Meghoztam a következő fejezetet.
Anikó, remélem nem kaptál szívrohamot xD
Holnap nem lesz friss, talán szerdán, vagy csütörtökön. Puszi
43. fejezet. –Vagyis II. 2. fejezet
(Bridget)
Csak néztem ki az ablakon, és merengtem… mindenen, ami eszembe jutott.
(Bridget)
Csak néztem ki az ablakon, és merengtem… mindenen, ami eszembe jutott.
Majd azt vettem észre, hogy Alec leparkol. Értetlenül néztem rá, de ő csak mosolyogva csóválta a fejét. Kiszállt a kocsiból. Kivette a táskákat, és utasított valakit, hogy hozza utánunk.
- Alec. –mondtam dühösen. –Itt vagyunk?
- Jajj, ne csináld már. Gyere. –nyitotta ki vigyorogva az ajtót.
- Elviselhetetlen vagy. Mondták már? –incselkedtem.
- Igen. Mondták…- nevetett fel.
Ez a jókedv mosolygásra késztetett.
- Végre, valaki mosolyog. De most siessünk, várnak ránk. –húzott.
- Figyelj, tudok egyedül is menni. –nevettem.
- Reméltem is. –kacagott fel, majd szélsebesen száguldott előttem, mutatva az utat.
Fél perc múlva már a nagyterem felé közelítettünk.
- A vezetők itt vannak. –súgta. –Csak természetesen.
- Alec. –mondtam dühösen. –Itt vagyunk?
- Jajj, ne csináld már. Gyere. –nyitotta ki vigyorogva az ajtót.
- Elviselhetetlen vagy. Mondták már? –incselkedtem.
- Igen. Mondták…- nevetett fel.
Ez a jókedv mosolygásra késztetett.
- Végre, valaki mosolyog. De most siessünk, várnak ránk. –húzott.
- Figyelj, tudok egyedül is menni. –nevettem.
- Reméltem is. –kacagott fel, majd szélsebesen száguldott előttem, mutatva az utat.
Fél perc múlva már a nagyterem felé közelítettünk.
- A vezetők itt vannak. –súgta. –Csak természetesen.
- Huhh… rendben. –sóhajtottam.
Alec kinyitotta az ajtót, és bement.
- Mester. –hajolt meg.
- Öhm, üdv. –mondtam zavartan.
- Á, Alec. Ő a nagy tehetség, akit mondtál? –húzta fel Aro a szemöldökét.
- Igen, Mester. Ő az. Bridget Hale. –magyarázta.
- Hale?
Alec kinyitotta az ajtót, és bement.
- Mester. –hajolt meg.
- Öhm, üdv. –mondtam zavartan.
- Á, Alec. Ő a nagy tehetség, akit mondtál? –húzta fel Aro a szemöldökét.
- Igen, Mester. Ő az. Bridget Hale. –magyarázta.
- Hale?
- Igen. Cullen családdal éltem eddig, és Hale lettem. –mosolyogtam.
- Értem, Kedvesem. –mosolyodott el az öreg vezető.
Ekkor kivágódott az ajtó, és egy dühös morgás kíséretében valaki a földnek nyomott. Lelöktem magamról szőke támadómat, mire újra nekem támadt. Kivédtem rúgásait, és helyettük ő kapott egyet. Majd egy hiba miatt a földre került, én pedig fölötte.
- Jane…
- Add vissza az erőmet. –sziszegte.
- Minek az neked? Hogy kínozhass másokat? –Gúnyolódtam, majd felálltam a dühös vámpírlány hátáról.
Mire újra nekem ugrott, viszont kirepítettem az ablakon. Egy jól irányzott rúgás bármire képes…
Ekkor egy tapsot hallottam meg.
- Ügyes. –mondta bizakodva Aro.
- Sajnálom. Nem kellett volna. –mosolyodtam el halványan. –De muszáj volt. Megérdemelte.
- Nem semmi a lány. Ahogy mondtad, kedves Alec. –csapta össze a kezét Aro. –És mi ez az egész: „Add vissza az erőmet”dolog?
- Öhm… - makogtam zavartan. –Az erőm abban nyilvánul meg, hogy el tudom venni más vámpírok mentális erejét. Van, amelyik így sem hat rám teljesen.
- Ez csodálatos… - döbbent le Aro. – Nincs még egy ilyen tehetség. És harcolni is tud. Bámulatos.
- Öhm…köszönöm… - igazából nem is tudtam, hogy mit mondhattam volna. Így maradtam a puszta egyszerűségnél. –Szerintem nem nagy szám. És még csak egy erőt tudok elvenni.
- Értem, Kedvesem. –mosolyodott el az öreg vezető.
Ekkor kivágódott az ajtó, és egy dühös morgás kíséretében valaki a földnek nyomott. Lelöktem magamról szőke támadómat, mire újra nekem támadt. Kivédtem rúgásait, és helyettük ő kapott egyet. Majd egy hiba miatt a földre került, én pedig fölötte.
- Jane…
- Add vissza az erőmet. –sziszegte.
- Minek az neked? Hogy kínozhass másokat? –Gúnyolódtam, majd felálltam a dühös vámpírlány hátáról.
Mire újra nekem ugrott, viszont kirepítettem az ablakon. Egy jól irányzott rúgás bármire képes…
Ekkor egy tapsot hallottam meg.
- Ügyes. –mondta bizakodva Aro.
- Sajnálom. Nem kellett volna. –mosolyodtam el halványan. –De muszáj volt. Megérdemelte.
- Nem semmi a lány. Ahogy mondtad, kedves Alec. –csapta össze a kezét Aro. –És mi ez az egész: „Add vissza az erőmet”dolog?
- Öhm… - makogtam zavartan. –Az erőm abban nyilvánul meg, hogy el tudom venni más vámpírok mentális erejét. Van, amelyik így sem hat rám teljesen.
- Ez csodálatos… - döbbent le Aro. – Nincs még egy ilyen tehetség. És harcolni is tud. Bámulatos.
- Öhm…köszönöm… - igazából nem is tudtam, hogy mit mondhattam volna. Így maradtam a puszta egyszerűségnél. –Szerintem nem nagy szám. És még csak egy erőt tudok elvenni.
- Fejlesztve lesz. És szeretném, ha csatlakoznál hozzánk. –mosolyodott el Aro. –Méghozzá a személyi testőrségembe. Alec és Sophie mellé. Mivel Renata tegnap… Csúfos vereséget szenvedett.
- Mi történt vele? –szólt közbe Alec.
- Nem volt felkészült. Egyszerűen nem volt alkalmas a posztjára. –dörmögte Caius.
- Részben igaz. Nem foglalkozott a feladatával megfelelően, ezért egy csoport megölte. –szólt közbe Marcus.
- Hagyjuk. Már mindegy. Ti milyen ötletnek tartjátok, hogy bevegyem személyi testőrségembe? –fordult a testvéreihez a legnagyobb Volturi vezető.
- Szerintem alkalmas rá. –válaszolta a szőke vezető.
- Én ellenezném. De a te döntésed, hogy kire bízod az életed. –válaszolta Marcus.
- Akkor igen. Már csak egy a kérdés. Akarsz hozzánk csatlakozni? –fordult ismét felém Aro.
- Igen. –hunytam le a szemeimet.
- Rendben. Köszöntelek közöttünk –fogta meg a kezem Aro, és felsóhajtott. –Ezért csatlakozol hozzánk?
- Ha ugyan arra gondol, amire én, akkor igen. –sóhajtottam.
- Rendben. A feltételekbe beleegyezek. Alec megmutatja a szobádat, ami az én részemen lesz. Alec és Sophie szobája között. –magyarázta. Bólintottam, majd folytatta. –A szabályokkal majd megismerkedsz. Azokat be kell tartanod.
- Rendben. Megértem.
- Örülök, hogy itt vagy. Az erőd fejlesztésében segítünk. –mosolygott. –Kemény kiképzésen fogsz részt venni. –ült le a székébe. –Most pedig menjetek.
- Köszönjük Aro. –hajolt meg Alec, majd kivezetett a teremből.
Amikor elég messze voltunk, megálltam.
- Hogy mi van?
- Majd elmondom a szabályokat, és akkor megérted. –mosolygott, majd benyitott egy szobába.
- Mi történt vele? –szólt közbe Alec.
- Nem volt felkészült. Egyszerűen nem volt alkalmas a posztjára. –dörmögte Caius.
- Részben igaz. Nem foglalkozott a feladatával megfelelően, ezért egy csoport megölte. –szólt közbe Marcus.
- Hagyjuk. Már mindegy. Ti milyen ötletnek tartjátok, hogy bevegyem személyi testőrségembe? –fordult a testvéreihez a legnagyobb Volturi vezető.
- Szerintem alkalmas rá. –válaszolta a szőke vezető.
- Én ellenezném. De a te döntésed, hogy kire bízod az életed. –válaszolta Marcus.
- Akkor igen. Már csak egy a kérdés. Akarsz hozzánk csatlakozni? –fordult ismét felém Aro.
- Igen. –hunytam le a szemeimet.
- Rendben. Köszöntelek közöttünk –fogta meg a kezem Aro, és felsóhajtott. –Ezért csatlakozol hozzánk?
- Ha ugyan arra gondol, amire én, akkor igen. –sóhajtottam.
- Rendben. A feltételekbe beleegyezek. Alec megmutatja a szobádat, ami az én részemen lesz. Alec és Sophie szobája között. –magyarázta. Bólintottam, majd folytatta. –A szabályokkal majd megismerkedsz. Azokat be kell tartanod.
- Rendben. Megértem.
- Örülök, hogy itt vagy. Az erőd fejlesztésében segítünk. –mosolygott. –Kemény kiképzésen fogsz részt venni. –ült le a székébe. –Most pedig menjetek.
- Köszönjük Aro. –hajolt meg Alec, majd kivezetett a teremből.
Amikor elég messze voltunk, megálltam.
- Hogy mi van?
- Majd elmondom a szabályokat, és akkor megérted. –mosolygott, majd benyitott egy szobába.
Egy közepes méretű nappali tárult szemeim elé. Halványbarna falak, óriási üvegablakok. Középen egy üveg asztal, körülötte fehér bőr kanapé, és fotelok. A helyiségből kettő ajtó nyílt. Benéztem az egyikbe, ami egy fehér- barna fürdőt takart. Egy óriási sarokkád, zuhanyzó, csapok, WC, és óriási tükrök mindenhol. A másik ajtó a hálószobát takarta. Ez egy egyszerű, de mégis nagyszerű szoba volt. Fehér falak,világos parketta, fekete- piros berendezési tárgyak, fehér szőnyeg. Középen a fekete franciaágy, piros- szürke ágyneművel, felette egy kép. A szobából egy ajtó nyílik. Gardrób. Tele ruhákkal.
- Alec. –kiáltottam el magam.
- Igen? –termett mellettem.
- Kié volt ez a szoba? –húztam fel a szemöldököm.
- Hát,ez üres volt. Tegnap felhívtam Aro-t, és megbeszéltem vele, hogy meg kéne neked csinálni. És ez lett belőle. A szobát és a ruhatáradat pedig Sophie csinálta meg. –mosolygott.
- Köszönöm. És ki az a Sophie? Annyiszor hallottam már a nevét, mégsem tudom, hogy ki is az. –somolyogtam.
- A melletted lévő szobában lakik. Én pedig a másikban. Tehát, Sophie Aro egyik személyi testőre, mint mind a ketten. Ő nyomokban látja a jövőt, vagyis inkább képekben. Nagyon jó harcos, egy érintésével meg tudja dermeszteni az ellenfelet. –mosolygott.
- Értem. Majd megköszönöm neki. Hol vannak a táskáim? –néztem körbe.
- Mindjárt hozzák. Addig nézz csak körül nyugodtan. –száguldott ki a szobából, majd még hallottam, hogy elkiáltja magát, hogy: „Gerard!!!”
- Szia. Tehát, te vagy az új Volturi. –ölelt meg egy barna hajú, velem egy magas lány. –Sophie vagyok. A régi testőr. Vagyis Alec előbb volt. De most te vagy az új. Mondjuk Aro láthat benned valamit, ha már elsőre betesz a személyi testőrségébe. –villantotta meg vörös szemeit. – Állati vért fogyasztasz? Azt nem csak Cullenék teszik?
- És Denali-ék. Igen, állati vért fogyasztok. És maradok is ennél az életmódnál. Tudod, a Cullen család tagja voltam. Csak hát…- dőltem el az ágyon. –A jegyesem, Emmett, kidobott, azért, hogy visszavegye a volt feleségét, Rosalie-t. Akkorát csalódtam, hogy többé nem bírnák a szemébe nézni. Így hát, ez volt a legjobb megoldás. –sóhajtottam fel.
- Sajnálom. –mondta, közben ő is eldőlt az ágyon.
- Ez van. Nem szabad bízni a vámpírokban. –nevettem fel. –Főleg nem a vegákban.
- Én bízok benned. –mosolyodott el halványan Sophie, közben kisöpört az arcából egy rakoncátlan barna tincset.
- Rendben. Most, hogy kiderült, hogy mindenki bízik mindenkiben, kipakolhatod ezeket az óriási monstrumokat. –lépett be az ajtón Alec, mögötte két vámpír, náluk pedig a bőröndjeim.
- Ne csináld, ezek nem is nagyok. –dönnyögtem. –Kétszer ennyit hoztam volna, de szerintem te véletlenül beleejtetted volna az egyiket egy szakadékba. –mondtam szarkasztikusan, nevetve.
- Megtörténhet. Tegyétek csak le őket. –utasította a két vámpírt.
- Köszi fiúk. Alec, a segítséget meg illik köszönni. –csaptam tarkón. – Köszi még egyszer. Alec nevében is.
- Hé. Bridget, ez nem ér. –duzzogott a mellettem álló vámpírsrác.
- Mikor is változtál át? 14-15 éves korodba? Hát, drága, megálltál a fejlődésbe. Megtörténhet, hogy akkor is olyan hálátlan, duzzogós, kibírhatatlan voltál, mint most. –vigyorogtam, majd visszafordultam a többiek felé.
- Bridget vagyok. Köszi a segítséget, meg minden. Elmehettek. –mosolyogtam.
- Köszi. –mondták, majd elsuhantak.
- Most pedig, elhagynátok a szobát? Szeretnék nyugodtan kipakolni. –mondtam, majd lehuppantam az ágyra.
A maszkom kezd megtörni…
- Persze. –Sophie kihúzta Alec-ot az ajtó, magamra hagyva.
Újra előtört a rosszkedvem, és újra csak az üresség maradt. Nehéz ez az egész: „Boldog vagyok” álca. Nehezebb megjátszani, mint gondoltam. Leültem a bőröndjeim közé, és kihúztam az egyiket. A tárgyaim. A kis kacatok. Elkezdtem őket kipakolni, berendezni a szobát. Végül már csak egy nagy kép volt nálam. Alice, Jasper, Em és Én, egy vásárlás alkalmával. Csak az arcunk látszik rajta. Levettem az ágyam fölött lévő képkeretet, és beletettem. Annyi hely maradt a kép alatt, hogy pont befért pár apró kép. Esme és Carlisle, Bella és Edward, valamint Jenny és Chriss , és Petric került oda. Szépen visszatettem a képet a helyére, vissza a falra. Majd a maradék bőröndöket behúztam a gardróbba. Két fogas tele volt aggatva sötét ruhákkal. Vagyis egy egész fal. Egy üres fogas is volt, oda pakoltam a saját ruháimat. Egy óriási polcrendszer volt az egyik fal végében. Cipők… Ennyi cipőt… Mellette táskák, sapkák, kiegészítők. Vele szemben egy újabb fogas. Volturi köpenyek… Feketék… Miután végeztem a kipakolással, és a fürdőbe is bepakoltam, eldőltem az ágyon, és a telefonomért nyúltam. Üzenetek. Egy Petric-től.
„Szia Drága! Mi újság veled? Régen beszéltünk. Lehet, hogy meglátogatlak a közeljövőben. Képzeld el, a húgodat eljegyezték. Mihamarabb hívj fel kérlek. Puszi: Pet…”
Betárcsáztam a számot, és két csörgés után az egyik legkedvesebb hang szólt bele.
- Igen?
- Szia Petric! Hogy mennek a dolgok?
- Bridget. Rég hallottalak. Minden rendben, újabb átváltozások, a húgodat Matt eljegyezte.
- Komoly?
- Teljes mértékben. Mikor érsz rá találkozni velem?
- Sajnálom…
- Mit?
- Nem tudunk találkozni. –suttogtam. –Csatlakoztam a Volturi-hoz. Emmett…kidobott.
- Hogy mi? –hallottam, ahogy leül. –Te csatlakoztál ahhoz a gyilkoló szervezethez?
- Nem olyanok, mint hiszitek. És én továbbra is maradok az életmódomnál.
- Emmett kidobott? …miért?
- Azért, mert mást szeret…és nem akarta, hogy tovább fajuljanak a dolgok. Ez van…túl kell lépnem rajta… - sóhajtottam fel.
- Figyelj, mindenben támogatlak, viszont most mennem kell. –hallottam a háttérben egy verekedést, majd hogy Pet elkezd kiabálni, hogy hagyják abba. –Megyek. Vigyázz magadra. Szia.
- Szia. –mondtam immár a tárcsahangnak.
Felsóhajtottam, és felálltam. A laptopomat is elhoztam. Így hát bekapcsoltam… Felmentem a postafiókomra. Pár levél, amiket gyorsan elolvastam, majd a virtuális kukában landoltak. Még felmentem pár oldalra, majd kikapcsoltam, és eltettem a gépemet. Még is mit csináljak? Vásárolni nem lehet, beszélgetni nincs kivel… Á…gáz az egész… És még Emmett sincs itt… Mondjuk hogy is lenne itt? Miatta vagyok itt én. Miért kellett vele összejönnöm?
Még egy darabig emésztettem magam, majd hallottam, ahogy megállnak az ajtóm előtt, és kopognak.
- Szabad. –szóltam ki.
Nyitódott az ajtó, és egy nagydarab, ismeretlen vámpírférfi lépett be.
- Aro hívat. –mosolygott.
- Jaj...- pattantam fel az ágyról.
- Felix vagyok. –mondta az idegen.
- Bridget. És gondolom ha hívat, akkor sietnem kell, szóval ne tarts fel. –mosolyogtam, majd kikerültem, és elsuhantam.
Pár másodperc múlva már a nagyterem ajtaját nyitottam ki.
- Mester. –hajoltam meg, ahogy beléptem.
- Szia. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ideérsz. –mosolyodott el Aro.
- Én úgy gondolom, hogyha hívat, és valakit elküld értem, akkor megtisztelem azzal, hogy sietek. –mosolyodtam el. –Ja, és nem volt semmi dolgom.
- Minden esetre, köszönöm, hogy ilyen hamar jöttél. Tudod, elképesztő vagy. –bókolt Aro.
- Most miért is? –kérdeztem vissza.
- Csak úgy. –nevetett fel Aro.
- Elnézést, nem szoktam meg, hogy ismeretlenek bókolnak nekem. –magyaráztam.
- Ismeretlenek? –húzta fel a szemöldökét Aro.
- Még csak egy napja vagyok itt. És az, hogy maga kiolvasta a fejemből az összes gondolatomat, így tökéletesen kiismerve, az még nem azt jelenti, hogy én is ismerem magát. –magyaráztam mosolyogva.
- Igaz. –kacagott fel Marcus és Caius is.
- De térjünk a tárgyra. Igen, még csak most jöttél, de én máris egy küldetésre akarlak küldeni. Ezt vedd… próbatételnek. –mosolygott. –Veled megy Felix és Demetri.
- Ez most komoly? –döbbentem le. –Még csak most jöttem, még nem is képeztek, és nem is biztos, hogy alkalmas lennék ilyenre.
- Biztosan alkalmas lennél rá. –bíztatott Aro. –Demetri majd mindent elmagyaráz. Tíz perc múlva indultok, gyertek előtte a nagyterembe. A fekete köpenyedet ne felejtsd.
- Rendben. Köszönöm Mester. –hajoltam meg, majd kisuhantam a teremből.
Felsiettem a szobámba, ott ledobtam magamról a ruhákat, majd felkaptam egy fekete nagyon szűk farmert; egy magas sarkú fekete csizmát; és egy fekete, kivágott hosszú ujjú felsőt. Majd egy Volturi köpeny. A fürdőbe tipegtem át, és hátracopfoztam a hajamat, a szememet kihúztam, és már mentem is le. Épp léptem ki a szobából, amikor egy kemény testbe ütköztem.
- Oh, bocsi. Nem vettelek észre. –léptem hátra.
- Semmi gond. Demetri vagyok. –mosolygott a sármos, szőkés hajú, húszas éveiben járó feketeköpenyes pasi.
- Én Bridget. Fekete köpeny? –mutattam rá.
- Nyomkövető vagyok. –mosolyodott el. –A legjobb.
- El ne bízd magad. –nevettem fel. – De most menjünk. Nem szeretek elkésni.
- Én sem. –húzta el a száját.
- Akkor talán indulni kellene. –löktem egyet rajta.
- Rendben. –indult el, én pedig utána lépdeltem.
- Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? Így még az emberek is leelőznének. –morogtam.
- De, lehetne. –forgatta a szemét.
Pár másodperc múlva már a nagyterem előtt álltunk, és nyitottuk az ajtót. Bent egy nagyon vidám alak ugrált fel-alá.
- Mester. –hajoltunk meg Demetri-vel.
- Gyertek ide. Elmondom a feladatokat. –mosolyodott el Aro. –Csak egy napra mentek. Holnap tértek is vissza. Mármint, ha minden rendben lesz, akkor visszatértek.
- Hová megyünk? –szóltam közbe.
- Egy családot kerestek meg. Denali-k. Ellenőrzitek őket. –mosolyodott el Aro. –Kíváncsi vagyok, van-e valami szabályszegés.
- Indulunk is Mester. –hajolt meg Dem, majd én és Felix is követtük.
Kimentünk a teremből, és már száguldottunk is.
- Miért pont ide? Ennél már csak Cullen lenne rosszabb. –morgolódtam.
- Honnan ismered te őket? –szólt közbe Felix. –Csak nem volt az egyikük szeretőd? Azért nem akarsz Denali-ba menni?
- Emmett Cullen volt a jegyesem, csakhogy Rosalie miatt kidobott. Legalább is azzal fedte magát. –morogtam. –És Denali-k még nem láttak, viszont a családot ismerik.
- Értem… Rosalie elég… Hogy is mondjam… - fogta fejét Demetri.
- Tudom… Azért tépte le a kezem, mert rajtam volt a jegygyűrű. De szerintem Alec-től mindent hallottatok. Ja, és ezeket a csodás harapásokat is tőle kaptam. –emeltem fel jobb kezemet.
- Szép. –nézte meg Felix.
- Nem volt olyan kellemes érzés, mint ahogy kinéz. –nevettem fel. – De hová tűnt? Nem úgy volt, hogy a Volturi-hoz tartozik?
- Nem, csak segítséget kért, aztán le is lépett. Marcus eléggé kiakadt rá… - magyarázta Felix.
- Na de siessünk. –szólt közbe Demetri.
- Alec. –kiáltottam el magam.
- Igen? –termett mellettem.
- Kié volt ez a szoba? –húztam fel a szemöldököm.
- Hát,ez üres volt. Tegnap felhívtam Aro-t, és megbeszéltem vele, hogy meg kéne neked csinálni. És ez lett belőle. A szobát és a ruhatáradat pedig Sophie csinálta meg. –mosolygott.
- Köszönöm. És ki az a Sophie? Annyiszor hallottam már a nevét, mégsem tudom, hogy ki is az. –somolyogtam.
- A melletted lévő szobában lakik. Én pedig a másikban. Tehát, Sophie Aro egyik személyi testőre, mint mind a ketten. Ő nyomokban látja a jövőt, vagyis inkább képekben. Nagyon jó harcos, egy érintésével meg tudja dermeszteni az ellenfelet. –mosolygott.
- Értem. Majd megköszönöm neki. Hol vannak a táskáim? –néztem körbe.
- Mindjárt hozzák. Addig nézz csak körül nyugodtan. –száguldott ki a szobából, majd még hallottam, hogy elkiáltja magát, hogy: „Gerard!!!”
- Szia. Tehát, te vagy az új Volturi. –ölelt meg egy barna hajú, velem egy magas lány. –Sophie vagyok. A régi testőr. Vagyis Alec előbb volt. De most te vagy az új. Mondjuk Aro láthat benned valamit, ha már elsőre betesz a személyi testőrségébe. –villantotta meg vörös szemeit. – Állati vért fogyasztasz? Azt nem csak Cullenék teszik?
- És Denali-ék. Igen, állati vért fogyasztok. És maradok is ennél az életmódnál. Tudod, a Cullen család tagja voltam. Csak hát…- dőltem el az ágyon. –A jegyesem, Emmett, kidobott, azért, hogy visszavegye a volt feleségét, Rosalie-t. Akkorát csalódtam, hogy többé nem bírnák a szemébe nézni. Így hát, ez volt a legjobb megoldás. –sóhajtottam fel.
- Sajnálom. –mondta, közben ő is eldőlt az ágyon.
- Ez van. Nem szabad bízni a vámpírokban. –nevettem fel. –Főleg nem a vegákban.
- Én bízok benned. –mosolyodott el halványan Sophie, közben kisöpört az arcából egy rakoncátlan barna tincset.
- Rendben. Most, hogy kiderült, hogy mindenki bízik mindenkiben, kipakolhatod ezeket az óriási monstrumokat. –lépett be az ajtón Alec, mögötte két vámpír, náluk pedig a bőröndjeim.
- Ne csináld, ezek nem is nagyok. –dönnyögtem. –Kétszer ennyit hoztam volna, de szerintem te véletlenül beleejtetted volna az egyiket egy szakadékba. –mondtam szarkasztikusan, nevetve.
- Megtörténhet. Tegyétek csak le őket. –utasította a két vámpírt.
- Köszi fiúk. Alec, a segítséget meg illik köszönni. –csaptam tarkón. – Köszi még egyszer. Alec nevében is.
- Hé. Bridget, ez nem ér. –duzzogott a mellettem álló vámpírsrác.
- Mikor is változtál át? 14-15 éves korodba? Hát, drága, megálltál a fejlődésbe. Megtörténhet, hogy akkor is olyan hálátlan, duzzogós, kibírhatatlan voltál, mint most. –vigyorogtam, majd visszafordultam a többiek felé.
- Bridget vagyok. Köszi a segítséget, meg minden. Elmehettek. –mosolyogtam.
- Köszi. –mondták, majd elsuhantak.
- Most pedig, elhagynátok a szobát? Szeretnék nyugodtan kipakolni. –mondtam, majd lehuppantam az ágyra.
A maszkom kezd megtörni…
- Persze. –Sophie kihúzta Alec-ot az ajtó, magamra hagyva.
Újra előtört a rosszkedvem, és újra csak az üresség maradt. Nehéz ez az egész: „Boldog vagyok” álca. Nehezebb megjátszani, mint gondoltam. Leültem a bőröndjeim közé, és kihúztam az egyiket. A tárgyaim. A kis kacatok. Elkezdtem őket kipakolni, berendezni a szobát. Végül már csak egy nagy kép volt nálam. Alice, Jasper, Em és Én, egy vásárlás alkalmával. Csak az arcunk látszik rajta. Levettem az ágyam fölött lévő képkeretet, és beletettem. Annyi hely maradt a kép alatt, hogy pont befért pár apró kép. Esme és Carlisle, Bella és Edward, valamint Jenny és Chriss , és Petric került oda. Szépen visszatettem a képet a helyére, vissza a falra. Majd a maradék bőröndöket behúztam a gardróbba. Két fogas tele volt aggatva sötét ruhákkal. Vagyis egy egész fal. Egy üres fogas is volt, oda pakoltam a saját ruháimat. Egy óriási polcrendszer volt az egyik fal végében. Cipők… Ennyi cipőt… Mellette táskák, sapkák, kiegészítők. Vele szemben egy újabb fogas. Volturi köpenyek… Feketék… Miután végeztem a kipakolással, és a fürdőbe is bepakoltam, eldőltem az ágyon, és a telefonomért nyúltam. Üzenetek. Egy Petric-től.
„Szia Drága! Mi újság veled? Régen beszéltünk. Lehet, hogy meglátogatlak a közeljövőben. Képzeld el, a húgodat eljegyezték. Mihamarabb hívj fel kérlek. Puszi: Pet…”
Betárcsáztam a számot, és két csörgés után az egyik legkedvesebb hang szólt bele.
- Igen?
- Szia Petric! Hogy mennek a dolgok?
- Bridget. Rég hallottalak. Minden rendben, újabb átváltozások, a húgodat Matt eljegyezte.
- Komoly?
- Teljes mértékben. Mikor érsz rá találkozni velem?
- Sajnálom…
- Mit?
- Nem tudunk találkozni. –suttogtam. –Csatlakoztam a Volturi-hoz. Emmett…kidobott.
- Hogy mi? –hallottam, ahogy leül. –Te csatlakoztál ahhoz a gyilkoló szervezethez?
- Nem olyanok, mint hiszitek. És én továbbra is maradok az életmódomnál.
- Emmett kidobott? …miért?
- Azért, mert mást szeret…és nem akarta, hogy tovább fajuljanak a dolgok. Ez van…túl kell lépnem rajta… - sóhajtottam fel.
- Figyelj, mindenben támogatlak, viszont most mennem kell. –hallottam a háttérben egy verekedést, majd hogy Pet elkezd kiabálni, hogy hagyják abba. –Megyek. Vigyázz magadra. Szia.
- Szia. –mondtam immár a tárcsahangnak.
Felsóhajtottam, és felálltam. A laptopomat is elhoztam. Így hát bekapcsoltam… Felmentem a postafiókomra. Pár levél, amiket gyorsan elolvastam, majd a virtuális kukában landoltak. Még felmentem pár oldalra, majd kikapcsoltam, és eltettem a gépemet. Még is mit csináljak? Vásárolni nem lehet, beszélgetni nincs kivel… Á…gáz az egész… És még Emmett sincs itt… Mondjuk hogy is lenne itt? Miatta vagyok itt én. Miért kellett vele összejönnöm?
Még egy darabig emésztettem magam, majd hallottam, ahogy megállnak az ajtóm előtt, és kopognak.
- Szabad. –szóltam ki.
Nyitódott az ajtó, és egy nagydarab, ismeretlen vámpírférfi lépett be.
- Aro hívat. –mosolygott.
- Jaj...- pattantam fel az ágyról.
- Felix vagyok. –mondta az idegen.
- Bridget. És gondolom ha hívat, akkor sietnem kell, szóval ne tarts fel. –mosolyogtam, majd kikerültem, és elsuhantam.
Pár másodperc múlva már a nagyterem ajtaját nyitottam ki.
- Mester. –hajoltam meg, ahogy beléptem.
- Szia. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ideérsz. –mosolyodott el Aro.
- Én úgy gondolom, hogyha hívat, és valakit elküld értem, akkor megtisztelem azzal, hogy sietek. –mosolyodtam el. –Ja, és nem volt semmi dolgom.
- Minden esetre, köszönöm, hogy ilyen hamar jöttél. Tudod, elképesztő vagy. –bókolt Aro.
- Most miért is? –kérdeztem vissza.
- Csak úgy. –nevetett fel Aro.
- Elnézést, nem szoktam meg, hogy ismeretlenek bókolnak nekem. –magyaráztam.
- Ismeretlenek? –húzta fel a szemöldökét Aro.
- Még csak egy napja vagyok itt. És az, hogy maga kiolvasta a fejemből az összes gondolatomat, így tökéletesen kiismerve, az még nem azt jelenti, hogy én is ismerem magát. –magyaráztam mosolyogva.
- Igaz. –kacagott fel Marcus és Caius is.
- De térjünk a tárgyra. Igen, még csak most jöttél, de én máris egy küldetésre akarlak küldeni. Ezt vedd… próbatételnek. –mosolygott. –Veled megy Felix és Demetri.
- Ez most komoly? –döbbentem le. –Még csak most jöttem, még nem is képeztek, és nem is biztos, hogy alkalmas lennék ilyenre.
- Biztosan alkalmas lennél rá. –bíztatott Aro. –Demetri majd mindent elmagyaráz. Tíz perc múlva indultok, gyertek előtte a nagyterembe. A fekete köpenyedet ne felejtsd.
- Rendben. Köszönöm Mester. –hajoltam meg, majd kisuhantam a teremből.
Felsiettem a szobámba, ott ledobtam magamról a ruhákat, majd felkaptam egy fekete nagyon szűk farmert; egy magas sarkú fekete csizmát; és egy fekete, kivágott hosszú ujjú felsőt. Majd egy Volturi köpeny. A fürdőbe tipegtem át, és hátracopfoztam a hajamat, a szememet kihúztam, és már mentem is le. Épp léptem ki a szobából, amikor egy kemény testbe ütköztem.
- Oh, bocsi. Nem vettelek észre. –léptem hátra.
- Semmi gond. Demetri vagyok. –mosolygott a sármos, szőkés hajú, húszas éveiben járó feketeköpenyes pasi.
- Én Bridget. Fekete köpeny? –mutattam rá.
- Nyomkövető vagyok. –mosolyodott el. –A legjobb.
- El ne bízd magad. –nevettem fel. – De most menjünk. Nem szeretek elkésni.
- Én sem. –húzta el a száját.
- Akkor talán indulni kellene. –löktem egyet rajta.
- Rendben. –indult el, én pedig utána lépdeltem.
- Nem lehetne egy kicsit gyorsabban? Így még az emberek is leelőznének. –morogtam.
- De, lehetne. –forgatta a szemét.
Pár másodperc múlva már a nagyterem előtt álltunk, és nyitottuk az ajtót. Bent egy nagyon vidám alak ugrált fel-alá.
- Mester. –hajoltunk meg Demetri-vel.
- Gyertek ide. Elmondom a feladatokat. –mosolyodott el Aro. –Csak egy napra mentek. Holnap tértek is vissza. Mármint, ha minden rendben lesz, akkor visszatértek.
- Hová megyünk? –szóltam közbe.
- Egy családot kerestek meg. Denali-k. Ellenőrzitek őket. –mosolyodott el Aro. –Kíváncsi vagyok, van-e valami szabályszegés.
- Indulunk is Mester. –hajolt meg Dem, majd én és Felix is követtük.
Kimentünk a teremből, és már száguldottunk is.
- Miért pont ide? Ennél már csak Cullen lenne rosszabb. –morgolódtam.
- Honnan ismered te őket? –szólt közbe Felix. –Csak nem volt az egyikük szeretőd? Azért nem akarsz Denali-ba menni?
- Emmett Cullen volt a jegyesem, csakhogy Rosalie miatt kidobott. Legalább is azzal fedte magát. –morogtam. –És Denali-k még nem láttak, viszont a családot ismerik.
- Értem… Rosalie elég… Hogy is mondjam… - fogta fejét Demetri.
- Tudom… Azért tépte le a kezem, mert rajtam volt a jegygyűrű. De szerintem Alec-től mindent hallottatok. Ja, és ezeket a csodás harapásokat is tőle kaptam. –emeltem fel jobb kezemet.
- Szép. –nézte meg Felix.
- Nem volt olyan kellemes érzés, mint ahogy kinéz. –nevettem fel. – De hová tűnt? Nem úgy volt, hogy a Volturi-hoz tartozik?
- Nem, csak segítséget kért, aztán le is lépett. Marcus eléggé kiakadt rá… - magyarázta Felix.
- Na de siessünk. –szólt közbe Demetri.
- Rendben. –húztam el mellette. –Nem azt mondtátok, hogy siessünk? –fordultam hátra.
- Te ilyen gyors vagy? –döbbentek le.
- Igen. Tudjátok, az állatvér is megfelelő. –incselkedtem. –Nem kell ahhoz gyilkosnak lenni.
- Ízlések és pofonok. Miért lettél már ma fekete köpenyes? –jött a kérdés Demetri-től.
- Mert jó az ágyban. –röhögött közbe Felix.
- Felix. Fogd be jó. Nem vagyok kíváncsi rá. –morgolódtam.
Istenem, ez mennyire Emmett-es. Majdnem felzokogtam. De csak majdnem. Innentől lőttek a maszkomnak. Inkább még jobban belehúztam…
- Azért. –kezdtem bele- mert olyan az erőm. Az a képességem, hogy el tudom venni más vámpírok erejét. Ja, és jól harcolok. Jane-t fél kézzel levertem.
- Ügyes. –tapsolt Felix.
- Köszi. –mosolyodtam el.
Nem igazi ez a mosoly… Ohh, mikor lesz már vége a szenvedésemnek?
Még mentünk jó ideig. Órákig. Nap már magasan járt, amikor megéreztük a vámpír szagot. Lelassítottunk egy kicsit, és úgy suhantunk egyre közelebb a házhoz.
- Visszafelé megállunk egy kicsit. –szóltam közbe.
- Miért? –értetlenkedtek.
- Mert nekem is szükségem van vérre. –forgattam a szemem, majd felléptem a verandára. Pár ismerős illat volt, de semmi több. Persze, most lett vége az esküvőnek.
- Üdvözlöm a Volturit. –lépett ki egy férfi. Azt hiszem Elezar.
- Hello. –intettem.
- Te ilyen gyors vagy? –döbbentek le.
- Igen. Tudjátok, az állatvér is megfelelő. –incselkedtem. –Nem kell ahhoz gyilkosnak lenni.
- Ízlések és pofonok. Miért lettél már ma fekete köpenyes? –jött a kérdés Demetri-től.
- Mert jó az ágyban. –röhögött közbe Felix.
- Felix. Fogd be jó. Nem vagyok kíváncsi rá. –morgolódtam.
Istenem, ez mennyire Emmett-es. Majdnem felzokogtam. De csak majdnem. Innentől lőttek a maszkomnak. Inkább még jobban belehúztam…
- Azért. –kezdtem bele- mert olyan az erőm. Az a képességem, hogy el tudom venni más vámpírok erejét. Ja, és jól harcolok. Jane-t fél kézzel levertem.
- Ügyes. –tapsolt Felix.
- Köszi. –mosolyodtam el.
Nem igazi ez a mosoly… Ohh, mikor lesz már vége a szenvedésemnek?
Még mentünk jó ideig. Órákig. Nap már magasan járt, amikor megéreztük a vámpír szagot. Lelassítottunk egy kicsit, és úgy suhantunk egyre közelebb a házhoz.
- Visszafelé megállunk egy kicsit. –szóltam közbe.
- Miért? –értetlenkedtek.
- Mert nekem is szükségem van vérre. –forgattam a szemem, majd felléptem a verandára. Pár ismerős illat volt, de semmi több. Persze, most lett vége az esküvőnek.
- Üdvözlöm a Volturit. –lépett ki egy férfi. Azt hiszem Elezar.
- Hello. –intettem.
- Öhm…- mutatott zavartan Elezar a szemeimre.
- Aranyszínű. Tudom. Állati vért fogyasztok. –magyaráztam. –Bridget Hale.
- Hale? –lépett ki egy nő.
- Aranyszínű. Tudom. Állati vért fogyasztok. –magyaráztam. –Bridget Hale.
- Hale? –lépett ki egy nő.
- Igen. –bólintottam.
- Én Carmen vagyok, ők pedig a családom. Irina, Kate, Tanya, és a férje. –mosolyodott el a nő. –Most lett vége az esküvőnek. Elnézést a rendetlenségért. Az utolsó vendéget pár perce mentek el.
- Semmi gond. –léptem be. – Csak egy kis ellenőrzésre jöttünk. Mit is ellenőrzünk? –fordultam hátra.
- Hogy nincs-e valami szabályszegés. Egy úgymond rutin vizsgálat. –mondta Demetri.
- Én Carmen vagyok, ők pedig a családom. Irina, Kate, Tanya, és a férje. –mosolyodott el a nő. –Most lett vége az esküvőnek. Elnézést a rendetlenségért. Az utolsó vendéget pár perce mentek el.
- Semmi gond. –léptem be. – Csak egy kis ellenőrzésre jöttünk. Mit is ellenőrzünk? –fordultam hátra.
- Hogy nincs-e valami szabályszegés. Egy úgymond rutin vizsgálat. –mondta Demetri.
- Úgy látom, nincs semmi különleges itt. –nézett körbe Felix.
- De azért körbenéznénk. –mondta Demetri.
- Természetesen. –ült le Carmen a kanapéra, a többi vámpír közé.
- Nem ő Emmett jegyese, akit mondtak? –súgta Kate.
- Volt jegyese. –szóltam közbe. –Kidobott Rosalie miatt. Azért is vagyok most így. –mutattam végig fekete köpenyemen.
- Hasznos képesség. Bár csodálom, hogy már első nap fekete köpenyes lettél. –lépett be Elezar is.
- Én is csodáltam. De hát ha Aro Mester megbízik bennem… Akkor nincs mást tenni. –legyintettem. –Gratulálok. Eljöttem volna az esküvőre, de sürgősen költözködnöm kellett.
- Semmi gond. –mosolyodott el Tanya.
- Ahogy elnézem, minden rendben. Nem észleltek valami furcsa dolgot errefelé? –jött le a lépcsőn Demetri.
- Hát… tegnap járt erre pár nomád…- elmélkedett Elezar.
- Akkor irány nomádokat keresni. –mosolygott Felix…
- De azért körbenéznénk. –mondta Demetri.
- Természetesen. –ült le Carmen a kanapéra, a többi vámpír közé.
- Nem ő Emmett jegyese, akit mondtak? –súgta Kate.
- Volt jegyese. –szóltam közbe. –Kidobott Rosalie miatt. Azért is vagyok most így. –mutattam végig fekete köpenyemen.
- Hasznos képesség. Bár csodálom, hogy már első nap fekete köpenyes lettél. –lépett be Elezar is.
- Én is csodáltam. De hát ha Aro Mester megbízik bennem… Akkor nincs mást tenni. –legyintettem. –Gratulálok. Eljöttem volna az esküvőre, de sürgősen költözködnöm kellett.
- Semmi gond. –mosolyodott el Tanya.
- Ahogy elnézem, minden rendben. Nem észleltek valami furcsa dolgot errefelé? –jött le a lépcsőn Demetri.
- Hát… tegnap járt erre pár nomád…- elmélkedett Elezar.
- Akkor irány nomádokat keresni. –mosolygott Felix…
Komikat kérek <3<3
