31. fejezet
(Bridget)
Épp az ebédlőben ülünk, és ezután már csak egy órám van. A kezemben forgatok egy almát. Eddig nagyon szerettem, de most?
- Most már kétlem, hogy odalennél érte. –válaszolt a költői kérdésemre Ed.
- Költői kérdés volt drága. –nevettem.
- Oké. –mondta nevetve.
- Te jó ég. –mondtam lassan, mert egy ismerős illatot éreztem meg.
- Na ne. –mondta egyszerre Bella és Alice.
(Bridget)
Épp az ebédlőben ülünk, és ezután már csak egy órám van. A kezemben forgatok egy almát. Eddig nagyon szerettem, de most?
- Most már kétlem, hogy odalennél érte. –válaszolt a költői kérdésemre Ed.
- Költői kérdés volt drága. –nevettem.
- Oké. –mondta nevetve.
- Te jó ég. –mondtam lassan, mert egy ismerős illatot éreztem meg.
- Na ne. –mondta egyszerre Bella és Alice.
- Nem hiszem el. –morogtam. –Fogj le. –mosolyogtam Em-re.
- Az nem elég, hogy megfogom a kezed? –kérdezte.
- Karolj át. –dőltem a mellkasának.
- Szívesen. –vigyorgott, miközben a három fiú felénk tartott.
- És még ide is jönnek. –morogta Bella.
- Várjunk csak…ezek nem azok, akikkel a repülőn találkoztatok? –kérdezte Jaz.
- De, Jaz. Nagyon is azok. –morogtam.
- Sziasztok. –köszönt az asztalunkhoz lépő hármas baráti társaságból Jim.
- Ohh, Jim. Szia. Mit szeretnél? –kérdeztem barátságosan.
- Téged Cica. –mondta gyorsan, és kihívóan rám vigyorgott. Emmett mellkasából egy halk morgás szabadult fel.
- Nyugi Em. –suttogtam halkan, majd erőteljes hangon folytattam. –Kopj végre le!
Az ebédlőben mindenki minket nézett, egyrészt azért is, mert ez a három szerencsétlen ide mert jönni.
- Nem. Először választ akarok. –mondta gyorsan Jim legjobb haverja, vagyis a tőle balra álló ember.
- Ti most komolyan nem értettétek? Elmondjuk netán más nyelven is? –kérdezte Jenny.
- Jé, hát ő az a majom, aki mintájára gyúrnunk kell? –szólalt meg ismét Jim.
- Na, tesó. Hord el azt a nagy seggedet innen. –állt fel Emmett. Ahogy a fiúkra nézett, azok önkéntelenül is tettek hátra egy lépést.
- Jól van haver. Csak egy perc. –mondta gyorsan az egyikük.
- Nincs egy perc. Menjetek innen. –mondta Chris, közben mindegyik vámpírfiú az asztalnál felállt.
- Simán lenyomjuk őket. –súgta oda az egyik Jim-nek.
- Én nem hiszem. –mondtam, és felálltam. –Em. Gyere, menjünk. Kezdek rosszul lenni. Annyira irritáló a levegő. –csúsztattam kezem az övébe, és kimentem. –Ha jót akartok, akkor tiplizzetek el innen, de nagyon gyorsan. –sandítottam a három ember felé. –Nem jöttök? –kérdeztem a többiektől.
- Dehogynem. –álltak fel, és jöttek utánam, ki a levegőre.
- Ezek voltak azok? –kérdezte idegesen Emmett.
- Igen. –válaszoltam nyugodtan, miközben nekiálltam az erdő felé menni.
- Ha még egyszer zaklat, akkor beverem a képét. –morogta, és követett az erdőbe.
- Nyugi. –mosolyogtam rá, és nekinyomtam egy fának, persze csak akkor, amikor kikerültünk a látótérből.
- Mi van? Talán én jobb vagyok, mint azok a srácok? –húzta fel a szemöldökét, közben szája kaján vigyorra húzódott.
- Sokkal. –csókoltam meg. Fordította rajtunk, így én voltam nekinyomva a falnak, csakhogy suliba vagyunk.
- Emmett. Órán kéne lennünk. –nyögtem ki két csók között.
- Oké, de otthon…- mondta gyorsan.
- Mint mindig. –nevettem. Kézen ragadtam, és visszahúztam a suliba. Bementünk a terembe, ahol már Jasper várt minket mosolyogva.
- Egy szót se! –utasítottam mosolyogva.
- Igenis! –szarutált.
- Majd otthon folytatjuk. –vigyorgott Emmett.
Bejött a tanár, mi pedig végigbeszélgettük az egész órát. Amikor kicsengettek siettünk a kocsihoz, ahol már a többiek vártak. Jasper váltott Alice-val egy gyors csókot, és beültünk gyorsan a kocsiba.
- Két hét múlva lesz az őszi bál. –mosolyogva fordult hátra Alice.
- Ilyen korán?
- Igen. Forks-ban október elején van. Hát, itt szeptember végén. –nevetett.
- Furcsa. Na mindegy. Mit akartál ezzel mondani? –kérdeztem.
- Csak azt, hogy hétvégén megyünk vásárolni. –nevetett.
- Ha te mondod…- húztam el a szám.
- Oké. Megy egyeztünk. Venni kell Jenny-nek estélyit. –vigyorgott.
- Jó, de nekünk már megvan, szóval ne akarj másikat venni. –nevettem rajta.
- Nem is akartam. Tökéletesek. Viszont kell cipő, fehérnemű, szalagok…- sorolta.
- Alice, Alice, nyugi. Majd ott úgyis megtudjuk. Akkor, fiúk, megúsztátok a mai vásárlást.–mosolyogtam, közben ők megkönnyebbülten fújták ki a levegőt.
- Ja, és a legfontosabb. Kell olyan ruha is, amit fel lehet venni esküvőre. –mosolygott.
- Kinek lesz esküvője? –szólt bele Em.
- Tanya. –nevette Alice.
- Ki? –tört ki belőlünk is a nevetés.
- Igen. Már megkaptuk a meghívót. A bál utáni héten lesz. És pont jó idő lesz, szóval így is úgyis ki lennénk írva suliból. –mosolyogott.
- Rendben. –mondta Jaz. –Akkor ha Ed meglátja. Végre szabad lesz.
- Lesz egy jó napja. –mosolygott Alice.
- Lehetne több is, csak Bellán múlik. –vigyorgott Em.
- Hülye. –mondtuk egyszerre.
- Az nem elég, hogy megfogom a kezed? –kérdezte.
- Karolj át. –dőltem a mellkasának.
- Szívesen. –vigyorgott, miközben a három fiú felénk tartott.
- És még ide is jönnek. –morogta Bella.
- Várjunk csak…ezek nem azok, akikkel a repülőn találkoztatok? –kérdezte Jaz.
- De, Jaz. Nagyon is azok. –morogtam.
- Sziasztok. –köszönt az asztalunkhoz lépő hármas baráti társaságból Jim.
- Ohh, Jim. Szia. Mit szeretnél? –kérdeztem barátságosan.
- Téged Cica. –mondta gyorsan, és kihívóan rám vigyorgott. Emmett mellkasából egy halk morgás szabadult fel.
- Nyugi Em. –suttogtam halkan, majd erőteljes hangon folytattam. –Kopj végre le!
Az ebédlőben mindenki minket nézett, egyrészt azért is, mert ez a három szerencsétlen ide mert jönni.
- Nem. Először választ akarok. –mondta gyorsan Jim legjobb haverja, vagyis a tőle balra álló ember.
- Ti most komolyan nem értettétek? Elmondjuk netán más nyelven is? –kérdezte Jenny.
- Jé, hát ő az a majom, aki mintájára gyúrnunk kell? –szólalt meg ismét Jim.
- Na, tesó. Hord el azt a nagy seggedet innen. –állt fel Emmett. Ahogy a fiúkra nézett, azok önkéntelenül is tettek hátra egy lépést.
- Jól van haver. Csak egy perc. –mondta gyorsan az egyikük.
- Nincs egy perc. Menjetek innen. –mondta Chris, közben mindegyik vámpírfiú az asztalnál felállt.
- Simán lenyomjuk őket. –súgta oda az egyik Jim-nek.
- Én nem hiszem. –mondtam, és felálltam. –Em. Gyere, menjünk. Kezdek rosszul lenni. Annyira irritáló a levegő. –csúsztattam kezem az övébe, és kimentem. –Ha jót akartok, akkor tiplizzetek el innen, de nagyon gyorsan. –sandítottam a három ember felé. –Nem jöttök? –kérdeztem a többiektől.
- Dehogynem. –álltak fel, és jöttek utánam, ki a levegőre.
- Ezek voltak azok? –kérdezte idegesen Emmett.
- Igen. –válaszoltam nyugodtan, miközben nekiálltam az erdő felé menni.
- Ha még egyszer zaklat, akkor beverem a képét. –morogta, és követett az erdőbe.
- Nyugi. –mosolyogtam rá, és nekinyomtam egy fának, persze csak akkor, amikor kikerültünk a látótérből.
- Mi van? Talán én jobb vagyok, mint azok a srácok? –húzta fel a szemöldökét, közben szája kaján vigyorra húzódott.
- Sokkal. –csókoltam meg. Fordította rajtunk, így én voltam nekinyomva a falnak, csakhogy suliba vagyunk.
- Emmett. Órán kéne lennünk. –nyögtem ki két csók között.
- Oké, de otthon…- mondta gyorsan.
- Mint mindig. –nevettem. Kézen ragadtam, és visszahúztam a suliba. Bementünk a terembe, ahol már Jasper várt minket mosolyogva.
- Egy szót se! –utasítottam mosolyogva.
- Igenis! –szarutált.
- Majd otthon folytatjuk. –vigyorgott Emmett.
Bejött a tanár, mi pedig végigbeszélgettük az egész órát. Amikor kicsengettek siettünk a kocsihoz, ahol már a többiek vártak. Jasper váltott Alice-val egy gyors csókot, és beültünk gyorsan a kocsiba.
- Két hét múlva lesz az őszi bál. –mosolyogva fordult hátra Alice.
- Ilyen korán?
- Igen. Forks-ban október elején van. Hát, itt szeptember végén. –nevetett.
- Furcsa. Na mindegy. Mit akartál ezzel mondani? –kérdeztem.
- Csak azt, hogy hétvégén megyünk vásárolni. –nevetett.
- Ha te mondod…- húztam el a szám.
- Oké. Megy egyeztünk. Venni kell Jenny-nek estélyit. –vigyorgott.
- Jó, de nekünk már megvan, szóval ne akarj másikat venni. –nevettem rajta.
- Nem is akartam. Tökéletesek. Viszont kell cipő, fehérnemű, szalagok…- sorolta.
- Alice, Alice, nyugi. Majd ott úgyis megtudjuk. Akkor, fiúk, megúsztátok a mai vásárlást.–mosolyogtam, közben ők megkönnyebbülten fújták ki a levegőt.
- Ja, és a legfontosabb. Kell olyan ruha is, amit fel lehet venni esküvőre. –mosolygott.
- Kinek lesz esküvője? –szólt bele Em.
- Tanya. –nevette Alice.
- Ki? –tört ki belőlünk is a nevetés.
- Igen. Már megkaptuk a meghívót. A bál utáni héten lesz. És pont jó idő lesz, szóval így is úgyis ki lennénk írva suliból. –mosolyogott.
- Rendben. –mondta Jaz. –Akkor ha Ed meglátja. Végre szabad lesz.
- Lesz egy jó napja. –mosolygott Alice.
- Lehetne több is, csak Bellán múlik. –vigyorgott Em.
- Hülye. –mondtuk egyszerre.
- De igazam van. –mondta, és felvette a megsértődtem-most-engeszteljetek-ki arckifejezését.
- Részben igen, részben nem. –mondtam, és kinéztem az ablakon.
- Amúgy ki veszi el? –kérdezte Jaz.
- Úgy fél éve vannak együtt, és Dymon-nak hívják. Az 1800-as évek végén született, és változott át. Húszon három évesnek néz ki. Nem nagy szám. –rándította meg a vállát Alice.
- Értem. Szóval nem olyan, mint Emmett és Jasper. –vigyorogtam.
- A közelükbe sem érhet. –nevetett, majd a tekintete elhomályosult, és arca átváltott szomorúba.
- Mi a baj Kicsim? –állította le az autót Jaz, és fordult felesége felé.
- Nem hiszem el. Ez mindenbe belerondít. –szorította össze állkapcsát.
- Mi a baj, Alice? –kérdeztem én is.
- Rosalie. –morogta.
- Mi? –kérdezte gyorsan Emmett.
- Jól hallottad. Őt is meghívták az esküvőre, a barátjával, vagyis most már a jegyesével együtt. És itt vannak a városba, és benéztek hozzánk. Otthon beszélgetnek Carlisle-val. –morogta.
- Hogy mi? –tátogtam.
- Indíts Jasper. –parancsolt rá Em, aki azonnal indított, és már hajtottunk is haza. Pár perc múlva már otthon is voltunk. Befutottunk a nappaliba, és tényleg ott volt. Emmett elkezdett halkan morogni mellettem, mire megszorítottam a kezét. Hálásan nézett rám.
- Szia Carlisle. Rosalie. És fogalmam sincs ki. –köszöntem, és leültem az egyik helyre, magammal húzva Emmett-et is, és homlokráncolva, dühösen néztem rá.
- Hello Carlisle. –mondta, és leült.
- Most már köszönésre sem méltatsz? –kérdezte túl édes hangon Rosalie.
- Azok után nem. –válaszolta neki Em. Megszorítottam a kezét, mire visszaszorította.
- Sziasztok. –jöttek be a többiek is. Jasper leült a másik oldalamra, ölébe Alice. A többiek az üres helyekre. Chriss és Jenny pedig a lépcsőre telepedtek.
- Nem is mutattok be a család új tagjainak? –jó pofizott a szőkeség.
- Dehogynem lányom. –mondta Carlisle, mi pedig egyszerre mordultunk fel, és ennek Alice, Bella és az én formámban szavakra is kapott.
- Hogy mi? –mondtuk egyszerre, mire Rose elvigyorodott.
- Mi rosszat mondtam? –kérdezte azonnal Carlisle.
- Azt hiszem…én lelépek…- jelentettem ki, és ugrottam fel egyszerre, át siettem az udvaron, be az erdőbe, egy nagy fára. Ott morogtam pár sort, majd két ember ugrott fel mellém. Bella és Alice.
- Nem hiszem el. –morgolódtak.
- Carlisle még mindig lányának hívja. –akadtam ki.
- Kiakasztó. Miért lánya? Miért hívja még mindig annak? Akkor mi mik vagyunk? Ugyan olyanok, mit Rosalie? –hadarta el Alice.
- Nem tudom. –mondtuk egyszerre.
- Emmett. –homályosult el Alice tekintete.
- Mi van vele? –kérdeztem gyorsan.
- Andew. –mondta, és tekintetében ijedség tükröződött.
Leugrottam a fáról, és nagyon gyorsan kezdtem el futni. Épp ekkor dőlt ki az üvegfal, és Emmett-en volt Adrew, miközben a nyakát szorította. Szerelmemet megszabadítottam a szorító karoktól egy erőteljes rúgással, és felsegítettem a földről, közben támadó állásba helyezkedtem, és morogtam, velem együtt Emmett is. Közben Andrew ugyanúgy felvette a támadó állást, és mellé Rosalie állt. Carlisle Rosalie vállára tette a kezét, és megszólította.
- Lányom, hagyd. –mondta neki gyenge hangon. Felegyenesedtem, és pókerarccal néztem Carlisle-ra.
- Carlisle. Döntsd el, hogy kiket tekintesz lányodnak! Őszintén, csalódtam benned.–mondtam teljesen komolyan, egyenletes hangerővel, és semleges hangnemben. –Ha döntöttél, kérlek értesíts. Addig pedig nem igen fogsz látni. Reménykedtem abban, hogy Rosalie nem von a hatása alá. Hát, rosszul gondoltam. Kérlek, addig ne zaklass, amíg fel nem nyitotta valaki a szemed. Addig úgy is csak rosszat tennél velünk. Mert Rosalie látszólag élvezi a helyzetet. Viszlát Carlisle.
Ezzel elszaladtam, és még hallottam, hogy mindenki mondja neki: „Ha őt választod, akkor ránk ne számíts.”, vagy: „Carlisle, ugye tudod, hogy Rosalie mit tett?”majd utánam jöttek.
Bementem az erdő mélyére, és egy nagyon sikítottam, majd kiütöttem egy fát. Majd még egyet, és még egyet, majd azt vettem észre, hogy körülöttem tíz méteres körzetben nincs már fa. Leültem, és felhúztam a lábaimat, majd fejemet a térdemre hajtottam, és behunytam a szemem. Így ültem egy ideig, majd lépteket hallottam. Hét léptet, vagyis heten jönnek. Nem emeltem fel a fejem, így is éreztem a családom vámpír illatát. Leültek mellém, és Emmett az ölébe húzott, és átkarolt. Elbújtam óriás karjaiban, de a szemem még mindig lehunyva tartottam. Egyenletesen lélegeztem, és szívtam magamba vámpír illatát, míg ő az arcát a hajamba nyomta. Senki sem szólalt meg. Így is tökéletesen értettük egymást.
- Részben igen, részben nem. –mondtam, és kinéztem az ablakon.
- Amúgy ki veszi el? –kérdezte Jaz.
- Úgy fél éve vannak együtt, és Dymon-nak hívják. Az 1800-as évek végén született, és változott át. Húszon három évesnek néz ki. Nem nagy szám. –rándította meg a vállát Alice.
- Értem. Szóval nem olyan, mint Emmett és Jasper. –vigyorogtam.
- A közelükbe sem érhet. –nevetett, majd a tekintete elhomályosult, és arca átváltott szomorúba.
- Mi a baj Kicsim? –állította le az autót Jaz, és fordult felesége felé.
- Nem hiszem el. Ez mindenbe belerondít. –szorította össze állkapcsát.
- Mi a baj, Alice? –kérdeztem én is.
- Rosalie. –morogta.
- Mi? –kérdezte gyorsan Emmett.
- Jól hallottad. Őt is meghívták az esküvőre, a barátjával, vagyis most már a jegyesével együtt. És itt vannak a városba, és benéztek hozzánk. Otthon beszélgetnek Carlisle-val. –morogta.
- Hogy mi? –tátogtam.
- Indíts Jasper. –parancsolt rá Em, aki azonnal indított, és már hajtottunk is haza. Pár perc múlva már otthon is voltunk. Befutottunk a nappaliba, és tényleg ott volt. Emmett elkezdett halkan morogni mellettem, mire megszorítottam a kezét. Hálásan nézett rám.
- Szia Carlisle. Rosalie. És fogalmam sincs ki. –köszöntem, és leültem az egyik helyre, magammal húzva Emmett-et is, és homlokráncolva, dühösen néztem rá.
- Hello Carlisle. –mondta, és leült.
- Most már köszönésre sem méltatsz? –kérdezte túl édes hangon Rosalie.
- Azok után nem. –válaszolta neki Em. Megszorítottam a kezét, mire visszaszorította.
- Sziasztok. –jöttek be a többiek is. Jasper leült a másik oldalamra, ölébe Alice. A többiek az üres helyekre. Chriss és Jenny pedig a lépcsőre telepedtek.
- Nem is mutattok be a család új tagjainak? –jó pofizott a szőkeség.
- Dehogynem lányom. –mondta Carlisle, mi pedig egyszerre mordultunk fel, és ennek Alice, Bella és az én formámban szavakra is kapott.
- Hogy mi? –mondtuk egyszerre, mire Rose elvigyorodott.
- Mi rosszat mondtam? –kérdezte azonnal Carlisle.
- Azt hiszem…én lelépek…- jelentettem ki, és ugrottam fel egyszerre, át siettem az udvaron, be az erdőbe, egy nagy fára. Ott morogtam pár sort, majd két ember ugrott fel mellém. Bella és Alice.
- Nem hiszem el. –morgolódtak.
- Carlisle még mindig lányának hívja. –akadtam ki.
- Kiakasztó. Miért lánya? Miért hívja még mindig annak? Akkor mi mik vagyunk? Ugyan olyanok, mit Rosalie? –hadarta el Alice.
- Nem tudom. –mondtuk egyszerre.
- Emmett. –homályosult el Alice tekintete.
- Mi van vele? –kérdeztem gyorsan.
- Andew. –mondta, és tekintetében ijedség tükröződött.
Leugrottam a fáról, és nagyon gyorsan kezdtem el futni. Épp ekkor dőlt ki az üvegfal, és Emmett-en volt Adrew, miközben a nyakát szorította. Szerelmemet megszabadítottam a szorító karoktól egy erőteljes rúgással, és felsegítettem a földről, közben támadó állásba helyezkedtem, és morogtam, velem együtt Emmett is. Közben Andrew ugyanúgy felvette a támadó állást, és mellé Rosalie állt. Carlisle Rosalie vállára tette a kezét, és megszólította.
- Lányom, hagyd. –mondta neki gyenge hangon. Felegyenesedtem, és pókerarccal néztem Carlisle-ra.
- Carlisle. Döntsd el, hogy kiket tekintesz lányodnak! Őszintén, csalódtam benned.–mondtam teljesen komolyan, egyenletes hangerővel, és semleges hangnemben. –Ha döntöttél, kérlek értesíts. Addig pedig nem igen fogsz látni. Reménykedtem abban, hogy Rosalie nem von a hatása alá. Hát, rosszul gondoltam. Kérlek, addig ne zaklass, amíg fel nem nyitotta valaki a szemed. Addig úgy is csak rosszat tennél velünk. Mert Rosalie látszólag élvezi a helyzetet. Viszlát Carlisle.
Ezzel elszaladtam, és még hallottam, hogy mindenki mondja neki: „Ha őt választod, akkor ránk ne számíts.”, vagy: „Carlisle, ugye tudod, hogy Rosalie mit tett?”majd utánam jöttek.
Bementem az erdő mélyére, és egy nagyon sikítottam, majd kiütöttem egy fát. Majd még egyet, és még egyet, majd azt vettem észre, hogy körülöttem tíz méteres körzetben nincs már fa. Leültem, és felhúztam a lábaimat, majd fejemet a térdemre hajtottam, és behunytam a szemem. Így ültem egy ideig, majd lépteket hallottam. Hét léptet, vagyis heten jönnek. Nem emeltem fel a fejem, így is éreztem a családom vámpír illatát. Leültek mellém, és Emmett az ölébe húzott, és átkarolt. Elbújtam óriás karjaiban, de a szemem még mindig lehunyva tartottam. Egyenletesen lélegeztem, és szívtam magamba vámpír illatát, míg ő az arcát a hajamba nyomta. Senki sem szólalt meg. Így is tökéletesen értettük egymást.
- Köszönöm. –szólalt meg Emmett. Kinyitottam a szemem, és felnéztem szomorú arcába.
- Mit? –kérdeztem halkan.
- Azt, hogy kiálltok mellettem. Mert tudjátok. Vagy én, vagy Rosalie. –magyarázta halkan.
- Nekem egyértelmű a döntés. –válaszoltam, majd a fejem nekidöntöttem kőkemény mellkasának.
- Nekem is. –jött a válasz mindenkiből.
- Mit keres itt? –kérdeztem meg.
- Válást. –morogta Emmett.
- Ohh…- válaszoltam döbbenten.
- Azt hittem, hogy aláírom, és kész. De nem úgy tűnik. –mondta halkan.
- Hát, nem épp úgy tűnik, hogy le akarnának lépni. Rosalie bepakolt az egyik vendégszobába. –szólalt meg Jenny.
- Hogy mi? –döbbentem le.
- A mellettünk lévőbe. –morogta Chriss.
- Oké. Én költöztem. Veszek egy lakást. Itt nem bírom. –mondtam azonnal.
- Megyünk veled. De az iskolát folytatni kell. –mondta mindenki.
- Akkor a másik erdőben veszünk egy házat. Aztán maximum fél óra lenne a suliba érni. –mondta Alice. –Látom is. Nem lesz messze, de nem fognak zaklatni. Viszont azok ketten a mi sulinkba fognak járni. De legalább Rosalie levette a Cullen és Hale nevet. –morogta.
- Menjünk. Még vár ránk egy pakolás. –mondtam gyorsan. Felpattantam, összekulcsoltam a kezem Emmett-ével, és visszafutottam a házba. Beugrottam az ablakon, összepakoltam két nagy bőrönd ruhát, meg a tancuccokat az aljára, a legfontosabb dolgokat is beleszórtam, mondjuk az emberi dolgaimat, meg a Friends forever dobozomat, meg persze az estélyimet. Egy perc múlva Emmett is meg volt, és lementünk a lépcsőn, a többiekkel együtt. Carlisle, Rosalie és a jegyese a nappaliban beszélgettek.
- Hát ti? –kérdezte Carlisle.
- Döntöttél Carlisle. –mondta Emmett nemes egyszerűséggel, és kiment az ajtón.
- Sajnálom. –mondtam halkan, és Em után eredtem.
Betettem a táskámat a Jeep-be, és beugrottamEm mellé. Végül Jasper
Emmett-el gyorsan berendezkedtünk, és ledőltünk az ágyra.
- Fél óra múlva suliba kell menni. –mondta, közben átkarolt. Ráfeküdtem a mellkasára, és úgy öleltem, közben Ő a hátamat simogatta.
- Miért gondolom úgy, hogy még mindig hatással van rád Rosalie? –kérdeztem.
- Igen. Hatással van rám. Nem láttad? Csináltam egy kis tüzelőt télire. –nevetett.
- Hmm?
- Azt akartam mondani, hogy csak úgy hat rám, hogy felhúzom az agyam. Nem hat rám szexuális téren. Mielőtt elment, mennyi ideje szexeltünk? Fél év? Tehát már akkor sem tudott rám hatni. Ne aggódj, nem fog elhódítani. –mosolygott.
- Akkor jó. –csókoltam meg.
- Szerintem most egyikünk sincs jó lelki állapotba ahhoz.
- Jé, Emmett. Mi történt veled? Teljesen diplomatikus választ adtál, méghozzá úgy, hogy az a szex ellen tiltakozzon. –mondtam nevetve.
- Jajj, én csak jót akartam. –mondta, miközben próbált durcás arckifejezést vágni.
- De édes vagy. –mosolyogtam. –Szeretlek.
- Én is. –nevetett.
- Készülődjünk. –mondtam. Felkeltem, a gardróbhoz siettem, és felvettem egy fehér farmert, egy fehér felsőt, fehér magas sarkú csizmát, és egy fehér bőrkabátot.
- Fehérben leszel? –húzta fel a szemöldökét Em, miközben felöltöztem.
- Mint látszik. –mosolyogtam.
- Oké, akkor én feketébe. –nevetett, közben elővette a fekete összeállítást. Ő is felöltözött, és miután a sulis cuccokat összepakoltuk, a nappaliba mentünk, és vártuk a többieket, akik egy percen belül meg is jelent. Beszálltunk két kocsiba, ami jelen esetben Bella Mercedes Angel-e, és Alice Porsche-je volt.
Elhajtottunk, és húsz perc múlva az iskola előtt álltunk meg, ahol a két nagyon nem kívánatos személyt figyelte mindenki, akik pedig egymásban gyönyörködtek…
- Mit? –kérdeztem halkan.
- Azt, hogy kiálltok mellettem. Mert tudjátok. Vagy én, vagy Rosalie. –magyarázta halkan.
- Nekem egyértelmű a döntés. –válaszoltam, majd a fejem nekidöntöttem kőkemény mellkasának.
- Nekem is. –jött a válasz mindenkiből.
- Mit keres itt? –kérdeztem meg.
- Válást. –morogta Emmett.
- Ohh…- válaszoltam döbbenten.
- Azt hittem, hogy aláírom, és kész. De nem úgy tűnik. –mondta halkan.
- Hát, nem épp úgy tűnik, hogy le akarnának lépni. Rosalie bepakolt az egyik vendégszobába. –szólalt meg Jenny.
- Hogy mi? –döbbentem le.
- A mellettünk lévőbe. –morogta Chriss.
- Oké. Én költöztem. Veszek egy lakást. Itt nem bírom. –mondtam azonnal.
- Megyünk veled. De az iskolát folytatni kell. –mondta mindenki.
- Akkor a másik erdőben veszünk egy házat. Aztán maximum fél óra lenne a suliba érni. –mondta Alice. –Látom is. Nem lesz messze, de nem fognak zaklatni. Viszont azok ketten a mi sulinkba fognak járni. De legalább Rosalie levette a Cullen és Hale nevet. –morogta.
- Menjünk. Még vár ránk egy pakolás. –mondtam gyorsan. Felpattantam, összekulcsoltam a kezem Emmett-ével, és visszafutottam a házba. Beugrottam az ablakon, összepakoltam két nagy bőrönd ruhát, meg a tancuccokat az aljára, a legfontosabb dolgokat is beleszórtam, mondjuk az emberi dolgaimat, meg a Friends forever dobozomat, meg persze az estélyimet. Egy perc múlva Emmett is meg volt, és lementünk a lépcsőn, a többiekkel együtt. Carlisle, Rosalie és a jegyese a nappaliban beszélgettek.
- Hát ti? –kérdezte Carlisle.
- Döntöttél Carlisle. –mondta Emmett nemes egyszerűséggel, és kiment az ajtón.
- Sajnálom. –mondtam halkan, és Em után eredtem.
Betettem a táskámat a Jeep-be, és beugrottam
Emmett-el gyorsan berendezkedtünk, és ledőltünk az ágyra.
- Fél óra múlva suliba kell menni. –mondta, közben átkarolt. Ráfeküdtem a mellkasára, és úgy öleltem, közben Ő a hátamat simogatta.
- Miért gondolom úgy, hogy még mindig hatással van rád Rosalie? –kérdeztem.
- Igen. Hatással van rám. Nem láttad? Csináltam egy kis tüzelőt télire. –nevetett.
- Hmm?
- Azt akartam mondani, hogy csak úgy hat rám, hogy felhúzom az agyam. Nem hat rám szexuális téren. Mielőtt elment, mennyi ideje szexeltünk? Fél év? Tehát már akkor sem tudott rám hatni. Ne aggódj, nem fog elhódítani. –mosolygott.
- Akkor jó. –csókoltam meg.
- Szerintem most egyikünk sincs jó lelki állapotba ahhoz.
- Jé, Emmett. Mi történt veled? Teljesen diplomatikus választ adtál, méghozzá úgy, hogy az a szex ellen tiltakozzon. –mondtam nevetve.
- Jajj, én csak jót akartam. –mondta, miközben próbált durcás arckifejezést vágni.
- De édes vagy. –mosolyogtam. –Szeretlek.
- Én is. –nevetett.
- Készülődjünk. –mondtam. Felkeltem, a gardróbhoz siettem, és felvettem egy fehér farmert, egy fehér felsőt, fehér magas sarkú csizmát, és egy fehér bőrkabátot.
- Fehérben leszel? –húzta fel a szemöldökét Em, miközben felöltöztem.
- Mint látszik. –mosolyogtam.
- Oké, akkor én feketébe. –nevetett, közben elővette a fekete összeállítást. Ő is felöltözött, és miután a sulis cuccokat összepakoltuk, a nappaliba mentünk, és vártuk a többieket, akik egy percen belül meg is jelent. Beszálltunk két kocsiba, ami jelen esetben Bella Mercedes Angel-e, és Alice Porsche-je volt.
Elhajtottunk, és húsz perc múlva az iskola előtt álltunk meg, ahol a két nagyon nem kívánatos személyt figyelte mindenki, akik pedig egymásban gyönyörködtek…
