Meghoztam a fejezetet. Remélem örültök :D
Sajnálattal jelentem be, hogy megemeltem a komihatárt. De csak egyel. Így 3 a komihatár :D Szerintem elvárhatok 14 rendszeres, és kitudja még hány olvasótól 3 komit.
Tehát, jó olvasást. Pussz
(Bridget)
A fiúk előttünk álltak, és halványan mosolyogtak, miközben próbálták elrejteni a kezükben lévő dobozkát.
- Mi az? –ugrottam Em elé.
- Semmi. –vágta rá túl gyorsan.
- Igen? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Igen.
- Hát, legyen. Emmett McCary Cullen. Tíz nap. –mondtam, és elmentem mellette.
- Jajj, ne. –nyavalygott.
- Nekem legalább te ne hazudj. Tehát, tíz nap. –mentem, közben a lányok csatlakoztak hozzám. Beszálltunk a kocsiba, és indítottunk. Meg sem vártuk, míg ők is utánunk jönnek, csak Alice nyomta a gáz, és kétszázzal száguldottunk hazáig. Ott kipattantunk a kocsiból, és mindegyikünk felfutott a szobájába, a csomagjaival. Ahogy beléptem az ámulattól kővé dermedtem, és kezemből kiestek a táskák.
- Emmett! –hangom mérgesen csengett, pedig nem voltam az. Sőt…
- Jajj, ne! –mondta gyorsan, és felfutott mellém. Pontosabban kikerült, és letérdelt a szoba közepére, a rózsaszirmokra, a fehér lepellel leterített bútorok, a rózsafejek, és a csokor vörös rózsák közé.
- Hát, nem így képzeltem. De mindegy. –vette elő a zsebéből a dobozkát, ami most már jobban megnézve egy égszeres doboz volt. –Tudtad, hogy ma két éve láttalak meg másodszor, az iskolában, ahogy lekevertél nekem egyet? Azonnal beléd szerettem. Igaz, nem voltam tisztában az érzéseimmel, de így volt. Ma két éve loptad el a szívemet. Ma, két éve epedezek utánad. Ma, két év ismeret után egy nagy, meghatározó dolgot kérdezek tőled, mivel a világ legboldogabb vámpírjává tehetsz. Bridget Bather Hale, hozzám jössz feleségül? –kérdezte, közben halványan elmosolyodott, és kinyitotta az égszeres dobozt.
A fehérarany gyűrű levél alakban ért véget, két ágban. Középen, a nagyobb mellett, kettő kisebb gyémánt foglalt helyen. Rajtuk megcsillant a fény, szivárványt szórva ránk. A szám elé kaptam a kezem, de mosolyogtam. A szemem szúrt, már sírnék, ha tudnék. Majd nagy nehezen megszólaltad.
- Két éve csented el a szívem. Két éve várok erre a pillanatra. –ugrottam a nyakába. –Igen, igen, igen, igen. Milliószor, visszavonhatatlanul, és tévedhetetlenül is IGEN. –suttogtam a fülébe. Felhúzta a gyűrűt, felkapott, és megcsókolt. Ajkai gyengéden cirógatták enyéimet, mire bebocsátást nyertek. Nyelvünk vad táncot járt, de valamikor el kell szakadni.
- Köszönöm. –mondta boldogan. –Most nem tudod, mennyire boldog vagyok. Még sosem voltam ilyen. –tett le, millió csók közepette folytatta. –Szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek. –daráltam le a rengeteg csók közepette.
- A többiek erre várnak. Itt van Esme. –morogta, de belemosolygott a csókunkba.
- Igen? –kérdeztem boldogan.
- Igen. Várjunk csak, mi van a tíz nappal? –csókolt meg.
- Már semmi. Nem vagy immár eltiltva tőlem tíz napra. –nyomtam a falnak, majd megcsókoltam. –Le kéne menni. –motyogtam bele a sok csókba.
- Igen. –nevetett. Karjaiba kapott, és már lent is voltunk a nappaliba.
- Gratulálok. –ugrott fel Alice. Megölelt, de elég nehézkesen, mivel még mindig Em karjaiban voltam.
- Drágám, letennél. –mosolyogtam rá.
- Nem. Többet nem eresztelek. –mondta dacosan. Egy csókot nyomtam ajkaira.
- Kérlek. –csókoltam meg újra.
- Hát jó. –sóhajtott fel, és letett.
- Végre a saját lábaimon állhatok. –nevettem.
- Miért? A karjaim nem megfelelők? –kérdezte tettetett sértődöttséggel az édes arcán.
- Az a legjobb hely a világon. De, tudod, azért vannak a lábaim, hogy használjam őket. –mosolyogtam.
- Ha már abbahagytátok, megmutathatnád. –ujjongott Alice, mire felé nyújtottam a bal kezemet, és a gyémántokon újra megcsillant a fény. –Ez csodálatos. Na, Emmett, végre egyszer valamit nem szúrtál el. –csodálta Alice a gyűrűt. Emmett mögém lépett, és átkarolt.
- Nem csak ezt az egyet. –nyomott egy csókot a nyakamra.
- Gratulálok. –ugrált mellém Jenny és Bella.
- Köszönöm. –mosolyogtam.
Miután mindenki –Esme kivételével- gratulált, leültünk a nappaliba.
- Esme. Mi újság otthon? –tettem fel én a kérdést, ezzel megtörve a csendet.
- Rosalie és Andrew rendezkedik. Carlisle pedig mellettük áll. Tudtam, hogy Carlisle-nak a szíve mélyén mindig Rose volt a kedvenc. De reménykedtem, hogy nem így van. –mosolygott halványan, és keserűen Esme.
- Jajj, Anya. –öleltem meg.
- Gratulálok. –ölelt vissza.
- Köszönöm. –engedtem el, és egy puszi társaságában visszaültem a helyemre.
- Akkor most négyen vagytok egy család. –horkant fel Ed.
- Nem. Ők hárman egy család. Én szívesebben tartoznék ide. –válaszolta halkan Esme.
- Akkor miért nem jössz ide? –tette fel a kérdést Chriss. –Miért nem költözöl ide Anya?
- Nem lehet. Te is tudod. –mondta anya.
- Lehet. Rosalie ki akarta túrni Bridget-et, miközben megcsalt. –emelte fel a hangját dühösen Em. Beleültem az ölébe, és a fejem a vállára hajtottam.
- Meg kell értened. Ő még a család tagja. Carlisle szereti, visszavette. Így nekünk is el kell fogadnunk. –mosolyogtam rá.
- Én nem akarom, és nem is fogom elfogadni. –mondta dacosan Em.
- Akaratos Kismaci. –nevettem.
- Én is vele vagyok. –szólalt fel Jasper, Chriss és Jenny egyszerre.
- Nekünk meg megvan a véleményünk. –mondta Bella és Alice.
- Én pedig hallom a gondolataid. De Bridzs, ez nem lesz jó így. Ki akart túrni a családból. Ami sikerült is neki, csakhogy valaki ráébresztett minket az igazságra. Ha Petric nem lenne, lehet, hogy magányosan kóborolnál, vagy épp a Volturinál ölnél embert–Edward. Mint mindig, most is az érveket keresi.
- Edward. Figyelj. Én nem így gondolom. Mindenkinek vannak hibái, és gondjai. Meg sem próbáltunk ismerkedni ezzel a Rosalie-val. Egy esélyt kaphatna. –mondtam diplomatikusan.
- Huhh, mennyire szeretlek. –ölelt magához Em.
- Én is, de most miért? –nevettem.
- Az a kis diplomatikus éned. –mosolyogott.
- Ohh, hát nekem az is van. De visszatérve a témára, hogy viselkedik mostanság Rosalie? –fordultam Esme felé.
- Élvezi a helyzetet. Azt, hogy szétbontotta a családot, és hogy Carlisle mellette áll. –morgott Esme. –És vissza akarja venni a Cullen nevet. –Erre a mondatra mindenkiből erőteljes morgás tört ki.
- Még van pofája ezt kérni? –tajtékzott Emmett.
- Elmegyünk, és megbeszéljük velük. –mondtam, miután leállítottam Em-t.
- Akkor indulás. –termett mindenki kint.
Bezártam az ajtót. Belekaroltam Emmett-be, és nekiálltunk futni a ház felé. Úgy tíz perc alatt ott voltunk. Nyugodtan léptem be a házba. Teljesen más volt, mint amikor ideköltöztünk. Rosalie levette a személyes dolgainkat, csak azokat tette ki, ami neki tetszettek.
- Nem is akarom látni a hálómat. –morogtam.
- Ne is. Rémes. –mondta Esme. –Ahogy mindegyikőtöké. Raktárként használja.
- Emmett! –hangom mérgesen csengett, pedig nem voltam az. Sőt…
- Jajj, ne! –mondta gyorsan, és felfutott mellém. Pontosabban kikerült, és letérdelt a szoba közepére, a rózsaszirmokra, a fehér lepellel leterített bútorok, a rózsafejek, és a csokor vörös rózsák közé.
- Hát, nem így képzeltem. De mindegy. –vette elő a zsebéből a dobozkát, ami most már jobban megnézve egy égszeres doboz volt. –Tudtad, hogy ma két éve láttalak meg másodszor, az iskolában, ahogy lekevertél nekem egyet? Azonnal beléd szerettem. Igaz, nem voltam tisztában az érzéseimmel, de így volt. Ma két éve loptad el a szívemet. Ma, két éve epedezek utánad. Ma, két év ismeret után egy nagy, meghatározó dolgot kérdezek tőled, mivel a világ legboldogabb vámpírjává tehetsz. Bridget Bather Hale, hozzám jössz feleségül? –kérdezte, közben halványan elmosolyodott, és kinyitotta az égszeres dobozt.
A fehérarany gyűrű levél alakban ért véget, két ágban. Középen, a nagyobb mellett, kettő kisebb gyémánt foglalt helyen. Rajtuk megcsillant a fény, szivárványt szórva ránk. A szám elé kaptam a kezem, de mosolyogtam. A szemem szúrt, már sírnék, ha tudnék. Majd nagy nehezen megszólaltad.
- Két éve csented el a szívem. Két éve várok erre a pillanatra. –ugrottam a nyakába. –Igen, igen, igen, igen. Milliószor, visszavonhatatlanul, és tévedhetetlenül is IGEN. –suttogtam a fülébe. Felhúzta a gyűrűt, felkapott, és megcsókolt. Ajkai gyengéden cirógatták enyéimet, mire bebocsátást nyertek. Nyelvünk vad táncot járt, de valamikor el kell szakadni.
- Köszönöm. –mondta boldogan. –Most nem tudod, mennyire boldog vagyok. Még sosem voltam ilyen. –tett le, millió csók közepette folytatta. –Szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek. –daráltam le a rengeteg csók közepette.
- A többiek erre várnak. Itt van Esme. –morogta, de belemosolygott a csókunkba.
- Igen? –kérdeztem boldogan.
- Igen. Várjunk csak, mi van a tíz nappal? –csókolt meg.
- Már semmi. Nem vagy immár eltiltva tőlem tíz napra. –nyomtam a falnak, majd megcsókoltam. –Le kéne menni. –motyogtam bele a sok csókba.
- Igen. –nevetett. Karjaiba kapott, és már lent is voltunk a nappaliba.
- Gratulálok. –ugrott fel Alice. Megölelt, de elég nehézkesen, mivel még mindig Em karjaiban voltam.
- Drágám, letennél. –mosolyogtam rá.
- Nem. Többet nem eresztelek. –mondta dacosan. Egy csókot nyomtam ajkaira.
- Kérlek. –csókoltam meg újra.
- Hát jó. –sóhajtott fel, és letett.
- Végre a saját lábaimon állhatok. –nevettem.
- Miért? A karjaim nem megfelelők? –kérdezte tettetett sértődöttséggel az édes arcán.
- Az a legjobb hely a világon. De, tudod, azért vannak a lábaim, hogy használjam őket. –mosolyogtam.
- Ha már abbahagytátok, megmutathatnád. –ujjongott Alice, mire felé nyújtottam a bal kezemet, és a gyémántokon újra megcsillant a fény. –Ez csodálatos. Na, Emmett, végre egyszer valamit nem szúrtál el. –csodálta Alice a gyűrűt. Emmett mögém lépett, és átkarolt.
- Nem csak ezt az egyet. –nyomott egy csókot a nyakamra.
- Gratulálok. –ugrált mellém Jenny és Bella.
- Köszönöm. –mosolyogtam.
Miután mindenki –Esme kivételével- gratulált, leültünk a nappaliba.
- Esme. Mi újság otthon? –tettem fel én a kérdést, ezzel megtörve a csendet.
- Rosalie és Andrew rendezkedik. Carlisle pedig mellettük áll. Tudtam, hogy Carlisle-nak a szíve mélyén mindig Rose volt a kedvenc. De reménykedtem, hogy nem így van. –mosolygott halványan, és keserűen Esme.
- Jajj, Anya. –öleltem meg.
- Gratulálok. –ölelt vissza.
- Köszönöm. –engedtem el, és egy puszi társaságában visszaültem a helyemre.
- Akkor most négyen vagytok egy család. –horkant fel Ed.
- Nem. Ők hárman egy család. Én szívesebben tartoznék ide. –válaszolta halkan Esme.
- Akkor miért nem jössz ide? –tette fel a kérdést Chriss. –Miért nem költözöl ide Anya?
- Nem lehet. Te is tudod. –mondta anya.
- Lehet. Rosalie ki akarta túrni Bridget-et, miközben megcsalt. –emelte fel a hangját dühösen Em. Beleültem az ölébe, és a fejem a vállára hajtottam.
- Meg kell értened. Ő még a család tagja. Carlisle szereti, visszavette. Így nekünk is el kell fogadnunk. –mosolyogtam rá.
- Én nem akarom, és nem is fogom elfogadni. –mondta dacosan Em.
- Akaratos Kismaci. –nevettem.
- Én is vele vagyok. –szólalt fel Jasper, Chriss és Jenny egyszerre.
- Nekünk meg megvan a véleményünk. –mondta Bella és Alice.
- Én pedig hallom a gondolataid. De Bridzs, ez nem lesz jó így. Ki akart túrni a családból. Ami sikerült is neki, csakhogy valaki ráébresztett minket az igazságra. Ha Petric nem lenne, lehet, hogy magányosan kóborolnál, vagy épp a Volturinál ölnél embert–Edward. Mint mindig, most is az érveket keresi.
- Edward. Figyelj. Én nem így gondolom. Mindenkinek vannak hibái, és gondjai. Meg sem próbáltunk ismerkedni ezzel a Rosalie-val. Egy esélyt kaphatna. –mondtam diplomatikusan.
- Huhh, mennyire szeretlek. –ölelt magához Em.
- Én is, de most miért? –nevettem.
- Az a kis diplomatikus éned. –mosolyogott.
- Ohh, hát nekem az is van. De visszatérve a témára, hogy viselkedik mostanság Rosalie? –fordultam Esme felé.
- Élvezi a helyzetet. Azt, hogy szétbontotta a családot, és hogy Carlisle mellette áll. –morgott Esme. –És vissza akarja venni a Cullen nevet. –Erre a mondatra mindenkiből erőteljes morgás tört ki.
- Még van pofája ezt kérni? –tajtékzott Emmett.
- Elmegyünk, és megbeszéljük velük. –mondtam, miután leállítottam Em-t.
- Akkor indulás. –termett mindenki kint.
Bezártam az ajtót. Belekaroltam Emmett-be, és nekiálltunk futni a ház felé. Úgy tíz perc alatt ott voltunk. Nyugodtan léptem be a házba. Teljesen más volt, mint amikor ideköltöztünk. Rosalie levette a személyes dolgainkat, csak azokat tette ki, ami neki tetszettek.
- Nem is akarom látni a hálómat. –morogtam.
- Ne is. Rémes. –mondta Esme. –Ahogy mindegyikőtöké. Raktárként használja.
- Na ne. –nyavalygott Alice, de persze teljesen megértettük. Hisz ezt mind ő tervezte.
- Rosalie. –kiáltotta el magát Esme.
- Igen? –jött le a lépcsőn egy nagyon vékony hálóingben. A fiúk elfordították a fejüket, kivéve Emmett. Ő állta Rosalie pillantását, miközben hátulról átkarolt. – Ezek mit keresnek itt?
- Ohh, ha jól tudom ez még a mi házunk is. –mondtam ki az egyik érvet.
- És bármikor visszajöhetünk. –folytatta Alice.
- Annak ellenére, hogy Carlisle melletted áll, mi még nem tekintünk a családunk részének. –mondta Bella.
- És ez ellen nem tehetsz semmi. –folytatta Jenny.
- Nem csak te, de senki sem. –helyesbített Chriss.
- És nem, Rosalie. Ilyenekre még gondolnod sem kell. Arra, hogy Emmett visszavesz? Chhh. –válaszolt a gondolataira Ed. Erre egy erőteljes morgás hagyta el a szám.
- Mi van, talán ő jobb, mint én? –kérdezte Rosalie Emmett-től.
- Igen.
- Rosalie. –kiáltotta el magát Esme.
- Igen? –jött le a lépcsőn egy nagyon vékony hálóingben. A fiúk elfordították a fejüket, kivéve Emmett. Ő állta Rosalie pillantását, miközben hátulról átkarolt. – Ezek mit keresnek itt?
- Ohh, ha jól tudom ez még a mi házunk is. –mondtam ki az egyik érvet.
- És bármikor visszajöhetünk. –folytatta Alice.
- Annak ellenére, hogy Carlisle melletted áll, mi még nem tekintünk a családunk részének. –mondta Bella.
- És ez ellen nem tehetsz semmi. –folytatta Jenny.
- Nem csak te, de senki sem. –helyesbített Chriss.
- És nem, Rosalie. Ilyenekre még gondolnod sem kell. Arra, hogy Emmett visszavesz? Chhh. –válaszolt a gondolataira Ed. Erre egy erőteljes morgás hagyta el a szám.
- Mi van, talán ő jobb, mint én? –kérdezte Rosalie Emmett-től.
- Igen.
- Azt kétlem. Nálam senki sem jobb az ágyban. –jelentette ki magabiztosan.
- Kurva. –csúszott ki a számon.
- Tudod, Rosalie. Bridget-tel nem csak a szex-re megyünk. Nem csak abból áll egy kapcsolat, vagyis immár jegyesség. –mosolygott rám.
- Eljegyezted ezt a kis… -mondta, de Ed belevágott a szavába.
- Ki ne mond, vagy megbánod. –morogta.
- Ha ki mondom mi lesz? –húzta fel a szemöldökét.
- Talán széttépünk. Tudod Rosalie, nem is értem, hogy tekinthettelek testvéremnek. Te sosem leszel a családunk olyan jó, és önzetlen tagja, mint Bridzs. –mondta Jaz.
- Kurva. –csúszott ki a számon.
- Tudod, Rosalie. Bridget-tel nem csak a szex-re megyünk. Nem csak abból áll egy kapcsolat, vagyis immár jegyesség. –mosolygott rám.
- Eljegyezted ezt a kis… -mondta, de Ed belevágott a szavába.
- Ki ne mond, vagy megbánod. –morogta.
- Ha ki mondom mi lesz? –húzta fel a szemöldökét.
- Talán széttépünk. Tudod Rosalie, nem is értem, hogy tekinthettelek testvéremnek. Te sosem leszel a családunk olyan jó, és önzetlen tagja, mint Bridzs. –mondta Jaz.
- Köszi Iker. –mosolyogtam rá.
- Bármikor.
- Ohh, mily megható. –mondta gúnyosan Rosalie.
- Végül is, nem hozzád jöttünk. –mondtam, és leültem a kanapéra, Em ölébe. Így tett mellettem mindenki, kivéve Esme.
- Ohh, megnyugtat a tudat. –futott fel Rose a szobájába.
- Tényleg, nálatok mi volt? –fordultam a fiúk felé.
- Bármikor.
- Ohh, mily megható. –mondta gúnyosan Rosalie.
- Végül is, nem hozzád jöttünk. –mondtam, és leültem a kanapéra, Em ölébe. Így tett mellettem mindenki, kivéve Esme.
- Ohh, megnyugtat a tudat. –futott fel Rose a szobájába.
- Tényleg, nálatok mi volt? –fordultam a fiúk felé.
- A kis dobozkák? Üresek voltak. Nem akartuk, hogy feltűnő legyen, hogy csak Emmett-nél van. –mosolygott Edward.
- Cseles. –nevettem.
- Mit vártál egy vámpírtól? –kérdezte felhúzott szemöldökkel Jaz.
- Nem is tudom. –mosolyogtam, közben hallottam, ahogy Carlisle autója befordul az útra, és a ház felé száguld.
- Mielőtt elmegyünk, összepakolok pár cuccot. –mondtam Esme-nek.
- Nem maradnátok? –kérdezte esedezve.
- Nem. Már ebben a három percben is összevesztünk. Bele kell törődni. Nem tudunk egymással egy házban tartózkodni. –magyarázta Emmett.
- Igaza van. És akkor ti még a gondolatait sem hallottátok. –mondta Edward.
- Miután beszéltünk Carlisle-val, megyünk vissza. –mondta Alice.
A fekete autó leparkolt a ház előtt, és belőle egy nyugodt vámpír szállt ki, és sietett be a házba. Mi csak nyugodtan ültünk a kanapén. Letette a táskáját, a kabátját a fogasra, és leült közénk.
- Örülök, hogy láthatlak titeket. –mosolygott.
- Mi ilyen helyzetben kicsit sem. –mondta Jasper.
- Miért jöttetek? –kérdezte értetlenül.
- Összepakolunk. Eredetileg észhez akartunk téríteni, de mint látom, ez lehetetlen. –mondtam gyorsan.
- Rosalie a lányom, ahogy ti is a gyerekeim vagytok.
- Rosalie megvolt nélkülünk durván két évig. –morgott Alice.
- Alice? Mióta lettél te is ilyen ítélkező?
- Azóta, amióta Rosalie kitúrt a családból, és ezt te észre sem veszed. –kiabálta.
- Sajnálom. –hagyta el Carlisle száját ez az egyetlen szó.
- Sajnálhatod is. Menjünk pakolni. –pattant ki Alice Jaz öléből, és futott fel az emeletre, a régi szobájába, mi pedig utána.
- Nyugalom Alice. –öleltem meg.
- Megnyugodtam. Menjetek ti is pakolni. Tessék. –adott át pár dobozt.
- Köszi. –mondta Bella, és kisietett a szobából.
- Tudod, hogy lesz jobb is. –mondtam neki, közben az ajtó felé indultam.
- Én nem hiszem. –dörmögte, és a gardróbjába vetette magát.
Én átmentem a szobámba, amiben szinte mozdulni sem lehetett. Dobozok mindenhol. Morogtam egy sort, és elpakoltam, hogy el tudjak jutni a gardróbhoz. Ahogy beléptem újabb furcsaság tárult a szemem elé, és szinte robbantam volna. A ruháim eltűntek, ahogy Emmett-é is.
- Rosalie! –ordítottam el magam, és hallatszott a hangomon, hogy nagyon dühös vagyok. Az ajtómban termett mindenki, Emmett beljebb is lépett. –Ide sem mered tolni a pofádat? –őrjöngtem. Kitörtem az ablakot, és kiugrottam. Közben egy cifrát káromkodtam, és futottam. Tárcsáztam Petric számát, és kihangosítottam. Közben egy óriásit ordítottam, és pár fa is bánta. Még jó pár fát elhajítottam, és akkor hallottam, hogy Petric beszél a telefonba.
- Bridget! Bridget! Jól vagy? Mi van ott? Válaszolj!
- Egy pillanat. –mondtam gyorsan, majd a kezemben lévő fát is elhajítottam.
- Mi van ott? Mi történt? –kérdezte aggodalmasan.
- Rosalie. –morogtam a telefonba.
- Mit csinált? –indulatos hangja csak úgy csengett a telefonba.
- Kitúrt minket. Carlisle mellette áll, mi pedig költöztünk. –hadartam el.
- Hogy mi? Még is sikerült neki? –döbbent meg.
- Igen. És épp most jöttem vissza összepakolni, és minden cuccom eltűnt. Azért hívtalak, hogy lenyugodjak. –mondtam egyre halkabban.
- Te is tudod, hogy bármikor hívhatsz. Ha rajtam múlna, most mennék hozzád. De megvisel az alfaság. –hallatszott a hangján, hogy mosolyog.
- Alfaság? Sikerült? –sikítottam a telefonba.
- A dobhártyám Drágám. Kilyukasztod a dobhártyám. Amúgy igen. Matt átadta, mert egyre kevesebbet találkozott a tesóddal. –nevetett.
- Ohh, értem. És veled mi újság? –kérdeztem.
- Milyen téren?
- Bevésődés, ilyesmik? –nevettem.
- Ohh, semmi. –mondta egy kicsit rosszabb kedven.
- Ne aggódj. Majd te is találsz valakit. –bíztattam.
- Remélem. Várjunk csak, amikor azt mondtad, hogy az a kis…nem is tudok rá megfelelő szót. Tehát, mindent eltüntetett? - Igen. Csak azt nem, ami eredetileg magammal vittem. Tehát minden emlékem.
- Akkor a képeink meg a medál megvan? - Meg. –nevettem. –Azt mindig magammal viszem. Az ilyen emlékeket tartalmazó dobozt tettem el legelőször. –nyugtattam meg.
- Huhh. –fújta ki a levegőt. –Már kezdtem aggódni.
- Nem kell. Viszont most leteszlek. Sok a dolog. Először is megnyúzom azt a kis szajhát. –morogtam.
- Ohh, ha ott lennék segítenék. De gondolom nem vársz egy napot. –nevetett.
- Nem. Na, szia. Gratulálok még egyszer az alfasághoz. Ohh, el is felejtettem. Találd ki, mi díszeleg immár a kezemen. –nevettem.
- Karmolás? –találgatott.
- Nem talált. A gyűrűsujjam felé keresgélj.
- Eljegyeztek. –mondta egyszerűen.
- Nem is örülsz?
- Dehogynem. –nevetett. –Gratulálok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar menyasszony leszel. –nevetett.
- Én sem. Most viszont tényleg leteszem. Vigyázz magadra. Puszi.
- Ja, nekem is tűznöm kell. Járőrözés. Pussz. –tette le a telefont.
Eldobtam még pár fát, majd az eldobáltakat egy helyre hoztam. Viccesen nézhettem ki. Egy fákat rakosgató vámpír. Ez van…
Meghallottam pár léptet mögülem, és a szél az illatot is felém sodorta.
- Sziasztok. –köszöntem vidáman.
- Cseles. –nevettem.
- Mit vártál egy vámpírtól? –kérdezte felhúzott szemöldökkel Jaz.
- Nem is tudom. –mosolyogtam, közben hallottam, ahogy Carlisle autója befordul az útra, és a ház felé száguld.
- Mielőtt elmegyünk, összepakolok pár cuccot. –mondtam Esme-nek.
- Nem maradnátok? –kérdezte esedezve.
- Nem. Már ebben a három percben is összevesztünk. Bele kell törődni. Nem tudunk egymással egy házban tartózkodni. –magyarázta Emmett.
- Igaza van. És akkor ti még a gondolatait sem hallottátok. –mondta Edward.
- Miután beszéltünk Carlisle-val, megyünk vissza. –mondta Alice.
A fekete autó leparkolt a ház előtt, és belőle egy nyugodt vámpír szállt ki, és sietett be a házba. Mi csak nyugodtan ültünk a kanapén. Letette a táskáját, a kabátját a fogasra, és leült közénk.
- Örülök, hogy láthatlak titeket. –mosolygott.
- Mi ilyen helyzetben kicsit sem. –mondta Jasper.
- Miért jöttetek? –kérdezte értetlenül.
- Összepakolunk. Eredetileg észhez akartunk téríteni, de mint látom, ez lehetetlen. –mondtam gyorsan.
- Rosalie a lányom, ahogy ti is a gyerekeim vagytok.
- Rosalie megvolt nélkülünk durván két évig. –morgott Alice.
- Alice? Mióta lettél te is ilyen ítélkező?
- Azóta, amióta Rosalie kitúrt a családból, és ezt te észre sem veszed. –kiabálta.
- Sajnálom. –hagyta el Carlisle száját ez az egyetlen szó.
- Sajnálhatod is. Menjünk pakolni. –pattant ki Alice Jaz öléből, és futott fel az emeletre, a régi szobájába, mi pedig utána.
- Nyugalom Alice. –öleltem meg.
- Megnyugodtam. Menjetek ti is pakolni. Tessék. –adott át pár dobozt.
- Köszi. –mondta Bella, és kisietett a szobából.
- Tudod, hogy lesz jobb is. –mondtam neki, közben az ajtó felé indultam.
- Én nem hiszem. –dörmögte, és a gardróbjába vetette magát.
Én átmentem a szobámba, amiben szinte mozdulni sem lehetett. Dobozok mindenhol. Morogtam egy sort, és elpakoltam, hogy el tudjak jutni a gardróbhoz. Ahogy beléptem újabb furcsaság tárult a szemem elé, és szinte robbantam volna. A ruháim eltűntek, ahogy Emmett-é is.
- Rosalie! –ordítottam el magam, és hallatszott a hangomon, hogy nagyon dühös vagyok. Az ajtómban termett mindenki, Emmett beljebb is lépett. –Ide sem mered tolni a pofádat? –őrjöngtem. Kitörtem az ablakot, és kiugrottam. Közben egy cifrát káromkodtam, és futottam. Tárcsáztam Petric számát, és kihangosítottam. Közben egy óriásit ordítottam, és pár fa is bánta. Még jó pár fát elhajítottam, és akkor hallottam, hogy Petric beszél a telefonba.
- Bridget! Bridget! Jól vagy? Mi van ott? Válaszolj!
- Egy pillanat. –mondtam gyorsan, majd a kezemben lévő fát is elhajítottam.
- Mi van ott? Mi történt? –kérdezte aggodalmasan.
- Rosalie. –morogtam a telefonba.
- Mit csinált? –indulatos hangja csak úgy csengett a telefonba.
- Kitúrt minket. Carlisle mellette áll, mi pedig költöztünk. –hadartam el.
- Hogy mi? Még is sikerült neki? –döbbent meg.
- Igen. És épp most jöttem vissza összepakolni, és minden cuccom eltűnt. Azért hívtalak, hogy lenyugodjak. –mondtam egyre halkabban.
- Te is tudod, hogy bármikor hívhatsz. Ha rajtam múlna, most mennék hozzád. De megvisel az alfaság. –hallatszott a hangján, hogy mosolyog.
- Alfaság? Sikerült? –sikítottam a telefonba.
- A dobhártyám Drágám. Kilyukasztod a dobhártyám. Amúgy igen. Matt átadta, mert egyre kevesebbet találkozott a tesóddal. –nevetett.
- Ohh, értem. És veled mi újság? –kérdeztem.
- Milyen téren?
- Bevésődés, ilyesmik? –nevettem.
- Ohh, semmi. –mondta egy kicsit rosszabb kedven.
- Ne aggódj. Majd te is találsz valakit. –bíztattam.
- Remélem. Várjunk csak, amikor azt mondtad, hogy az a kis…nem is tudok rá megfelelő szót. Tehát, mindent eltüntetett? - Igen. Csak azt nem, ami eredetileg magammal vittem. Tehát minden emlékem.
- Akkor a képeink meg a medál megvan? - Meg. –nevettem. –Azt mindig magammal viszem. Az ilyen emlékeket tartalmazó dobozt tettem el legelőször. –nyugtattam meg.
- Huhh. –fújta ki a levegőt. –Már kezdtem aggódni.
- Nem kell. Viszont most leteszlek. Sok a dolog. Először is megnyúzom azt a kis szajhát. –morogtam.
- Ohh, ha ott lennék segítenék. De gondolom nem vársz egy napot. –nevetett.
- Nem. Na, szia. Gratulálok még egyszer az alfasághoz. Ohh, el is felejtettem. Találd ki, mi díszeleg immár a kezemen. –nevettem.
- Karmolás? –találgatott.
- Nem talált. A gyűrűsujjam felé keresgélj.
- Eljegyeztek. –mondta egyszerűen.
- Nem is örülsz?
- Dehogynem. –nevetett. –Gratulálok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar menyasszony leszel. –nevetett.
- Én sem. Most viszont tényleg leteszem. Vigyázz magadra. Puszi.
- Ja, nekem is tűznöm kell. Járőrözés. Pussz. –tette le a telefont.
Eldobtam még pár fát, majd az eldobáltakat egy helyre hoztam. Viccesen nézhettem ki. Egy fákat rakosgató vámpír. Ez van…
Meghallottam pár léptet mögülem, és a szél az illatot is felém sodorta.
- Sziasztok. –köszöntem vidáman.
- Már nem vagy dühös? –kérdezte Alice.
- Nem. Petric mindig képes jobb kedvre deríteni. –mosolyogtam.
- Most mit csinált? –karolt át Em.
- Alfa lett. Alfa lett. Alfa lett. - ugráltam karjai között.
- Ez nagyon jó hír. –nevetett Bella.
- Ugye. Szerintem is. –mosolyogtam.
- A ruháidat kidobta. –mondta Jaz fájdalmas képet vágva. –Ahogy mindegyikünkét.
Becsuktam a szemem, és próbáltam megnyugodni. Egyhelyben, mozdulatlanul álltam. Egyenletesen vettem a levegőt, majd futásnak eredtem. Mindenki utánam, Edward beért, és lefogott. Vergődtem a karjaiban, ki akartam szabadulni, és máglyára vetni azt a szemetet. Emmett elém lépett, és átkarol, közben Jasper nyugtatott. Leültem, és összekuporodtam.
- Tudjátok, nem az bánt, hogy a ruhákat kidobta, hanem az, hogy Carlisle jobban szereti őt, mint minket. Amikor hogy átverte? –dörmögtem a farmeromba. Elkezdett rezegni a zsebem. SMS.
”Ne aggódj. Minden rendbe jön. Nyugodj meg. Pusz: Petric”
Ha jobb kedvem lett volna, lehet, hogy egy mosoly lett volna az arcomon. De ebben a helyzetben…
- Gyere. Menjünk. –húzott fel Em, a karjaiba kapott, és rohant a régi otthonunk felé.
Esme bent ült, Carlisle-val együtt. Ahogy megláttak, felpattantak. Em leült velem a kanapéra, én pedig vállába rejtettem az arcom.
- Mi történt? –simogatta meg a hátam Esme. Hálásan mosolyogtam rá, majd újra elrejtettem arcomat.
- Szerintem csak körülnézel, és választ kapsz minden kérdésedre. –mondta Em.
- Igaz. –bólintott Anya.
- Mi a baj Lányom? –tette fel a kérdést Carlisle. A megszólítás kiütötte a biztosítékot.
- Bridget ne! –mondta Jasper és Edward.
- Lányom? Lányom? Hogy mersz még mindig annak hívni? Én, a lányod? Azt már elrontottad, amikor Rosalie-t visszafogadtad! Ne hívj még egyszer annak, mert nem vagyok az! –kiabáltam az arcába, és elrohantam. Egyenesen haza. Fél óra alatt otthon voltam, és leültem a kanapéra.
Tíz perc múlva a többiek is jöttek, és letelepedtek mellém. Nem szólaltak meg.
- Nem. Petric mindig képes jobb kedvre deríteni. –mosolyogtam.
- Most mit csinált? –karolt át Em.
- Alfa lett. Alfa lett. Alfa lett. - ugráltam karjai között.
- Ez nagyon jó hír. –nevetett Bella.
- Ugye. Szerintem is. –mosolyogtam.
- A ruháidat kidobta. –mondta Jaz fájdalmas képet vágva. –Ahogy mindegyikünkét.
Becsuktam a szemem, és próbáltam megnyugodni. Egyhelyben, mozdulatlanul álltam. Egyenletesen vettem a levegőt, majd futásnak eredtem. Mindenki utánam, Edward beért, és lefogott. Vergődtem a karjaiban, ki akartam szabadulni, és máglyára vetni azt a szemetet. Emmett elém lépett, és átkarol, közben Jasper nyugtatott. Leültem, és összekuporodtam.
- Tudjátok, nem az bánt, hogy a ruhákat kidobta, hanem az, hogy Carlisle jobban szereti őt, mint minket. Amikor hogy átverte? –dörmögtem a farmeromba. Elkezdett rezegni a zsebem. SMS.
”Ne aggódj. Minden rendbe jön. Nyugodj meg. Pusz: Petric”
Ha jobb kedvem lett volna, lehet, hogy egy mosoly lett volna az arcomon. De ebben a helyzetben…
- Gyere. Menjünk. –húzott fel Em, a karjaiba kapott, és rohant a régi otthonunk felé.
Esme bent ült, Carlisle-val együtt. Ahogy megláttak, felpattantak. Em leült velem a kanapéra, én pedig vállába rejtettem az arcom.
- Mi történt? –simogatta meg a hátam Esme. Hálásan mosolyogtam rá, majd újra elrejtettem arcomat.
- Szerintem csak körülnézel, és választ kapsz minden kérdésedre. –mondta Em.
- Igaz. –bólintott Anya.
- Mi a baj Lányom? –tette fel a kérdést Carlisle. A megszólítás kiütötte a biztosítékot.
- Bridget ne! –mondta Jasper és Edward.
- Lányom? Lányom? Hogy mersz még mindig annak hívni? Én, a lányod? Azt már elrontottad, amikor Rosalie-t visszafogadtad! Ne hívj még egyszer annak, mert nem vagyok az! –kiabáltam az arcába, és elrohantam. Egyenesen haza. Fél óra alatt otthon voltam, és leültem a kanapéra.
Tíz perc múlva a többiek is jöttek, és letelepedtek mellém. Nem szólaltak meg.
