Ma tölti be 2 hónapos szülinapját a blog. Ezért itt az ajándék fejezet, és persze a komi is meglett. :D
Köszönöm Libricica alias Cherry , hogy írtál, és köszöntöm az új rendszeres olvasókat. :D
Tehát, jó olvasást! Pussz
27. fejezet
(Bridget)
Alice-ék, már két és fél hónapja leérettségizek, persze tökéletes eredménnyel. Augusztus közepe van, és már egy ideje Jasper sem nyaggat a könyvekkel. Viszont két új nyelvet kívülről fújok, és a franciát is átvettem még egyszer. Rájöttem, hogy elég hiányos volt a tudásom, de már mindent pótoltam.
Elköltözünk. Egy hónap múlva nyomunk sem lesz itt. Vagyis én Alice-val, és Bella-val elmegyek körülnézni a házban, és felújítani. Holnap indulunk, a többiek utánunk jönnek egy újabb hét múlva. Ott, vagyis az Alaszkai Anchorage város melletti erdőben veszünk villát, a kíváncsi szemek elől, ahol újabb négy évet fogunk elszenvedni. De nekem legalább csak 3-at a suliba. Mivel megy egyeztünk, hogy én leszek Jazz ikertestvére, így nem Cullen, hanem Hale nevet veszem fel, és Carlisle meghalt unokanővérének a gyerekei leszünk. Legalább is az emberek ezt fogják tudni. Míg Emmett, Alice, Edward és Bella felveszik a Cullen nevet, de semmi egyéb rokoni kapcsolatról nem fognak tudni a kívülállók. Eljön velünk Chriss és Jenny is, velünk egy házban fognak élni, de ők nem veszik fel a nevet, így Jenny Jenkyns, és Christopher Chester lesz a család új tagja.
Épp a határ felé tartok, a jól ismert helyre, a találkozóra, amit Peric-el beszéltem meg. Amikor kiértem mát vigyorogva ült az egyik fa tövében. Süt a nap. Király. Kiléptem a napra, és Pet megkövülten figyelt.
- Szia Petric! –ültem le a rét közepére, és csillogtam. Még szép.
- De hisz ez…- suttogta elhaló hangon, mire felnevettem.
- Igen, csillogok. Ez a nap hatása. De figyelj, elköltözünk. Holnap a 9órás géppel megyek Alaszkába. –néztem rá.
- Ohh…- nem folytatta. – Miért mész?
- Petric. Nem élhetek itt tovább. Egyrészt azért, mert el fogom unni magam egyedül. Másrészt se suli, se semmi egy örökké valóságon át? –húztam fel a szemöldökök.
- Ezt nem mondhatom. Itt lennék én. Egy barát, aki mindent feláldozna érted. –mondta komolyan.
- Petric, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat. –öleltem át. –És te sem gondolhatod, hogy egy örökléten át mellettem maradsz. Jó vicc. Figyelj, te előbb-utóbb bevésődsz, elveszed a lányt, gyerekeid lesznek, megöregszel, és meghalsz. Ez az élet rendje.
(Bridget)
Alice-ék, már két és fél hónapja leérettségizek, persze tökéletes eredménnyel. Augusztus közepe van, és már egy ideje Jasper sem nyaggat a könyvekkel. Viszont két új nyelvet kívülről fújok, és a franciát is átvettem még egyszer. Rájöttem, hogy elég hiányos volt a tudásom, de már mindent pótoltam.
Elköltözünk. Egy hónap múlva nyomunk sem lesz itt. Vagyis én Alice-val, és Bella-val elmegyek körülnézni a házban, és felújítani. Holnap indulunk, a többiek utánunk jönnek egy újabb hét múlva. Ott, vagyis az Alaszkai Anchorage város melletti erdőben veszünk villát, a kíváncsi szemek elől, ahol újabb négy évet fogunk elszenvedni. De nekem legalább csak 3-at a suliba. Mivel megy egyeztünk, hogy én leszek Jazz ikertestvére, így nem Cullen, hanem Hale nevet veszem fel, és Carlisle meghalt unokanővérének a gyerekei leszünk. Legalább is az emberek ezt fogják tudni. Míg Emmett, Alice, Edward és Bella felveszik a Cullen nevet, de semmi egyéb rokoni kapcsolatról nem fognak tudni a kívülállók. Eljön velünk Chriss és Jenny is, velünk egy házban fognak élni, de ők nem veszik fel a nevet, így Jenny Jenkyns, és Christopher Chester lesz a család új tagja.
Épp a határ felé tartok, a jól ismert helyre, a találkozóra, amit Peric-el beszéltem meg. Amikor kiértem mát vigyorogva ült az egyik fa tövében. Süt a nap. Király. Kiléptem a napra, és Pet megkövülten figyelt.
- Szia Petric! –ültem le a rét közepére, és csillogtam. Még szép.
- De hisz ez…- suttogta elhaló hangon, mire felnevettem.
- Igen, csillogok. Ez a nap hatása. De figyelj, elköltözünk. Holnap a 9órás géppel megyek Alaszkába. –néztem rá.
- Ohh…- nem folytatta. – Miért mész?
- Petric. Nem élhetek itt tovább. Egyrészt azért, mert el fogom unni magam egyedül. Másrészt se suli, se semmi egy örökké valóságon át? –húztam fel a szemöldökök.
- Ezt nem mondhatom. Itt lennék én. Egy barát, aki mindent feláldozna érted. –mondta komolyan.
- Petric, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat. –öleltem át. –És te sem gondolhatod, hogy egy örökléten át mellettem maradsz. Jó vicc. Figyelj, te előbb-utóbb bevésődsz, elveszed a lányt, gyerekeid lesznek, megöregszel, és meghalsz. Ez az élet rendje.
- Én felborítom a rendet. –mosolygott.
- Annak nem elég a vámpír. –mosolyogtam vissza rá. –De figyelj, tartjuk a kapcsolatot. E-mail, levelek, telefon, ja és ígérd meg, hogy küldesz majd képeket. Kérlek. –néztem rá boci szemekkel.
- Ha nem kérnéd, is megtenném. Nagyon fogsz hiányozni. –ölelt meg.
- Uhh, te is nekem. –bújtam ölelésébe, mire elkezdte valami szúrni a szemem. –Basszus, ha tudnák, már sírnék. –nevettem, mire még erősebben ölelt, és beleszippantott a hajamba.
- Annak nem elég a vámpír. –mosolyogtam vissza rá. –De figyelj, tartjuk a kapcsolatot. E-mail, levelek, telefon, ja és ígérd meg, hogy küldesz majd képeket. Kérlek. –néztem rá boci szemekkel.
- Ha nem kérnéd, is megtenném. Nagyon fogsz hiányozni. –ölelt meg.
- Uhh, te is nekem. –bújtam ölelésébe, mire elkezdte valami szúrni a szemem. –Basszus, ha tudnák, már sírnék. –nevettem, mire még erősebben ölelt, és beleszippantott a hajamba.
- Ezt az illatot örökre megjegyzem. –mosolygott.
- Én is a te sós tenger illatodat. –nevettem.
- Tudod mit? Tessék. –adta át a pólóját. Én magamra néztem, és elnevettem magam. Levettem a fehér feszülős pólómat, és átadtam neki.
- Most jó? –vettem fel az övét, mégsem mehetek vissza egy csipkemelltartóban.
- Nagyon. Várjunk csak? Te most előttem vetkőztél? Ezt félreértsem? –mosolygott.
- Persze. Nyugodtan. És értsd, ahogy akarod. De szerintem egy barátok a pólócseréig mehetnek. –nevettem.
- Szerintem is. –mosolygott rám.
- Ohh, majd elfelejtettem. –vettem elő a fényképezőgépet, amit a táskámba rejtettem. Odaültem mellé, és egy fotósorozatot csináltam kettőnkről. Majd csináltam róla egészalakos, majd olyat, amint a felsőteste is rajta van, meg az a lényeg, hogy mindenféle képet, majd ő is rólam.
- Küldök át képet. –mosolyogtam rá.
- Rendben. –ölelt át.
- Ohh, hogy elment az idő. Már nagyon késő van, vagyis inkább kora. –néztem a sötét égre.
- Menned kell. De várj, ez itt a tiéd –ölelt meg, és tett a csuklómra egy láncot, amin egy farkas medál volt egy szívecske egyik oldalába vésve. A másikba oldalba, meg, hogy: Friends forever.
- Köszönöm. Sajnálom. Hiányozni fogsz. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon. –szorítottam az ölelésen.
- Te is nekem. –búcsúzkodtunk el, majd felálltam, és egy utolsót intettem neki, majd elszaladtam.
Most vettem még csak észre, hogy a pólója szinte combközépig ér. Ohh, Emmett. Mit fogok én ezért kapni. Gyorsan befutottam a házba, levettem a pólót, felkaptam a sajátomat, és lementem a konyhába, a pólóval a kezembe.
- Esme, kaphatnák egy átlátszó, lezárható zacskót?
- Én is a te sós tenger illatodat. –nevettem.
- Tudod mit? Tessék. –adta át a pólóját. Én magamra néztem, és elnevettem magam. Levettem a fehér feszülős pólómat, és átadtam neki.
- Most jó? –vettem fel az övét, mégsem mehetek vissza egy csipkemelltartóban.
- Nagyon. Várjunk csak? Te most előttem vetkőztél? Ezt félreértsem? –mosolygott.
- Persze. Nyugodtan. És értsd, ahogy akarod. De szerintem egy barátok a pólócseréig mehetnek. –nevettem.
- Szerintem is. –mosolygott rám.
- Ohh, majd elfelejtettem. –vettem elő a fényképezőgépet, amit a táskámba rejtettem. Odaültem mellé, és egy fotósorozatot csináltam kettőnkről. Majd csináltam róla egészalakos, majd olyat, amint a felsőteste is rajta van, meg az a lényeg, hogy mindenféle képet, majd ő is rólam.
- Küldök át képet. –mosolyogtam rá.
- Rendben. –ölelt át.
- Ohh, hogy elment az idő. Már nagyon késő van, vagyis inkább kora. –néztem a sötét égre.
- Menned kell. De várj, ez itt a tiéd –ölelt meg, és tett a csuklómra egy láncot, amin egy farkas medál volt egy szívecske egyik oldalába vésve. A másikba oldalba, meg, hogy: Friends forever.
- Köszönöm. Sajnálom. Hiányozni fogsz. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon. –szorítottam az ölelésen.
- Te is nekem. –búcsúzkodtunk el, majd felálltam, és egy utolsót intettem neki, majd elszaladtam.
Most vettem még csak észre, hogy a pólója szinte combközépig ér. Ohh, Emmett. Mit fogok én ezért kapni. Gyorsan befutottam a házba, levettem a pólót, felkaptam a sajátomat, és lementem a konyhába, a pólóval a kezembe.
- Esme, kaphatnák egy átlátszó, lezárható zacskót?
- Persze, Kicsim. Tessék. –adta át, én pedig beletettem az összehajtogatott pólót.
- Köszönöm. –mosolyogtam rá. –Ez ugye nem engedi át a szagokat? Vagyis nem engedi elveszni a póló szagát?
- Nem. –mosolygott.
- Köszönöm Anya. –öleltem meg, majd bementem a Nappaliba, ahol mindenki a TV-t nézte.
- Köszönöm. –mosolyogtam rá. –Ez ugye nem engedi át a szagokat? Vagyis nem engedi elveszni a póló szagát?
- Nem. –mosolygott.
- Köszönöm Anya. –öleltem meg, majd bementem a Nappaliba, ahol mindenki a TV-t nézte.
- Alice, adnál egy fém, záras dobozt? Ha jól tudom, neked van. –mosolyogtam az említettre.
- Persze. Hozom is. –futott fel az emeletre.
- Mi újság? –néztem a többiek felé.
- Hát, elé nézünk egy teljes hétnek nélküled. –ölelt meg Emmett.
- Kibírod. –csókoltam meg. –Gondolj bele, milyen lehet annak, aki körül belül ötven évig nem láthat? –húztam fel a szemöldököm.
- Kínkeserves. –mosolygott.
- Eltaláltad. –öleltem át.
- Ez a kutya pólója? –nézett rám dühösen.
- Nem kutya, és igen. –álltam a nézését. Ekkor Alice jött le, és a kezembe nyomta a fém dobozt.
- Köszi.
- Nincs mit. Ez csak természetes. Van még jó pár darab. –mosolygott. –A kulcsok benne vannak.
- Köszi. –mentem fel az emeletre, és Em követett. Bementem a szobámba, és leültem az ágyra. A dobozba kezdtem el pakolni. Leg alulra a pólót, aztán rá pár fényképet, egy szobrot, amit még karácsonyra kaptam tőle, leveleket, és egyéb dolgokat, amit Petric-től van. Amikor mindent összeszedtem, a dobozt lezártam, a kulcsot pedig a telefonom díszére tettem. A doboz tetejére rávéstem, szép, nagy betűkkel, hogy: Friend forever .
A dobozt a táskám legaljára tettem. Már csak egy óra indulásig. Hajtottam le a fejem.
- Ilyen sokat jelent számodra? –kérdezte a dörmögős, és meglepett hang mögülem.
- Annál is többet. –fordultam meg, hogy a szemébe nézzek. –De nálad kevesebbet.
- Mivel akarod eltölteni a maradék egy órát? –húzta fel a szemöldökét.
- Lenne egy-két ötletem. –húztam ördögi mosolyra a szám, majd az ágyra nyomtam.
*_A repülőtérre menet_*
- Most miért Alice? –kérdeztem.
- Csak mert. –mosolygott, miután kijelentette, hogy odaértünk, és megyünk vásárolni.
- Na nem, Alice. Most az egyszer nem lehet az első a vásárlás. Más dolgunk is van. –mondta Bella, én pedig helyeslőn bólintottam.
- Láttam, hogy eljöttök. –folytatta Alice.
- Akkor majd teszünk az ellen, hogy ez ne így legyen. –mondtam.
- Persze. Hozom is. –futott fel az emeletre.
- Mi újság? –néztem a többiek felé.
- Hát, elé nézünk egy teljes hétnek nélküled. –ölelt meg Emmett.
- Kibírod. –csókoltam meg. –Gondolj bele, milyen lehet annak, aki körül belül ötven évig nem láthat? –húztam fel a szemöldököm.
- Kínkeserves. –mosolygott.
- Eltaláltad. –öleltem át.
- Ez a kutya pólója? –nézett rám dühösen.
- Nem kutya, és igen. –álltam a nézését. Ekkor Alice jött le, és a kezembe nyomta a fém dobozt.
- Köszi.
- Nincs mit. Ez csak természetes. Van még jó pár darab. –mosolygott. –A kulcsok benne vannak.
- Köszi. –mentem fel az emeletre, és Em követett. Bementem a szobámba, és leültem az ágyra. A dobozba kezdtem el pakolni. Leg alulra a pólót, aztán rá pár fényképet, egy szobrot, amit még karácsonyra kaptam tőle, leveleket, és egyéb dolgokat, amit Petric-től van. Amikor mindent összeszedtem, a dobozt lezártam, a kulcsot pedig a telefonom díszére tettem. A doboz tetejére rávéstem, szép, nagy betűkkel, hogy: Friend forever .
A dobozt a táskám legaljára tettem. Már csak egy óra indulásig. Hajtottam le a fejem.
- Ilyen sokat jelent számodra? –kérdezte a dörmögős, és meglepett hang mögülem.
- Annál is többet. –fordultam meg, hogy a szemébe nézzek. –De nálad kevesebbet.
- Mivel akarod eltölteni a maradék egy órát? –húzta fel a szemöldökét.
- Lenne egy-két ötletem. –húztam ördögi mosolyra a szám, majd az ágyra nyomtam.
*_A repülőtérre menet_*
- Most miért Alice? –kérdeztem.
- Csak mert. –mosolygott, miután kijelentette, hogy odaértünk, és megyünk vásárolni.
- Na nem, Alice. Most az egyszer nem lehet az első a vásárlás. Más dolgunk is van. –mondta Bella, én pedig helyeslőn bólintottam.
- Láttam, hogy eljöttök. –folytatta Alice.
- Akkor majd teszünk az ellen, hogy ez ne így legyen. –mondtam.
- Jók vagytok, csajok. Még senki sem szavazta le Alice-t. –mondta a hátsó ülésen, Bella mellett ülő Edward. Jasper és Emmett a kocsi után futnak, az erdőben.
- Mi most megtettük. –kacagtam.
- Majd holnap.
- Oké. Holnap. Úgy is kell venni valamiket a házba. –adtam meg magam, mire Bella felsóhajtott.
- Legyen. –mondta ő is. Erre Alice boldogan felsikított. – De legalább nem ma. –morogta Bells, mire elnevettem magam.
Alice leparkolta kocsit, mivel előre látta, hogy hol kell. Emmett és Jasper már a bejáratnál várt minket. Én Em nyakába vetettem magam, és lábujjhegyre állva megcsókoltam. Megfogtam a kezét, majd bementünk az épületbe. Lányokkal, vagyis a vámpírcsajokkal a pulthoz mentünk, ahol csábosan a huszonéves pasira mosolyogtunk elég csábosan, annak pedig eléggé gyors tempóra váltott a szíve a lassú, megszokottból.
- Se…se…segíthetek? –dadogta.
- Igen. Cullen névre foglaltunk helyet, az Alaszkába induló járatra. –szólaltam meg mézédes hangon.
- Mi most megtettük. –kacagtam.
- Majd holnap.
- Oké. Holnap. Úgy is kell venni valamiket a házba. –adtam meg magam, mire Bella felsóhajtott.
- Legyen. –mondta ő is. Erre Alice boldogan felsikított. – De legalább nem ma. –morogta Bells, mire elnevettem magam.
Alice leparkolta kocsit, mivel előre látta, hogy hol kell. Emmett és Jasper már a bejáratnál várt minket. Én Em nyakába vetettem magam, és lábujjhegyre állva megcsókoltam. Megfogtam a kezét, majd bementünk az épületbe. Lányokkal, vagyis a vámpírcsajokkal a pulthoz mentünk, ahol csábosan a huszonéves pasira mosolyogtunk elég csábosan, annak pedig eléggé gyors tempóra váltott a szíve a lassú, megszokottból.
- Se…se…segíthetek? –dadogta.
- Igen. Cullen névre foglaltunk helyet, az Alaszkába induló járatra. –szólaltam meg mézédes hangon.
- Itt va…vannak Ki…ki…kisasszony. –dadogta még jobban, mire még édesebben mosolyogtam. A lányok mellettem kuncogtak.
- Átadná a jegyeket? –kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Pe…pe…persze. –adta át őket. Én pedig megfordultam, és kecses léptekkel indultam a mosolygó fiúk felé, közben végig éreztem a tekintetet a hátamon.
- Na? Milyen voltam? Csajok, tanuljatok. Így kell hódítani, vagy inkább elkápráztatni. –nevettem, majd megcsókoltam Emmett-et, aki boldogan viszonozta azt.
- Jó voltál. – dicsért meg.
- Tudom. –mosolyogtam rá.
- Be kell szállni. Induljunk Csajok. Egy perc, és megszólal a hangosbemondó. –utasított minket Alice, mire mindenki elbúcsúzott a Párjától, és a beszálló kapu felé vettük az irányt. A magas sarkunk kopogott a márvány padlón, és minden szem ránk szegeződött. A nők azért néztek, mert irigykedtek ránk, a férfinak pedig szinte hallottam, ahogy a nyáluk a padlón landol. Elsőnek értünk oda a kapuhoz, pont, amikor lejátszották a jól megszokott géphangot, ami felszólított, hogy menjünk a beszálló kapuhoz. Felszálltunk a gépre, persze előtte a biztonsági őr bámulását nem tudtuk megúszni. Nevetve szálltunk fel a gépre, vagyis az első osztályra. Ott Alice olyan helyet foglalt, hogy hárman tudtunk egymás mellett ülni, a kényelmes ülésben. Az út felénél voltuk, amit persze vég csacsogtunk, és odajött három jóképű, huszonéves férfi. Persze a mi párjaink, vagyis életünk szerelmei mellett elbújhatnak.
- Sziasztok, szép hölgyek. –szól a barna hajú, zöld szemű. –Bocsánat a zavarásért, de titeket nem lehet nem észrevenni. –vette elő a bájos formáját, mire felfordult volna a gyomrom, ha még tudna.
-Sziasztok. –mosolygott Alice kedvesen, mire Bells-el érdekesen néztünk rá. –Én Alice vagyok.
- És a barna szépség? –húzta fel a szemöldökét a kék szemű, szőke ember.
- Átadná a jegyeket? –kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Pe…pe…persze. –adta át őket. Én pedig megfordultam, és kecses léptekkel indultam a mosolygó fiúk felé, közben végig éreztem a tekintetet a hátamon.
- Na? Milyen voltam? Csajok, tanuljatok. Így kell hódítani, vagy inkább elkápráztatni. –nevettem, majd megcsókoltam Emmett-et, aki boldogan viszonozta azt.
- Jó voltál. – dicsért meg.
- Tudom. –mosolyogtam rá.
- Be kell szállni. Induljunk Csajok. Egy perc, és megszólal a hangosbemondó. –utasított minket Alice, mire mindenki elbúcsúzott a Párjától, és a beszálló kapu felé vettük az irányt. A magas sarkunk kopogott a márvány padlón, és minden szem ránk szegeződött. A nők azért néztek, mert irigykedtek ránk, a férfinak pedig szinte hallottam, ahogy a nyáluk a padlón landol. Elsőnek értünk oda a kapuhoz, pont, amikor lejátszották a jól megszokott géphangot, ami felszólított, hogy menjünk a beszálló kapuhoz. Felszálltunk a gépre, persze előtte a biztonsági őr bámulását nem tudtuk megúszni. Nevetve szálltunk fel a gépre, vagyis az első osztályra. Ott Alice olyan helyet foglalt, hogy hárman tudtunk egymás mellett ülni, a kényelmes ülésben. Az út felénél voltuk, amit persze vég csacsogtunk, és odajött három jóképű, huszonéves férfi. Persze a mi párjaink, vagyis életünk szerelmei mellett elbújhatnak.
- Sziasztok, szép hölgyek. –szól a barna hajú, zöld szemű. –Bocsánat a zavarásért, de titeket nem lehet nem észrevenni. –vette elő a bájos formáját, mire felfordult volna a gyomrom, ha még tudna.
-Sziasztok. –mosolygott Alice kedvesen, mire Bells-el érdekesen néztünk rá. –Én Alice vagyok.
- És a barna szépség? –húzta fel a szemöldökét a kék szemű, szőke ember.
- Bella. –válaszolta komoran, de gyorsan változtatott, és csábosam rámosolygott, mire a pasi majdnem felvette a folyékony halmazállapotot.
- És te ki vagy, szőke cicababám. –mosolygott a legmagasabb, barna hajú, barna szemű fiú rám.
- Bridget. És benned ki tisztelhetek meg? –folytattam a szerepjátékot, amit a csajok kezdtek el.
- Jim –csókolt „lovagiasan” kezet.
- Örülök. –mosolyogtam rá, mire a szíve gyorsabb tempóra váltott.
- Mulatunk egyet csajok? –daráltam le olyan gyorsan, és olyan halkan, hogy csak a vámpírok hallhatták. Erre elnevették magukat, velük együtt én is.
- Még szép. –mondták már hangosan.
- Akkor jó.
- Mi történt, mert én elvesztettem a fonalat, miközben ezt a csodálatosan szép nőt csodáltam. –mondta Alice hódolója, mire majdnem elnevettem magam, de sikerült vissza fojtanom.
Egész jól elmulattunk velük, és csak akkor mentek vissza a helyükre, amikor elkezdte a leszállást a gép.
- Remélem nem találkozunk velük. –csatoltam be az övem.
- Fogunk velük. Láttam. –mosolygott Alice.
- Te tényleg ennyire örülsz neki? –kérdezte felhúzott szemöldökkel Bella.
- Jajj, csak mulassunk egyszer egyet. –kért minket.
- Huh, de furcsa kedvetek van ma. Pedig szerintem én mentem el a legjobb kedvel otthonról. –mosolyogtam rájuk.
- És kielégülve. –mondta Bella a kelleténél kicsit hangosabban, mire az eddigi társaságunk felénk fordult, és hallgatózni kezdtek.
- Ha ti már nem. –sóhajtottam színpadiasan. –Helyettetek is bepótoltam. –nevettem.
- Még szép. Az egész ház visszhangzott. Még jó, hogy Esme nem volt otthon. –mosolygott Alice.
- Azért ne túlozz. –mosolyogtam. –Legalább az ágyam kibírta.
- Hát igen. Ha valakinek ilyen a pasija. –villantotta ki az összes fogát Bells.
- Hát, ami igaz, az igaz. Jaz, és Ed tanulhatna tőle. –mosolyogtam.
- Ilyen jó? –húzta fel a szemöldökét Alice.
- Még szép. Miért? Mit hittél? A világ legjobb szeretője! –mosolyogtam fölényesen, mire a három fiú a hátunk mögött összesúgott, és az egyik ezt mondta: Szívesen megpróbálnám überelni. Annyira jó mégsem lehet.
- Hallottátok? –súgtam.
- Emmett-nél jobb nincs. –nevetett Alice.
- Mi van Ali? Csak nem kipróbáltad? –nevettem.
- Á, Jasper a mindenem. És nem feküdnék le a tulajdon bátyámmal .-mosolygott.
- Hát, pedig…Tényleg, Bella. Edward-dal mi van? –kérdeztem.
- Á, a ma reggeli programunk felüdítő volt. –vigyorgott.
- Még jó, hogy nem voltam otthon, és Petric-cel voltam. –nevettem.
- Jobb is. Majdnem megőrültem. Azok a hangok. Uhh.- fogta a fejét Alice.
- Te atya ég! Alice! Te mesélsz. Mi van Jasper-rel? –kérdeztem nevetve, mire mögöttünk tovább fojtatták a fantáziátlan, mégis perverz sugdolózást.
- Ohh, hát mi lenne. Csodás az új kocsija. Főleg a hátsó ülés.
- Értem. –mondtam gyorsan.
- Ezt nézzétek, mit vettem. –nyúlt Bella a kézi poggyászához, és elővette belőle a fekete csipke fehérnemű szettet, és úgy mutatta meg, hogy a mögöttünk lévő emberek, vagyis a három pasi, aki minket zaklat jól láthassa. Kikerekedett szemekkel figyelték, ahogy Bella elővesz egy-egy dobozt, és átnyújtja nekünk.
- Ma vettem. Remélem felpróbáljátok, vagy inkább széttépetitek? –húzta fel a szemöldökét, mire mi kibontottuk az ajándékot, ami egy-egy szett-et tartalmazott, ugyan olyat, mint Bella-é, csak más színekben. Az enyém vörös, Alice-é pedig fehér.
-Kérem kapcsolják be biztonsági öveket, a repülőgép leszáll. –szólt a hangosbemondó, mire Alice odanyúlt az ablakhoz, és levette a mini-kamerát.
- Még akkor tettem fel, amikor felszálltunk. Láttam pár részletet, úgyhogy felvettem, és küldjük is a fiúknak. Az egész tér, legalább is a mi részünk látszik a kamerában, és a hang is. Úgyhogy, mielőtt kikapcsolom, köszönjünk.
- Sziasztok Fiúk. Szeretünk. Puszi. –mondtuk egyszerre, és Alice kikapcsolta, majd a kamerát csatlakoztatta a mobiljához, és feltette rá.
- Jasper-nek küldöm csak el, és az üzenet elejére írom, hogy egyszerre nézzék meg. Oké? –kérdeztem.
- Persze. –bólogattunk Bella-vall.
- Elküldtem. Most pedig, pakoljunk. –mosolyogott, közben elrejtette a csipke-csodát.
-A repülőgép leszállt, kérem fáradjanak az ajtókhoz, és hagyják el az utasteret. Köszönjük, hogy velünk utazott. –mondta újra a géphang.
Leszálltunk, és megálltunk a csomag-pultnál, és vártuk hatalmas bőröndjeinket. Mondjuk még hoznak utánunk, nem is egy táskát, de nem érdekes. Mellénk keveredett az a három fiú is, akik végighallgatták a műsorunkat, és még mindig vágyakozva néztek ránk.
- Na, csajszik, induljunk. Még vár ránk egy berendezés. –mosolyogtam a csomagjainkkal a kezemben. Alice elvette az egyiket, Bella pedig a másikat.
- Menjünk. Elküldték a kocsikat? –kérdezte Bells.
- Igen. A sárga angyalom itt van. –mosolygott Alice.
- Akkor menjünk is. –mondtam, és elindultunk. Utánunk jött a három hódoló is. A porsche a legközelebbi helyen állt.
- Jazz hozta el. –mosolygott Alice, miközben kinyitotta a csomagtartót, és betömte a három hatalmas bőröndöt, majd beült előre, és indított. Én beültem az anyós ülésre, míg Bella hátra. Aztán megkocogtatták az ablakot, mire leengedtem, és egy lapot csúsztattak be az ablakon. Gyorsan elolvastam, és válaszoltam.
- Ne is reménykedjetek. Veletek? Lefeküdni? Ja, persze. Majd ha piros hó esik. –szálltam ki a kocsiból, és a három mimóza lelkű ember hátrább lépett.
- Miért? Azt hiszed, annál az Emmett-nél, vagy kinél nem vagyok jobb? –kérdezte a legnagyképűbb.
- Erősen kétlem. –mondtam, erre a többiek is kipattantak a kocsiból.
- Azért, mert még nem láttál férfit –húzta ki magát, én pedig elnevettem magam, és elővettem Emmett fényképet.
- Látod? Látod, ez az igazi férfi. –mutattam Em félmeztelen fotóját, majd a kezébe nyomtam azt. –Gyúrj ilyenre, és meglátjuk. Most pedig, megyünk. Soha viszont nem látásra. –intettem, mire Alice és Bella is bepattantak a kocsiba, és már mentünk is. Meg sem álltunk a házig, ott pedig kiugrottunk a kocsiból, és nevetésben törtünk ki.
- És te ki vagy, szőke cicababám. –mosolygott a legmagasabb, barna hajú, barna szemű fiú rám.
- Bridget. És benned ki tisztelhetek meg? –folytattam a szerepjátékot, amit a csajok kezdtek el.
- Jim –csókolt „lovagiasan” kezet.
- Örülök. –mosolyogtam rá, mire a szíve gyorsabb tempóra váltott.
- Mulatunk egyet csajok? –daráltam le olyan gyorsan, és olyan halkan, hogy csak a vámpírok hallhatták. Erre elnevették magukat, velük együtt én is.
- Még szép. –mondták már hangosan.
- Akkor jó.
- Mi történt, mert én elvesztettem a fonalat, miközben ezt a csodálatosan szép nőt csodáltam. –mondta Alice hódolója, mire majdnem elnevettem magam, de sikerült vissza fojtanom.
Egész jól elmulattunk velük, és csak akkor mentek vissza a helyükre, amikor elkezdte a leszállást a gép.
- Remélem nem találkozunk velük. –csatoltam be az övem.
- Fogunk velük. Láttam. –mosolygott Alice.
- Te tényleg ennyire örülsz neki? –kérdezte felhúzott szemöldökkel Bella.
- Jajj, csak mulassunk egyszer egyet. –kért minket.
- Huh, de furcsa kedvetek van ma. Pedig szerintem én mentem el a legjobb kedvel otthonról. –mosolyogtam rájuk.
- És kielégülve. –mondta Bella a kelleténél kicsit hangosabban, mire az eddigi társaságunk felénk fordult, és hallgatózni kezdtek.
- Ha ti már nem. –sóhajtottam színpadiasan. –Helyettetek is bepótoltam. –nevettem.
- Még szép. Az egész ház visszhangzott. Még jó, hogy Esme nem volt otthon. –mosolygott Alice.
- Azért ne túlozz. –mosolyogtam. –Legalább az ágyam kibírta.
- Hát igen. Ha valakinek ilyen a pasija. –villantotta ki az összes fogát Bells.
- Hát, ami igaz, az igaz. Jaz, és Ed tanulhatna tőle. –mosolyogtam.
- Ilyen jó? –húzta fel a szemöldökét Alice.
- Még szép. Miért? Mit hittél? A világ legjobb szeretője! –mosolyogtam fölényesen, mire a három fiú a hátunk mögött összesúgott, és az egyik ezt mondta: Szívesen megpróbálnám überelni. Annyira jó mégsem lehet.
- Hallottátok? –súgtam.
- Emmett-nél jobb nincs. –nevetett Alice.
- Mi van Ali? Csak nem kipróbáltad? –nevettem.
- Á, Jasper a mindenem. És nem feküdnék le a tulajdon bátyámmal .-mosolygott.
- Hát, pedig…Tényleg, Bella. Edward-dal mi van? –kérdeztem.
- Á, a ma reggeli programunk felüdítő volt. –vigyorgott.
- Még jó, hogy nem voltam otthon, és Petric-cel voltam. –nevettem.
- Jobb is. Majdnem megőrültem. Azok a hangok. Uhh.- fogta a fejét Alice.
- Te atya ég! Alice! Te mesélsz. Mi van Jasper-rel? –kérdeztem nevetve, mire mögöttünk tovább fojtatták a fantáziátlan, mégis perverz sugdolózást.
- Ohh, hát mi lenne. Csodás az új kocsija. Főleg a hátsó ülés.
- Értem. –mondtam gyorsan.
- Ezt nézzétek, mit vettem. –nyúlt Bella a kézi poggyászához, és elővette belőle a fekete csipke fehérnemű szettet, és úgy mutatta meg, hogy a mögöttünk lévő emberek, vagyis a három pasi, aki minket zaklat jól láthassa. Kikerekedett szemekkel figyelték, ahogy Bella elővesz egy-egy dobozt, és átnyújtja nekünk.
- Ma vettem. Remélem felpróbáljátok, vagy inkább széttépetitek? –húzta fel a szemöldökét, mire mi kibontottuk az ajándékot, ami egy-egy szett-et tartalmazott, ugyan olyat, mint Bella-é, csak más színekben. Az enyém vörös, Alice-é pedig fehér.
-Kérem kapcsolják be biztonsági öveket, a repülőgép leszáll. –szólt a hangosbemondó, mire Alice odanyúlt az ablakhoz, és levette a mini-kamerát.
- Még akkor tettem fel, amikor felszálltunk. Láttam pár részletet, úgyhogy felvettem, és küldjük is a fiúknak. Az egész tér, legalább is a mi részünk látszik a kamerában, és a hang is. Úgyhogy, mielőtt kikapcsolom, köszönjünk.
- Sziasztok Fiúk. Szeretünk. Puszi. –mondtuk egyszerre, és Alice kikapcsolta, majd a kamerát csatlakoztatta a mobiljához, és feltette rá.
- Jasper-nek küldöm csak el, és az üzenet elejére írom, hogy egyszerre nézzék meg. Oké? –kérdeztem.
- Persze. –bólogattunk Bella-vall.
- Elküldtem. Most pedig, pakoljunk. –mosolyogott, közben elrejtette a csipke-csodát.
-A repülőgép leszállt, kérem fáradjanak az ajtókhoz, és hagyják el az utasteret. Köszönjük, hogy velünk utazott. –mondta újra a géphang.
Leszálltunk, és megálltunk a csomag-pultnál, és vártuk hatalmas bőröndjeinket. Mondjuk még hoznak utánunk, nem is egy táskát, de nem érdekes. Mellénk keveredett az a három fiú is, akik végighallgatták a műsorunkat, és még mindig vágyakozva néztek ránk.
- Na, csajszik, induljunk. Még vár ránk egy berendezés. –mosolyogtam a csomagjainkkal a kezemben. Alice elvette az egyiket, Bella pedig a másikat.
- Menjünk. Elküldték a kocsikat? –kérdezte Bells.
- Igen. A sárga angyalom itt van. –mosolygott Alice.
- Akkor menjünk is. –mondtam, és elindultunk. Utánunk jött a három hódoló is. A porsche a legközelebbi helyen állt.
- Jazz hozta el. –mosolygott Alice, miközben kinyitotta a csomagtartót, és betömte a három hatalmas bőröndöt, majd beült előre, és indított. Én beültem az anyós ülésre, míg Bella hátra. Aztán megkocogtatták az ablakot, mire leengedtem, és egy lapot csúsztattak be az ablakon. Gyorsan elolvastam, és válaszoltam.
- Ne is reménykedjetek. Veletek? Lefeküdni? Ja, persze. Majd ha piros hó esik. –szálltam ki a kocsiból, és a három mimóza lelkű ember hátrább lépett.
- Miért? Azt hiszed, annál az Emmett-nél, vagy kinél nem vagyok jobb? –kérdezte a legnagyképűbb.
- Erősen kétlem. –mondtam, erre a többiek is kipattantak a kocsiból.
- Azért, mert még nem láttál férfit –húzta ki magát, én pedig elnevettem magam, és elővettem Emmett fényképet.
- Látod? Látod, ez az igazi férfi. –mutattam Em félmeztelen fotóját, majd a kezébe nyomtam azt. –Gyúrj ilyenre, és meglátjuk. Most pedig, megyünk. Soha viszont nem látásra. –intettem, mire Alice és Bella is bepattantak a kocsiba, és már mentünk is. Meg sem álltunk a házig, ott pedig kiugrottunk a kocsiból, és nevetésben törtünk ki.
