakon, a játékok a polcon, a plüssök mindenhol.
- Már csak a gardrób. –ugrándozott, és már itt sem volt.
Fél perc múlva visszatért vagy harminc táskával.
- Tessék. –nyomott a kezembe 20 darabot. –Ezek a fiókba mennek
Gyorsan bementem a gardróbba, és nekiálltam kipakolni a ruhákat. Majd Alice visszatért még rengeteg táskával. Újabb táskákat dobott le elém, és ő is nekiállt kipakolni.
Végül tíz perc múlva teljesen kész lett a szoba, és mi boldogan csuktuk be magunk mögött az ajtót.
- Egy vadászat? –kérdezte.
- A jól megérdemelt szieszta. –nevettem. –Mehetünk.
- Rendben. Három perc múlva az udvaron. –vigyorgott, és már ott sem volt.
Bementem a gardróbba, és gyorsan átöltöztem. Majd az udvaron vártam. Fél perc múlva –Alice drámai bevonulója után –elindultunk.
- Hová tűnt Emmett egész napra? –aggodalmaskodtam.
- Edward azt mondta, hogy elment gondolkodni. –ráncolta a homlokát. –Csak nehogy valami rosszra jusson.
- Akkor én mit mondjak? –sóhajtottam. – Nagyon olyan érzésem van, hogy Em kettőnkön filózik.
- Csak nehogy rossz döntést hozzon meg. –kezdett el futni Alice.
Miután mind a ketten vadásztunk, és úgy éreztük, hogy elég lesz ennyi vér, leültünk és beszélgettünk.
- Azt ígérted, hogy elmeséled az utazást. –vigyorogtam.
- Ohh, igen. Tökéletes volt. A kandallóban tűz sercegett, mindenhol gyertyák, sötétség, és romantikus hangulat. Egyszerűen ledöbbentem. Igaz, láttam előre, de nem baj. Élőben még jobb volt. –nevetett fel.
Majd miután részletesen elmesélte azt a pár napot, boldogan álltunk fel, és indultunk meg a ház felé. Rossz érzés fogott be, de nem tudtam az okát beazonosítani. Beléptem a házba, és a fürdőbe indultam. Gyors zuhanyzás és öltözés után megszemléltem magam a tükörben. Kimentem a fürdőből, és az ágyon a nagyon elmélkedő Emmett-et találtam.
- Hát te meg min gondolkodsz?
- Rajtunk. –ráncolta össze homlokát.
- Ilyen rosszra jutottál? –sóhajtottam.
- Igen. –felelte keserűen. Leültem mellé az ágyra.
- Mire?
- Arra, hogy véget kéne vetni ennek a kapcsolatnak. –nézett mélyen a szemembe.
Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Mintha élettelen szívemet kitépnék volna a helyéről…
Nekem már csak Ő maradt. Miután az egész családomat el kellett hagynom, otthagynom a barátaimat, a fele család nem törődik velem... Vagyis már Ő sem… Már ő is el akar hagyni… Szótlanul meredtem magam elé… A jegygyűrűt kezdtem el bámulni. Ez jobban fájt, mint amikor a karomat tépték le. Lassan a gyűrűmhöz nyúltam és levettem. A kezemben forgattam egy ideig, majd mikor végre újra megtaláltam a hangom, megszólaltam.
- Miért? –hangom nem úgy csengett, mint szokott. Ez rekedtes volt…
- Nem lehetünk együtt. –felelte keserűen.
- Egy okot mondj…- kértem, de hangom megszakadt a feltörni készülő zokogástól.
Nem válaszolt, csak bámult maga elé…
- Tudod, amikor bántottak, ráébredtem, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője, és nem is akarom, vagy nem is akarjuk, hogy legyen.
- Mióta tudod te azt, hogy én mit gondolok?
- Nem szabadott volna hagynom, hogy eddig fajuljanak a dolgok. –jelentette ki.
- Igen? Ohh, végül is miért is ne? Én csak egy vámpírlány vagyok. Nem Rosalie…- szakadt meg a mondatom. Bólintott…
Bekövetkezett az, amitől legjobban féltem… Elhagy… Visszamegy Rosalie-hoz. Mit is gondoltam? Én csak egy kis pótlás voltam. Arra az egy évre, amíg Rose-nak komoly gondja volt… Én csak egy pótlék voltam…egy ideiglenes barátnő…egy futókapcsolat… futó kapcsolat…
- Miért döntöttél úgy, hogy vége? –suttogtam homlokráncolva, keserűen.
- Mert így lesz a legjobb. –jelentette ki magabiztosan.
- Meddig gondolkodtál te ezen? Meddig voltál velem úgy, hogy ezen emésztetted magad?
- Tegnap…- lehelte, de hangja elhalt.
Szeme alatt a karikák még sötétebbek voltak, mint eddig.
- Miért jegyeztél el, hogyha nem szeretsz? –súgtam a mondatot szemébe nézve. A hangom…
- Szerettelek. –suttogta.
- Szeretsz még? –tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
Csak megrázta a fejét. Letettem a gyűrűt kettőnk közé, majd felpattantam. Megálltam az ablak előtt, és szólásra nyitottam a szám.
- Remélem tudod, hogy most mit tettél…- suttogtam elhalt hangon.
Kiugrottam az ablakon, és száguldani kezdtem. Csak száguldottam, és száguldottam. A suhanó levegő hangjára figyeltem. Majd amikor úgy éreztem, hogy elég távol vagyok, zokogva estem össze, és ekkora fájdalmat még életemben nem éreztem…
- Rendben. Hol van Emmett? –füleltem. Sehol.
- Nem tudom. –mondta Jasper.
- Elment gondolkodni. –mondta unottan Edy.
- Oké. Akkor, Alice. Mehetünk berendezni. –nevettem, és már a szobában is voltam.
*Fél óra múlva*
- Egy kicsit balra.
- Így jó? –tettem le az ágyat.
- Egy kicsit jobbra. –válaszolta Alice.
- Most? –tettem le.
- Balra. –irányított unottan.
- Oké. Alice. Itt jó lesz. Én fel nem emelem még egyszer ezt az ágyat. – duffogtam.
- Nem is kell. Eddig is tökéletes volt. –vigyorgott.
- Igen? –húztam fel a szemöldököm.
- Igen, de olyan jó volt szívatni. –kacagott.
- Rendben. Ha befejezted a nevetést, folytathatnánk a bepakolást. – puffogtam.
- Oké. Rendezhetjük. –nevetett, majd kiadta az utasításokat.
Felhoztuk a dobozokat, és a táskákat az egyik raktárnak használatos szobából, és már neki is láttunk.
Három perc múlva már a párnák az ágyon, a függöny az ablakon, a játékok a polcon, a plüssök mindenhol.
- Már csak a gardrób. –ugrándozott, és már itt sem volt.
Fél perc múlva visszatért vagy harminc táskával.
- Tessék. –nyomott a kezembe 20 darabot. –Ezek a fiókba mennek
Gyorsan bementem a gardróbba, és nekiálltam kipakolni a ruhákat. Majd Alice visszatért még rengeteg táskával. Újabb táskákat dobott le elém, és ő is nekiállt kipakolni.
Végül tíz perc múlva teljesen kész lett a szoba, és mi boldogan csuktuk be magunk mögött az ajtót.
- Egy vadászat? –kérdezte.
- A jól megérdemelt szieszta. –nevettem. –Mehetünk.
- Rendben. Három perc múlva az udvaron. –vigyorgott, és már ott sem volt.
Bementem a gardróbba, és gyorsan átöltöztem. Majd az udvaron vártam. Fél perc múlva –Alice drámai bevonulója után –elindultunk.
- Hová tűnt Emmett egész napra? –aggodalmaskodtam.
- Edward azt mondta, hogy elment gondolkodni. –ráncolta a homlokát. –Csak nehogy valami rosszra jusson.
- Akkor én mit mondjak? –sóhajtottam. – Nagyon olyan érzésem van, hogy Em kettőnkön filózik.
- Csak nehogy rossz döntést hozzon meg. –kezdett el futni Alice.
Miután mind a ketten vadásztunk, és úgy éreztük, hogy elég lesz ennyi vér, leültünk és beszélgettünk.
- Azt ígérted, hogy elmeséled az utazást. –vigyorogtam.
- Ohh, igen. Tökéletes volt. A kandallóban tűz sercegett, mindenhol gyertyák, sötétség, és romantikus hangulat. Egyszerűen ledöbbentem. Igaz, láttam előre, de nem baj. Élőben még jobb volt. –nevetett fel.
Majd miután részletesen elmesélte azt a pár napot, boldogan álltunk fel, és indultunk meg a ház felé. Rossz érzés fogott be, de nem tudtam az okát beazonosítani. Beléptem a házba, és a fürdőbe indultam. Gyors zuhanyzás és öltözés után megszemléltem magam a tükörben. Kimentem a fürdőből, és az ágyon a nagyon elmélkedő Emmett-et találtam.
- Hát te meg min gondolkodsz?
- Rajtunk. –ráncolta össze homlokát.
- Ilyen rosszra jutottál? –sóhajtottam.
- Igen. –felelte keserűen. Leültem mellé az ágyra.
- Mire?
- Arra, hogy véget kéne vetni ennek a kapcsolatnak. –nézett mélyen a szemembe.
Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Mintha élettelen szívemet kitépnék volna a helyéről…
Nekem már csak Ő maradt. Miután az egész családomat el kellett hagynom, otthagynom a barátaimat, a fele család nem törődik velem... Vagyis már Ő sem… Már ő is el akar hagyni… Szótlanul meredtem magam elé… A jegygyűrűt kezdtem el bámulni. Ez jobban fájt, mint amikor a karomat tépték le. Lassan a gyűrűmhöz nyúltam és levettem. A kezemben forgattam egy ideig, majd mikor végre újra megtaláltam a hangom, megszólaltam.
- Miért? –hangom nem úgy csengett, mint szokott. Ez rekedtes volt…
- Nem lehetünk együtt. –felelte keserűen.
- Egy okot mondj…- kértem, de hangom megszakadt a feltörni készülő zokogástól.
Nem válaszolt, csak bámult maga elé…
- Tudod, amikor bántottak, ráébredtem, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője, és nem is akarom, vagy nem is akarjuk, hogy legyen.
- Mióta tudod te azt, hogy én mit gondolok?
- Nem szabadott volna hagynom, hogy eddig fajuljanak a dolgok. –jelentette ki.
- Igen? Ohh, végül is miért is ne? Én csak egy vámpírlány vagyok. Nem Rosalie…- szakadt meg a mondatom. Bólintott…
Bekövetkezett az, amitől legjobban féltem… Elhagy… Visszamegy Rosalie-hoz. Mit is gondoltam? Én csak egy kis pótlás voltam. Arra az egy évre, amíg Rose-nak komoly gondja volt… Én csak egy pótlék voltam…egy ideiglenes barátnő…egy futókapcsolat… futó kapcsolat…
- Miért döntöttél úgy, hogy vége? –suttogtam homlokráncolva, keserűen.
- Mert így lesz a legjobb. –jelentette ki magabiztosan.
- Meddig gondolkodtál te ezen? Meddig voltál velem úgy, hogy ezen emésztetted magad?
- Tegnap…- lehelte, de hangja elhalt.
Szeme alatt a karikák még sötétebbek voltak, mint eddig.
- Miért jegyeztél el, hogyha nem szeretsz? –súgtam a mondatot szemébe nézve. A hangom…
- Szerettelek. –suttogta.
- Szeretsz még? –tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
Csak megrázta a fejét. Letettem a gyűrűt kettőnk közé, majd felpattantam. Megálltam az ablak előtt, és szólásra nyitottam a szám.
- Remélem tudod, hogy most mit tettél…- suttogtam elhalt hangon.
Kiugrottam az ablakon, és száguldani kezdtem. Csak száguldottam, és száguldottam. A suhanó levegő hangjára figyeltem. Majd amikor úgy éreztem, hogy elég távol vagyok, zokogva estem össze, és ekkora fájdalmat még életemben nem éreztem…
És itt a vége... Igen, vége ennek a résznek is...
Köszönöm mindenkinek, aki olvasta, és írt is hozzá. Köszönöm a rendszeres olvasókat, és a rendszerteleneknek is.
Ehhez is kérek komit, magáról az egész történetről is, ha lehet.
Köszönöm...
Csak egy kérdésem van... Legyen folytatás?...
